Szervusztok drága olvasók! Mérhetetlenül sajnálom, amiért olyan hosszú idő után, csak most rukkoltam elő új résszel, ennek igazából több oka is volt. Nem nagyon volt ihletem, és összecsapott bugyutaságokkal nem akartam elétek állni, elvégre sem ti, sem pedig a történet nem ezt érdemli, valamint elkezdtem életem első fantasy témájában íródó történetét, ami az elmúlt hónapokban hatalmas szerelemprojektem lett, és elég sok időmet elvette, így másra, a többi alkotásomra már nem maradt, de ezt igyekszem pótolni. Kérlek nézzetek bele az új irományomba, amit megtaláltok a munkáim között, Sötét és fénylő éjjelek címmel. Valamint jó olvasást kívánok ehhez a részhez, igyekeztem a kárpótlással felétek, ugyanis ez a rész igencsak hosszú lett :D Puszi nektek! 

Osváth Kéla szemszöge:

El sem hiszem, hogy már novembert írunk! A fejünk felett olyan gyorsan peregnek le a napok, hogy szinte alig tudom számon tartani. Az elmúlt napok és hetek azzal teltek, hogy ki kellett választanunk, mely tantárgyakból szeretnénk érettségizni, a kötelezőn felül, valamint melyekből szeretnénk emelt érettségit tenni. Nekem a választott tantárgyam az angol lett, amiből emelt szinten szeretnék érettségizni, valamint kötelező nyelvből evidens, hogy a spanyolt jelöltem meg, szintén emelt szinten. Nát sem gondolkodott sokat ezen, hasonló felállásban jelölte meg a tantárgyait, mint én, annyi különbséggel, hogy neki a kötelező nyelv a német volt, természetesen emelt szinten. A kisujjából kirázza, tekintve, hogy anyanyelvi szinten beszéli, Toni pedig ugyan úgy jelölte meg a tárgyait, mint a legjobb barátja.

Sam tudott egy kicsit csalni a szüleinél, akik még mindig erőltetik, hogy jogi pályát válasszon. Mázli, hogy a joghoz és a régészethez is tökéletesen passzol az emelt történelem, valamint ő az emelt angolt választotta kötelezőnek. Zoé pedig előrehozott emelt spanyol érettségit szeretne tenni, amire minden héten együtt készülünk, és szerencsére eddig úgy tűnik, hogy egyikünknek sem fog gondja adódni vele. Már megszokott rutinná vált, hogy minden szombaton együtt tanulunk, van, amikor annyira belelendülünk, hogy szinte egész nap a tankönyvek és füzetek felett ülünk. Ilyenkor Nát rendszerint nyugiban hagy minket a házában, általában hazamegy az anyukájához és Brúnóhoz, vagy a fiúkkal csinálnak valami közös programot. Bence eléggé kétes lábakon áll, nem különösebben tudja, hogy mivel is szeretne foglalkozni, mi az, amit szívesen tovább tanulna, ezáltal a tantárgyak megválasztása sem volt egyszerű a számára. Végül ő is egy emelt angol mellett döntött, ami jó lehet egy anglisztika alapképzéshez, bár még nem biztos, hogy egyetemre szeretne menni. Kitti egyáltalán nem, ő egy alap érettségit szeretne tenni, angol nyelvvel, majd aztán elvégezni egy képzést, amivel fodrászkodhat. Mondjuk ez tényleg passzolna is hozzá!

Valéria a kedves és támogató barátnő, minden tekintetben. Ő nem szeretett volna semmiből előrehozottan érettségizni, úgy véli, hogy nincs elkésve semmivel, ami igaz is. Valamint az sem biztos még, hogy itthon fog érettségizni, mivel lehet, hogy vissza szeretne menni Angliába a cserediákprogrammal. Ettől függetlenül mindenben támogat minket, segít nekünk a felkészülésben, Tonival például rendszerint tanulnak angolt és németet is. Az elmúlt időszakban a kis csapatunk köteléke még szorosabb lett, és már el sem tudnám képzelni az életemet nélkülük. Náttal konkrétan már beköltöztünk a házába, amibe egyébként csak érettségi után költözhetne, de mivel egyikünk átlaga sem romlott, sőt, mióta rendszeresen tanulunk és készülünk, csak javult, ezért sem a szülei, sem pedig a nagyszülei nem tették ezt szóvá.

Toni már letudta a kötelező látogatásait Kingánál, az iskolapszichológusnál, továbbá már takarítania sem kell, ahogy nekem se és Nátnak sem. Azóta egyikünk viselkedésével sem volt probléma, ezért az igazgató egy fenyítéssel elengedte a büntetés ezen részét. Nátnak ezen a héten volt az utolsó konzultációja, állítása szerint nagyon örült, amiért ide járhatott és Kingának is köszönhetően, az élete kezd egyenesbe jönni, ami igaz is. Az iskolapszichológus nagyon sokat segített neki abban, hogy megértse a benne felgyűlt fájdalmat Krisztián kapcsán, valamint a csalódást és az elhidegülést az apjával kapcsolatban.

Zoltán egyébként ezidő alatt végleg hazaköltözött, és átkérte magát az anyavállalattól a budapesti telephelyre. Móni hasa már szépen kerekedik, és már elkezdtek felkészülni a kis Sára érkezésére. Zoltán is kiveszi a részét, viszi Mónit a vizsgálatokra és a házimunkában is segít. Minden délután tanul Brúnóval, aki nagyon élvezi a figyelmet, amit az apja őrá fordít. Val is kezd felengedni, már egész sok mindenről beszélgetnek együtt, továbbá a bevásárlást is ők ketten intézik, hogy Móninak még ezzel se kelljen fáradoznia. Nát kicsit nehezebb eset, bár mióta az apjával megbeszélték a dolgokat, azóta elég jól el vannak egymás mellett. Nem puszipajtások, de van rá némi sansz, hogy egyszer majd újra apa és fia lesznek.

Nekem viszont még továbbra is járnom kell Kingához, ugyanis a vagdosásomról, amit egyébként már több, mint két hónapja nem csináltam, nem szívesen beszélek. Nincs bajom Kingával, jól kijövünk egymással, segített helyre rakni egy két gondolatot a fejemben és nagyon támogató, sokat szoktunk beszélni a továbbtanulásomról, ami még mindig kicsit ködös a számomra, de az önbántalamzásomat nem szívesen fejtegetném egy idegen előtt. Az az én magán problémám, ami egyébként megoldódni látszik, mivel azonban Lékai tud a dologról, és továbbította ezt az információt Kingának, a nő addig nem fog elereszteni, amíg el nem mesélem életem ezen csúfos részét. Nát folyamatosan rágja érte a fülemet, hogy tegyem meg, Kinga nem ítélkezne, ő azért erősködik ennyire, mert segíteni szeretne, és lehet nekem is jót tenne, ha egy szakemberrel beszélném ezt meg. Természetesen ő mellettem áll, ahogy a barátaim is, bármikor szívesen meghallgatnának, ha ki szeretném önteni a lelkemet ezzel kapcsolatban, ők akkor sem találkoztak még ezzel a problémával korábban.

Ők viszont nem tudják, hogy miért ódzkodom ettől annyira. A korábbi tapasztalatom azzal a kirendelt pszichológussal, akivel a megerőszakolásom után kellett találkoznom, valamit eltört bennem, és nem hiszem, hogy Kinga képes lenne helyre rakni. Tulajdonképpen lehet nem is akarom, hogy megtegye, mert akkor mindent előről kellene kezdenem. Eltemettem magamban a múltat és a megpróbáltatásaimat, és tudom, hogy nem ez a helyes vagy egészséges út, de most jól érzem magam. Nincsenek rémálmaim, nem foglalkoztatnak sötét gondolatok, jobban vagyok, boldogabb vagyok, mint valaha voltam. Földöntúl szerelmes vagyok Nátba, aki minden áldott nap bebizonyítja, hogy ő is így érez, és hogy a kettőnk közötti kapocs nem törik meg. Nekem vannak a legjobb barátaim, akikre mindig számíthatok, akik mindig meg tudnak nevettetni, akik mellett önmagam lehetek. Ezek az emberek lettek a családom, és semmi pénzért nem rontanám el az idillt, ami most körbe ölel minket. Ha hagyom, hogy a múltam, mint valami gejzír kitörjön, mind a kárát látjuk.

