„ S az Ige alatt meggörnyedt a lélek.
Szomorún indult a kapu felé,
De onnan visszafordult: "Ó Uram,
Egy vágyam, egy utolsó volna még;
Egy angyalt, testvér-lelket hagytam itt,
Szerettük egymást véghetetlenül,
Tisztán, ahogy csak a mennyben lehet,
Szeretném viszontlátni odalenn,
Ha csak egy percre, ha csak mint egy álmot."
S felelt az Úr:
"Menj és keresd! Lehet, hogy megtalálod." " ~ Reményik Sándor

Húgomnak D-nek, aki 2021 február 25-én látta meg a napvilágot és fényt adott nekem, amikor minden sötét volt

Fekete Nát szemszöge:

Anya jött értünk az iskolához, amikor sikeresen hazaértünk a táborból. Az árvaház áll, hamarosan rendeltetésnek megfelelően fogják használatba venni. Ez alatt az egy hónap alatt annyi minden történt velünk, hogy szinte hihetetlen. Úgy indultam el innen, az iskola kapujától kerek egy hónappal ezelőtt, mint az iskola nagymenője, akit semmi nem érdekel, csak a hírnév, hogy a haverjaival hülyülhessen, csaphassa a szelet a csajoknak, rosszban sántikáljon és megvédje a húgát. Ehelyett letettem mindenről, ami a népszerűséggel jár, „haverokat" veszítettem, bajba kerültem, de nem azon okokból, amikre számítottam. Lezártam a múltam egy jelentősen fájdalmas részét, a húgommal sikeresen elsimítottuk a köztünk fent álló akadályokat, megmutatkoztak az igaz barátok, akikre bármikor lehet számítani. Ami viszont a legfontosabb, az Kéla volt, Kéla és én. Szeretem, valóban szeretem. Nem hittem, hogy egyszer megélek ilyet, pláne nem ennyi idősen. Azt hittem, hogy ha fiatalon leszel menthetetlenül szerelmes, az végzetes, ott volt előttem Krisztián és Lola példája. Soha nem akartam úgy végezni, nem akartam, hogy ennyire szeressek valakit, mert nem akartam veszíteni. De Kéla mellett minden ilyen nemű félelmem tovaszállt, mintha nem is léteztek volna. Nem félem kimondani és kimutatni, hogy szeretem, ellenkezőleg. Azt akarom, hogy az egész világ megtudja, hogy mennyire szeretem ezt a vörös hajú, zöld szemű, csodálatos nőt. Annyira boldog voltam, hogy madarat lehetett volna fogatni velem és nem akartam, hogy bármi szétzúzza a boldogságomat. Tudtam, hogy a szüleimtől nem kis fejmosást fogok kapni otthon, a verekedés és a részegség miatt, de remélem megértik, hogy miért cselekedtem így. Remélem értékelni fogják, hogy már nem vagyok ugyan az az ember, mint egy hónappal ezelőtt. Kéláért megváltoztam, méltónak kellett lennem hozzá és azt hiszem, ez sikerült is, mivel ő és én együtt vagyunk és menthetetlenül szerelmesek vagyunk egymásba.

- Szia Anya! - köszöntem anyukámnak, akit egy hónapja nem láttam.

- Hali Anyu! - köszönt rá mosolyogva a húgom is.

- Helló Móni! - üdvözölte Toni is.

- Sziasztok gyerekek! - mosolygott ránk szelíden anya. Magasságra akkora volt, mint Valéria, a haja viszont szőke volt, a szeme színe pedig szinte teljesen megegyezett az én kékjeimmel. Apu a tipikus sötétbarna haj és sötétbarna szemmel rendelkező a családban, Val és Brúnó, az öcsém, rá hasonlítanak a legjobban. Brúnó egyébként 12 éves és nagyon ügyesen vízilabdázik, szinte az teszi ki az életét, ami jónak is nevezhető manapság, mivel a tinik többsége a telefonon és az interneten lóg, ő addig edz a legjobb barátjával, Áronnal, aki szintén nagyon ügyes.

- Köszönöm, hogy hazaviszel. - szólt Toni anyámhoz.

- Igazából arra gondoltam, hogy átjöhetnél hozzánk. - mondta zavartan anya.

- Öhm persze, szívesen. - egyezett bele Toni.

