Fekete Nát szemszöge:

- Faszom, baszki! – rúgtam bele idegesen az egyik dobozba, ami csörömpölve borult fel és ütközött neki egy másiknak.

Akkora egy idióta vagyok! Komolyan nem hiszem el, hogy képes voltam ezt mondani Dolónak, hogy képes voltam vele így viselkedni! Az epe a torkomba szökött és legszívesebben lenyúztam volna a testemről a bőrömet, csakhogy ne ebben a testben kelljen legyek, hogy ne nekem kelljen legyek. Felfordult a gyomrom saját magamtól. Erősen a hajamba túrtam és tépni kezdtem a fekete tincseket, egészen addig, amíg már üvöltött és égett a fejbőröm, de nem számított. Nem érdekelt. Csak a fájdalomra koncentráltam.

Vajon Dolónak is így fájhat most? Sőt, jobban! Hiszen láttam, mit okoztak a szavaim, hallottam, ahogy a szíve csörömpölve omlott össze, mégsem érdekelt, akkor nem. Csakis az, hogy amikor azt mondta, olyan vagyok, mint az apám én... Én elvesztettem a kontrollt. Megint. Pontosan úgy, mint mikor tudomást szereztem Val és Toni kapcsolatáról. Megígértem, hogy több ilyen nem lesz, mégsem tudtam megtartani az eskümet és most valószínűleg elvesztettem őt. Nem! Nem, arról szó sem lehet! Nem lennék képes nélküli élni. Nincs mentség arra, amit tettem. Hagytam, hogy az apám okozta sérelmek a felszínre úszanak, mikor megígértem azt is, hogy nem így lesz. Brúnónak és Valnak is megígértem...

Amikor apámmal egymásnak feszültünk, éreztem, hogy Doló képes lenne az ököl elé ugrani, csakhogy ne engem érjen. Én pedig otthagytam őt, mert nem voltam képes elviselni a gondolatot, hogy miattam baja eshetett volna, mert meggondolatlan voltam, önző és agyalágyult. Tudtam, hogy utánam fog jönni, az volt a tervem, hogy lenyugszom mire ideér. A ház azonban fojtogatni kezdett, hiába sötétítettem be, hiába tettem akármit... És akkor megpillantottam az ablakon át a fészert. Az agyam pedig azzal a lendülettel eldurrant és az ép gondolatok kiszálltak a fejemből. Megfogtam a gitárt és kiraktam a fészerbe, miközben neki álltam áttúrni Krisztián kacatjait. Meg akartam szabadulni tőlük. Úgy éreztem, ha még egy percnél tovább kell belélegeznem Krisztián emlékeit, akkor megőrülök. Fel sem tűnt, hogy Doló addigra már megérkezett, miközben én a dobozokat dobáltam össze-vissza. Fel sem tűnt, mennyire aggódik értem. Nem akartam, hogy segítsen. Addig nem, amíg meg nem szabadultam Krisz összes szaros holmijától, beleértve azt a kurva gitárt is.

Mire realizáltam a dolgokat már késő volt. Kéla szemében addigra már nem az aggodalom csillogott, hanem a félelem, tőlem félt, megijedt attól, amivé képes voltam válni percek lefolyása alatt. A félelme pedig annyira felhergelt, hogy hozzá vágtam azokat undorító szavakat. Akkor mi a büdös faszért vagy még itt?! Lerogytam a mocskos fészer közepére. Mélyeket lélegezve szívtam magamba a poros, koszos, áporodott levegőt. Azért volt itt, mert szeret engem. Minden ellenére szeret engem és én nem érdemlem meg ezt, nem érdemlem meg őt, már a kezdetektől fogva így van. Nem érdemlem meg az embereket, akik körbe vesznék és akik támogatnak. Képes voltam Doló előtt ócsárolni az anyámat! Mikor neki fogalma sincs róla, milyen az az anyai szeretet, milyen az, amikor az anyukád megvigasztal, mikor szorosan ölelget és puszilgat... Láttam a szemében az akkor megvillanó fájdalmat, mégsem álltam le, akkor sem, amikor a csodaszép szemei könnyben fürödtek és akkor sem, amikor remegett az alsó ajka, ahogy próbálta nem szabadjára ereszteni a sírását. Legszívesebben szétzúznék valamit, mindent és mindenkit, beleértve saját magamat is. Főleg saját magamat. Remegő kézzel halásztam elő a telefonomat a zsebemből és tárcsáztam anyám számát. Szinte azonnal fel is vette.

- Nát? – a hangja remegett az aggodalomtól. Anyukád totál kész volt, mikor eljöttem, utánad sírt folyamatosan. – mondta Kéla.

- Nagyon sajnálom. – mondtam reszelős hangon.

- Hol vagy most? – kérdezte kétségbeesve. – Gyere haza kérlek, beszéljük meg ezt! – képtelen lennék rá most, hogy velük egy levegőt szívjak, hogy lássam a romot, amit okoztam.

