Tokyo. Egy hatalmas, felhőkarcolókkal tarkított város, Japán politikai, üzleti, gazdasági, oktatásügyi és kulturális központja, rendkívül fejlett tömegközlekedéssel.

Aika ide született, és itt élt hat éves koráig. Itt született az apja és itt halt meg az anyja. Ide járt óvodába, és itt ismerkedett meg a két barátjával, akiket alig egy évig ismert.

Az autóút nagy részét átaludta, de Fuyumi felébresztette, mikor beértek a kertvárosba. Szinte azonnal felismerte a volt otthonuk közelében lévő utcákat. Látta a kis parkot, aminek a játszóterére mindig lement, és az óvodát is. Mikor befordultak abba az utcába, ahol régen laktak, elszomorodott. A régi, romos tömbház, aminek talán hat bérelhető lakása volt, már nem volt sehol. A telken egy díszes családi ház állt, nagy kerttel és felhajtóval.

- A közelben leparkolok - mondta Todoroki. Végül a játszótér mellett találtak helyet.

Mikor kiszállt, Aika kinyújtóztatta elzsibbadt végtagjait, és a park felé fordult.

- Akkor mi most megyünk is - szólt ki a kocsiból Masaru. - Majd három óra múlva jövünk.

Aika integetett nekik, amíg be nem fordultak a sarkon. Mikor a szürke autó eltűnt a szeme elől, megindult a park felé. A családdal úgy beszélte meg, hogy egyedül szeretné megtenni a látogatást, különösen az édesanyja sírja miatt, így Todorokiék beterveztek egy rövid városnézést.

Beért a játszótérre. Egy darabig csöndesen nézte a játszadozó gyerekeket, majd megindult a régi titkos bázis felé. A park egyik erdősebb részén volt egy bokorrengeteg. Belépett a levelek közé, félretolta az ágakat, és már ott is volt a kis, fűtlen részen, amit a park többi részéről nem lehetett látni. A kis facsemete, amibe belevésték a nevet, nagyot nőtt az elmúlt kilenc és fél évben, de a karcolás még mindig ott volt. Végighúzta az ujját a vésett szavakon. Akai hikari. Azaz vörös fény. Ebben a névben egyeztek meg, mikor kitalálták a klubjuk nevét.

Elmosolyodott az emlékre, ahogy visszaidézte a klub megalakulásának napját. Szinte nevetséges, annyira boldog volt azon napon. Hisz barátokat talált. Egy időre elfelejtette őket, de a múltkori álma eszébe juttatta a velük szerzett emlékeket. Hogy is mehetett ki ez a fejéből? És ami még jobb volt, hogy az egyikük lakhelyére még emlékezett is.

Őszintén remélte, hogy a barátja még ott él. Nem kellett sokat gyalogolnia a parktól, nagyjából háromsaroknyira volt tőle. Mikor végre odaért, felnézett a fehér, kétemeletes épületre. Legalább ez nem változott semmit. Megnyomta a kapucsengőt, és várt. Alig pár másodperc múlva egy tizenkét évesnek tűnő, kék szemű kislány kinyitotta az ajtót.

- Kit keresel? - kérdezte morcos ábrázattal.

- Szervusz Lily-chan - emelte fel a kezét Aika. - Hogy megnőttél!

- Honnan tudod a nevemet? - kérdezte a lány, és az arckifejezése mintha megenyhült volna.

- Heh... nem csoda, hogy nem emlékszel rám. Alig voltál két éves, mikor utoljára láttalak - mosolyodott el Aika.

- Lily, ki az? - kiabált ki egy női hang.

- Valami mankós lány, anya! Azt mondja, ismer engem - kiabált vissza Lily.

Ekkor léptek zaja hallatszott, majd egy barna hajú, kék szemű nő tűnt fel az ajtóban. Sovány arca és kerek szemei egyértelműen utaltak rá, hogy nem japán származású. Mikor meglátta Aikát, a szemei összeszűkültek.

- Ki maga? - kérdezte cseppet sem barátságos hangnemben.

- Jó napot, Mrs Higasi. Ryo-chant keresem.

- Miért használod a keresztneveinket? - kérdezte a kislány, miközben az anyja bement szólni a keresett személynek.

- Mert megengedtétek. Vagy inkább téged is nevezzelek Hagasi-sannak?