Az az esemény pedig, ami a legnagyobb lázban tart minket most már jó ideje nem más, mint a szalagavató, ami a mai napon lesz. A hosszas táncpróbák meghozták a gyümölcsüket, ugyanis már nem botladozok, mint valami hatlábú szerencsétlen, hanem sikerült elsajátítanom a lépéseket, méghozzá egész jól. Ettől függetlenül még mindig én vagyok a legbénább mindenki közül, de Nát olyan ügyesen és tökéletesen táncol, hogy az majd fedezi az én kis hibáimat. Ami a leginkább problémás volt, az a ruhaválasztás és az utána lévő próbák voltak. Soha nem gondoltam volna, hogy szalagavatón fogok táncolni, az pedig, hogy fehér ruhában fogok illegni-billegni tényleg teljesen kívül esett a komfortzónámon. Val, Zoé és Kitti teljesen átmentek kislányba, mintha ők tényleg egész idő alatt csakis erre a pillanatra vártak volna, hogy belebújjanak egy habos-babos, hercegnős, menyasszonyi ruhába, számomra viszont ez teljesen idegen volt.

Az első ruhapróbánkra Móni és Zoé anyukája, Kriszti is elkísért minket, emlékszem arra az őrületre, ami elszabadult akkor a boltban. Szerencsére az eladó tudta a dolgát, és szépen egyesével vett végig minket, hogy mindenkire kellő idő és odafigyelés forduljon. Szinte egy egész rohadt napot eltöltöttünk ott. Nátnak irogattam, hogy teljesen ki fogok készülni, ha még egy fehér ruha kisüti a szemem, ő viszont csak jót mulatott a szenvedésemen. Megbeszéltük, hogy a szalagavatóig nem fogja látni a ruhámat, ez egyfajta meglepetés lesz a számára. Bár akkor, abban a pillanatban nem voltam benne teljesen biztos, hogy valaha lesz ruhám...

Zoé volt az első, aki megtalálta a számára tökéletes ruhát. Ő mindig is szerette a romantikus, hercegnős dolgokat, így nem volt meglepő, hogy egy habos-babos, mesébe illő ruhát választott. A ruha színe hófehér volt, több rétegű tüllszoknyával, ami szinte lebegve követte minden mozdulatát. A felsőrész finom csipkével borított, és apró gyöngyök díszítették, amelyek a derekánál egy finom övben találkoztak. Ahogy láttam, hogy mennyire elégedett a választásával, tudtam, hogy ez a ruha tökéletesen passzol hozzá, egy igazi tündérmese hercegnője lett. Ezután Kitti következett, akinek határozott elképzelései voltak a ruháját illetően. Elegáns legyen és kifinomult, de ugyanakkor egy picit extrém is. A harmadik felpróbált ruha lett a befutó. Ő egy szinte hófehér, testhezálló ruhát választott, ami egyszerre volt visszafogott és mégis lenyűgöző. A ruha mély dekoltázsú volt, váll nélküli fazonnal, és hátul merészen kivágott. Az anyag finom, enyhén fényes selyem volt, ami minden mozdulatnál lágyan követte Kitti alakját. A ruha egyszerűsége mégis elegáns volt, a hozzá illő ezüstös csipkedíszítéssel a szegélyen.

A következő Valéria volt, aki több féle fazont is felpróbált, míg végül egy igencsak egyedi ruhára esett a választása. A ruha bézs színű volt, aszimmetrikus, amely finoman futott fel az egyik oldalán, míg a másik oldala lágyan leomlott a földre. A ruha felső része szorosan illeszkedett a testéhez, aprólékosan kidolgozott, aranyszínű csipkével, amely olyan volt, mintha az erdei levelek ölelnék körbe. Ahogy Valéria kilépett a próbafülkéből, szinte mindenki elámult. A ruha egyszerre volt természetes és fenséges, mintha egy tündér lépett volna ki a mesékből.

- Jaj kicsikém, lélegzetelállító vagy! - könnyezte Móni.

- Köszi anyu! - vigyorogta Val, miközben boldogan fordult körbe-körbe a hatalmas tükör előtt.

- Csodálatosan festesz Vali! - tapsikolt örömében Zoé.

- Jó, akkor ezt szeretném! - az eladó hölgy elégedetten bólintott. - Te jössz Éli! - kacsintott rám a barátnőm, majd visszaszambázott az öltözőbe, hogy levegye a ruhát. Sóhajtva a tenyerembe temettem az arcomat.

- Van esetleg valamilyen elképzelésed? - kérdezte az eladó. Kínosan mosolyogva válaszoltam.

- Gondolom az nem jó válasz, hogy nincs. - feleltem. Az eladó csak kedvesen mosolygott.

- Semmi probléma nincsen! Gyorsan lemérem a méreteidet, aztán adok több fazonú és típusú ruhát. A lényeg, hogy a legtökéletesebbet találjuk meg a számodra, azt, amiben jól érzed magad. Biztos vagyok benne, hogy ez sikerülni fog. - mondta optimistán.

Nos, én már nem voltam ilyen biztos ebben, de hagytam, hogy az eladó gyakorlottan lemérjen, majd sorra akasztotta be nekem a fülkébe a ruhákat.

- Ha segítség kellene az öltözködésben, csak szólj. - azzal behúzta rám a függönyt, én pedig egyedül maradtam a halom, fehérebbnél, fehérebb ruhákkal.

Hirtelen frusztráló lett a légkör, túl kicsi lett a fülke. A rengeteg ruha vádlón kísértett. Mi van, ha nem fogom megtalálni a megfelelő ruhát? Mi van, ha mind bénán fog állni rajtam? Mi van, ha nem fogom azt a szikrát érezni, amikor felpróbalom a ruhákat, mint a barátnőim? Mi van, ha nem lesz meg a tökéletes? Mi van, ha Nátnak nem fog tetszeni a választásom, ha csalódni fog bennem? Már bánom, hogy abban állapodtunk meg, hogy nem fogja látni a szalagavatóig a ruhát.

Sóhajtva kezdtem neki a próbának. Az első ruha egy egyszerű, vállpánt nélküli fazon volt, tojáshéj színű, hosszú uszállyal. Ahogy magamra húztam, azonnal éreztem, hogy nem én vagyok. Túl esküvői volt, az uszály pedig gátolt volna a táncolásban. Ki sem léptem a fülkéből, már nyúltam is a következőért. Éreztem, hogy kezdek izzadni, és a kétség lyukat üt a testembe. Ez csak egy francos ruhapróba! - mantráltam magamban. Mégis, a súly, a teher, ami nyomott, sokkal nagyobbnak tűnt.

- Minden oké? - szólt be Kitti.

- Aham... - motyogtam. Addig harapdáltam a szám belső felét, amíg a vér fémes íze a nyelvemre nem tapadt. - Csak... - a tenyerem élével addig nyomtam a szememet, amíg mindenféle fények nem kezdtek el villódzni előttem. - Csak nem érzem azt, hogy ezek megfelelőek lennének. Mármint, nem akarok sem testhezállót, de olyat sem, amiben elveszek. Nem akarok tüllöset, de túl egyszerűt sem. Nem is tudom! Sosem gondolkodtam azon, hogy milyen lesz a szalagavatós ruhám, mert sosem hittem, hogy lesz szalagavatóm. - adtam hangot a kétségeimnek. - És szeretném, ha minden jó lenne, szeretném, ha megtalálnám a tökéletes darabot, de fogalmam sincs, hogy van-e olyan egyáltalán! Nem akarok egy halom ruhát felpróbálni, miközben mindegyikben csalódok, hogy nem ez lett a befutó.

- Édesem! - szólt be Móni. - Ne görcsölj rá ennyire. Nem dől össze a világ, ha nem találod meg azonnal az igazit. De meg fogod, csak kicsit engedd el magad, és gondolj erre úgy, mint egy jó mókára. Felpróbálsz párat, aztán majd meglesz az, amit keresel. Minden a legnagyobb rendben lesz! Itt vagyunk, hogy segítsünk. - könnyek csillogtak a szempilláimon.

