El sem hiszem, hogy eljött ez a nap is. Elindulunk haza. Vége az augusztusnak, hétfőtől már kezdődik az iskola, azaz az utolsó évünk. Hihetetlen, hogy már 12.-esek vagyunk. Soha nem érdekelt, hogy melyik évet írjuk, egyszerűen semmi másra nem vágytam, csak arra, hogy minél hamarabb megszabaduljak a gimnáziumtól, a hülye osztálytársaktól, a tanároktól, akik úgy vélik, a mi generációnk arra született, hogy robot üzemmódban tanuljon megállás nélkül, álljon helyt minden tanórán és értsen mindenhez is. A 11. év baromi kemény volt, idén viszont még jobban bele kell húzzak, ha tényleg le akarok lépni innen. Azt hinnék, hogy a jegyem borzalmasok és tojok az egész tanulásra, de ez nem így van. Ahhoz, hogy tényleg elszabadulhassak itthonról, tudom, hogy tanulnom kell. Ez az egyetlen esélye annak, hogy kimehessen Spanyolországba. De vajon még mindig ezt akarom? Erre vágyom, most, hogy itt van nekem Nát és a többiek? Hiszen, sosem voltam ilyen boldog, tele élettel és reménnyel. Nem hittem, hogy Nát és köztem működhet majd a dolog. Kételkedtem nagyon sokáig, nem benne, hanem magamban. A múlt mindig itt lohol a sarkamban, én pedig akármennyire is vagyok önfeledt, tudom, hogy miken mentem keresztül, miket kellett elviseljek. Mitől váltam én a jégkirálynővé. Ezért akartam elmenekülni itthonról. Nem biztos, hogy egy másik országban jobban élnék, képes lennék túltenni magam, de annak a lánynak, aki augusztus elsején elment a jótékonysági táborba, ez tűnt egyetlen megoldásnak. Elszaladni a múlt, a fájdalmas emlékek elől, kezdeni egy új, teljesen tiszta életet. Úgy gondoltam, hogy annak ellenére, amik történtek, megérdemlem ezt. Az életet Spanyolországban. De ha most oldalra fordítom a fejem és rápillantok a mellettem ülő Nátra, aki nevetve beszélget valamiről Tonival és Vallal, vagy ha hátrapillantok Sam-re és Bencére, akik meg valami videón civakodnak, elszorul a torkom. Őket kaptam a sok évnyi szenvedésért cserébe. Ők a jutalmam. Tartozom valahová, Val a legjobb barátnőm lett, Nát pedig felszabadított. Őrülten szeretem. Új esélyt adott nekem az életre. Megmentett. Nem érdekelte, hogy feláldozza érte a népszerűségét az iskolában, vagy hogy eltanácsolják őt, összeveszik a családjával. Neki csak én számítottam. Egy roncs voltam. Árván, barátok nélkül, meggyalázva. Ezek az emberek mégis befogadtak, annak ellenére, hogy tudták, mit csináltam magammal. Nem ítéltek el egy percig sem. Nem hánytorgatták fel nekem, egyszerűen csak némán a tudtomra adták, hogy rájuk bármikor számíthatok. Arra, amit meg Nát tett értem, nincsenek szavak. Ezek után, hogy gondolhatnék arra, hogy elmeneküljek?

- Minden oké Doló? - pillantott felém Nát hirtelen, mintha csak megérezte volna, hogy valamin agyalok, valami nem hagy szabadulni.

- Igen. - mosolyogtam rá őszintén. A gyönyörű kék tekintete azonnal elfeledtet velem minden rosszat. - Csak gondolkoztam az életemen, születésemtől kezdve idáig. - mondtam.

- És mire jutottál? - vizslatta az arcomat aggódva.

- Arra, hogy még sosem voltam ilyen boldog, mint most veled. Veletek. - feleltem. Azonnal mosoly ült ki az arcára, majd a tarkómra tette kezét, közelebb húzott magához és megcsókolt.

Egyből éreztem, hogy a busz összes tekintete ránk szegeződött. Annyit dolgoztam rajta, hogy láthatatlan legyek, akárcsak egy szellem, senki ne vegyen tudomást rólam, most meg mindenki engem figyel, rólam sutyorognak. Hogy én vajon mit tudhatok, amiért Fekete Nátániel belém lett szerelmes és nem beléjük. Őszintén, ez a kérdés bennem is felmerül, többször. Hiszen mit tettem én, amiért ő engem választott. Százszor menőbb nálam, bár ő is kapott az élettől pofonokat, mégsem tört össze. És itt vagyok én, aki önbántalmazó életet élt eddig, egyedül volt, senkire nem tudott és nem is akart támaszkodni.

- Szeretlek. - súgta a fülembe. Amióta kimondtuk egymásnak ezt a szót, minden nap többször is elmondja nekem. Nem azért, mert ámításba akar ejteni, elhitetni velem a szépet, hogy aztán átverhessen. Nem is azért, mert bizonytalan a kapcsolatunk és bizonygatnia kell. Tudom, hogy szeret. Hihetetlen, de tudom és egy percig sem kételkedem benne. Tudja, hogy 10 éves korom óta senki nem mondta nekem, hogy szeret. Majdnem 8 évig szeretet nélkül éltem. Egy kislányból úgy lettem felnőtt nő, hogy szeretet nem kaptam, Nát pedig ezt próbálja bepótolni, elfeledtetni velem az üres érzetet.