- Anyu baj van? - kérdeztem egyből, ugyanis láttam rajta, hogy valami nincs teljesen rendben. Olyan zavartan viselkedett, tördelte az ujjait és merev volt.

- Nem Nát nincs, ne aggódj. - felelte. - Bár az elég nagy baj, hogy az utolsó húzásodat is ellőtted az igazgatónál és valami óriási büntetésre kell számítanod, mivel megint verekedtél! - kezdte a fejmosást. - Mégis, hogy képzelted?! Azt hittem, hogy ezen már túl vagy, hogy ezt már megbeszéltük és lezártuk, több ilyen pedig nem fog előfordulni! Aztán részegen csatangolsz valami bárban? Még jó, hogy a nagynénéd lenyelte ezt a békát és csak nekem említette és nem az apádnak, vagy az igazgatónak. - nézett rám mérgesen.

- Tudom és sajnálom. De mindkettőre komoly érvem van, nem akár milyen ügyben tettem. - magyarázkodtam.

- Tudom, hogy találkoztatok Lolával! - szólt élesen. Tudtam, hogy neki is nehezére esett kiejteni ezt a nevet a száján, hogy bántják az emlékek és a tudat... - Ezért részegedtél le, hagytad hátra a húgodat és a legjobb barátodat. - korholt tovább.

- Anya, ez egyáltalán nem volt probléma részünkről. Ezért ne hibáztasd őt. - kelt a húgom a védelmemre. - Az egy rohadt szar nap volt, tele emlékekkel és... - csuklott el a hangja. - Te is tudod.

- Igen, tudom és megértem. De Nátnak akkor is vigyáznia kellett volna magára Valéria, te is tudod. Neki már nem lehet kihágása! - tette csípőre a kezét az anyám. - Azt is tudom, hogy a verekedésbe is egy lány miatt kerültél bele, akivel khm... azóta szorosabb lett a kapcsolatod. Ő győzte meg a nagynénédet, hogy ne szóljon az igazgatónál az italozásod miatt.

- Nem egy bizonyos lány miatt, hanem egy bizonyos lányért! Az nem ugyan az. - reagáltam le azonnal, mire anyám szemöldökei a homlokáig szaladtak. - Bocsánat...

- Látom tényleg fontos neked. Nem tudom eldönteni, hogy ez most jó vagy sem. - méregetett.

- Jó, esküszöm. - néztem rá őszintén.

- Üljetek a kocsiba! - mondta, majd beült a volán mögé. Gyorsan beraktuk a táskáinkat a csomagtartóba, majd Valéria anya mellé ült előre, az anyós ülésre, Toni és én pedig hátul foglaltunk helyet.

Az út csendben telt hazáig. Senki nem szólt a másikhoz egy szót sem. Néma csend állt be a gépjárműben, ami enyhén zavaró volt. Éreztem, hogy nem csak a táborban tanúsított viselkedésem ennek az oka. Valami más volt a háttérben, de sajnos nem tudtam kitalálni, hogy mi az, ez pedig nagyon idegesített. Ahogy a ház elé értünk, láttam, hogy apám autója is a garázsban parkol. Remek, azt hittem már nem lesz itthon, a munkája miatt szinte sosincs itthon. Állandóan csak a munka és a munka, ez pedig eléggé megrontotta a viszonyunkat a családon belül. Amikor hazajött csak papolt és osztotta az észt, holott semmi joga nem lett volna hozzá. Miután meghalt a bátyja és Krisztiánt is elveszítettük, a munkába temetkezett. Úgy viselkedett, mintha ő lett volna a megváltó, az atya úr isten, aki ennyit dolgozik értünk, hogy nekünk jó életünk legyen ő feláldozza magát és ét-nappallát téve melózik. Ezzel csak annyi bökkenő volt, hogy imádta a munkáját, folyton utazik és élvezi, hogy nem kell itthon lennie velünk. Amikor velünk volt, sose volt boldog. Szerintem valami olyanra ébresztjük őt rá, mi a családja, ami az életében erős bűntudat forrása, ő ezt pedig nem tudja elviselni. Ezért viszont igenis gyenge férfinak tartom őt.