- Itt vagyok a házban, jól vagyok. – magyaráztam. Erős hazugság, amin úgyis átlát... - Nem... Nem mennék most el innen. – reménykedtem benne, hogy megérti, hogy nem fogja erőltetni. – Holnap hazamegyek, ígérem. – újabb hazugság, ugyanis talán napokig nem leszek képes innen kimozdulni, de nem akartam, hogy előre feleslegesen is aggódjon. Pláne nem ebben az állapotban. Mit okozok ezzel Sárának is...?

- Jól van. – súgta megadóan.

- Anya? – a könnyek a torkomat égették.

- Igen?

- Ugye tudod, hogy nagyon szeretlek? – anyám felsírt a vonal másik végén. – És annyira sajnálom, hogy mindig mindent tönkre teszek, hogy csak erre vagyok képes. – igaz volt. Mindent tönkre teszek, szétzúzok és aztán repesek a káosz közepette, amit okoztam. Undorító vagyok.

- Ez nem igaz! – ágált ellen azonnal. Nem volt erőm most vitatkozni vele. – Ha holnap hazajössz, mindent megbeszélünk, ez így nem mehet tovább! – parancsolta. Bólintottam, bár nem látta. Tudtam, hogy erre előbb-utóbb sor fog kerülni, még ha mindent meg is tettem, hogy ne.

- A többiek? – tereltem el a témát.

- Brúnó elment a nagyszüleiddel, a barátaid pedig Bencééknél vannak. – felelte. – Kéla? – olyan óvatosan ejtette ki a nevét, mint aki tökéletesen tisztában van vele, hogy mit tettem. Végtére is miért ne lenne? Hiszen ő szült, ő nevel 18 éve. Kiismert már. Ráadásul apám is ugyan ilyen szóval... Kéla, Kéla, Kéla. A neve visszhangozva kongott a bennem lévő ürességben. Nem válaszoltam. Anyám anélkül is tökéletesen tisztában volt vele, hogy elcsesztem. – Kicsikém... - kezdett volna bele, de nem hagytam. Nem akartam hallani a szánakozását. Ha valami, ez biztosan rám ragadt Dolóról.

- Holnap beszélünk anya. És még egyszer sajnálom. – azzal bontottam a hívást.

Zúgott a fejem, ahogy körbe néztem a felforgatott fészeren, majd magamon. Mocskos voltam és poros. A fájdalom élesen hasított belém. Képes lettem volna megszabadulni Krisztián gitárjától, Doló pedig tudta ezt, megakadályozta és elvitte, hogy ne tehessek kárt benne. Még ezek után is azt nézte, hogy a lelkiismeretem ezen részével el tudjak számolni, ugyanis, ha tönkre teszem a hangszert elhal a lelkemnek az az utolsó szála is, ami Krisztiánhoz fűz. Imbolyogva, mint valami részeg becsoszogtam a házba. Mellkason vágott Kéla parfümének illata. Már csak annyival belengte a falakat, amíg itt tartózkodott. Az érett gyümölcsös ugyanakkor kissé fűszeres illata, ami meg van spékelve egy kis téli csípősséggel. A világ legtisztább és legfinomabb illata, amit valaha éreztem.

A konyhába mentem, ahol engedtem magamnak egy pohár hideg csapvizet és egyből le is húztam. Jó érzés volt, ahogy a hideg végig járt, így legalább olyan volt, mintha lett volna bennem valami, ha már a szívem a lehető legkisebbre zsugorodott össze. Leraktam a poharat a pultra és megindultam a fürdő felé azzal a szándékkal, hogy megszabadulok a pókhálóktól és a bőrömre ülepedő fekete portól, amikor majdnem felestem valamiben, amit persze a sötétítés miatt nem vettem észre. Mielőtt megnéztem volna mi az, az ablakhoz léptem és felhúztam a redőnyöket. A levegő beszorult a bordáim közé és szúrta a tüdőmet, mikor megláttam Doló táskáját. Az volt az, amiben majdnem elestem. Nyilván véletlenül hagyta itt, hiszen még pár órával ezelőtt azt terveztük, hogy itt alszik, ahogy megbeszéltük. Hogy minden hétvégét itt töltünk... Felkaptam a táskát és bevittem a hálószobába. Bizsergett a tenyerem a késztetéstől, hogy kipakoljam a benne lévő ruhákat a szekrénybe, a közös szekrényünkbe, amiben már múltkor is hagyott is egy váltás ruhát, akárcsak én. Előtte viszont jobbnak láttam, ha tényleg megszabadulok a mocsoktól.

A kis fürdőben, a zuhanyzóban fürödtem le. Képtelen lettem volna a nagyfürdőbe bemenni, Doló nélkül nem ment volna... Egy örökkévalóságig folyattam magamra a langyos vizet, miközben újra és újra láttam magam előtt a remegő Kélát, az ijedt tekintetét, mikor elkaptam a csuklóját, majd azt a fájdalmas fintort az arcán, amikor hozzá vágtam, hogy mennyire naiv és pontosan ezért használják ki az emberek. Az epe ismét a torkomat marta. Egyszerűen nem is értem, miként ejthettem ki ezeket a szavakat! Egy kis hang belül azonban azt csiripelte, hogy nem is Kélának szántam őket, hanem saját magamnak. Én vagyok az, aki ellen ez a felgyülemlett, kiadatlan energia, harag és bosszúság szólt. Még csak nem is közvetlen az apám ellen... Merre lehet most Doló? Van vele valaki? Nagyon remélem! Ha baja esne, ha bántaná magát... Nem! Erre még csak gondolnom sem szabad, különben újra ugyan ott találom magam, ahol az előbb. A többiek biztosan vele vannak, nem hagynák most magára. Mikor már szottyosnak éreztem a bőrömet kiszálltam a vízsugár alól, megtörülköztem és felkaptam magamra egy egyszerű pólót és egy melegítőalsót. Azzal a lendülettel, hogy kiléptem a kis fürdőszobából nyílt ki a bejárati ajtó is velem szemben. Egy pillanatig felcsillant az arcom a boldogságtól, hogy talán Kéla jött vissza, de csak a húgommal és a legjobb barátommal találtam szembe magam.

