Fekete Nát szemszöge:

- Tulajdonképpen értékelnem kellene, amiért ennyire kiállnak egymás mellett. - mosolyodott el halványan az igazgató, de szinte azonnal vissza is fagyott az arca szigorúvá és dühössé. - Maguk tényleg azt hiszik, hogy nem tudok már mindenről, pontosan, tökéletesen mindenről, ami történt? - kérdezte ijesztően nyugodt hangon.

- Akkor miért akarta, hogy színt valljunk? - kérdezte Kéla remegő hangon. Teljesen ki van készülve, retteg és tehetetlen, látszik rajta, hogy minden szó, ami elhagyja a száját, kínszenvedés a számára, mert nem tudja, helyes-e, amit tesz és mond, vagy nem.

- Kíváncsi voltam, hogy mivel rukkolnak elő. Természetesen ez nem mentség semmire, de értékelem, hogy védelmezik egymást, azok után, ami történt. - felelte keresztbe font karokkal az igazgató.

- Akkor most ki fog rúgni minket? - kérdeztem felszegett állal.

- Nem. Ez az utolsó évük és annak ellenére, amiket művelnek, nem esélytelen, hogy jó érettségi eredményekkel távozzanak innen. Viszont büntetést muszáj kiszabnom számukra, ráadásul nem is kíméleteset. - magyarázta, mi pedig egy emberként lélegeztünk fel megkönnyebbültségünkben. - Mindhárman igazgatói és osztályfőnöki intőben részesülnek, nem vehetnek részt az iskolai programokon és minden kedden és csütörtökön itt maradnak és takarítják az iskolát a hónap végéig.

- Miért van mindenki így ráállva a takarításra... - dünnyögte Kéla, én pedig akartalanul is felnevettem, ám az igazgató úr szikrázó tekintettel hallgattatott el minket.

- Osváth kisasszony és Fekete úr pedig korrepetálást fog vállalni az első félév végéig alsóbb éves diákoknál spanyol nyelvből, illetve német nyelvből. - mondta tovább, mire Kéla és én azonnal kikeltünk magunkból.

- Micsoda? Nem!

- Talán a kirúgás jobban hangzik?

- Nem, de én nem jövök ki jól az idegenekkel. - ágált tovább Kéla.

- Ezek az emberek is idegenek voltak a számára egy hónappal ezelőtt. - pillantott rá értetlenül a diri. - Most pedig képes tűzbe tenni értük a kezét. Hamar kijön a diákokkal, majd az osztályfőnökök ismertetik az alanyokat és a problémákat. A vége pedig, mindhármuknak iskolapszichológushoz kell járniuk. - és ez volt ez az a mondat, ami totálisan kiverte a biztosítékot közöttünk.

- Most ugye csak rosszul hallottam. - nevette el magát Toni, ám amikor meglátta az igazgatónk halál komoly tekintetét, Kéla teljesen lesokkolódott arcát és az én égig szaladó szemöldökömet azonnal abba hagyta a nevetést. - Na jó, tisztázzunk valamit. Én nem megyek pszichológushoz. Nekem nincs semmi lelki nyomorom.

- Valóban? Akkor ezért verekszik állandóan? Nincs beleszólásuk, az iskolavezetőség így döntött. Dr. Pongrácz Kinga igazán remek szakember, idéntől praktizál nálunk. Önök lehetnek az elsők, akik igénybe vehetik a szolgáltatásait. - Az előttem ülő Kéla automatikusan a heges karját szorongatta, csavarta bőrét. A vállai sűrűn emelkedtek fel és le és folyamatosan egy pontra meredt.

- Mikor kell mennünk? - kérdeztem feszültem.

- Órák után várja Önöket a doktornő, a továbbiakat akkor megbeszélik. És ne felejtsék el, ma kedd van. Miután beszéltek a doktornőkkel, keressék fel a portást, ő tudja, mi a feladatuk. Most pedig menjenek vissza az órára. - intett a fejével az ajtó felé, majd belemerült az előtte heverő iratokba, mintha mi ott sem lettünk volna már.

