Akaguro Chizome unottan üldögélt a cellájában. Mintha más tudott volna csinálni. A legszigorúbb őrizet alatt senyvedt már mióta, és minden öröme az alvás volt. Mert ott ismét találkozhatott Hitomival.

Egyszer Aikával is beszélt, de mivel ebben a rohadt börtönben átállították a biológiai óráját, valószínűleg nappal volt, mikor aludnia kellett. Tehát most bizonyára éjjel van, mikor Aika aludt, ő meg nem.

És ez is csak amiatt, mert még véletlenül sem akarták, hogy kiszabaduljon.

Sóhajtott egyet, és hátradöntötte a fejét. Erre az összes falra szerelt kamera felé fordult és ráközelített. Amint arra gondol, hogy megszökik, amire feltehetőleg képtelen, készen állnak arra, hogy beleeresszenek tíz tárat.

Átélte az ittléte minden másodpercét, és biztos volt benne, hogy megérdemli. Embereket bántott és ölt, de ez neki édes mindegy volt. Amiért érezte, hogy joggal ül itt, az a családja volt.

Nem bírta megmenteni Hitomit, nem bírt egy rendesen fizető munkát találni, hogy megteremthesse maguknak a megfelelő életmódot.

Hitomi erősnek tettette magát, a betegsége ellenére is. Az óvodában az anyukák kibeszélték őt, és Aika is sokszor jött haza különféle sérülésekkel, letudva annyival, hogy csak elesett.

Mindketten megértették és elfogadták az eszméit, a céljait, és megpróbáltak alkalmazkodni hozzájuk. És ennek mi lett a vége? Hitomi halott, Aika pedig egy olyan gyerekkort tudhat maga mögött, amire mindig is gyűlölettel, vagy ha azzal nem is, fájdalommal fog visszaemlékezni. Mert ő erős gyermeket akart nevelni a lányából... És a képessége is a legrettenetesebb módon derülhetett ki, természetesen. Most, hogy rágondolt, ismét lepörgött előtte az egész. Milyen ironikus...

Újra aludni akart, de nem tudott. Helyette a vele szembe lévő fal egyik pontjára meredt, ami talán a legérdekesebb volt a fehér felületen.

Hirtelen koppant valami a fülében. Remek, már hangokat is hall... Még egy koppanás. Nem, inkább puffanás. Majd még egy. Aztán valaki tompán kiáltott.

Chizome megrázta a fejét. Ne, csak ezt ne! Nem akarja ezt hallani, nem akar megőrülni...

Ekkor egy hangos kattanás rántotta vissza a valóságba. Ez nem a fejében volt, az biztos. Körülnézett, és rögtön meglátta a hang forrását. A megfigyelőkamerák leálltak, lencséjük vakon meredt a semmibe. Kikapcsolt a biztonsági rendszer.

A következő pillanatban a cellája ajtaja pityegett egyet, majd lassan kinyílt.

Chizome feszülten várta, hogy egy őr lépjen be, de nem ez történt. Valahol ajtó nyílt, majd csukódott, és léptek lassú koppanása jelezte, hogy valaki a szobája folyosóján van.

Megfeszítette magát, mire az őt körbefogó fehér kényszerzubbony recsegve leszakadt róla. Felállt a székéről, és úgy várta az érkezőt. Most valami csoda folytán esélye volt a szabadulásra. Bárki lép be, ha akadályozni próbálja, puszta kézzel öli meg.

A léptek egyre közelebb értek, és végre, a neonfényű lámpák fényében, feltűnt a küszöbön a férfi. Merthogy férfi volt. És nem is akármilyen.

- Chizy, ez azért már több a soknál. Ismét megkérdem, milyen bátyus vagy te?

A huszonnyolc éves gyilkos félretűrt egy fekete, vad tincset az arcából. Vörös szemében gyerekes vidámság csillogott, ami mögött ott ült a globális szinten körözött Sam csillapíthatatlan, hideg vérszomja.

Chizome elvigyorodott, és a hangjában enyhe idegességgel felmordult.

- Ismét megmondom, hogy ne becézz ilyen idegesítő angolsággal, Kenji.