- Sziasztok! – fújtam ki szomorúan a levegőt. A húgom pedig megindult felém, mint valami mérgeskígyó árasztotta magából a haragot és azt az érzést, hogy most bizony rettegnem kellene. Nem volt időm elhajolni, de még csak újra beszívni a levegőt se. A tenyere akkora erővel csattant az arcomon, hogy Toni élesen felszisszent. – Mi a...? – kaptam felé a fejemet totális sokkban. Alacsonyabb volt nálam, mégis olyan volt, mintha fölém tornyosult volna, mintha lenézne rám. Kicsinek és védtelennek éreztem magam, ahogy a feneketlenül sötét szemeibe néztem, a szemekbe, amit csak ő és Brúnó örököltek. A szemekbe, amik most ugyan olyan nyers, zabolázatlan dühvel teltek meg, mint apámé, amikor az étkezőasztalnál elém lépett.

- Örülj neki, hogy csak ennyit kapsz! – csendesen ejtette ki a szavakat, szinte alig értettem, ahogy a rángó szájával egyben darálta ki őket. – Mégis mi a kibaszott jó életet gondoltál? – lépett még közelebb hozzám.

- Az a seggfej már jó ideje megérdemelte, hogy valaki a fejére olvasson... - dünnyögtem. Ekkor egy újabb éles csattanás érte az arcomat, csak most a másik oldalt. – Befejeznéd végre?! – emeltem meg most már én is a hangomat. Puffogva dörgöltem a piros területeket.

- Nem arról beszélek! – a hangja olyan magas volt, hogy sértette a fülemet. – Sam most írt nekünk! – kapta elő a telefonját és tolta a képembe az üzenetváltásukat. – Te meg akarsz szabadulni Krisztián dolgaitól? Úgy, hogy nem szólsz róla, képes lettél volna kidobni, mint egy rakás szemetet? – zihálva vette a levegőt, az ujjai pedig erősen ökölbe voltak szorulva. Biztosra vettem, hogy ha nem válogatom meg a szavaimat, többé nem a tenyere fogja érni a fejemet, hanem azok az öklök. És mi Feketék mindig tökéletesen ütünk...

- Időben leálltam. – dünnyögtem. Valéria erre csak gúnyosan cöccögött egyet.

- Persze, de csak mert Éli ide jött! – vágta az arcomba. – Hol a kurva gitár Nát?! – Val nem szokott káromkodni. Valahogy ez a viselkedés nem volt jellemző rá, de most olyan indulatos és mérges, hogy még ezt a kártyát is bejátszotta.

- Doló elvitte... - megmentett egy végzetes hibától, ha pontos akarok lenni... Mindig megment.

- Mit mondtál neki Nát? – szólalt most meg Toni, aki eddig csendben nézte végig, amíg a barátnője kiéli rajtam a haragját.

- Csupa szörnyűséget. – súgtam remegve. Le kellett ülnöm, a fejem majdnem szétszakadt. – Akkor most Sam vele van? – kapcsoltam. Val összeszorított ajkakkal bólintott. - Merre? Hol? Mi... Történt valami? Hogy, hogy van? – képtelen voltam a szavak értelmes megformálásra is.

- Egy Burger Kingben vannak. – válaszolta a legjobb barátom.

- Sam megígérte nekünk, hogy nem hagyja egyedül. – tette hozzá Val. Hát persze! Samnek azóta ő az első, hogy kiderült a vagdosás a szórakozóhelyen, amit szintén nekem köszönhetett és a sértett egómnak. Nem érdekelt, hogy Val és Toni ott állnak előttem és továbbra is válaszokat követelnek tőlem a viselkedésemért, felmarkoltam a telefonomat és gondolkodás nélkül hívtam fel Dolót. Muszáj rendbe hoznom, muszáj elmondanom neki, hogy tudom, mindent tönkre tettem, de ő az egyedüli, aki számít mindig is ő volt.

- Gyerünk már! – sziszegtem, ugyanis a vonal csak búgott és búgott.