Sosem volt részem ilyen anyai törődésben, sosem volt részem abban, hogy egy anya megvédjen az aggályaimtól, még akkor is, ha az olyan kis semmiség, hogy fel kell próbálnom néhány ruhát. Móni a sajátjaként szeret és törődik velem, ugyan olyan elhivatottsággal van irántam, mint Valéria iránt, és tudom, hogy tényleg bármikor számíthatok rá.

- Vedd fel azt, ami legalább egy kicsit is tetszik, és gyere ki benne, hogy megnézzünk. - folytatta. - Elmondjuk mi jó benne, és mi nem, aztán ezek alapján keresgélünk tovább.

A csomó valamelyest oldódott a gyomromban, szipogva nyeltem vissza a könnyeimet. Igazuk van, nem feszülhetek rá ennyire a témára! Sóhajtva emlegettem a fogasokra akasztott ruhákat, hogy megnézzem, melyik az, amelyik legalább egy kicsit is megfog. Végül megakadt a szemem egy egyszerűbb darabon. Semmi csicsa, semmi uszály, csak egy sima, A-vonalú fehér ruha, lágy esésű szoknyával és egyszerű felsőrésszel. Felkaptam a vállfáról, és gyorsan belebújtam. Nem volt különösebben lenyűgöző, de valahogy megnyugtatott a letisztultsága. Talán azért, mert ebben a ruhában nem éreztem magam túlzásnak, sem elveszettnek.

- Na? - szólt be Zoé.

- Egy pillanat! – válaszoltam, majd egy utolsó pillantást vetettem a tükörre. Nem volt rossz. A ruha szép volt, könnyed, de nem éreztem azt a "hűha" érzést. Mégis úgy döntöttem, megmutatom nekik, mert talán ők segíthetnek meglátni, azt, amit én nem tudok.

Elhúztam a függönyt és kiléptem az előtérbe. A lányok már ott vártak, türelmetlenül toporogva. Val szeme felcsillant, ahogy meglátott.

- Na, ez már valami! – mosolygott. – Nézd meg magad, Kéla! Nagyon jól áll!

A hatalmas tükör felé fordultam, ami akkora, hogy még a pórusaimat is tökéletesen látom benne... A ruha tényleg jól simult rám, különösen a felsőrész finom szabása tetszett. Nem volt sem túl szoros, sem túl laza. A szoknya pedig szépen omlott le, egyszerű, de mégis elegáns volt.

- Végülis, nem olyan rossz. Szép. - mondtam óvatosan.

- Valóban szép. - mosolygott Kriszti, Zoé anyukája. - De nem túl egyszerű egy kicsit?

- Én is pontosan erre gondoltam. - értett egyet Kitti is. - Nagyon csinos, remekül áll rajtad, de nem hangsúlyozza ki a különlegességedet.

- Ühüm! - bólogatott Val és Zoé.

- Nem is vagyok különleges... - motyogtam az orrom alatt, miközben a ruha anyagát simogattam.

- Na ezt meg sem hallottam! - csattant fel Val. - Tudod te, hogy micsoda változást vittél véghez? Te voltál A jégkirálynő, Kéla! Most pedig részt fogsz venni a szalagavatón, és mind ezt azért, mert te vagy a legkülönlegesebb ember a világon! Szóval megérdemled, hogy a ruhád is ezt tükrözze. - mosolygott rám.

- Teljesen egyetértek. - mondta Móni. - De most már legalább tudjuk, hogy mi áll jól neked. Az egyenes szabás szerintem nagyon előnyös a számodra.

- Azt hiszem, van egy ruhám, amit még nem mutattam meg, de talán pont ez lesz az, amit keresel. Egy picit más, mint a többi, de úgy érzem, illeni fog hozzád. - szólt az eladó, majd el is tűnt, hogy megkeresse az említett ruhát.

Egy hófehér ruhával tért vissza. Ejtett vállú volt, a felsőrésze testhezálló, finom csipkéből készült, míg a szoknya egyenes szabású és lágy esésű volt.

- Csipke? - fintorogtam. - Nem hiszem, hogy ez lenne a jó ruha, nem vagyok az a csipkés típus. - mondtam.

- Próbáld meg, csak egy ruha – győzködött Kitti. – Nézd meg, milyen szép az esése! Nem kell rögtön elkötelezned magad mellette, de szerintem megér egy próbát.

Végül beadtam a derekamat, és a ruhával bevonultam a próbafülkébe. Csipke? Nem voltam biztos benne. Sosem éreztem magam igazán kényelmesen az ilyen "cuki" anyagokban, de ezen a ponton már semmit nem veszítek, ha felpróbálom. A ruha anyaga könnyed volt, és meglepően  kellemesen simult rám. Az ejtett vállak lágyan ölelték körül a karjaimat, a csipke pedig nem volt olyan "túlzás", mint amitől tartottam. Inkább valami kifinomult eleganciát sugallt, ami teljesen meglepett. A felsőrész kellemesen testhez állt, nem volt túl szoros, a szoknya pedig úgy omlott le a derekamról, mintha pont rám öntötték volna. Egy pillanatra megálltam a tükör előtt, és a torkomban dobogó szívvel néztem vissza magamra.

- Gyere ki, hadd lássuk! - sürgetett Kriszti.

Lassan elhúztam a függönyt, és kiléptem a próbafülkéből. Mindannyian némán meredtek rám, az arcuk rezzenéstelen volt.

- Hát nem is tudom... - kezdtem zavartan.

- Kéla – szakított félbe Móni halkan, miközben mosolygott. – Ez az.

- De a csipke... – próbáltam érvelni, de Zoé közbevágott.

- A csipke tökéletes! Nem gondoltam volna, de ez a ruha... ez annyira te vagy! – mondta, majd megkerülve közelebb lépett, hogy végigsimítson a szoknyán. – Nem túl sok, és nem is túl kevés. Egyszerű, de a részletek teszik különlegessé.

A tükörhöz léptem, hogy újra megnézzem magam. Valami furcsa érzés kerített hatalmába. Lehet, hogy a csipke tényleg nem is volt olyan rossz? A ruha kecsessége, a könnyed anyag és az egyszerű vonalak valahogy mégis működtek. Talán még szép is voltam benne.

– Tényleg jól áll – ismertem el halkan, még mindig kissé hitetlenkedve.

– Nemcsak jól áll – javított ki Móni, miközben odalépett mellém. – Ebben a ruhában ragyogsz.

Ahogy a tükörbe néztem, most először láttam meg azt, amit eddig hiányoltam. Ez a ruha különleges volt, de nem túlzás, és nem éreztem magam benne elnyomva. Ez én voltam. Az a lány, aki végre készen áll arra, hogy belépjen a saját nagy pillanatába.

– Akkor azt hiszem... megvan – mondtam halkan, de belül egyre növekvő izgalommal. - Ezt választom. - mindannyian ujjongani kezdtek örömükben, és én is megengedtem magamnak egy könnyed nevetést. Remélem Nátnak is tetszeni fog.

Miután mindannyian megtaláltuk a megfelelő ruhákat, az eladó lemért minket, bejelölte a ruhákon, hogy mit kell igazítani, hogy legközelebb már tényleg úgy passzoljon ránk, ahogy kell. Ezután már tényleg úgy pörögtek a napok, hogy számon se tudtuk tartani. Megbeszéltük, hogy nem megyünk fodrászhoz és sminkeshez, mivel a hajunkat Kitti tökéletesen meg tudja csinálni, Valéria pedig vállalta a sminkes szerepét. A fiúk Nát házában készülődtek, mi pedig a Fekete család rezidenciáján. Izgatott voltam, szerettem volna már látni Nátot, ahogy az öltönyében feszít, piszkosul jóképűen, valamint szerettem volna, ha ő is lát engem a ruhában, amit olyan nagy idegeskedés árán választottam.

A sminkem egyszerű volt és letisztult, akárcsak a ruha, Valéria tökéletesen eltalálta a megfelelő árnyalatokat. Kiigazította a szemöldökömet, a szemhéjamra halvány púderszínű festéket tett, húzott egy lágy tusvonalat, a szempilláimat pedig kifestette. Az orcáimra krémes állagú pirosítót tett, az ajkaimra pedig egy világosabb árnyalatú, vörös rúzst. Miután Val végzett, Kitti vette kezelésbe a hajamat, amivel valóban csoda történt azóta, hogy használom az általa ajándékozott termékeket. A terve az volt, hogy kiengedve hagyja a hajamat, a tincseimet pedig csinos loknikba rendezi, míg a hajam felső részét elegáns, gyöngyös csatokkak rendezi el.

