Figyelem! Ebben a részben felnőtt tartalom olvasható! 

Fekete Nát szemszöge:

- Elmegyek én is zuhanyozni! – kiáltotta be nekem Kéla.

- Rendben! – szóltam vissza dideregve, mire ő csak elnevette magát. A gyomrom azonnal vetett egy hátast erre a hangra.

- Nem ér kinevetni Osváth! – dünnyögtem.

- Én felajánlottam a közbenjárásomat az ügyben. – pimaszkodott, majd hallottam ahogy kimegy a szobából.

Akadozva engedtem ki a levegőt a tüdőmből, miközben a jéghideg víz folyt végig a testemen. A homlokomat a hideg csempének döntöttem és próbáltam nem gondolni semmire, főleg nem arra, hogy mennyire be vagyok indulva. De ahogy lehunytam a szememet Kéla arcát látom magam előtt, ahogy a karjaimban feküdt. Olyan gyönyörű volt, a kipirult arcával, lesütött szemeivel, nyirkos tarkójával és remegő testével. Képtelen voltam kizárni a gondolataim közül a lélegzetelállító testét, azt, ahogy a mellei tökéletesen illeszkedtek a tenyerembe és azt, milyen érzés volt őt odalent megérinteni. Még mindig érzem az ujjaimon, hogy mennyire vágyott rám és a tudat, hogy én lehettem az, aki megadta neki ezt a fajta élvezetet életében először kicsit sem segített abban, hogy visszanyerjem a józan gondolkodásomat. Amikor rám nézett azokkal a hatalmas zöld szemeivel, amik olyan élénken izzottak, mint a lángoló smaragd, azt hittem menten elvesztem az eszemet. Szeretlek – mondta közvetlen azelőtt, hogy szétomlott volna az ölemben. Megbízott bennem, oda adta magát nekem, miközben végig azon kattogott, hogy én is élvezzem. Nem is értem, hogy merülhetett fel benne ez a kétely, éreznie kellett, hogy már csak attól képes lettem volna ott helyben elélvezni, ahogy kiejtette a szeretlek szót a száján. Éreznie kellett, hogy mennyire kemény vagyok, miközben a fenekét nekem nyomta.

- A rohadt életbe! – csaptam rá a falra, ugyanis szó szerint esélytelen volt, hogy lelankadjak, ezek után meg pláne!

Beletörődve a sorsomba sóhajtottam fel és állítottam a vizet melegebb fokozatra, majd az öklömet a férfiasságom köré zárva idéztem magam elé Kéla csókjait és érintését a testemen, a puha ujjait és azt kívántam, bárcsak az a selymes tenyér fogna most a markába, de még nem. Nem akartam elsietni, nem akartam elrontani. Azt akarom, hogy minden akkor történjen, amikor ő is minden kétséget kizáróan készen áll. A fülemben csengtek a hangok, amik abból az imádni való szájából szöktek ki, a hangok, amiket én kaptam. Minden sóhajt, nyögést és sikkantást az emlékezetembe véstem, a kedvencem mégis az volt, ahogy a nevem távozott a torkából. Magam elé idéztem, milyen is volt, amikor a mellbimbóival játszottam és hogyan nyüszített, még többet akarva. Először el sem akartam hinni, hogy mennyire nedves, de már a fehérneműn keresztül éreztem és nem tudtam megállni, hogy az ujjaim ne másszanak be a bugyija alá és simítsanak végig azon csodálatos területen. Végig csak az járt a fejemben, hogy milyen lenne, ha megízlelhetném őt, ha elmerülhetnék benne. Szerintem ezek után nem is leszek képes másra gondolni. Szeretlek – ez volt a végzetem és egy elfojtott morgás kíséretében élveztem a tenyerembe. Nem mondom, hogy ennyivel beértem, de a célnak megfelelt és képes leszek egy fokkal nyugodtabban gondolkodni. Remélem. Gyorsan megtörülköztem majd magamra kaptam egy tiszta alsót és egy pólót, a törülközőmet pedig a fogasra akasztottam, majd meglepetésemre Doló már az ágyban fekve telefonozott.

- Nem is hallottam, hogy már visszajöttél. – csoszogtam mellé.

- Még csak most. – mondta, miközben az arcán egy édes mosoly terült el. – Nem vagy éhes? – kérdezte. A telefonját lerakta maga mellé az éjjeli szekrényre, amiben az a förtelmes doboz pihen. Remélem egy nap majd elég bizonyságot fogok tudni adni neki és akkor megszabadul tőle. Egyelőre el se várnám.