Aztán kisípolt. Letette. Engem nem ráz le ilyen könnyen! Újra hívtam. Ezúttal szinte alig csengett valamit, mielőtt rám nyomta volna a hívást. Cifrát káromkodva nyitottam meg az üzeneteinket és írtam meg neki, hogy vegye fel a telefont. Látta. Semmi válasz. Hát jó. Az ujjaim a villám sebességével vetekedve jártak a kijelzőn, miközben folyamatosan csak küldtem az üzeneteket. Nem volt összefüggő értelmük, nem volt sorrend, csupán azt írtam, ami eszembe jutott. Hogy szeretem, hogy hallgasson meg, hogy bocsásson meg, hogy bármit megadnék, csakhogy letörölhessem az arcáról azt az ijedt ellenszenvet. Az utolsó üzenetem már nem megkapottként jelzett. Próbából ismét felhívtam, de nem csöngött ki. Kikapcsolta a telefonját. Fél lélegzetnyi idő múlva már Sam számát hívtam, aki ugyan nem egyből, de azért felvette nekem.

- Veled van? – kérdeztem köszönés és minden nélkül. A választ tudtam már, de nem akartam megadni az esélyt, hogy esetleg Sam mismásoljon.

- Igen. – Samből olyan nehezen esett ki ez a szó, hogy az szinte már nekem fájt.

- Hadd beszéljek vele! – kértem azonnal. Elakadó lélegzetet hallottam a vonal másik végéről. Gondolom Sam Doló válaszára várt.

- Szerintem ezt nem így kellene Nát... - kezdett bele óvatosan. Ököllel vertem rá az asztalra. Nem a kioktatását kértem. Valéria hátrébb ugrott a hangra, Toni csak keresztbefont karral bámult rám. Összekoccantak a dísztálak is az asztalon a becsapódástól.

- Sam! – kiáltottam. – Add neki oda azt a kurva telefont! – na nehogy már még ő szabja meg nekem, mit kéne csinálnom! Sam vett egy mély levegőt, aztán robbant.

- Nem fogom! Nem akar beszélni veled, nem akarja hallani a kifogásaidat sem! Elkúrtad! Szóval ne várd most el tőlem, hogy jópofát vágjak a cselekedeteidhez. Élivel vagyok, mert szüksége van valakire, akivel beszélhet, mert a barátja vagyok. Nem azért, hogy helyetted oldjam meg a problémát Nát, de ha tanácsolhatok valamit, szerintem mára hagyj neki nyugalmat. Eléggé felzaklattad őt így is! – a hívás azonnal megszakadt. Meredten bámultam a kezemben lévő telefonra, ami most olyan haszontalannak tűnt, hogy legszívesebben a falhoz vágtam volna, de már tönkre tettem egy mobilt és nem volt pénzem megint egy másikat venni.

- Mégis mire számítottál? – horkant fel a húgom. – Hogy majd egyet csörögsz és Kéla ugrik neked? Ő minden, csak nem az a típusú lány.

- Tökéletesen tisztában vagyok vele! – mordultam fel, mire Toni egyből tett egy lépést a párja felé. Védekezően feltettem a kezemet, majd mikor a légzése mindannyiunknak csillapodott, az asztalra borultam.

- Örülök, hogy Sam vele van. Ő legalább kézben tartja a dolgot, ha esetleg szarul sülne el. – motyogta a húgom.

Tudom, mire gondolt Val. A vagdosásra. Amit azért lenne képes tenni, mert én bántottam őt. És bármennyire is szarul esett beismernem egy kicsit én is megnyugodtam, amiért Sam őrizte őt. Még akkor is, ha ez az én dolgom lenne... Biztos voltam benne, hogy Sam egy percre sem hagyja majd őt magára és odafigyel, nehogy Doló valami hülyeséget csináljon. Nem akar látni, nem kíváncsi a mentegetőzésemre és a szerencsétlen bocsánatkérésemre. És teljesen jogosan. Nincs mentség arra, ahogyan vele viselkedtem. Ahogy az alsó ajka remegett, mikor rám nézett...

- Menjetek el! – szakadt ki belőlem egy nyögés kíséretében.

- Nát, nem hiszem, hogy ez most a legjobb ötlet. – mondta Toni aggódva.

- Egyedül akarok lenni! – feleltem nyersen. – Kérlek csak... - csuklott el a hangom, a szemem fátyolosan fénylett fel. Ellepték a könnyek. – Csak szeretnék egyedül lenni. – haraptam erősen az ajkamba. Éreztem, ahogy a vér fémes íze megtölti a számat, ahogy megpróbáltam elnyomni magamban a fojtogató sírást. Addig nem akartam kiengedni, amíg ők ketten itt vannak, addig nem, amíg nem vagyok egyedül.

- Reggel visszajövünk. – sutyorogta Val lemondóan.

Nem néztem rájuk, ahogy kimentek a házból. Csak akkor szakadt ki belőlem a morgó sírás, amikor hallottam, hogy Toni autója elhajt a feljáróról. Nem akartam most senkit magam mellé, nem akartam, hogy megvigasztaljanak, hogy erőt öntsenek belém és istápoljanak, hogy én legyek a figyelem középpontjában. Itt most nem én voltam az a fél, akit megbántottak, akire vigyázni kell. Én az a fél vagyok, aki romba dönt maga körül mindent. Aki megérdemli, hogy viselje a következményeit a tetteinek. Akinek szembe kell néznie azzal, hogy megbántotta azt a nőt, aki mindennél fontosabb a számára, akit tiszta szívéből szeret. Durván letöröltem a könnyeket. Nem lenne jogom sírni. Nincs jogom ahhoz, hogy én játszam az áldozat szerepét. Dolónak jobb most nélkülem, jobb, hogy most nem vagyok a közelébe, hogy még jobban megbántsam őt.