- Ki keres? - jelent meg az ajtóban egy fiú. Hosszúra növesztett haja barna volt, mint a húgának és az anyjának, viszont a szemei vörösen fénylettek. A két nő visszament a házba, így Aika nyugodtan beszélhetett.

- Szóval? Mit szeretnél? - kérdezte értetlenül a fiú.

- Rubin-chan, hát már meg sem ismersz? - kérdezte Aika lebiggyesztett ajkakkal.

Felemelte mind a két kezét, a mankóját pedig a könyökével megtartotta. Rámutatott a két szemére, tapsolt egyet, majd a fiú szemére mutatott. Ryo szemei elkerekedtek, és másodikra már ő is tapsolt, majd összepacsizott Aikával.

- Usa-chan? - hebegte döbbenten.

- Örülök, hogy megismersz - vigyorodott el Aika. - És még emlékszel a jelszóra is.

Ryo szemébe könnyek gyűltek, és szorosan magához ölelte rég nem látott barátnőjét.

- Mégis... mi... mikor... hogy...

- Beljebb mehetünk? - kérdezte Aika, és erősen visszaölelt. Az ő szemében is örömkönnyek ültek. - És akkor mesélnék is.

- Persze, gyere be.

Ryo betessékelte Aikát a házba. Az a fajta szépfiú volt, aki félig japán, félig amerikai származása miatt szinte bárkit megkaphatott. Amikor Aika utoljára látta, harmadik osztályba járt az általános iskolában. Ő volt a középső a Vörös fények közül, és a klubneve Rubin volt.

- A klubkönyv még megvan neked? - kérdezte Aika, mikor beléptek a fiú szobájába.

- Természetesen. Egész végig erre a napra vártam - lelkendezett a fiú, mialatt kihúzott egy fiókot, és a mélyéről elővett egy öregnek tűnő, vastag füzetet.

Felcsapta az utolsó megírt oldalon, majd a mellette lévő üres oldalra felfirkantotta a dátumot, és a következő sorokat:

A klub ma ismét megindult. Az ülésen részt vettek: Usa-chan, Rubin-chan. Hiányzó tagok: Kasai-chan. Usa-chan ma meglátogatta Rubin-chant. A kihagyott időintervallum a múltkori ülés és a mai között: 9 év, 7 hónap, 21 nap.

1. napirendi pont: Usa-chan és Rubin-chan elmesélik, hogy mi történt velük az utolsó gyűlés óta.

- Na, akkor kezdhetek én? - kérdezte Ryo.

- Persze. Baj, ha leülök? - kérdezte Aika az ágyra mutatva.

- Dehogyis, foglalj helyet nyugodtan.

Ryo elmesélte, hogy Aika eltűnése után a közeli középiskolán végzett, és most építészmérnöknek tanul egy egyetemen. Idén lett elsőéves, és az apja nyomdokaiba szeretne lépni. Lily-chan ugyanoda jár gimnáziumba, ahova ő is anno. Az apja nagy megbízásokat kap még mindig, ezért továbbra is a felső középosztály életét élik. Az anyja felhagyott a könyvelői szakmával, és most titkárnőként dolgozik, amit sokkal jobban szeret.

Aika érdeklődve hallgatta. Mikor Ryo elmesélte, hogy már jegyben jár, és őszre tervezik a menyasszonyával való összeköltözést, gratulált neki.

- De nekem mindig is az a Rubin-chan maradsz, aki megalapította a klubunkat - jelentette ki.

Aika öt éves volt, mikor a játszótérről ismert két, szintén vörös szemű fiú felvetette az ötletet, hogy megalapíthatnák a Vörös fényt, amibe ők hárman tartoznának a szemszínük miatt. Mindhármuk jó ötletnek tartotta, hogy a szemük színe után kapjanak egy klubnevet. Kasai-chan a tűzről kapta a nevét, Rubin-chant a drágakő után nevezték el, és Aika a fehér haja miatt az Usa nevet kapta. A teljes név Usagi volt, mivel a másik két tag egyetértett abban, hogy Aika olyan, mint egy vörös szemű, fehér nyúl.

- És te mit csináltál az elmúlt években? - kérdezte mosolyogva Ryo, mikor befejezte a történetmesélést. - Olyan hirtelen eltűntél anyukáddal, hogy ötletem sem volt, kit kérdezzek arról, hogy hova lettél.

- Hát... anyukám már nem él. Egy héttel azelőtt halt meg, hogy elhagytuk volna apámmal a várost.

Ryo szemei elkerekedtek.