Ahogy beléptünk az ajtón, láttam, hogy Brúnó és az apám az ebédlő asztalnál ülnek, feszengve, görcsösen. Mi a franc folyik itt. Összenéztünk mind a hárman és szavak nélkül megbeszéltük, hogy valami nincs rendjén.

- Kérlek, üljetek le az asztalhoz. - szólt anyám. - A csomagjaitok egyelőre csak tegyétek le ide. - mint az ijedt kis madarak oda battyogtunk az asztalhoz, ahol az öcsém teljesen kétségbe esve ült, apám pedig komor arccal nézte, ahogy egyesével helyet foglalunk.

- Szia Apa! - köszöntem rá az öregemre, ő pedig viszonzásképpen bólintott.

- Megtudhatjuk, hogy mi folyik itt? - nézett aggodalmaskodva a húgom.

- Nekem fogalmam sincs. Én azóta itt ülök kussban, hogy anya elment értetek. - felelte Brúnó. Láttam rajta, hogy nagyon feszeng és egyszerűen nem tudja hova tenni ezt az egészet. Ne aggódj öcskös, én is így vagyok vele.

- Ne haragudjatok, amiért még szinte haza sem értetek, de apátoknak indulnia kell vissza a munkájához, így nem igazán várhattunk ezzel tovább és szerettük volna mihamarabb lezavarni ezt. - magyarázkodott anyám, de mi még mindig úgy néztünk rá, mint borjú az újkapura.

- És mivel Toni, te már olyan vagy, mintha a gyermekünk lennél, így arra a következtetésre jutottunk Mónikával, hogy itt a helyed ezen a beszélgetésen. - mondta apám.

- Köszönöm Zoli. - eresztett meg egy halvány mosolyt a legjobb barátom apám irányába.

- Akkor elkezditek? - türelmetlenkedett Brúnó.

- Mint tudjátok, nagyon sokat dolgozom azért, hogy nektek jó életszínvonalat tudjak nyújtani, rendes iskolába járhassatok, tudjam támogatni a jövőtöket, ez pedig nem kis erőfeszítésembe telik. - kezdte a szónoklatot apám. Kezdődik, mondtam, hogy mindig ezt csinálja, már egyenesen gyomorforgató. - És azt is tudjátok, hogy a családunknak sok szenvedésen és veszteségen kellett átmennie, amit egyesek nem mindig könnyítettek meg! - nézett rám szúrós szemmel.

- Na mert te aztán olyan kurva könnyűvé tetted! - csaptam hátra magam a székben.

- Nát, most azonnal fejezd be! - dörrent rám az apám. - A kapcsolatunk pedig sok tekintetben romlott. - folytatta tovább a beszédjét. Mintha előre megírta volna és betanulta. - Főleg anyátokkal. - itt viszont megakadt. A szemeim óriásira nyíltak, valóban sokat veszekedtek a szüleim, annak ellenére, hogy szinte külön élnek.

- Elváltok. - ejtette ki a száján Valéria azt, amire mindannyian gondoltunk.

- Nem egészen... - mondta könnyes szemmel az anyám.

- Basszus! Nyögjétek már ki mi van! - csattantam fel.

- Lesz még egy kistestvéretek. - felelte anyám és elsírta magát. Mind a négyünknek leszakadt az álla a helyéről. Az nem lehet, egyenesen lehetetlen. Ott ült apám velem szemben, még mindig ugyan olyan komor arccal, mint valami elnök, érzelmek egyáltalán nem mutatkoztak rajta, anyám pedig ott állt mellettünk és sírt. Automatikusan a hasára siklott a szemem, de nem igazán véltem felfedezni semmit a bő pólója alól.

- Akkor most jön az a rész, hogy közölitek, ez valami kész átverés show volt? - néztem rájuk értetlenül.

- Nátániel, örülnék, ha komolyan vennéd ezt az egészet! - szólt rám erélyesen apa.

- Tényleg igaz? - kérdezte tátott szájjal Toni, mire anyám csak bólogatott.

- Az lehetetlen. - dünnyögtem magam elé. - Ti nem is vagytok már jó viszonyba, te itthon sem vagy, mégis, hogy? - kiáltottam el magam.