Felszívtam magam. De nem is fogok megfutamodni. Nem igaz, amit Kéla mondott nekem. Nem vagyok olyan, mint az apám. Én küzdeni fogok érte, küzdök azokért, akiket szeretek, nem hagyom el őket. A hálószoba felé vettem az irányt. Lefekszem aludni, holnap reggel pedig friss fejjel elmegyek Dolóhoz és megteszek mindent, mindent, bármit, hogy elnyerjem a bocsánatát. Ahogy beléptem a hálóba megcsapott Kéla isteni illata. Hát persze, a táska! Remegő ujjakkal cipzároztam ki a fekete sporttáskát, hogy belenézzek. Egy póló, az én pólóm volt benne, amit mindig alvóruhaként használt. Kiemeltem a táskából és megillatoztam. Egy icipicit még éreztem rajta a saját illatomat, de Kéláé már sokkal jobban dominált rajta. A havas füge. Erősen lehunytam a szemeimet, miközben próbáltam elképzelni, hogy őt ölelem és nem egy nevetséges felsőt, ami közel sem ér fel az ő bársonyos, forró bőréhez. Odébb raktam az ágyon a pólót, hogy megvizsgáljam a táska többi tartalmát. Ahogy belenéztem, a fájdalmas és abszurd helyzet ellenére hangosan felnevettem. Ugyanis a táska tartalmazott még egy adag váltásruhát és egy szexi, vörös, csipkefehérneműt. Visszajátszottam magamban a múltheti beszélgetésünket, aminek az apropójára szánta ezt a csodás fehérneműszettet.

- Más pasikat az villanyoz fel, ha a barátnőjük szexi fehérneműben várja, te pedig attól indultál be, hogy azt mondtam, boldog vagyok? – vonta fel a szemöldökét.

- Nem ér kinevetni! – csíptem bele az oldalába. – Az, hogy boldog vagy, nekem felér mindennel. Na nem mintha nem szívesen látnálak szexi fehérneműben.

Képes volt elmenni és venni egy ilyen darabot, csak azért, mert valóban komolyan gondolta, hogy szintet akar lépni a kapcsolatunkban. Mert valóban tervei voltak ma estére kettőnknek. Tervei azért, hogy ő is átrepítsen engem a gyönyör kapuján, és egek, nekem is terveim voltak! Összeszorult a mellkasom és úgy éreztem, hogy nem kapok elég levegőt. Visszatettem minden ruhát, azt az átkozott fehérneműt is a táskába, kivéve Kéla egyik pólóját. Az ágyra hanyatlottam és az orromhoz emelve a ruhadarabot magával rántott a sötétség.

Osváth Kéla szemszöge:

A ház csengője rázott fel az álmomból. Olyan gyorsan pattant ki a szemem, mint még szerintem soha. Sam mellettem ugyan olyan hévvel ugrott fel. Összenéztünk, egyikünk sem értette, hogy mi a fene folyik itt korán reggel, de összeszorult a torkom a gondolatra, hogy lehet Nát jött el ide. Sam azonnal leolvasta a rémületet az arcomról, ugyanis egyből az ajtó felé lépett, megfeszített izmokkal, mint aki éppen harcba indul. Képes lenne szembe szállni Nát haragjával, csakhogy engem megvédjen. Ekkor azonban öklök rázták meg a bejárati ajtót. A nyál megállt a torkomban.

- Nyissátok már ki! – parancsolta Bence odakintről. Sammel egyszerre fújtuk ki a levegőt megkönnyebbülésünkben. Mosolyogva nyitottam ki az ajtót. Teljesen ledöbbentem, amikor Bence, Zoé és Kitti álltak a küszöbön, kezükben barna papírzacskókkal és elviteles kávéspoharakkal. – Jó reggelt Éli! – trillázta Bence, majd nyomott egy cuppanós puszit a homlokomra és besasszézott mellettem a lakásba, hogy Samet is köszöntse. A lányok kedvesen mosolyogtak rám és ölelgettek meg.

- Hát ti? – vonta fel kérdőn a tekintetét Sam, aki enyhén zavarban volt, ugyanis egyáltalán nem számított Zoé megjelenésére, aki csak vigyorogva meglóbálta a kezében lévő zacskót.

- Megszántunk titeket és hoztunk reggelit. – Sam arcán olyan nevetségesen bárgyú vigyor futott végig, hogy el kellett kapnom a tekintetemet, nehogy felnevessek rajta. Ezek szerint Zoé tényleg teljesen levette a lábáról.

- Helyezzétek magatokat kényelembe! – terelgettem őket az ebédlőasztal felé.