Miután mindannyian elkészültünk, készen álltunk az indulásra. Kittit és Zoét, Zoé anyukája vitte az iskolához, míg engem és Valériát Móni és Zoli. Így kényelmesebb volt, ugyanis a ruháinkat is vinnünk kellett magunkkal. A suli előtt már hatalmas volt a tumultus, a hátsó parkolókat is megnyitották, de még így is csak forgolódtak a kocsikkal, hogy ki hova parkoljon. Ezért mi lányok kipattantunk a kocsiból, hogy mehessünk felöltözni, Móni lesz a segítségünkre, Zoli pedig addig leparkolja a kocsit. Már majdnem beléptem az iskola kapuján, amikor egy ismerős hangot hallottam meg magam mögül, ami a nevemet kiabálta.

- Kéla! - megfordultam, és egyszerűen nem akartam hinni a szememnek, a szám tátva maradt.

- Ő mit keres itt...? - hűlt el a csodálkozástól Val.

- Megtennéd, hogy beviszed a ruhámat? - kértem a barátnőmet. - Kettő perc és megyek én is, csak előtte elküldöm ezt a faszt a picsába. - sziszegtem. - Bocsánat! - pillantottam Mónira a káromkodás végett.

- Rendben leszel? - kérdezte aggódva a Fekete lány.

- Hogyne! - erőltettem az arcomra egy mosolyt. Val kikapta a kezemből a ruhámat, majd Mónival elindultak befelé. Eközben Lénárd beért engem. - Te meg mi a büdös frászt keresel itt? - szegeztem neki a kérdést.

- Én... Szerettek volna látni téged a szalagavatódon! Szerettem volna, ha valaki itt van veled. - mondta zavartan.

- Vannak itt velem. Nem vagyok egyedül. A családommal vagyok itt! - remegett a hangom az indulattól. - Nem tudom, te milyen álomvilágban élsz, hogy azt hiszed, azért, mert eljárok a testvéreimhez, feljogosít téged arra, hogy ide gyere és megzavard a napot, ami rólam kellene, hogy szóljon. Ez az én szalagavatóm!

- Pontosan azért jöttem ide, mert ez a te nagy napod! Egyszer van az életedben ez az alkalom, és én... Most, hogy végre van lehetőségem újra az életed része lenni, szerettem volna látni! - magyarázta. Az agyam teljesen elborult, a hangom eltorzult hörgésként szakadt ki belőlem.

- Nem vagy az életem része, Lénárd! - kiabáltam. - Soha nem is leszel, elmondtam világosan, hogy csakis a testvéreim miatt viselem el a te, és a nejed képét is. Te megszűntél létezni a számomra nyolc évvel ezelőtt, amikor úgy döntöttél, hogy elhagysz! Nem vagy az apám, soha nem is leszel az. Te választottad ezt, nem én! - dobbantottam. - Úgyhogy most takarodj innen, mert nincs jogod itt lenni, nincs jogod tőlem ezt kérni!

- Lupino, kérlek! - nyúlt volna a karom felé, de én azonnal elhátráltam.

- Hozzám ne merj érni! - szinte már sikítottam.

- Uram, megkérném, hogy most azonnal távozzon! - szólalt meg mellettem Zoltán, aki olyan hirtelen került oda, hogy észre sem vettem. Lénárd kérdő szemeket meresztett rá.

- Elnézést, de maga ebbe ne szóljon bele! - szólt vissza gúnyosan.

- Ne beszélj így vele! - dördültem rá.

- Kéla, kislányom, én csak szeretném rendbe hozni a kapcsolatunkat, hogy, ha nem is olyan, mint régen, de legalább ahhoz hasonló legyen! - rimánkodott.

- Nem kell a maszlag! Neked komolyan nincs rendben valami a fejedben, ha ilyen képzelgéseid vannak! - nevettem hisztérikusan. - Tűnj el innen, és soha többé ne szólj hozzám, megértetted? - csak akkor vettem észre, hogy egész ízemben reszketek, amikor Zoltán a vállamra tette a kezét, és gyengéden megszorította.

- Ideje bemennünk! Az ünnepség nemsokára kezdődik. - mondta, majd egy finom, ám határozott mozdulattal az ajtó felé irányított, és elállta Lénárd elől az utat, hogy utánam nyúlhasson.

Nem néztem vissza rá. Nem akartam látni soha többé, annak ellenére, hogy tudom, a gyerekek miatt kénytelen leszek. Csak az ajtót figyeltem, az iskola ajtaját, ami most az egyszer egyfajta groteszk menedéket nyújt a saját apám elől, ugyanis ide, a beleegyezésem nélkül már nem jöhet utánam. Csak akkor eresztettem ki magamból egy nyüszítés és egy sóhaj egyvelegét, amikor a tömeggel együtt behömpölyögtünk az aulába. A fejem eszméletlen módon hasogatott, a magassarkú cipőm éles, kopogó hanggal kísérte minden léptemet, ahogy a tornacsarnok felé igyekeztünk. Ott lesz a szalagtűző, majd aztán a keringő. 

Mégis mi a szart képzel magáról Lénárd? Hogy gondolhatta egyáltalán, hogy igent fogok mondani arra, hogy bejöjjön, és végig nézheti, részt vehet életem ezen nagy eseményén, mintha az apám lenne, mintha tényleg fontos lennék neki, számítanék, és nem elhagyott, ahogy a dolgok egy kicsit rosszra fordultak. Éreztem, ahogy az izzadság kezd kiütközni a fehér ingemen, foltokat láttam magam előtt, a levegő szúrta a bordámat. Egy érdes kéz rántott ki a kavargó gondolataim közül.

- Jól vagy? – kérdezte Zoltán, szemöldöke közé ráncokat vetett az aggodalom. Éreztem, ahogy a vér fémes, kesernyés íze megtölti a számat. Szétharapdáltam belülről. – Kéla! – rázott meg finoman Nát apja. – Vegyél egy mély levegőt! – tanácsolta. – Orron be és szájon ki, rajta. – tettem, amit mondott. – Újra! Addig csináld, amíg úgy nem érzed, hogy legalább egy kicsit megnyugodtál. – magam sem értettem, hogy miért cselekszem úgy, ahogy azt ő mondja, de muszáj volt valami kapaszkodót találnom ebben az őrületben, és ez jelenleg Zoltán volt. Mélyeket lélegeztem, lehunytam a szemem és közben próbáltam összpontosítani. Megfogadtam, hogy ezt a mai napot senki és semmi nem ronthatja el, ehhez pedig tartom is magam. Biztosan nem Lénárd fogja elvenni tőlem az örömöt, amivel ezt az eseményt vártam. – Nagyon jó, ügyes vagy! – dörzsölte meg a karomat Zoli, mikor már ő is észrevette, hogy a légzésem egyenletes, a pulzusom pedig normális.

- Köszönöm! – szökött ki az ajkaim között. Zoltán értetlenül pillantott rám. – Hogy kiálltál mellettem, és hogy most segítettél. – mutattam magamra. – Ő az apám, vagyis... A férfi, aki nemzett. – dünnyögtem. – 10 éves volt, mikor elhagyott, és nyárig le se szarta a létezésemet, akkor is csak azért hívott, hogy beközölje, van egy új családja, és a gyerekek szeretnének megismerni engem. Közöltem vele, hogy azt leszámítva, hogy látogatom a testvéreimet, mi továbbra is idegenek vagyunk egymás számára. Nem, nem is értem, hogy honnan vette a bátorságot, meg a pofát ahhoz, hogy idejöjjön! – temettem a tenyerembe az arcomat.

- Megértem, hogy ez most felzaklatott téged, de a viselkedése nem téged minősít, hanem őt. – szólt megnyugtató hangon. – Te kiálltál magadért és az igazadért, és csakis ez számít. Büszke lehetsz magadra! – egy szomorú nevetés szakadt ki belőlem. – Gyere! – biccentett a tornacsarnok felé, ahonnan már csak egy lépés választott el minket. – Menjünk! – terelt befelé.

