Miután Nát bekötözte a kezemet, gyorsan megszárítottam a csurom vizes hajamat, az elkenődött sminkemet lemostam, és jó alaposan megtöröltem magam egy puha törülközővel. Pár perccel később már a Náttal közös ágyunkban fekszem, felpolcolt párnáknak dőlve, egy cicanadrágban és Nát kölcsönadott vastag pulcsijában. Igaz, kint még mindig elképesztően meleg van, én viszont a hideg zuhany következtében halálra akarok fagyni, illetve a rengeteg sírástól szerintem még hőemelkedésem is lett. Nát elugrott az ebédlőbe, hogy szerezzen nekünk valami ételt. A kezemben fogtam a széttört telefonomat, amin kb. két órával ezelőtt még apám hangját hallottam. 10 éves voltam utoljára, amikor hallhattam őt. Azon estén volt, amikor elment és soha többé nem jött vissza. Betakart, mint minden este, egy puszit lehelt a homlokomra, majd megállt a szobám ajtajában, és még egyszer visszanézett rám. – Szervusz Kéla, aludj jól! – ekkor láttam őt utoljára. Akkor álmomban sem gondoltam volna, hogy ez a végleges elköszönése tőlem. Aztán mikor reggel felkeltem, a lakásban fel alá járkálva pedig őt kerestem, anyám a képembe ordította, hogy ne hívogassam már őt, elment és nem is fog visszajönni. Akkor ott állva, értettem meg, hogy az a szervusz egyenlő volt azzal, hogy ég veled kislányom, nem látsz többé. Fogalmam sincs, miért tette. Igen, az anyám nem volt könnyű eset, állandóan csak a munkájával foglalkozott, a szalonja a mindene, ez pedig már akkor is így volt, amikor az előző férjével, Tamással volt, és megszülettek a testvéreim. Apám valószínűleg úgy volt vele, hogy mindenféleképpen meg akar szabadulni az anyámtól, viszont, ha elválik tőle és az apám marad, akkor anya ugyan úgy az élete része. Másra nem tudok gondolni. Az apámnak fontosabb volt az, hogy elvághassa magát a régi életétől, minthogy velem maradjon. Most pedig, annyi hosszú elcseszett év után, csak úgy felhív. Nem akarok beszélni vele, hallani se akarok róla. A telefonomat nézem, amiből nem is kis darabkák törtek ki, én pedig gondolva egyet, a falnak dobtam.

- Ejha! Telefondobáló verseny van? – kérdezte Nát, mikor belépett az ajtón maga előtt tolva egy kis kocsit, amin több tányér is elhelyezkedett.

- Csak nem akarom látni többet ezt a telefont. – mondtam komoran.

- Hm, akkor azt hiszem, ezt még egyszer falhoz kell vágnod. – mondta mosolyogva, majd visszaadta a kezembe a készüléket, ami már így is a felismerhetetlenségig tört. Én pedig nagyot lendítve a kezemen, teljes erőbedobással ismételten a velem szembeni falnak hajítottam a mobilomat. – Na, ez már valami. – mondta nevetve Nát, ugyanis a telefon annyira borzalmas állapotban volt, hogy nemes egyszerűséggel meghajlott.

- Most már jó lesz. Otthon kiveszem majd a SIM kártyát, és azt is szétmorzsolom. – határoztam el magam, mire Nát csak biccentett egyet és mellém tolta a kiskocsit. – Egyébként te pincérnek mentél, hogy ennyi féle étellel tértél vissza? – kérdeztem nagyokat pislogva, ugyanis a kiskocsin volt két féle leves is, húsleves és ha jól látom akkor gyümölcsleves. Főételnek volt rántotthús rizzsel, illetve sült csirkecomb burgonyapürével, és volt még két csokis piskóta szelet is.

- Gondoltam megebédelünk ketten. Itt bent, nem szívesen rángatlak ki az étkezőbe, és magadra sem hagynálak. Így egyezkedtem a konyhásokkal, akik nagyon rendesek voltak, és felajánlottak ezt a kis kocsit. – mesélte Nát.

- Hm, jól hangzik! – másztam ki a párnák közül.

- Ne! – szólt rám Nát, mire én csak értetlenül ráncoltam össze a homlokomat. – Neked hoztam tálcát, aminek vannak kis lábai, hogy tudj az ágyban enni. – azzal kikapott a kocsi aljáról egy műanyag tálcát és az ölembe helyezte. – Milyen levest kérsz? Húsleves vagy gyümölcs? – pillantott rám.

- A húslevest kérném. Már ha te nem azt szeretnéd megenni. – mondtam teljesen sokkos állapotban. Nát levette a kocsiról a tányért meg egy kanalat is, és lerakta elém a tálcára. Nát leült mellém az ágy szélére, és a kocsiról kezdte el elfogyasztani a gyümölcslevesét.

- Jó étvágyat! – mondta.

- Neked is. – feleltem, de csak kotortam a lé, a répák és a tészták között.