- Nem köszönöm! A lasangetól totál jól laktam. – másztam be mellé az ágyba.

Csak most vettem észre, hogy csak egy bő póló takarta a testét, a póló, amit én adtam neki még a táborban és azóta is ebben alszik. A tekintetem azonnal a feszes combjaira vándorolt, amin egy-két apróbb heg éktelenkedett, illetve a jobb combján volt egy hatalmas. Emlékszem, amikor a szórakozóhelyen észrevettem rajta és amint rákérdeztem elviharzott. Azóta nem hoztam szóba, tiszteletben tartottam és ő sem tett róla említést. Úgy csinál, mintha ott sem lenne. Óvatosan lejjebb csúsztattam a takarót a lábáról és finom megcirógattam azt a nagy forradást. Kéla összerezzent az érintésemre, de érezhetően nem úgy, mint egy órával ezelőtt. Szinte alig észrevehetően messzebb csúszott tőlem, nem is igazán volt tudatos, mégis láttam, hogy nem tudja elviselni az érintésemet. Ott nem. Visszahúztam a kezem. Az arca fal fehér lett és egy pontra meredt előre a szobában. Nem nézett rám.

- Még mindig nem akarsz róla beszélni? – kérdeztem finoman.

- Nincs miről. – válaszolta dacosan.

- Az nem megoldás, hogy úgy teszel, mintha ott sem lenne Doló. – fogtam a kezembe ernyedt ujjait. – Nekem elmondhatod, szeretném tudni. – biztattam.

- Mondtam már, nincs mit elmondani. – felelte komoran.

- Nem ijesztesz el vele, nem tudsz. Nincs olyan, amivel eltudnál. – fogtam két kezem közé az arcát. – Miért csináltad? – a tekintete olyan éleset rebbent, hogy felfogni is alig voltam képes. Az arca megfagyott az ujjaim között és egy pillanatra az az Osváth Kéla nézett vissza rám, aki még a kapcsolatunk előtt volt. A jégkirálynő. Kirántotta az arcát a kezeim közül.

- Én viszont éhes fagyok. – vágta nekem, azzal egy ugrással az ajtónál termett és kiviharzott a szobából.

- Picsába! – hajítottam el a párnát szoba másik végébe.

Na hát, ha valami, az a nézés képes volt kioltani belőlem a vágy utolsó szikráját is. Olyan volt, mintha magára az északi sarkra kerültem volna. Fogalmam sincs mi lehet az a sebhely, amitől ennyire hideg és érinthetetlen lesz. Hagyta, hogy bekötözzem a sebeit, láttam, amikor a világa ketté szakadt az apja hívásától, ezzel szemben erről nem mond semmit. Valami olyanhoz lehet köze, ami tényleg borzongató a múltjából, amit nem hajlandó feldolgozni, de még csak tudomásul sem veszi a létezését. Én azonban szeretném tudni, szeretném megvigasztalni, eltörölni minden aggályát és kételyét. Azt szeretném, ha úgy látná saját magát, ahogyan én őt. Attól a pillanattól kezdve elrabolta a szívemet, hogy 10. osztály első napján megpillantottam és nekem esett. Nem ismertem be, de így volt. Ott és akkor belé estem. A táborban pedig lehetőségem lett rá, hogy megismerjem és támogassam, mellette álljak úgy, ahogy azt megérdemli, úgy, ahogy azt senki nem tette. Olyan hirtelen és mélyen szerettem belé, hogy ha akartam volna se tudtam volna ez elől menekülni. Amikor először láttam és hallottam nevetni tudtam. Tényleg bezárnám azt a hangot és azt az arcot egy szelencébe. Örökre csak magamnak akarom.

Idegesen a hajamba túrva tápászkodtam fel az ágyból és indultam utána a konyhába. Ahogy sejtettem nem evett, a konyhapultra támaszkodott, az arcát a tenyerébe temetve. Gombóc nőtt a torkomban, ahogy megláttam, hogy felvett magára egy hosszúszárú nadrágot. Mögé léptem, majd óvatosan átkaroltam a derekát, miközben még mindig nekem háttal állt. A haját eltűrtem a nyakáról és egy gyengéd csókot nyomtam rá. A tartása engedett egy kicsit, de még mindig túlságosan hideg volt.

- Sajnálom. – búgtam a fülébe. – Túl erőszakos voltam. Megértem, ha nem beszélsz róla. Nem kell, nem akartalak semmire sem kötelezni. – mondtam bűnbánóan. – Csak segíteni szerettem volna. Azt szeretném, ha minden szörnyűséget eltörölhetnék, ami veled történt. – végre belesimult a karomba. Mint valami esdeklő, annyira vágytam rá, hogy rám nézzen.