A szalagtűző része az eseménynek igencsak lassan telt el. Az igazgató és több tanár is beszédet mondott, mind hangsúlyozták, hogy mennyire büszkék ránk, amiért már csak egy lépés választ el minket attól, az érettségi, hogy megkezdjük a nagybetűs életet. Szépen körbe álltak az osztályok a tornacsarnokban, a családtagok és a hozzátartozók velünk szemben helyezkedtek el, székeken, csillogó szemekkel figyeltek minket. Az igazgató és az osztályfőnökök körbe járták a diákokat, és feltűzték ránk a szalagokat, miközben az alsóbb évfolyamból egy diák mindenki nevét névsor szerint felolvasta. Lékai szinte alig láthatóan kacsintott rám, amikor beletűzte a blúzomba az iskola méregzöld színű szalagját, amire rá van varrva a dátum, hogy mettől meddig vagyok/voltam az intézmény diákja.

Ezután az alsóbb éves diákok is röviden megemlékeztek a mi évfolyamunkról, olyan eseményeket meséltek el, elevenítettek fel, amik hozzánk köthetőek, nem meglepő módon Nát és a fiúk neve többször is szerepelt a felsorolt „események között". Majd miután ez is lecsengett, az igazgató bejelentette, hogy a keringő következik. Valéria, Kitti és Zoé szinte azonnal kilőttek a hozzátartozók közül, és karon ragadtak, hogy behúzzanak az öltözőbe. Sietnünk kellett, úgyhogy egymásnak segítettünk, feladtuk a másikra a ruhát, megigazítottuk a másik sminkjét és haját, közben Móni is bejött, hogy tud-e nekünk segíteni, ám nem csak körülöttünk volt ekkora a felhajtás, ugyanis minden lány ilyen őrület közepette próbálta magára rángatni a ruháit, anyukák húzták meg a fűzőket, barátnők kapkodtak elő rejtett hajtűket.

- Mindenki elkészült? – léptek be Lékai, és Kormos tanárnők az ajtón. A legtöbben bólogatva helyeseltünk. – Rendben! – csapta össze a kezét az osztályfőnökünk. – Akkor a hozzátartozókat meg szeretném kérni, hogy menjenek vissza a helyükre, hamarosan kezdetét veszi a keringő. – az anyukák és nagynénik megölelgették és megpuszilgatták a lányaikat, Móni is megölelgetett minket, de csak finoman, vigyázva, hogy a ruhánk ne gyűrődjön össze, megdicsért minket, hogy milyen szépek vagyunk, majd távozott.

- Rendben lányok, a következők lesznek a teendők! – vette át a szót Kormos. – A párjaitok már az öltözők előtt állnak, a bevonulási sorrend szerint, ezért most titeket is arra kérlek, hogy egyesével, a bevonulási sorrend szerint menjetek ki innen, és keressétek meg a párotokat, nem szeretnénk, ha felesleges kavarodások lennének. – és mivel azt mi sem szerettük volna, ezért szót fogadtunk, és szépen egyesével távoztunk az öltözőből.

- Osváth Kéla, maga jön! – bökött felém Lékai.

A hangja unott volt és távolságtartó, de a szeme boldogságtól és elégedettségtől ragyogott, ahogy rám nézett. Tudom, hogy örül, amiért idáig eljutottam, annak pedig még inkább, hogy Náttal ilyen jó hatással vagyunk egymásra, még akkor is, ha nem mutathatja ki jobban, nehogy megvádolják kivételezéssel. A szívem a torkomban dobogott, izzadt a tenyerem és remegtem minden ízemben, miközben kifelé araszoltam a ruhámban. A ruhában, amit Nát most az először fog látni. A küszöböt átlépve megemeltem a ruhám alját, nehogy rálépjek. A magassarkú nem az én világom, alapjáraton magas vagyok, így nem is éreztem soha szükségét, hogy ilyet viseljek, de most a ruha miatt szükséges volt, igaz a sarka egyáltalán nem magas, mégis gondot okoz benne a lépkedés, és előre félek, hogy a tánc mennyire fog menni benne, főleg, hogy hatballábas vagyok... Éreztem, ahogy a folyosón lévők tekintete rám téved, hallottam, ahogy összesúgnak, mégsem érdekelt.

- Az áldóját Éli! – füttyentett Bence. – Meseszép vagy. – kacsintott rám, mellette már ott állt Kitti is, aki csak helyeselve bólogatott.

Sam és Toni is totál ledöbbentek, amit meg is értek, elvégre nem mindennap látnak ilyen szerelésben, így kisminkelve. Sminkelni egyáltalán nem szoktam, a ruházatom pedig megáll egy farmer plusz pulcsi kombóban, amit a kedvenc sportcipőmmel egészítek ki. Persze ez nem mindig volt így, a 14 éves énem undorodna tőlem, ha a hétköznapi kinézetemet látná, mégis, sokkal jobban érzem magam így, a sok smink, kivágott ruhák és halom kiegészítők nélkül, pláne úgy, hogy Nát ennek ellenére is gyönyörűnek lát. És a pillantásom ekkor megtalálta az övét.

A sor közepén áll, elegáns fekete öltönyszettjében, a haja a hétköznapokkal ellentétben most tökéletesen be van igazítva, egy tincs sem meredezik rossz irányba, vagy áll kócosan. Természetesen ő még akkor is lélegzetelállítóan fest... Az öltöny pontosan úgy simult rá, mintha ráöntötték volna, kihangsúlyozta az izmos karjait és a széles vállát, a keskeny csípőjét. Egy szóval olyan látványt nyújtott, amitől kis híján hanyatt dobtam magam. Hogy a fenébe lehet valaki ennyire dögös? Felnézett rám, és teljesen ledermedt, minden izma megmerevedett, ahogy lassan odacsoszogtam hozzá. Felvontam a szemöldökömet, vártam, hogy mondjon valamit, bármit, de ő csak bámult rám, mint egy szobor.

- Szívdöglesztően nézel ki, Fekete, bár gondolom ezzel te is tisztában vagy. – mosolyogtam rá. A szája szólásra nyílt, ám hang nem jött ki rajta. – A külön töltött óráinkban némasági fogadalmat tettél? – kérdeztem, mire a tekintete megvillant, a tengerkék szemei elsötétültek, majd egy villámgyors mozdulattal a derekam köré fonta a karját és magához rántott. Az orrunk összeért, azt a levegőt szívtam be, amit ő kifújt, a mellkasa fújtatóként simult az enyémhez, amitől akaratlanul is megremegtem. A tekintete éhes volt, és pontosan úgy vizslatott engem, mint ahogy egy ragadozó teszi, amikor a prédája már a karmai közé került.

- Észveszejtően dögösnek találom a vörös kis szádat, és borzasztóan illetlen ötleteim támadtak tőle, hogy hol szeretném látni, - mondta, a hangja mély volt és halk, éppen annyira, hogy csak mi ketten hallhassuk – ugyanakkor bosszant is, amiért nem tudlak tőle megcsókolni. – a libabőr elöntötte a testemet, és a nyelvembe haraptam, hogy elfojtsam a torkomról feltörni készülő sóhajt, miközben Nát végig húzta a hüvelykujját az alsó ajkam alatt, vigyázva, hogy ne kenje el a rúzst, amit Valéria nagy gondossággal varázsolt fel rám. – Nincs rá szó, hogy mennyire gyönyörű vagy, Doló! – mosolygott most már ő is. – Ezért nem tudtam megszólalni, szó szerint elaléltam tőled.

- Ha letudtuk a táncot, és nem bánod, hogy rúzsmaszatos leszel, akkor nyugodtan megcsókolhatsz. Én nem bánom, ha elkened a számról. – kacsintottam rá, mire az ujjai még szorosabban martak bele a derekamba. Az ajkával végig simított a fülem ívén, a meleg lehelte a nyakamat cirógatta.

- Szemtelen vagy, Osváth. – dörmögte. – Egyáltalán nem csak csókolózásra gondoltam, amikor azt mondtam, hogy mocskos ötletek jutnak eszembe a vörös szádról. – beleremegtem a gondolatba, ugyanis nem kellett kimondania, tökéletesen tisztában voltam, hogy milyen piszkos fantáziák töltik ki a fejét, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nekem nem jutottak eszembe ugyan ezek az ötletek. Ösztönösen közelebb hajoltam hozzá, egy pillanatra elfelejtettem, hogy hol vagyunk és mire készülünk, de Nát finoman visszatartott.