Biccentettem Samnek, hogy nyugodtan menjen fel a vendégszobába és készülődjön össze. Hálásan pislogott rám. Bencének be nem állt a szája, éppen azt taglalta, hogy a pékségben milyen sokáig kellett sorban állniuk, és a lányok elé megpróbált befurakodni valaki, de ő kiállt a hölgyek védelméért. Kipakoltam mindenki elé egy-egy tányért, majd már elő is kerültek a zacskókból a finom, ropogós, még meleg, porcukros péksütemények. A tegnapi halálra evésem után abban a hitben voltam, hogy ma egész álló nap nem fogok enni, de amikor megláttam a mazsolás túrósbatyut a nyál összefutott a számban, megkordult rá a hasam. Kitti kuncogva nyújtotta oda nekem, a kávéval együtt, amit külön nekem kértek. Bence már sikeresen megjegyezte, hogy erősen iszom a kávét, sok cukorral és egy kis habos tejjel. Időközben Sam is megérkezett közénk, frissen mosakodva és felöltözve. Természetesen Zoé mellé huppant le, amin jót bazsalyogtam.

- Tessék! – nyújtotta oda neki Zoé a tojásos szendvicset, amit szinte minden áldott nap eszik és a kávéját, amit hozzám hasonlóan fogyaszt, csak cukor nélkül. Sam elrebegett egy köszönömöt, majd nyomott egy gyengéd puszit a lány arcára, amitől Zoé csodaszép orcája lángba borult. Kittivel találkozott a pillantásunk, mind a ketten némán lekommunikáltuk a helyzetet.

Csendben majszoltuk a reggelinket, én még mindig egy kicsit kómásan, ugyanis az éjjel kb. két órát, ha aludtam, azt is csak szakaszosan A gondolatok és a rosszérzés folyamatosan felvert. Sam szerencsére nem kelt fel a rengeteg forgolódásomra, sóhajtozásomra és nyöszörgésemre. A gondolataim egész éjjel csapongtak Nát és köztem, de még a Zoltánnal lefolytatott beszélgetésemet is többször újra játszottam magamban. Fogalmam sincs, mit is kellene tennem. Megszeretném hallgatni Nátot, hogy elmondhassa, miért viselkedett így. Tudom, hogy megbánta, amit tett. Sosem bántana szándékosan, ahogy azt is tudom, hogy szeret engem.

Ám a racionálisabb felem, aki még akkor is a földön járt, amikor a másik felem úszott a szerelem rózsaszín ködében azt mondja, hogy ezt már nem hagyhatom figyelmen kívül. Ezen már nézhetek keresztül egy bocsánatkérést követően, mint a táborban, amikor megvédtem a nagynénje előtt, vagy mikor konkrétan közölte velem szeptember elsején, hogy számára nem létezem többé... Amikor elveszíti a kontrollt kezelhetetlenné válik és nem is ez a legnagyobb probléma. Hanem ez, hogy ilyenkor bezárkózik a saját burkába és nem hajlandó megnyílni nekem. Tőlem elvárta ugyan ezt és én meg is tettem, még ha nem is mondtam el a valódi okokat, de megtettem. Nem zártam ki. Mindent megtettem, hogy leromboljam a saját jégfalaimat, hogy kettőnk között ez működni tudjon, ő viszont nem képes még ezt az akadályt átlépni. Ő még nem bízik bennem úgy, ahogyan én benne. Ettől pedig összetöpörödik a szívem és szúrni kezd a szemem. Mert én az életemet is rábíznám és az, hogy ő nem érez ugyanígy arra engedtet következtetni, hogy én nem adtam még rá okot, hogy így tegyen.

- Mi történt azután, hogy én eljöttem? – bukott ki belőlem a kérdés. Tegnap már nem akartam erről beszélni Sammel, csak nyugalmat és egy kis pihenést szerettem volna, de Valériával sem üzengettem olyan mélyen szántóan azóta, gondolom a családjával volt elfoglalva, hogy ezt megtudjam. Sam és Bence abbahagyták a falatozást, ahogy rám meredtek.

- Nos, a nagyszülők elvitték magukkal Brúnót, hogy Móni és Zoli kettesben megbeszélhessenek ezt-azt. Akkor már mi is leléptünk, nálam csöveltünk. – magyarázta Bence. – Ekkor írtál te, hogy mi történt veled és Náttal. – elkaptam Zoé szomorú pillantását.

- Tudtok róla valamit azóta...? – kérdeztem óvatosan. Sam köhögni kezdett, de miután legyűrte a fulladozását válaszolt.

- Tonival beszéltem. – kezdett bele. – Ott voltak, amikor felhívott minket. – nézett rám. Összeszorult a torkom és ismét sírhatnékom támadt. Helyette inkább haraptam egy nagyot a péksütimbe. – Valéria úgy lekapta a tíz körméről, hogy még Toni is csak pislogott, állítólag lekevert neki kettőt. – ezen akaratlanul is elmosolyodtam, mert erre álmomban nem gondoltam volna. – Utána teljesen magába zuhant és elküldte őket. – ennyit a túrósbatyuról...

- Ma reggel mennek vissza hozzá. – vette át a szót Bence. Bólintottam, köszönetem jeléül, amiért ezt megosztották velem, ugyanakkor ezzel jeleztem is, hogy nem kívánok erről többet beszélni. Addig nem, amíg el nem döntöm, hogy mi lesz a kettőnk sorsa.