- Én is sajnálom, hogy annyira bunkó voltam. – mondta bánatosan. Magam felé fordítottam és végre rám emelte azokat a gyönyörű krómzöld szemeit. Könnyesek voltak.

- Ne haragudj. – fontam az ujjaimat a nyaka köré, a homlokomat pedig az övének döntöttem.

- Te se. – súgta.

Könyörgően tapadt az ajkaimra, úgy csókolt, mintha ezzel kitörölhetne minden felszínre törő szörnyű emléket. Az ujjaim a tarkójába mélyedtek és úgy fordítottam a fejét, hogy a nyelveink tökéletes táncot járhassanak. A körmeit a hátamba mélyesztette. A karom visszatalált a derekára és egy gyors mozdulattal felültettem a konyhapultra. Ha azt akarja, hogy a csókjaimmal töröljek ki mindent, megteszem. Belekuncogott a számba.

- Nem is kérdeztem, hogy segített-e a jeges zuhany? – kérdezte arcátlanul. Felmordultam és az fogaim közé kaptam az alsó ajkát, míg az oldalát cirógattam fel s' alá. Megremegett a szemhéja.

- Mit szeretnél, mit mondjak? – siklottak le az ajkaim az arca és a nyaka közötti mélyedésre.

- Az igazat, nyilván. – felelte, miközben az ujjai a hasam alján táncoltak.

- Boszorkány. – morogtam, azzal ismét magamhoz rántottam és elmerültem a csókjában. A lábait a derekam köré kulcsolta a kezével pedig a hátamat simogatta. – Szeretnéd, ha azt mondanám, hogy rohadtul nem hatott a jeges zuhany, mert semmi másra nem tudtam gondolni csak rád? Arra, hogy milyen forró vagy odalent és hogy milyen lenne téged a nyelvemen érezni? – a szemei hatalmasra nyíltak és az arcát azonnal elöntötte a pír. – Szeretnéd, ha azt mondanám, hogy addig nem tudtam kijönni a zuhany alól, amíg nem segítettem magamon, különben képtelen lettem volna türtőztetni magam és biztos, hogy rád vetettem volna magam? Ezt szeretted volna hallani? – benyúltam a pólója alá és végig simítottam a bordáin. Ívbe feszült a gerince és még jobban nekem préselte magát. – Hm, Doló? – nyaltam végig a nyaka vonalát.

- Igen. – sóhajtozta. – De nem kellett volna magadon segítened. – könyökölt rá a vállamra, miközben az ujjait megfeszítette a hajam között. – Én is segíthettem volna. – dorombolta a fülembe. Éreztem, hogy megint egyre keményebb vagyok és muszáj lesz most leállnunk.

- Nem fogok semmit sem siettetni. – mondtam acélosan. – Mondtam és komolyan is gondoltam.

- Én is komolyan gondoltam, hogy nem vagyok porcelánból! – csattant a hangja. Helyben vagyunk!

- Nem azért csináltam, amit csináltam, mert viszonzást, vagy bármi mást várok. Én akartam. – dőltem kicsit hátrébb tőle.

- Honnan tudod, hogy én nem akarom? – vágta nekem dühösen. – Mi rossz van abban, hogy viszonozni akarom? – szállt le a konyhapultról. Szinte perzselt a tekintete, amiben a vágy és a harag lángjai táncoltak.

- Csak nem akarom, hogy kényszernek érezd. – válaszoltam.

- De ezt magyarázom, hogy nem érzem annak! Én szeretném, én szeretnélek megérinti... Áh, tök mindegy, hagyjuk is. – legyintett. – Megértem, ha én nem érek fel Barbi képességeihez. – közölte gúnyosan.

- Mi van? – kövültem meg egy szempillantásra.

- Ja, hát ő biztos sokkal jobban csinálja, mint én, szóval totálisan megértem, hogy velem nem akarsz bajlódni. – lökte meg a mellkasomat, majd kikerülve elindult vissza a szobájába.

- Doló, ezt most nem mondhatod komolyan! – álltam ott megsemmisülve.

- Válasz magadnak vendégszobát, vagy akár haza is mehetsz. Nekem mindegy! – közölte fagyosan, úgy, hogy rám se nézett, csak baktatott a szobája felé. Hát ezt komolyan nem hiszem el!

- Én csak jót akartam. – feleltem őszintén.