- Micsoda?

- Nem olvastad a hírekben? - vakarta a tarkóját Aika. - Mondjuk, csodálkoztam is, hogy nem zavart el a húgod vagy az anyukád.

- Micsodát nem olvastam?

- Figyelj, Rubin-chan... én... én a Hősgyilkos lánya vagyok.

Ryo egy pillanatig megdermedt, gyorsan pislogott párat, majd eltátotta a száját döbbenetében.

- Te... de hát... - a fiú sosem volt ostoba, az agya egy pillanat alatt összekapcsolta Aikát a hírekben olvasott borzalmakkal, hozzárakta Chizomet, és beleolvasztotta Aikát a neten lévő lány személyébe. - Komolyan beszélsz?

- Teljesen komolyan. Hiába mondta mindenki, hogy az apám elhagyott engem és az anyámat, mindig is velünk volt, és miután anya meghalt, elvitt a városból. Azt mondta, egész Japánt meg fogja tisztítani a hamisítványoktól. Én ezt elleneztem, mert otthon akartam maradni, anya sírja mellett, de mit tudtam tenni? - Aika nagyot sóhajtott. - Csak hat éves voltam. Még iskolás se. Semmi erőm nem volt ahhoz, hogy ellenálljak neki. Azért törte el annyiszor a lábamat, és azért láncolta le őket, hogy ne tudjak visszatérni a városba. Akkoriban rengeteget sírtam, és azt kívántam, bárcsak meghalnék. Ez ment majdnem tíz évig. Aztán pár hónapja megtalált Todoroki-san, és kiderült, hogy a nagybátyám. Azóta vele és az unokatestvéreimmel élek.

Ryo elképedve és szörnyülködve hallgatta. Mikor Aika befejezte a történetet, felállt, és a lány kezébe nyomta a klubkönyvet.

- Neked adom. És ha találkozol Kasai-channal, akkor mondd meg neki, hogy hiányzik. És ő is térjen vissza.

Aika bólintott. Ha Ryot kötni fogja az egyetem és a munkája, akkor neki nagyobb esélye volt megtalálni a harmadik tagot. Habár már egyikük sem emlékezett az igazi nevére, csupán arra, hogy szintén vörös szemű, és egy évvel idősebb Ryonál. Ő a klub megalapítása után másfél hónappal eltűnt. Alig tudtak róla valamit.

Két órával később Aika megköszönte Ryonak a vendéglátást, és telefonszámot cseréltek egymással.

- Remélem, majd még látni fogjuk egymást - mosolyodott el a fiú reménykedve. - És akkor meglesz a felnőtt Vörös fények második gyűlése.

- Én még nem vagyok felnőtt - rázta a fejét Aika. - Hisz még csak novemberben leszek tizenhat éves. És te meg májusban voltál...

- Húsz - segítette ki Ryo.

- Igen. Annyi. Nos, akkor viszlát, Rubin-chan.

- Vigyázz magadra, Usagi.

- Úgy lesz.

Aika tizenöt perc alatt megtette az utat a város szélén lévő dombhoz, ami ugyanolyan volt, mint amilyennek utoljára látta. A kis ösvényen megindulva ugyanazon virágok illatát érezte, ugyanazt a szomorúságot, de még a fű is ugyanúgy susogott a lágy szélben. Mikor Aika felért a dombtetőre, meglátta azt, amit az elmúlt kilenc évben oly kétségbeesetten viszont akart látni.

A fehér márvány mellé ültetett két rózsabokor hatalmasra nőtt. A fehér körbenőtte a sírkövet, a vörös pedig rátekeredett, ezzel kétszínű szépséget adva Hitomi Shiro nyughelyének. A fehér rózsa volt a kedvenc virága, míg Chizome leginkább szeretett fajtája a vörös színű volt. A szerelmesek két virága összefonódva őrizte a sírt.

- Szia, anya - suttogta Aika, és a mankóját maga mellé téve letérdelt a kő elé. - Jó újra látni. Megígértem, hogy ismét eljövök, és most itt vagyok. Képzeld, azért nem tudtam előbb jönni, mert apa nem engedte. Szerinted miért nem? Annyira szomorú volt, hogy többé látni sem akart?

Amikor utoljára látta a sírt, még nem tudott olvasni, de most végigfuttatta a tekintetét a vésett szavakon.