Aika szemszöge:

Úgy riadt fel, mintha megpofozták volna. Mozdulatlan maradt egy darabig, még levegőt sem mert venni. Izzadt, és furán csengett a füle. Mikor felfogta, hogy nem egy romház közepén fekszik, egy, a nyakának nyomódó pengével, valamelyest megnyugodott, és vett egy reszketeg, mély levegőt.

Mivel tudta, hogy a rémálmai után nem tud visszaaludni, fogta magát, és a korai idő ellenére kikászálódott az ágyából. Hajnali fél öt volt. Felöltözött, megfésülködött és bepakolta a táskájába a hiányzó könyveket.

Körülnézett az asztali lámpa homályos, narancs fényében fürdő szobában. Most mit csináljon? A szíve még mindig kalapált. Nem tudta lecsillapítani. A nagybátyjáról régen volt rémálma, de a vizsga előtti pár napban elkezdtek visszatérni. Nem tudta miért, de folyamatos, rossz előérzetet kölcsönöztek neki ezek az álmok.

A tekintete a fuvolatokra vándorolt. Lassan odament hozzá, és elővette a hangszert. Mikor összeillesztette a darabokat, lágyan megfújta.

A hangja nyugtatóan csengett, mintha melegség áradt volna szét a testében. Lehunyta a szemét, úgy élvezte ki a pillanatot. Halkan, hogy a többieket ne zavarja meg, játszani kezdett.

Fél óra múlva, mikor úgy érezte, lenyugodott valamelyest, visszahelyezte a hangszert a tokjába, felkapta a táskáját, és a még mindig korai időpont ellenére letrappolt a lépcsőn.

A konyhában főzött magának teát, és azt kortyolgatva kinézett az egyik széles ablakon. A hajnal vöröses fénye éppen hogy áttörte a horizontot.

Aika elmosta az üres bögrét, és jobb dolga nem lévén, nekiállt valamiféle tízóraiszerűséget összedobni magának. Javában dolgozott, mikor hirtelen egy hang szólalt meg mögötte.

- Te mi a faszért vagy ébren?

Összerándult meglepetésében. Annyira koncentrált, hogy meg sem hallotta Bakugo szívverését. Hogy hallotta volna, hiszen éppen egy paradicsomot próbált anélkül felszeletelni, hogy megvágná magát.

De hála a fiú közbeszólásának ez a cél kudarcba fulladt. Úgy belevágott az ujjába, hogy az még tőle is szokatlan volt.

- Jó reggelt, Bukko-kun! Nem tudtam aludni - fordult Bakugo felé, a kezét a háta mögé rejtve. - Így elkezdtem magamnak kaját csinálni.

A fiú felvonta a szemöldökét, és a konyhapulthoz lépett.

- Nem rossz... - morogta. Aika arca kezdett felderülni, ám ekkor hozzátette: - De mi a szar akar ez lenni?

Bakugo szemszöge:

Bakaguro szemébe belefagyott a lelkes csillogás. Először fel se foghatta a kérdést, mert csak pár másodperc után válaszolt.

- Öhm... bento...

- Egy frászt bento. Ha így rakod össze, a zöldségek leve teljesen át fogja áztatni a húst, és mi ez a fogyatékosan felszeletelt paradicsom?

- Megcsúszott a kezem, mert váratlanul ért, hogy itt vagy - mentegetőzött a lány.

- De te nem hallod a...

- De igen! - emelte meg egy kicsit a hangját Bakaguro. - Csak koncentráltam, mert nem akartam hibát véteni...

A mondat végére elhalt a hangja. Még jobban az oldalához szorította a bal kezét, amit a háta mögött tartott. Katsukinak nem kellett zseninek lennie ahhoz, hogy kitalálja az okát.

- Megint megvágtad magad - jelentette ki, mire a lány lesütötte a szemét.

- Mutasd.

- Nem...

- Azt mondtam, mutasd!

- De nem akarom! Tudod milyen kínos az, hogy olyan előtt sértem meg magam egy késsel, aki hibátlanul vág fel bármit?