- Én jobban szeretlek. - feleltem, mire ő csak mosolyogva megcsóválta a fejét.

- Azt erősen kétlem. - mondta pimaszul.

- Téged szeretlek a legjobban a világon. - suttogtam őszintén, mire az ő válasza egy újabb csók volt.

- Halljátok, lassan belefulladunk a nyáladzásotokba! Hagyjátok már abba. - szólt ránk nevetve Bence, Nát viszont nemes egyszerűséggel bemutatott a haverjának és tovább csókolt a döglesztő hőségben, miközben hazafelé döcögtünk a busszal.

Egy örökké valóság után leparkolt a busz az iskola előtt. Egy hónapot voltunk távol, összezárva, arra kényszerítve, hogy elviseljük egymást, együtt dolgozzunk. Úgy indultunk el innen, mint az idegenek, akiknek csak egyetlen célja van, minél hamarabb hazaérni és túllenni az előttünk álló hónapokon. Aztán ha túléltük, lesz egy egész nyarunk, amikor végre nem kell tanulni és igazán belevághatunk a nagybetűs felnőtt életbe. Én úgy jöttem el itthonról, hogy már csak ezt kell kibírnom a szabad életig. Nát úgy jött el, mint aki most még tovább emelheti rangját az iskolában, és hülyülhet a haverjaival, miközben szédítik a csajokat, Toni pedig társult hozzá. Valnak itt volt az alkalom, hogy teljesen kívülállóként, a nagymenő húgaként beilleszkedjen az iskolába, megismerje az osztálytársait a külföldi tanulmánya után. Nem számított arra, hogy barátságot köt majd bárkivel is. Egy hónap mind a négyünknek óriási mérföldkő lett. Valnak lettek barátai, a piercinges, tetovált srác beleszeretett egy ártatlan lányba, a nagymenő és a jégkirálynő pedig képesek lennének meghalni egymásért. Ha ezt valaki akkor, az indulás napján közölte volna velem, egyenesen kiröhögöm és közlöm vele, hogy egy idióta. De szerintem ezzel mindannyian így vagyunk. Legyőztük a múltunk egy-egy részeit, megtanultunk bátrak és erősek lenni. Ennek az egy hónapnak köszönhetően lettünk azok, akiknek lennünk kell.

A portán bent várt a kocsikulcsom, ahová az anyám rakatta, mielőtt elutazott itthonról. Az autóm pedig az iskola egyik parkolójában parkolt. Bedobtam a hátsó ülésre a cuccaimat, majd visszasiettem a barátaimhoz.

- Ha gondolhatod, átjöhetsz hozzánk. Anyám nem lesz itthon és már megszoktam, hogy együtt alszunk. - suttogtam Nát nyakába, mire óvatosan lecsúsztatta a kezét a fenekemre, de úgy, hogy a többiek ne lássák.

- Nincs ellenemre. - csókolt bele a hajamba. - De előbb hazamegyek a családhoz. Küld át a címet és estére ott leszek. - mondta, mire én csak némán bólintottam.

- Hazavigyek valakit? - ajánlottam a fuvar lehetőségét.

- Értünk jön anya. - mondta Valéria. Ez pedig értelemszerűen azt jelentette, hogy Toni is megy velük. Szinte ott lakik. Saját szobája van már Nátéknál, és egy héten négyszer legalább ott alszik. Az ő kapcsolata sem zökkenőmentes a szüleivel, de ezzel nincs egyedül.

- Értem jön a csajom. - felelte lazán Bence, mire mindannyian egyszerre fordultunk felé kérdő tekintettel. - Mi van? Nyitott kapcsolatot ápolunk. Vagyis én biztosan.

- Te mekkora barom vagy Bence! - korholta le Toni.

- Nem mindenkinek való a monogámia, erről én igazán nem tehetek. - nézett ránk ártatlanul.

- Persze te idióta, egyáltalán nem vagy hibás. - röhögte ki Sam. - Engem elvihetnél Kéla, ha nem gond.

- Dehogyis! Azért ajánlottam fel. - mosolyogtam rá.

- Köszi, rendes tőled!

- Itt van anya! - nézett fel Val a telefonjából. - Hétfőn találkozunk. - ölelt meg a barátnőm, majd Samet és Bencét is. Én is megöleltem Tonit, búcsúzás gyanánt, majd utolsóként fordultam Nát felé.

- Akkor este? - pillantottam rá kérdőn, hátha meggondolja magát. - Csak mert ha inkább a családoddal lennél, teljesen megértem. Egy hónapja nem láttad őket.

- Doló, ott leszek este, ne aggódj. Ott alszok, veled. Ez nem is kérdés. - csókolt homlokon. - Szeretlek.