Azonnal vettük a lapot, hogy ennyi volt, eredjünk utunkra és tegyük azokat a dolgokat, amiket büntetésként kaptunk. Hamar kitaláltuk azt is, hogy ha ezeknek nem teszünk 100 százalékosan eleget, azonnal repülünk. Ez volt az utolsó lehetőségünk, nem lehetett több vétkünk, se az iskolán belül, sem pedig az intézményen kívül. Margó kedvesen mosolygott ránk, miközben Kéla mögött felsorakozva távoztunk az igazgatói irodából. Automatikus reflexként nyúltam volna a karja után, hogy megfogjam a kezét, hogy magamhoz öleljem, megcsókoljam... De mielőtt az ujjaink egybefűződhettek volna, eszembe jutott az árulása, az, hogy mekkora csalódást okozott nekem, hogy olyan kést döfött a hátamba, amiről magam sem gondoltam volna, hogy létezik. Görcsösen szorítottam össze az ajkaimat, próbálva elnyomni a természetes ösztöneimet, miközben néma csendben meneteltünk végig a folyosón, vissza az osztályterembe. Óvatosan rásandítottam a srácra, akit évekig a legjobb barátomnak, a testvéremnek hívtam, néztem, hogy mennyire össze van törve, csak mered ki a fejéből miközben látom, hogy nem tud szabadulni a rengeteg gondolatától. A karját csúnyán elintéztem, az egész el van színeződve, fel van dagadva, főleg a csuklója és a könyöke körül. Biztosan alaposan megszorongathattam és zúzódott neki. Kéla szinte csigalassúsággal lépdelt előttünk, miközben folyamatosan a jobb csuklóját vakarta, amióta csak kiejtette az igazgató a száján a pszichológus szót. A bőre lángolt, látszódtak a fehéren kitüremkedő éles karmolásnyomok.

- Elég! - nyúltam a kezéért, ezzel megakadályozva, hogy tovább folytassa a cselekedetét és kizökkentve őt a gondolataiból. Megrezzent az érintésem alatt, a csuklója forró volt az ujjaim alatt. Szégyellve magát pillantott fel rám, majd kirántotta a karját az ujjaim közül és a háta mögé dugta. A szívem összefacsarodott és úgy éreztem, hogy ezernyi kést szúrtak belé. Ugyan így viselkedett velem a jótékonyság első napján is, amikor utána mentem a mosdóba, hogy segítsek a sebeivel. Most ugyan azzal a tekintettel néz rám, amiben szégyenérzet, bizalmatlanság, csalódás, magány és harag vegyül. Csakhogy azóta nagyon sok minden történt velünk, szerelmesek lettünk és az, hogy most ugyan így néz rám bizonyítja azt, hogy jó sokat léptünk hátrafele. Ez az érzés pedig teljes kétségbeeséssel töltött el és a tudattal, hogy talán elveszíthetem. - Ne csináld, nem lesz semmi baj. - simítottam egyet a vállán, próbálva bíztatni őt.

- Ezzel a mondattal hagytuk ott a tábort is. Nem lesz semmi baj, ha visszaérünk ide... - suttogta maga elé, miközben a tartása keményen megfeszült.

- Doló... - nyúltam az álla alá, megemelve ezzel a tekintetét, hogy rám nézzen.

- Bárcsak visszamehetnénk oda. - mondta könnyes szemekkel, azzal ellökte a karomat, majd otthagyva minket a mosdó felé vette az irányt. Toni végig ott állt mögöttünk, megtartva a tisztes távolságot, majd, amikor Kéla eltűnt a látókörünkből mellém lépdelt.

- Hogy viseli? Az éjjel voltam ott, de akkor semmi érdemlegesre nem jutottunk. - kérdeztem, miközben még mindig Doló után bámultam, akinek már hűlt helye sem volt.

- Próbál erősnek mutatkozni az érdekünkben, főleg Val miatt. De nagyon szarul van, ezt te is láthatod. Úgy viselkedik, mint a jótékonykodás előtt. Az éjjel azonban én sem voltam velük, Sammel váltottam csak néhány szót. Őt kérdezd. - azzal Toni is ott hagyott és bement az osztályterembe, ám a csengő pontosan ekkor szólalt meg a fejünk felett, a folyosót pedig szinte azonnal elöntötték a diákok, akik az udvarra, vagy éppen a büfé felé igyekeztek.