- Mi a... te tényleg úgy gondolod, hogy jól vágok fel dolgokat? - kérdezte őszinte csodálkozással Katsuki.

- Ochako-chan is mondta a táborban.

Katsuki megvonta a vállát.

- Nem igazán emlékszem.

- A lényeg az, hogy tényleg úgy gondolom - bólogatott hevesen Bakaguro. - De mindenki látta, hogy milyen jól főzöl. A táborban. Meg amikor itt csinálsz magadnak valamit, akkor is érezni, hogy jó illata van...

Bakaguro merengve a semmibe bámult, mint aki felidéz valamit.

- Még a legegyszerűbb ételek is különlegesnek tűnnek, ha te csinálod őket! Mint valami mesterszakács! Én is szeretnék egyszer olyan jól főzni, mint te!

Katsuki érezte, hogy belepirul a dicséretbe. Hát ilyen az, amikor valaki olyan ismer el, akitől még jól is esik.

- Jó, majd megtanítalak! - csattant fel, és zavarát palástolva megragadta Akaguro karját. - Most pedig mutasd azt a hülye sebet!

A lány tenyerét a kezébe véve megvizsgálta a vágást. A képessége miatt nem vérzett, de elég mély volt.

- A vénasszonnyal gyógyíttasd be az órák előtt. Addig meg zárd össze.

- Jó... 

Katsuki ahogy tüzetesebben megnézte a lány ujjait, tenyerét és csuklóját, feltűnt neki, hogy a bőre abnormálisan fehér. És habár alig látszódtak, vagy négy sebhelyet tudott rajta megszámolni. A tekintete feljebb vándorolt, és Bakaguro felkarján megpillantott egy halom, egymás alatt szinte centi pontosan elhelyezkedő tépettnek tűnő heget. Egy, kettő, három... tizenöt.

- És tényleg megtanítanál főzni?

- Persze, nem viccből ígérgetek, te hülye!

Talán kicsit túl hangos volt, de nem akart lelepleződni. Ki az a barom, aki a barátján számolgatja a sebhelyeket?

Viszont fúrta az oldalát a kíváncsiság, hogy Bakaguro hogy a fenébe szerzett tizenöt ugyanolyan sérülést. Mintha direkt lettek volna így... Nem akart belegondolni részletesen, hogy ki és hogyan okozta őket.

Még akkor is ezen gondolkodott, mikor a többiek elmentek az új szemeszter évnyitójára, ő meg ott maradt Dekuval szőnyeget pucolni. Valamiért már most gyűlölte azt, aki miatt ott voltak azok a sebek. És holtbiztos volt benne, hogy a Hősgyilkos keze nyomán maradtak ott azok hegek, amik valahogy egyszerre tették tönkre és még szebbé azt a fehér tökéletességet.

Megrázta a fejét, és tovább porszívózott. Igyekezett a szőnyeg megsemmisítése felé terelni a gondolatait, amiért ilyen nagyra tervezték.

Yahho! Igen, tudom, rövid rész, értelmetlen rész, de ez is kellett! Kicsit lovagolhattam Aika és Kacchan baráti (khmm... KHMM.... élvezzétek a barátságotokat, nem fog sokáig tartani) kapcsolatán, és megjelent a történetben Kenji is, aki szintén egy saját karakterem. Nem tudom, mikor jutott eszembe, de tetszett a koncepció, hogy a Hősgyilkosnak vagy egy öccse. Hogy lehessen még valakit utálni... én amúgy szeretem őt. De ennyit a személyes ömlengésemről!

Aika és Kacchan szerelmi szála lehet hosszabb lesz, mint a TodoDeku. Ez azért lesz, mivel mindketten azon típusú emberek közé tartoznak, akik nehezen esnek szerelembe, de ha igen, akkor menthetetlenül. Szóval már készül a szenvedés, mert lehet lesz pár hazugság, sírás és titok, amikkel meg kell majd küzdeniük.

Asszem most ennyit akartam mondani... ha elérek az anime végéhez, lehet lesz egy hosszabb magyarázatom és pár kérdésem. De addig is, minden jót!