- Nem kéred? – pillantott rám Nát érdeklődve.

- De! Csak... Köszönöm Nátániel! Ezt az egészet, én nagyon értékelem. Még senki nem törődött velem ennyit, mint te az elmúlt másfél hétben. És fogalmam sincs, hogy miért. Hogy miért kedveskedsz nekem, miért állsz ki mellettem és miért számíthatok rád. Istenem, milyen bunkó voltam veled 10.-ben! – temettem az arcomat a tenyereim közé, Nát viszont csak öblösen felnevetett.

- Tény, hogy nem voltál valami kedves.

- Egyenesen bunkó voltam! Csak akkor még annyira friss volt minden... - hunytam le szorosan a szemeimet.

- Hé! – fogta meg Nát a kezemet. – Én nem hibáztatlak. Elhiszem, hogy nem volt kedved egy újabb egoista hülye gyerekhez, én viszont nagyon is az voltam.

- Én sem hibáztatlak érte. – szorítottam egy aprót a kezén, ő pedig csak hálásan pillantott rám, majd folytattuk tovább az ebédet. Másodiknak én a sült csirkecombot választottam, majd elérkezett a desszert, de akkor már azt hittem, egy falatnál sem fér több belém. – Ah, ez nekem már nem megy! – nyöszörögtem.

- Na Osváth, ne szórakozz, hogy a csokis piskótát hagyod ott! – nézett rám Nát úgy, mintha én valami űrlény lennék.

- De hát, ha teli vagyok?

- Azt akkor is meg kell enni! Úgyhogy hajrá! – mondta, én pedig kínomban nevetve legyűrtem a sütemény felét.

- Jó, többet tényleg nem bírok enni. – toltam félre a tálcámon a tányért.

- Hihetetlen vagy Osváth. – rázta meg a fejét Nát, majd elvette előlem a tányért, és megette még az én süteményem második felét is.

- Én vagyok a hihetetlen?! Szeretném megkérdezni, hogy te mégis, hogy bírsz ennyit enni? – kérdeztem hitetlenkedve.

- Az én ételszükségleteimet ne hasonlítsd a tiedéhez. Én egy 18 éves fiú vagyok, te meg egy kákabelű lány. – elemezte Nát, mire én játékosan rácsaptam a vállára.

- Nem vagyok kákabelű, csak jól laktam a levessél és a másodikkal. – mondtam összehúzott szemekkel.

- Megint összeráncoltad az orrod! – nevette el magát Nát, miközben rábökött az orromra, én pedig zavarban csak leszegtem a fejem. Nát ezen csak még jobban kuncogott. Áh, fogalmam sincs, hogy teszi ezeket velem! Utoljára 14 évesen jöttem zavarba egy fiútól. Nát összeszedte a tányérokat és rárakta a kiskocsira, majd kivette a tálcát az ölemből, és azt is elhelyezte a kis tolható alkalmatosságon. Szinte egy perc múlva visszajött. – El kell mondanom valamit, és remélem, hogy nem leszel mérges. – mondta bűnbánó arccal, mire én csak felvontam a szemöldökömet, hogy várom, folytassa. – Lékai és Val tudják a vagdosásod. Lékai nem volt hajlandó elengedni, én pedig elmondtam. Val pedig ott állt mellettem, és ha Val tudja, biztos szólt Toninak is. Én... Én tényleg sajnálom Kéla! De csak így jöhettem el hozzád.

- Hogy reagáltak? – kérdeztem a szám szélét rágva.

- Val nagyon féltett téged. Még szerintem sírt is, eléggé érzékeny. Lékai szerintem meg fel sem fogta a dolgot. Csak úgy állt és hebegett habogott. – mesélte. – Tényleg, ne haragudj Kéla! Ha tudtam volna más megoldást, hidd el megteszem és... - hadarta.

- Nát, elég! – szóltam rá finoman. – Én nem haragszom. Egyáltalán nem.

- Biztos? – fürkészett összehúzott szemekkel.

- Biztos. – bólintottam.

- Oh, rendben. – mosolyodott el és enyhült meg az arca. Látszott rajta, hogy teljesen kétségbe volt esve, vajon mit reagálok erre. De az igazság az, hogy nem ringatom magam hiú álmokba. Valéria egy hónapig a szobatársam, Lékai pedig az osztályfőnököm. Ha nem most, akkor később jönnek rá.

- Te Nát! – szóltam neki, mire ő csak kérdőn nézett rám. – Egyszer láttalak gitározni. – mondtam, mire hatalmasra nyíltak a szemei.

- Mégis mikor?! – kérdezte teljesen meglepődve.

- Még tavaly. Pótdolgozatot írtam matekból a hetedik órában, és mikor elmentem az osztálytermünk előtt, akkor láttalak. – meséltem.

- Csak nem kukkoltál engem Doló? – kérdezte, miközben fel le vonogatva pislogott rám, én pedig ezen egy jót kuncogtam.