- Én jobban szeretlek. - reagáltam azonnal.

- Osváth, azt hittem ezt már megbeszéltük. - nézett rám vigyorogva.

- Én is azt hittem. - kacsintottam rá, majd elindultak a túloldalra, ahol az anyukájuk várta őket. Biztos kapja majd a fejmosást otthon, kellett hősködnie... - Megvárjunk Bence? - fordultam a szőke hajú haveromhoz.

- Nem, menjetek csak. Kitti már bármikor itt lehet. - szólt szelíden.

- Akkor hétfőn! - fogott vele kezet Sam, én pedig megöleltem, majd elindultunk a kocsim felé. Sam is berakta a csomagtartóba a cuccait, beírta a GPS-be, hogy hol lakik, én pedig gázt adva gurultam ki a parkolóból.

- Tényleg köszi, hogy haza viszel. - hálálkodott.

- Ne hülyéskedj. Ez csak természetes.

- A szüleim dolgoznak és semmi kedvem nem volt gyalogolni ekkora pakkokkal, vagy tömegközlekedésre szállni a nagy hőségben. - mondta Sam.

- Teljesen megértem. Nekem se lenne kedvem. Egyébként te, hogy kerültél ebbe az iskolába? - kérdeztem, miközben bekanyarodtam Pest egyik utcájába.

- A nővérem 10 évvel idősebb nálam, ösztöndíjjal került be, még akkor. Aztán a szüleim menő ügyvéddé nőték ki magukat és megengedhették maguknak, hogy kifizessék nekem a tandíjat. - mesélte.

- Az tök jó. - mosolyogtam rá.

- Ja, főleg, hogy a szüleimnek semmi idejük rám, a nővérem pedig már szintén ügyvéd. Én vagyok a fekete bárány. Engem is a jogi karra szánnak, de sajnos annak lőttek. - mesélte.

- Sajnálom. Én anyámmal 7 éve nem beszélek kb. semmiről, apámat pedig 7 éve nem is láttam, szóval...

- Faszom szülők... - motyogta az orra alatt.

- Így van. - biccentettem helyeslően. - Akkor mit szeretnél tanulni, ha nem jogot? - kérdeztem egy indexelést követően.

- Régészetet. Mindig is ez érdekelt. Na és te? Pszichológia?

- Azt hiszem igen. Ez áll hozzám a legközelebb... - válaszoltam bizonytalanul. - Megjöttünk? - parkoltam le a 19-es számú ház előtt.

- Még egyszer köszi, hogy elhoztál haza Kéla. Rendes tőled. - hajolt hozzám, hogy megöleljen.

- Szerintem illik hozzád a régészkedés. - mosolyogtam rá biztatóan.

- Szerencse, hogy mind a ketten így gondoljuk. - azzal kiszállt a kocsiból, kivette a bőröndjét, intett egyet, majd elindult befelé a kapun.

Megvártam, amíg bemegy, majd kitéve az indexet alaposan körül néztem, hogy jönnek e mögöttem, majd mikor meggyőzöttem róla, hogy biztonságosan elindulhatok, gázt adtam és haza felé vettem az irányt. Lehúzott ablakkal és a rádióból hangosan szóló zene közepette szeltem át Budapest utcáit. Leparkoltam a házzal szembeni megszokott helyemen, ám ami szemet szúrt, hogy közvetlen a kapu előtt egy nagy fekete autó áll, mellette pedig egy férfi, aki a telefonját nyomkodja. Remélem, nem az anyám valami ex pasija, mert akkor iszonyat mérges leszek. Egyszer kellett valami idiótát elhajtanom, nem vágyom rá, hogy megismétlődjen. Lezártam az autómat és a csomagjaimmal a kezemben mentem oda az idegenhez.

- Elnézést, segíthetek valamiben? - álltam meg a férfi előtt. Túl fiatalnak tűnt ahhoz, hogy az anyám exe legyen, bár ez nem jelentett semmit. Magas volt, zöld szemű és vörös hajú. Éles és kemény arcvonásai voltak.

- Jó napot! Igen, Osváth Nereát keresem. Csöngettem, de eddig senki nem nyitott ajtót. - szólalt meg mély, mégis szelíd hangon az idegen.

- Már Nerea Esposito. A válása után visszavette a lánykori nevét. - magyaráztam. - A héten már nem tartózkodik itthon, Spanyolországba utazott. Milyen ügyben keresné? - faggatóztam tovább.

- Egy temetés ügyében keresném. - mondta, majd átnyújtott nekem egy fekete kártyát. - Oda tudná adni neki, ha visszajött? - lepillantottam a gondosan megtervezett kártyára, amin ez állt: Zrínyi Tamás örök békére lelt, hosszas betegeskedés után. Temetése... - de én itt már nem olvastam tovább, csak hagytam, hadd csúszon ki az ujjaim közül a kis kártya. Sokkos állapotban pillantottam fel az előttem álló férfira. A vörös haj és a zöld szemek, hogy nem esett le korábban...

- Alex? - suttogtam száraz torokkal. A bátyám volt az.