Miután elfogyasztottuk a reggelinket bedobáltam a koszos tányérokat a mosogatógépbe, majd gyorsan én is rendbe szedtem magam, megmostam az arcomat és a fogamat, felvettem egy kényelmes melegítőszettet, Kitti pedig kedvesen felajánlotta, hogy befonja a hajamat. Szóval kiültünk az emeleten található erkélyre, ahol Sam és én a cigarettánkat szívtuk, Bence pedig az e-cigijét. Zoénak segítettem a spanyol házifeladatban, miközben Kitti a hajamat fonta. A fiúk jófejek voltak és megértették, hogy most csendben kell lenniük, amíg Zoéval tanulunk. Ez volt a legkevesebb, amit tehettem, ha már a Náttal való cirkuszom miatt ugrott a korrepetálás tegnap. Amikor Zoé már belejött a gyakorlatba és már a segítségem nélkül is tökéletesen tudta fokozni a melléknévi igeneveket tapsikolva ujjongott örömében, Sam pedig nézte őt az olvadt borostyánszín szemével, teljesen megbabonázva.

Fájdalmasan rándultam össze, ami nem kerülte el Kitti figyelmét, ugyanis megkérdezte, hogy minden rendben-e, de én csak elhessegettem. Nem volt erőm kifejteni, hogy ezektől a szerelmes pillantásoktól kibillenek az egyensúlyomból, amit olyan nagyon próbálok megőrizni. Én is így nézek Nátra minden áldott percben és ő is énrám. Vagyis tegnap délutánig még így nézett, de amikor közöltem vele, hogy egyáltalán nem jobb az apjánál a szemei már nem engem láttak, nem a szerelmét, hanem az ellenségét.

Fekete Nát szemszöge:

Már korán reggel felkeltem. Ugyan abban a pózban, amiben lefeküdtem, még mindig Doló pólóját ölelve magamhoz. Olyan jó volt legalább az illatát érezni, legalább azt közel tudni magamhoz. Ki tudja mikor lesz ismét lehetőségem a nyaka tökéletes ívéről beszippantani ezt a mámorító parfümöt... Egyetlen gondolat ütötte belülről a fejemet megállás nélkül, mégpedig az, hogy muszáj mihamarabb beszélnem vele. Samnek igaza volt tegnap, hagynom kellett neki egy kis gondolkodási időt, hogy összeszedhesse magát, miközben nem háborgatom. Bár legszívesebben azonnal hozzá mentem volna és addig öleltem és csókoltam volna, amíg el nem hiszi, hogy mennyire megbántam mindent tegnapról, hogy egy percig sem vele volt bajom, hanem saját magammal. Bár biztosan aludna még, mivel sosem szeret korán kelni, akkor sem bírok tovább várni. Kikászálódtam az ágyból és a konyha felé vettem az irányt, hogy ha kaját nem is, egy falat nem menne le a torkomon, legalább a reggeli kávémat megigyam.

Borzasztóan üresen csengett a lakás Doló nélkül, a reggeli zsörtölődése nélkül, amiért ő még aludni szeretett volna, vagy a meglepetés reggelijei nélkül, amikor kivételesen előttem ébredt meg, csakhogy meglephessen a fenséges amerikai palacsintáival. Hiányoztak a reggeli csókjai és a reggeli szeretlek. Akárhányszor egymás mellett nyomott el minket az álom úgy aludtunk el, hogy elmondtuk egymásnak a szeretlek szót és minden reggel is így indult. A telefonomat feloldva küldtem el neki üzenetben, amik továbbra sem kerültek kézbesítésre. Tehát még mindig ki van kapcsolva... Ha bekapcsolja legalább majd megkapja. Remegve kulcsoltam az ujjaimat a kávéscsészére.

Eddig kikapcsoltam az agyam ezen részét, elzártam ezeket a szavakat az agyam egy hátsó traktusába, de most, ezen a nyomorúságos reggelen előjöttek Doló szavai apámról. Az, hogy ő maga mondta azt neki, hogy szeret engem. Annyira abszurd! Már az idejére sem emlékszem, mikor hallottam tőle ezt utoljára... Mikor hallotta tőle ezt bármelyikünk. Egyszerűbb lenne nem elhinni, nem gondolni rá és elkönyvelni őt a világ egyik legnagyobb seggfejének, ugyanakkor viszont mi oka lenne hazudni Kélának? Nem nyerne vele semmit. Erősen dörzsöltem a halántékomat, miközben az agyam próbálta a helyére illeszteni a mozaikokat. Egyszerűen nem tudom elképzelni a képet, hogy apám bevallotta minden bűnét Dolónak. Bár, ő tökéletesen tudja, hogyan közelítsen a sérült emberekhez, hogyan kezelje a traumákat. Ezért értett meg engem is az első perctől fogva. Egészen tegnapig. Addig a pillanatig amíg át nem léptem azt a bizonyos határt, amivel már ő sem tudta felvenni a versenyt. Nem is várhatom el tőle, hogy megtegye. Azt nekem kell. Felhörpintettem a kávémat. Apámmal ráérek később is foglalkozni, a legelső most csakis Doló és nem fogok semmilyen gondolatot sem másra áldozni.