- Nem jött össze! – kiáltotta vissza, azzal bevágta maga mögött a szobaajtaját. Én pedig még mindig ott álltam teljesen megsemmisülve a konyha közepén, a félhomályban. Na meg egy frászt fog kizavarni a szobából! Villámgyors léptekkel indultam meg az ajtó felé, ám amikor benyitottam volna, a kallantyú nem nyomódott le.

- Te most halál komolyan kizártál? – kérdeztem hitetlenkedve.

- Mondtam, hogy keress egy vendégszobát, vagy menj haza! – köpte vissza a szavakat.

- Kéla, nyisd ki az ajtót! – kértem határozottan. – Ne legyél gyerekes.

- Én vagyok a gyerekes? Na cseszd meg! – hajított valamit neki az ajtónak, mire hátraugrottam egyet.

- Nem gondolhatod komolyan, hogy nem akarok bajlódni veled. – csaptam rá az ajtóra. – Engedj be!

- Gyengefelfogású vagy? Húzz el! – csuklott el a hangja. Azt hiszi, hogy cseles, holott kettőnk közül én vagyok a ravaszabb.

- Jó, elmegyek, de a cuccaim még mindig bent vannak a szobádban és egyszál alsóban nincs kedvem hazavezetni, szóval lennél oly' kedves, hogy kiadod nekem? – azzal a lendülettel, ahogy kinyitja az ajtót bent is leszek. Ő pedig most olyan ideges, hogy erre nem is gondolna. Hallottam, ahogy kotorászik, majd kattan a zár. Éppen csak annyira léptem hátra, hogy ajtó kinyílhasson, már meg is ragadtam a szélét és kirántottam Kéla kezéből. – Ha dühös vagy, sosem gondolkozol. – mutattam rá a nyilvánvalóra. A nyaka vörös volt, most viszont nem a zavart pírtól, hanem a haragtól. Felém dobta a táskámat, de könnyűszerrel kitértem előle. Elkaptam a karját és magamhoz húztam.

- Eressz el! – sziszegte, mint valami mérges kígyó.

- Imádom, hogy ennyire vad vagy. – duruzsoltam vigyorogva.

- Te meg beteg. – forgatta meg a szemeit.

- Nem hihetted el, hogy tényleg itt hagylak. Az eszedbe sem jutott, hogy én mennyit agonizálok? Baszki, próbálok mindent úgy csinálni, hogy neked jó legyen, hogy különleges és tökéletes legyen, de úgy nem megy, ha folyton azzal jössz, hogy másokkal biztos sokkal jobban élvezném. Mert ha így lenne, akkor ott lennék és nem itt. – öleltem át a derekát. Már nem sziszegett rám, mint valami kígyó.

- Nem kell, hogy tökéletes legyen. – mondta.

- Dehogynem! – kontráztam rá.

- Úgy is lehet különleges, ha nem tökéletes. Nem kell túlgondolni Nát. Te pedig látványosan azt csinálod. – magyarázta.

- Jó beismerem, hogy kicsit túltoltam. Nem volt szándékos. – feleltem zavartan. – Szeretlek. – simítottam végig az arcán.

- Tudom. Én is szeretlek. – puszilta meg az arcomat.

- Egyébként... Köztem és Barbi között soha nem volt semmi. Tényleg, egyszer sem. – mondtam, mire Kéla eltátotta a száját.

- De hát mindenki azt hiszi, hogy igen.

- Mindenki megvolt neki a baráti társaságunkból, még Toni, Sam és Bence is, de nálam sose járt sikerrel. Mindig bepróbálkozik, de igazából soha nem is volt esélye. – erre Doló csak jóízűen elnevette magát.

- Hát ez jó! – kacarászta.

- Na és mi jók vagyunk? – kérdeztem félve.

- Így is mondhatjuk. – mondta, mire én felé hajoltam és megcsókoltam.

- Egyébként, baromi dögös, hogy azért veszekszünk, mert ki akarod verni nekem. – dörmögtem a fülébe.

- Ne csináld! – vágott mellkason.

- Miért? Csak nem beindít? – cirógattam az orrommal a fülkagylóját.

- Mi lenne, ha inkább aludnánk? – kérdezte remegő hangon. Elnevettem magam. Ezek szerint, igen.

- Rendben. De előtte! – emeltem fel a kezemet, majd egy határozott mozdulattal bújtattam ki a nadrágjából, amit aztán jó messzire hajítottam. Hallottam, hogy élesen beszívja a levegőt és nem ereszti ki. – Soha ne rejtsd el magad előlem. Soha! – simítottam végig a bokájától a csípőjéig. – Levegőt azért vegyél. – jegyeztem meg huncutul.

- Hihetetlen vagy. – dőlt a vállamra.