- Talán egy kicsit. Sietnem kellett a matek dolgozatot megírnom, így nem volt sok időm. – néztem rá kacéran.

- Mennyit hallottál? – feküdt be mellém az ágyba.

- Eleget ahhoz, hogy rájöjjek, jól gitározol és jól is énekelsz. – mondtam.

- Krisztián tanított. Aztán mikor elment, már nem játszottam úgy többé. Kiléptem a zenekarból, és már csak akkor nyúltam a gitáromhoz, amikor hiányzott. – felelte leszegett orral.

- Nagy kár! Tényleg jól csinálod. – kacsintottam rá. ű

- Na és te Osváth, miben vagy jó? – kérdezte, mire én csak elnevettem magam.

- Azon kívül, hogy hogyan kell eljátszani a világ legflegmább és legérzéketlenebb emberét, semmihez. – feleltem, mire Nát összeráncolta a homlokát.

- Azt nem hiszem. Valamihez mindenki ért. – kontrázott. – Mi akartál lenni korábban? Amikor, még nem lett ez az egész veled?

- Pszichológiát szerettem volna tanulni. Akkoriban amikor Lucáékkal voltam, nem vagdostam magam, mert nem volt miért. Luca pedig azt mondta, hogy simán eltudna képzelni pszichológia szakon, hogy olyanokon segítsek, akiknek szintén keresztül kellett menniük azon, amiken nekem. És nekem tetszett az ötlet. Nagyon is. Csak aztán mikor már nem volt többé olyan, hogy Luca és én, elengedtem ezt is, akárcsak minden mást, ami hozzá, hozzájuk kötött. Ahhoz az énemhez, akit megvetek. – ecseteltem.

- Pedig én is eltudnálak képzelni, mint pszichológus. Illik rád a szerep. – mosolygott rám kedvesen.

- Talán majd, ha te is újra gitározni kezdsz, akkor én is beírom majd a jelentkezési lapomra a pszichológiát. – mondtam.

- Kár lenne eldobnod ezt az ötletet, csak azért, mert Luca adta.

- Tudom. De nem akarok emlékezni rá. Rájuk, és arra a lányra. Semmilyen módon. – haraptam bele a számba, hogy visszafojtsam a számban feltörő keserű ízt.

- És ha én mondanám, hogy az legyél? Az én kedvemért nem próbálnád meg legalább csak átgondolni? – kérdezte, miközben rám nézett a nagy és szép tengerkék szemeivel. Úgy éreztem, hogy magukba akarnak szippantani, hogy el akarnak nyelni. És nem tagadom, hagytam volna, hogy így legyen.

- Ha játszol nekem, át fogom. Ígérem. – néztem rá pimaszul, mire ő csak horkant egyet.

- Hihetetlen vagy Doló! Rendben, beleállok! Kikölcsönzök egy gitárt, és játszani fogok neked. Viszont ez azt jelenti, hogy el kell menned egy egyetemre egy nyíltnapra. Megnézni a pszichológia szakot. – nyújtotta felém a kezét, én pedig egy nagyot sóhajtva megfogtam és megráztam a kezét. A bőrének érintése olyan volt, mintha apró szikrák sértenék a tenyerem, de egyáltalán nem a rossz értelemben. Hirtelen közelebb hajolt, én pedig nem tudtam egyszerűen mit is kéne most csinálnom, így csak bámultam rá nagy szemekkel. Óvatosan megsimogatta az arcomat, majd az ujjait a hajamba vezette, és szépen lassan átfésülte. Teljes borzongás futott végig az egész testemen, a gyomrom hirtelen összeugrott, a vér pedig ezerrel dübörgött a fülemben. A tekintetünk egybefonódott. Egyikünk sem szegte le a fejét, vagy húzódott volna el. Nát még közelebb hajolt, az orra súrolta az enyémet. Óvatosan végigsimítottam az arcélén, ami olyan tökéletes.

- Kéla? – a lehelete csiklandozta az egész arcomat.

- Hm? – pislogtam rá.

- Soha többé nem akarom, hogy így kelljen látnom téged. Ennyire összetörtnek, és elveszettnek. A lelkembe hasított az éles fájdalom, hogy mi van, ha nem érek ide időben. Sose bocsátottam volna meg magamnak. – mondta.

- De ide értél. Most már nincs baj. – néztem rá biztatóan, most viszont én hajoltam közelebb. Az ajkaink súrolták egymásét, már vártam a csókot. Nát a két keze közé fogta az arcom, én pedig lehunytam a szemem.

- Khm! Rosszkor jöttünk? – hallottunk meg az osztályfőnök hangját, mire mind a ketten elhajoltunk a másiktól, és az ajtó felé kaptunk a fejünket. Ott állt Lékai, keresztbe font karokkal, mögötte Toni, aki csak vigyorgott, és Val, aki meg kedvesen mosolygott.

- Áh, dehogy! – dőlt hátra Nát az ágyban, én pedig fülig pirulva, behúzott nyakkal figyeltem az osztályfőnökre.