- Remélem nem zavar, hogy még egy ideig türtőztetned kell magad. – súgtam pajkosan, mire a szeme még inkább elsötétült. – Bár őszintén megvallva, nem bánom, ha egy kis ideig szenvedsz. – kuncogtam halkan. Nát szája ekkor a nyakam ívén szántott végig, éreztem, ahogy beszívja a bőrömről a parfümöm illatát, sőt, meg mertem volna rá esküdni, hogy még a meleg nyelve hegyét is éreztem, igaz, csak egy „ártatlan" kis pillanatra, de éppen elég volt, hogy szédülni kezdjek tőle.

- Ne aggódj Doló! – mormogta. – Minden szemtelen pillanatodat megjegyzem, és amikor csak kettesben leszünk... pontosan tudom, hogyan büntesselek majd meg értük. – a szavai végig csúsztak a bőrömön, mintha fizikailag is képesek lennének rám hatást gyakorolni, és minden egyes szóval még mélyebben elvesztem ebben a fűtöttségben. A szívem eszeveszett tempóban verte a bordáimat, miközben próbáltam kiverni a fejemből a képeket, hogy mire/mikre is gondolhat Nát, ugyanis gyorsan össze kell szednem magam. Toni hangja volt az, ami kirántott minket a révületből, és sikerült összpontosítanunk az előttünk álló feladatra.

- Aztakurva! – kiáltotta, a hangja teljesen tükrözte a döbbentségét. Mosolyogva fordultam az irányába, miközben tudtam, hogy mire fel ez a nagy hűhó. Valéria pontosan akkor lépett ki az öltözőből. Gyöngyözőn kacagva indult meg a szerelme felé.

- Kocsis, vigyázzon a szájára! – dörrent rá Takács, a matektanárunk. – Fekete, Osváth, maguk meg türtőztessék magukat, ez egy iskola és nem egy bordély! – villant ránk szigorú tekintete.

- Val... - Toni ugyan olyan szótlan volt az ámulattól, akárcsak Nát pár perccel ezelőtt. A piercinges, tetovált, magas, mogorva fiú szó szerint elolvadt, ahogy a karjai között tudhatta a Fekete lányt. – Hihetetlenül gyönyörű vagy! Fenséges! – Valéria arcára hatalmas vigyor ült ki, barna szemei csillogtak, akár a csillagok, arcát enyhe pír színezte. – A legszebb! – nyomott egy csókot a homlokára.

- Te is istenien nézel ki! – simított végig Valéria Toni öltönyén, majd egy puszit nyomott a párja arcára, leheletfinoman, hogy a halvány rúzsa ne hagyjon nyomot. Val tekintete ekkor felénk villant, cinkosan rám kacsintott.

- Meseszép vagy Val! – dicsérte meg Nát a húgát.

- Te is egész elviselhetően festesz bátyó! – viccelődött, mire belőlem, Samből, Bencéből és Kittiből kibukott a nevetés, Nát pedig csak felhorkant, de egyáltalán nem vette magára.

Végezetül Zoé is kilépett az öltözőből, csodaszép hercegnős ruhájában és aranyló hajával olyan volt, mint egy istennő. Sam nem bírta abba hagyni a vigyorgását, ahogy a barátnője körbe forgott előtte, elárasztotta bókokkal és csak csodálta. Aztán Lékaiék rendezték a sorunkat, az igazgató bejelentette, hogy kezdetét veszi a keringő. A szívem a torkomban dobogott az izgalomtól, és semmi mást nem mantráltam magamban, csak azt, hogy nehogy fejre álljak. Semmi más nem számított, csak hogy ne rontsam el a lépéseket.

- Készen állsz? – súgta Nát. Olyan erővel szorítottam a kezét, hogy csoda, nem törtem el, mégsem szólt egy szót sem érte, amiért rettentő hálás voltam.

- Nem? – a hangom remegett az izgalomtól. Nát a szájához emelte a kezemet, és egy gyengéd csókot nyomott a bütykeimre.

- Nem kell aggódnod, Doló! – búgta biztatón. – Minden a legnagyobb rendben lesz, ügyes, ügyesek leszünk. Eleget gyakoroltunk, és garantálom, hogy káprázatos leszel odakint. Ne felejtsd el, hogy itt vagyok melletted, mindig itt vagyok. Akármi is történjen, én elkaplak. – a görcs enyhült a gyomromban, a hálám hatalmas volt iránta. Most én emeltem a kezét a számhoz. Tudtam, hogy az elkaplak nem „csak" azt jelenti, hogy ha elesek ő majd megtart, hanem minden esetben, minden helyzetben ott lesz, hogy elkapjon.

- Szeretlek! – tátogtam, Nát szája sarka mosolyra görbült.

- Szeretlek! – viszonozta.

A terem lágy félhomályba borult, ahogy felcsendült Lana Del Rey hangja. A "Young and Beautiful" első akkordjai a bőröm alá kúsztak, minden egyes hangjegy valahogy még intenzívebbé tette az érzéseimet. Nát határozottan vezette a lépteimet, egy pillanatra sem engedett el, éreztem a keze melegét a derekamon, és hirtelen a külvilág teljesen eltűnt. Csak mi ketten léteztünk, a zenével körülölelve, amely egyre mélyebbre vont minket egymás tekintetébe.

Ahogy a zene lüktetése a szívemmel együtt dobogott, lassan elfelejtettem minden idegességet és minden aggodalmat, ami addig a gyomromat mardosta. Nát biztató tekintete ott volt minden mozdulatában, és ahogy egyre magabiztosabb lettem, teljesen rá tudtam hagyatkozni. Éreztem, ahogy finoman vezet, minden egyes lépésnél tökéletesen összhangban voltunk. Mintha csak egy gondolatból születtünk volna, egy szív dobogott volna bennünk.

A dal lassú ritmusára elegánsan forgott körülöttünk a világ. Minden egyes lépésnél egyre közelebb éreztem őt magamhoz, és a szavak nélkül is tudtam... Itt és most csak én vagyok neki, ő pedig nekem. Nát szemeiben valami mély, tiszta érzés csillogott, amitől minden porcikámban elolvadtam. Ahogy körbepördített, a ruhám lágyan libbent körülöttem, és egy pillanatra úgy éreztem magam, mint egy hercegnő. De ez a szerep nem számított annyira, mint az, hogy Nát ott volt, szorosan fogott, és a világ összes biztonságát ígérte nekem. Ahogy a zene egyre magasabbra emelkedett, majd visszahalkult, közelebb húzott magához, és érzékien végigsimította a kezét a derekamon. Minden egyes mozdulatunk, minden apró érintés újabb hullámokat vert a testemben.

Az utolsó akkordok lassan elhalkultak, és mi még mindig mozdulatlanul álltunk egymással szemben. A kezem a kezében pihent, és még mindig szinte lélegzet-visszafojtva néztünk egymás szemébe. A pillanat örökre beleégett a szívembe. Tudtam, hogy bármit hoz az élet ezt a percet mindig megőrzöm magamnak. A vendégeink és tanáraink hangosan tapsoltak és éljeneztek nekünk, a vigyoromat képtelen voltam elfojtani, akárcsak Nát. A vállam felett átpillantottam a barátainkra, akik szintén hasonló örömmel vegyes büszkeséggel vizslatták egymást. Nát ujjai újra megszorították az enyémet, és tudtam, hogy mit akar. Gondolkodás nélkül karoltam át a nyakát és csókoltam meg.

Ahogy Nát ajkai az enyémhez értek, az első gyengéd érintés szinte ártatlanul indult, de hamar valami sokkal mélyebbé, érzékibbé változott. Az egyik keze a derekamra simult, ujjai lágyan szorítottak magához, míg a másik keze finoman a tarkómra csúszott, mintha ezzel is biztosítani akarná, hogy ne távolodjak el. Ahogy ajka rásimult az enyémre, egy pillanatra elakadt a lélegzetem. A teste melegséget árasztott, és éreztem, ahogy izmai megfeszülnek, ahogy közelebb von magához. A csók mélyebb lett, lassú és követelőző. A világ minden gondja eltűnt, és csak a közelsége, a lélegzete, a mozdulatai maradtak. Olyan volt, mintha titkos üzenetet rejtett volna minden apró érintés, mintha azt mondaná: „Csak te és én, most és itt."