Szinte minden tekintet rám szegeződött, miközben én csak álltam ott a folyosón, a levegőt szaporán véve és most az először éreztem azt, hogy minden kicsúszott a kezeim közül és elvesztettem a kontrolt. Már nem vagyok az iskola legmenőbb és legnépszerűbb tanulója, ledobtam ezeket a bégjókat, mert Kéla és a barátaim fontosabbak voltak ennél. Kéláért tettem mindent, de most elveszítem, ahogy a legjobb barátaimat és a húgomat is. A tenyerem izzadt, a torkom összeszorult, a térdeim remegtek. Soha nem éreztem ilyet. Ha most azonnal nem jutok friss levegőhöz és nem ülhetek le, össze fogok esni. Azonnal az udvarra siettem, nem számított, hogy kinek megyek neki, vagy lökök félre az útból. Egy félre eső helyet kellett keresnem, ahol megnyugodhatok. Elmentem az udvar legtávolabbi pontjába, ahol levetettem magam a földre, a fejemet pedig a remegő térdeim közé fogtam, miközben próbáltam rendszerezni a légzésemet. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer majd egyedül találom magam a szarkupac közepén és mégis... A fiú, akit bálványoztak, aki menő volt és népszerű, mindenki a társaságát akarta élvezni most itt van teljesen egyedül, mint a kisujja és egyedül is kell megbirkózzon a ránehezedő szemétdombbal.

- Nát, jól vagy? - hallottam meg a húgom hangját, amire azonnal felkaptam a fejemet.

- Jól persze. Nincs semmi baj, menj csak a dolgodra. - mondtam zihálva.

- Láttam, amint kirontottál az udvarra, nem vagy jól. - lépett közelebb hozzám, ám én felemeltem felé a kezemet, ezzel megállítva őt a tevékenységében.

- Jól vagyok Valéria. Kérlek, keresd meg Kélát, nincs túl jól... - néztem rá könyörgő tekintettel.

- Neked kellene utána menni. Meddig akarsz még haragudni rá? - csattant fel.

- Nem akar látni... Nem hiába vagyok itt, így. - mutattam magamra, utalva az állapotom okára.

- Ellököd magadtól, úgy bánsz vele, mint egy ringyóval, nem vagy hajlandó megérteni, de még meghallgatni sem. Most pedig meg vagy lepődve, hogy nem fogad vissza azonnal téged, csak mert rosszul van és voltál hajlandó két pillanatig rá figyelni? - kérdezte gúnyos vigyorral a húgom.

- Ezzel nem segítesz! - sziszegtem. - Ha ti nem titkolóztak, akkor ez az egész meg sem történt volna!

- Na, csak helyben vagyunk! - fonta keresztbe a karját haragosan. - Beismertem, most is beismerem, hogy nem volt jogos a hallgatásunk, a titkolózásunk. De ha csak egy kicsit is kihúztad volna a fejed a seggedből észre vehettél volna minket! Aztán meg annyira jóba lettél Kélával, szerelmes lettél, hogy nem akartunk megfosztani ettől. Eléd álltunk volna, nem így akartuk, hogy megtudd. De az, amit velünk tettél az évnyitó bulin, amit Kélával tettél, a lánnyal, akibe szerelmes vagy... Soha nem láttalak még ilyen érzéketlennek és kegyetlennek, még Krisz távozása után sem. Darabokra zúztad őt, holott megígérted neki, hogy soha nem fogod bántani. Ebben az egészben ő az egyedüli, aki ártatlan. És most egyedül van valahol és retteg mindentől és mindenkitől, megint úgy érzi, hogy elárulták ezért ő a hibás, ő a vétkes! Most pedig nem bírsz el a töredékével sem abból, amiben ő évekig szenvedett, amiben ő most is szenved! Te nem a bátyám vagy, csak egy roncs. Nem érdekel hogyan, de old ezt meg! - vágta a fejemhez dühösen, a szemei izzottak az irántam érzet gyűlöletétől, a megvetéstől és undortól, amit én váltottam ki belőle, a saját bátya.

- Val... - tápászkodtam fel. - Én sem így akartam ezt.

- Nem számít, hogy mit akartál és mit nem, már megtörtént. - mondta, miközben erőszakos mozdulattal törölt le egy könnycseppet, ami végig szántotta az arcát. - De meg kell oldanod, Kéla nem lehet olyan, mint volt.

- Nem, ezzel egyet értünk. - feleltem, majd leporolva a gatyámat még egyszer a húgom szemébe néztem, ami egy csepp irgalmat sem mutatott az irányomba, így elindultam az iskola bejárata felé, magam mögött hagyva őt, miközben a gyomrom próbált minden nemű tartalmat kiadni magából. Csak egy roncs vagyok...