- Azt azért szeretném kiemelni, hogy anyátok terhességét én is csak nemrégiben tudtam meg. Ő azon az állásponton van, hogy mindenképp megszeretné tartani a gyermeket, annak ellenére, hogy a mi viszonyunk, hogy alakul. Én pedig nem vagyok az abortusz híve, mint tudjátok, így kénytelen voltam belemenni ebbe. - védte magát apám egyből. Mintha, ő nem tett volna semmit.

- Te most szórakozol? - néztem rá hitetlenkedve. - Hogy a picsába tudsz ilyeneket kiejteni a szádon ember?! Kénytelen voltál belemenni?! - kiabáltam vele, mire apám felpattant az asztal másik végéről és fölém tornyosult.

- Ne kiabáljatok, kérlek! - szólt sírva az anyám, mire apám vonakodva visszaült a helyére, a szemei viszont izzottak, akárcsak nekem.

- Mennyi... Mennyi idős terhes vagy? - kérdezte dadogva Valéria.

- Három hónapos. - felelte anya.

- Tudod már, hogy lány vagy fiú? - fordult most az öcsém kérdéssel felé.

- A vizsgálatok alapján, 99 százalék, hogy kislány. - válaszolta, miközben letörölte a könnyeit. - Khm... Néven is gondolkoztam már, ha mind jóváhagyjátok, akkor... Sára lenne. Fekete Sára. - azonnal a szívembe mart az emlékezet. Krisztián annak idején, váltig állította, hogy Lola kislánnyal állapotos, ő tudja, megérzi és ez biztos így lesz. Lolával akkor, a Sára nevet választották a babának.

- Nekem nagyon tetszik. - mosolyodott el kedvesen a húgom.

- Nekem is Móni, szerintem remek névválasztás. - biccentett Toni is.

- Én is kibékülök vele, ha te ezt szeretnéd. - szólt Brúnó.

- Köszönöm Kincsem. - nézett rá hálásan anya. - Nát? - pillantott most rám.

- Szerintem rendben van. - sóhajtottam, mire anyám megkönnyebbülten pillantott rám.

- Akkor, most, hogy mindent megbeszéltünk, nekem ideje indulnom. Segítsetek anyátoknak! - azzal fogta, felkapta az aktatáskáját maga mellől, majd a mi cuccainkat kikerülve lépte át a küszöböt és hagyott ott minket.

Ezek után mind kicsomagoltunk, kipakoltuk a szennyesünket, Toninak közben hívtunk egy taxit, ami hazavitte. Anya egyből berakta a ruháinkat a mosásba, aztán tálalta az ebédet. Ott ültünk négyen az asztalnál, de egyikünk torkán sem ment le egy falat étel sem, csak tologattuk a tányéron.

- Anya, neked enned kell, a baba végett. - mondta Valéria. - Bocs... - hunyta le erősen a szemeit. - Már most kezdem az atyáskodást...

- Semmi baj. - mosolygott rá anya. - Igazad van. - azzal bekapott egy falatot.

- Nem szeretném, ha úgy gondolnád, nem fogunk támogatni téged. - szóltam hirtelen. - Illetve, hogy Sárát nem fogjuk szeretni. Csak szoknunk kell... Megérteni ezt az egészet. - magyaráztam.

- Tudom, hogy szeretni fogjátok, ebben egy percig sem kételkedtem. - könnyezett be ismét. - És tudom, hogy az életünk nagyon sokat fog változni egy kisbaba mellett, ti pedig nem kértetek ebből a változásból. Azt is tudom, hogy apátokkal milyen a viszonyom, de ez a gyermek ugyan úgy az enyém, mint ti és nem mondok le róla.

- Azt nagyon jól teszed. - szorította meg a kezét Val. - A változásokkal pedig ne foglalkozz, majd alkalmazkodunk, van még rá hat hónapunk. Az a legfontosabb, hogy Sára egészséges legyen és neked is nyugodt terhességed legyen.

- Így van. - bíztatta Brúnó is.

- Apa egy barom, ezzel mind tisztában vagyunk. Nem érdemli meg a babát és valószínűleg ezek után, még kevesebbet fog hazajárni. De nem szorulunk rá. Mi így vagyunk egy család, Sára a miénk. Nem az övé. - mondtam, mire anyám nevetve sírt. Felálltunk és mind a hárman oda mentünk őt megölelni.

Esküszöm Sára, mindent meg fogok tenni érted!