Amikor végül elváltunk, az ajka finoman rózsaszínre színeződött a rúzsomtól. Nát arca kipirult, szeme csillogott, és ahogy végigsimítottam a kezemen, ajkán egy széles mosoly jelent meg. A vállába temettem az arcomat, próbálva elfojtani a kacagásomat, de ahogy az ujjamat végighúztam a vörös nyomon az ajkain, újra és újra nevetni kezdtem.

- Most már hivatalosan is én vagyok a legdögösebb a teremben, ugye? – suttogta játékosan, a szemöldökét felvonva.

- Kétség sem fér hozzá – válaszoltam vigyorogva, és a tenyereink újra összeértek, mintha minden, ami valaha számított, most ebben az egyszerű mozdulatban összpontosulna. 

Ahogy a hozzátartozók végre felléphettek a színpadra, a nézőtér szélén mosolyogva várakozó szülők és nagyszülők gyorsan odaértek hozzánk. Zoli és Móni sugárzó büszkeséggel néztek ránk. Móni, Nát édesanyja, könnybe lábadt szemekkel ölelte át mindkettőnket.

- Egyszerűen csodálatosak voltatok! – mondta, miközben egy puha csókot nyomott a fia arcára, majd hozzám fordulva megszorította a kezem. – Kéla, köszönöm, hogy ilyen boldoggá teszed a fiamat. Annyira jó titeket együtt látni!

- Én köszönöm, hogy befogadtatok. – mondtam, mire Móni arcán peregni kezdtek a könnyek, majd magához vont és szorosan átölelt, miközben olyanokat motyogott, hogy a terhességi hormonok miatt ilyen érzelgős, de mind tudtuk, hogy ez csak egy szép kifogás.

- Val, kincsem, olyan elegáns voltál, mint egy hercegnő. – fordult Móni a lánya felé. - És Toni, te meg egy igazi herceg – tette hozzá nevetve, ahogy Tonira nézett, aki csendesen elpirult.

Zoli gyengéden átkarolta a lányát, és repesett a szívem, amiért a közöttük lévő fal leomlani látszik. Valéria elveszett az apja karjai között, a férfi aztán Toni vállát is megveregette. A tekintete ekkor rám villant, némán, szavak nélkül kommunikáltunk. Tudtam mire kíváncsi, hogy a Lénárd okozta keserű meglepetés még mindig mar-e, de ez után a csodálatos tánc után a nemzőm csak egy fakó folttá halványodott. Mosolyogva biccentettem, mire Zoli fekete szemei felragyogtak örömében, pontosan úgy, ahogy Valériáé és Brúnóé is szokott. Reméltem kiolvassa a tekintetemből a köszönöm szót, és remélem tudja, hogy mennyit jelent nekem, amiért kiállt mellettem és megóvott.

- Mintha nem is egy konok, fiatal férfit láttam volna, hanem egy kész táncmestert! – dörmögte Nát nagypapája, miközben az unokáját ölelte magához. Nát csak nevetve viszonozta a gesztust. – Kéla, gyönyörűszép vagy! Páratlan látványt nyújtottatok! – dicsért meg engem is, amitől egyből elpirultam.

- Nagyon szépen köszönöm! – feleltem.

Ekkor Brúnó lépett oda hozzánk, mosolyogva állt meg előttünk, aztán kissé zavartan vakarta meg a tarkóját. A maga kamaszos módján megpróbálta összeszedni, mit is akar mondani.

- Hát az biztos, hogy menők voltatok. – mondta. – És nagyon ügyesek is. – nevetgélt, de a szemében ott volt a büszkeség, ahogy ránk pillantott. – Lehet, hogy majd én is táncolni fogok a szalagavatómon... De csak lehet! – tette hozzá, mire mind hangos nevetésben törtünk ki.

Kriszti anyukája, kezében egy fényképezőgéppel terelt minket, lányokat össze, hogy megörökítse a pillanatunkat. Nevetve öleltük át egymást, Valéria a fejét a vállamra hajtotta, Zoé úgy pózolt, mint egy filmsztár, Kitti pedig a haját igazgatva kacagott. Amíg Kriszti minket fotózott különféle beállásokban és pózokban, addig Móni a fiukat igazgatta.

Ezután a két anyuka az egész társaságot összeterelte, hogy legyen az egész társaságról egy közös fénykép. Bence és Kitti álltak a bal szélen, Bence Kitti mögött helyezkedett el, kedvesen átkarolta a barátnője derekát, aki békésen simult a karjaiba. Mellettük mi álltunk hasonló pózban, Nát szorosan ölelt, fejét nekidöntötte az enyémnek. Mellettünk Sam és Zoé, a lány úgy vigyorgott, mintha az lenne minden vágya, hogy Sam soha ne engedje el őt, végül Toni és Val zárták a sort, összekapaszkodva, szerelmesen mosolyogtak a kamerába. Rengeteg fénykép készült, folyamatosan variáltunk a felállásokon, hol Valéria ölelte át a bátyját, míg én Bence és Sam között vigyorogtam és a két fiú puszit nyomott az arcomra, Toni pedig Kittit és Zoét karolta át, hol én csimpaszkodtam Toni nyakába, míg Sam ölbe kapta Kittit, aztán Valt is. Zengett a terem a nevetésünktől.

Ahogy a fényképek elkészültek és lecsitultak a kedélyek, Zoli volt az, aki intett nekem és Nátnak, hogy menjünk oda hozzá, kezében a telefonját szorongatta. Nát először fintorgott, de csak a torkomat kellett figyelmeztetően megköszörülnöm, és már követett is, minden akadékoskodás nélkül.

- Ha nem bánjátok, szeretnétek kettőtöket lefényképezni. – látszott, hogy zavarban van, Náttal még korántsem oldódott fel olyan szinten a kapcsolata, mint Valériával, és nem volt biztos benne, hogy a fia értékelné ezt a fajta buzgóságot. Kár, hogy én értékeltem.

- Természetesen. – mosolyogtam. Hátrébb lépdeltünk, hogy beleférjünk a kamerába. – Ez csak egy fénykép, az apukád szeretne minket lefotózni. – súgtam neki. – Büszke rád! – de az arca továbbra is kétséges volt. – Kérlek! Nekem sokat jelentene, plusz lenne egy fotó kettőnkről, amit később örömmel nézhetünk vissza! – sutyorogtam, miközben boci szemeket meresztettem rá.

- Szemét vagy! – dünnyögte. – Tudod, hogy nem tudok ellenállni, ha ilyen szépen kérsz. – mondta, azzal mögém lépett, hátrébb simította a hajam, majd megcsókolta a halántékomat.

- Valószínűleg pontosan azért csinálom. – csipkelődtem, mire Nát a bordáimba bökött, én pedig összegörnyedve nevettem a karjai között. Csak ekkor vettem észre, hogy Zoli végig fotózott minket. Végül beálltunk egy rendes fotóra is.

A szalagavatónak hivatalosan is vége lett, így mindenki visszament az öltözőkbe, hogy felkészüljön a következő eseményre, ami a szalagavató afterparty-ja. Minden évben a diákok kibérelhetnek egy tetszőleges szórakozóhelyet, ami akkor csak azoké a diákoké, akik megvásárolták a jegyüket, aminek összegével beszállt a bérlésbe. Az iskola állja a buszok bérleti díját, ami minden évben rendelkezésre áll a diákoknak, és elszállítja őket a szórakozóhelyre. Jelenlegi esetben most minket. A lányok öltözője most ugyan olyan zajos és eleven volt, mint korábban, csak most mindenki a sutba dobta a fehér, habos-babos ruhákat, és előkerültek a bulira szánt merész, színes darabok.