Feltápászkodtam az asztaltól, elláttam a szükségleteimet, megmosakodtam és felöltöztem. Felkaptam Kéla táskáját a szobából, a pólója kivételével, amit önző módon magamnál hagytam, felmarkoltam a kocsikulcsot az akasztóról és útnak indultam. A reggeli forgalom borzasztóan elviselhetetlen volt, a hasam pedig üresen morgott, de egyszerűen képtelen lettem volna bármit is magamba fogadni anélkül, hogy ne hánytam volna ki. Attól rettegtem, hogy nem fogok sikerrel járni, hogy Doló még csak látni sem akar majd. Minden joga megvolt ehhez és talán hagynom kellett volna, hogy majd ő szóljon mikor áll készen ezt megbeszélni, de egy perccel sem voltam hajlandó tovább tűrni a hiányát. Az ő helye mellettem van, mert ő az enyém. Én pedig az övé. A telefonom megcsörrent, a kihangosítón a húgom neve villódzott.

- Hol vagy? – szólt bele kertelés nélkül, ahogy felvettem.

- Úton Dolóhoz. – adtam meg az egyértelmű választ.

- Nát, békén hagyhatnád őt egy kicsit. Sam, Bence, Zoé és Kitti vele vannak. A történtekhez képest jól van. Hamarosan mi is beugrunk hozzá. – oktatott ki Val.

- Egy perccel sem vagyok hajlandó tovább játszani ezt a komédiát! – csattant a hangom. – Nem... Nem tudom tovább elviselni ezt az agóniát. Ha majd párkapcsolatitanácsra lenne szükségem, szólok. – azzal leraktam a telefont. Senki sem tántoríthat el attól, hogy a szerelmemmel legyek, még saját magam, önnön romlott lelkem sem.

Valéria nem hazudott, amikor azt mondta, hogy a többiek itt vannak Kélával, ugyanis Sam és Bence kocsija is a ház előtt húzódó nagy, rácsos kapu előtt parkoltak. Én egy kicsit hátrébb álltam meg, hogy véletlenül se szúrja ki senki az azonnali érkezésemet, valamint, hogy legyen egy kis időm míg összeszedem a gondolataimat. Mélyeket lélegezve állítottam le a járművet, vettem ki a csomagtartóból Doló táskáját és indultam meg a ház irányába, ahol a kapu nem volt zárva, így bátorkodtam beengedni magam. Hirtelen hangok csapták meg a fülemet és elindultam az irányukba, a ház bal oldali része felé, végig a betonfeljárón.

És ott volt ő. Az erkélyen ült, miközben Kitti a hajával szöszmötölt, egyik kezében egy cigi lógott, a másikkal pedig Zoé előtt hadonászva gesztikulált. Velük szemben szobrozott Sam és Bence, akik néma csenddel és odaadással figyelték a három lányt. Doló álmosnak tűnt, végtelenül fáradtnak, de csak kedvesen mosolygott a vele szemben ülő Zoéra, aki erősen koncentrálva firkálgatott valamit, miközben hagyta, hogy Kitti valami extrém fonatot varázsoljon neki.

- Így jó lesz? – fordította oda neki Zoé a papírt, mire Doló egy vigyort villantott rá. Minden kínja ellenére képes volt összpontosítani a barátai érdekében és némi életet mutatni magából. Minden szempontból sokkal jobb, mint én.

- Tökéletes! – szívott még egy slukkot a cigarettájából, majd elnyomta a hamutálban. Erre Zoé örömujjongásban tört ki.

Azóta nem gyújtott rá, hogy mi egy párt alkotunk. Nem azért, mert megtiltottam volna neki, csupán megegyeztünk, hogy amíg nem érzi szükségét nem teszi. Egyszer sem láttam volna rajta az elvonási tüneteket, pedig Sam és Bence folyamatosan ott gyújtottak rá mellettünk, ő azonban boldog volt a nikotin nélkül, velem volt boldog. Egészen mostanáig. Remegve fújtam ki a levegőt. Doló egy pillanatra összerezzent, az egyenes háttartása összeesett. Követtem a tekintetét, amit most fájdalmasan szegezett neki Samnek, aki éppen Zoét vizslatta elragadtatva.

- Jól vagy? – kérdezte tőle Kitti.

- Ühüm, persze. – ficergett a széken, sőt még egy mosolyt is megeresztett.

Sam kétkedve nézett rá, már éppen szóvá akarta volna tenni, de Doló egy pillantásával elhallgattatta. Kitti befejezte a munkát, tökéletes, szoros fonatba tekerte a vörös haját. Kéla hálásan megköszönte a lány munkáját, aki csak legyintett, mondván mindig is szépen font és szereti is csinálni, pláne, ha valakinek olyan szép haja van, mint Dolónak. Az állítása második felével nem tudok, és nem is akarok vitatkozni. Imádom a hullámos, vörös tincseit. Ekkor Sam is elnyomta a cigarettáját, majd a korlátra támaszkodott. A narancssárgapettyes szeme egyből rám szegeződött. Eltátotta a száját, ahogy meglátott.

- Basszameg! – kapta félre a fejét, egyenesen Kélára, de addigra már késő volt. Ő is észrevett engem.