Az én választásom egy smaragdzöld ruhára esett, amit a lányok „tukmáltak" rám, bár nekem is nagyon tetszett. Szerintük másba nem is jöhettem volna az afterra, és az árnyalat szinte teljesen megegyezik a szememmel, valamint borzasztóan passzol a vörös hajkoronámhoz. Hajszálvékony pántok simultak a vállamra, a dekoltázsa sokat mutatott, de mégsem annyit, hogy az ízléstelen legyen. Az egész ruha testhez simuló volt, de kellemesen, nem kellett megfulladnom benne, miközben szépen kiemelte az idomaimat. A derékrésznél ráncolt volt az anyag, leért a térdemig, a jobb combom mentén pedig fel volt sliccelve.

Nem vettem fel hozzá semmilyen ékszert, a hajamban lévő hajtűk voltak az egyetlenek, a cipőm pedig egy fekete magassarkú volt, kis sarokkal, szinte teljesen ugyan az, mint a fehér darab, amit a keringőhöz viseltem. Volt hozzá egy fekete lakkozott kistáskám, aminek pántja ezüstláncokból állt, abba tökéletesen elfért a tárcám és a telefonom, ugyanakkor nem akadályozott a mozgásban sem. A rúzst újra festettem a számon, és készen is voltam. Mi négyen lányok, karöltve mentünk ki az iskola elé, ahol a fiúk már vártak minket.

- Készen álltok egy hatalmas bulira? – kérdezte Beni vigyorogva, mikor meglátott minket.

- Arra mindig készen állunk! – szökdécselt Zoé, akinek kék ruhája káprázatos volt. Valérián egy mélylila bársonyhatású ruha volt, Kitti pedig egy pánt nélküli, fekete ruhát viselt, amin arany szegecsek csillogtak. Nát tekintete izzott, mikor mellé értem. Gondolkodás nélkül kanyarította a vállamra a kabátját.

- Tetszem? – topogtam előtte a magassarkúmban.

- Lehengerlő vagy. – válaszolta, szemeiben izzó vágy és elismerés csillogott, majd magához vont, és a fülembe súgott. – Nincs rajtad melltartó? – a kérdésére azonnal kibukott belőlem a nevetés.

- Miért nem lepődök meg, hogy mindközül pont ezt veszed észre? – boxoltam a vállába. – Egyébként meg nem, nincsen. Ez alá a ruha alá nem tudtam felvenni, kilátszott volna.

- Te tényleg arra hajazol, hogy kinyírj engem. – morogta, miközben hozzám simult. A forró teste neki feszült az én vágyakozó testemnek, és egy pillanatra minden gondolat kiszállt a fejemből, ahogy a tengerparti, meleg, homokos illata megtöltötte az orromat. Aztán amikor a foga a fülem alatti érzékeny pontot karcolta, nemcsak kiszállt, hanem szertefoszlott.

- Sajnálom! – haraptam az ajkamba, próbálva elfojtani a mosolyomat. Nát tekintete élesen villant rám.

- Nem is igaz.

- Nem hát! – kacagtam.

- Megmondtam, hogy számon tartom minden pimaszságodat Doló. És mindegyikért igazságot fogok szolgáltatni. – emlékeztett, miközben összefűzte az ujjainkat, és buszra szálltunk.

A busz hamarosan elindult, és a város fényei villogtak mellettünk, ahogy úton voltunk a szórakozóhely felé. Az úton több baráti beszélgetés zajlott, és mindenki izgatottan mesélt a terveiről, hogy miként fogják eltölteni az estét. A buszon szóló zene egyre csak fokozta a hangulatot. Mikor megérkeztünk a szórakozóhelyre, a neonfények már messziről vonzottak minket. A zene hangos volt, a ritmus érezhetően dübörgött a szívünkben, ahogy kiszálltunk a buszból. A társaságunk egyesült, mintha egy hatalmas család lennénk.

A biztonsági őrök, miután leellenőrizték a karszalagunkat, és elkérték a személyigazolványunkat, valamint Val és Zoé kézfejére egy-egy pecsétet nyomtak, jelezve, hogy ők még nem töltötték be a tizennyolcat, jó szórakozást kívántak és be is engedtek minket. Odabent már többen is voltak, a helység kezdett megtelni az iskolatársainkkal, a levegőben cigarettafüst és alkoholszag szállt, a zene már szinte süketítően hangos volt, mégis, minden kellemetlenség ellenére felszabadultan éreztem magam, bele akartam vetni magam ebbe a buzgó életbe, jól érezni magam a barátaimmal.

Négy éve nem voltam bulizni, és akkor semmi másról nem szólt az egész, csak hogy hány pohár töményet tudok meginni anélkül, hogy ne rókáznék, és hány sráccal tudok csókolózni. Aztán jött a lejtmenet, és a történtek után képtelen voltam elviselni az embereket magam körül, bezárkóztam mint egy kagyló, ám most, Náttal és a legjobb barátaimmal az oldalamon, egy teljesen más emberként ki akartam használni minden lehetőséget, amit az éjszaka rejtett. Úgyhogy közösen megindultunk a pulthoz, hogy kérjünk magunknak italokat. Valt és Zoét magunk mögé löktük, és úgy kértünk nekik italt, elvégre, ők nem ihatnának...

Nát és Bence whiskyt kértek, Toni egy jägert, a rohadék Sam pedig tequilát. Azóta nem tudom meginni, hogy a születésnapomon versenyeztünk, melyikünk tud többet inni, és ő nyert, én meg kihánytam magam. Kitti pezsgőt kért, Zoénak és Valériának egy-egy malibut kértünk almalével, végezetül jöttem én, aki egy mohijot kért bemelegítés gyanánt. Odébb vonultunk, majd a poharainkat összekoccantva minden jót kívántunk egymásnak. A fiúk egyszuszra felhajtották a rövidjeiket, mi lányok pedig lassan kortyolgatva hagytuk, hogy átmelegítsen minket az alkohol.

Nát karjai között ringatóztam, miközben iszogattam az italomat, és az egyre zsúfoltabb szórakozóhelyet figyeltem, a diáktársaimat, akiket olyan sokáig lenéztem, most mégis pontosan ugyanolyanoknak láttam, mint saját magamat. A barátaikkal, szerelmeikkel érkeztek ide, hogy mulassanak egy jót, mielőtt megkezdődik az utolsó hajrá az érettségiig, hogy egy kicsit félre dobják a kötelezettségeiket. Mosolyogtak, csacsogtak, táncoltak és ittak. Elmentünk a következő kör italainkért, és amikor azokat is kivégeztük, bevetettük magunkat a táncolók izzadó tömege közé. Először csak mi lányok, a fiúk inkább távolból figyeltek minket.

Zoé és Val egymást átölelve táncoltak, míg Kitti nekem vetette a hátát, és úgy adta át magát a ritmus hevességének. Lehunytam a szememet, és a többiekkel együtt énekeltem a „Heat waves" című számot a Glass Animals-től. A zene pulzálása átjárta a testemet, a basszus lüktetett, és szinte éreztem, ahogy az egész terem együtt lélegzik velem. Zoé és Val, a hajukat dobálva, szinkronban mozdultak, minden egyes ütemre ugráltak, mintha csak egy közös táncot jártak volna. Kitti mögöttem nevetett, és a hátamra tette a kezét, így az én mozdulataim is tükrözni kezdték az ő játékos ritmusát. A lányok energiája magával ragadó volt, és ahogy a szívem gyorsabban vert a zene ritmusára, úgy éreztem, hogy egyre inkább belemerülök a táncba.

A következő pillanatban a fiúk is csatlakoztak hozzánk. Nát az elején kicsit vonakodva, de a szívem megugrott, amikor láttam, hogy Bence és Sam, beugranak közénk. Bence odalépett Kittihez, és egy könnyed mozdulattal átkarolta a derekát, így együtt forogtak, míg Sam a másik oldalon fogta meg Zoé kezét, és mindketten nevetve pörögtek körbe. Nát pedig mögém állt, éreztem a közelségét, ahogy a hátamhoz simult, és a fülembe súgta a szöveget, majd együtt énekeltük a refrént. Éreztem, hogy a szívverésem egybeolvad a zene ütemével, és a baráti társaságunk egy igazán különleges pillanatot oszt meg.

A fények pulzáltak körülöttünk, a zene lüktetett, és úgy tűnt, hogy ez az este sosem ér véget. De véget ért, és a boldogság, a megtörhetetlennek hitt idill és szerelem, az örök barátságok egy pillanat alatt foszlottak szét, törtek meg, akár a hullámok a sziklákon.