Hitomi Shiro

Alatta a születés és az elhalálozás dátuma volt, és még egy sor szöveg, amit Aika eddig észre sem vett. Óvatosan félretolt néhány vörös virágot, hogy az egészet el tudja olvasni.

Egy szerelem, egy anya, egy fehér rózsa emlékére, kiért a gyilkos, a vörös, továbbra is vigyáz gyermekére. Ha majd a bimbó is kivirágzik, emlékezzen anyjára és apjára is.

Aika szeme megtelt könnyel, és a zokogástól rázkódva ráborult a sírkőre. Hat éve nem mert sírni, mert az apja minden ilyen hajlamot kimart belőle, de most minden elrejtett bánat, gyász és frusztráció egyszerre tört fel belőle, és szakadt rá annak az embernek az emlékére, akit a legjobban szeretett. Hangosan sírt, miközben a sírkőbe kapaszkodott. Sírt a kislány miatt, aki elvesztette az anyukáját, sírt a gyermek miatt, akit éveken át kínoztak és képeztek, és sírt a mostani maga miatt, aki habár már szabad volt, mindkét másik személy benne élt, és őrizték emlékeiket, amiket már sosem felejtettek el.

- Hiányzol anya... hiányzol...

Nem tudta meddig volt ott, de mire újból felemelte a fejét, a nap már a délután vége felé járt. Felállt, a kezébe vette a mankóját, és rámosolygott a sírkőre, mintha látná azt, aki alatta feküdt.

- Jó volt újra látni. De most sajnos mennem kell. Ígérem, mostantól gyakrabban meg foglak látogatni. Szeretlek, anya.

Mikor leért a dombról, úgy gondolta, hogy a legokosabb, ha visszamegy a parkhoz, ahol kiszállt az autóból. Todorokiék már biztosan vártak rá. Visszasétált a házak közé, és úgy érezte, mintha a lelke több ezer tonnával könnyebbé vált volna. Végre megtette azt, amit annyira akart. A múltja kétharmadát sikeresen lezárta. Épp befordult az utcába, ahol a játszótér volt, mikor meghallott maga mögött egy hangot.

- Ez hihetetlen.

Megfordult, és szembe találta magát egy bőrdzsekis, farmert viselő fiúval, aki nagyjából vele egyidős lehetett. Szőke hajába egy türkizkék tincs volt festve, ami passzolt a szemszínéhez. A srác ismét megszólalt.

- El sem bírom hinni, hogy tényleg te vagy az. Te vagy az, ugye?

- Kicsoda? - kérdezte értetlenül Aika.

- A csóró hülyegyerek - vigyorodott el a fiú. - Aki annyit mondogatta, hogy az apja nem hagyta el őt és a szerencsétlen anyját.

Aikának mintha lámpát gyújtottak volna a fejében.

- Daiki?

- Nahát, akkor tényleg te vagy az. Mondd csak, mi sarkallt arra, hogy visszatold a pofádat a városba?

- Semmi közöd hozzá.

- Dehogynem van. Senki sem értette, hogy hova tűntél, és hogy hova lett a béna, beteges és munkaképtelen anyád.

- Ne beszélj így az anyámról - sziszegte Aika.

- Miért ne? És miért pont te véded meg? Ő hol van? Csak nem ő is elhagyott téged?

- Az anyám meghalt! - üvöltötte a fiú képébe Aika. - Meghalt, amikor eltűntem!

- Óóó - Daiki arcán átfutott a meglepetés. - Akkor hogy maradtál életben?

- Az apámmal voltam.

- Az apád elhagyott titeket.

- Fogd már fel... attól, hogy ti egyszer sem láttátok őt, az apám nem hagyott el minket, csak rengeteget dolgozott.

- Na persze. Bizonyítsd.

- Olvasd el a hírekben - köpte dühösen Aika. - A Hősgyilkosról úgyis sok cikket lehet látni manapság.

Daiki egy pillanatig eltátotta a száját, de hamar visszanyerte önmagát. Aika összes gyűlölete ami felgyülemlett iránta az oviban, most tornádó módjára söpört el minden más gondolatot a lány fejében. Nem volt más akarata, csak addig ütni a fiút, amíg mozog. De egy hős ilyet sosem tesz. Iida-kuntól megtanulta, hogy a személyes bosszú csak elsötétíti az ember agyát.

- Tehát te vagy a Hősgyilkos lánya? Komolyan? Az anyád meghalt, az apád pedig egy gyilkos. Te pedig még mindig szánalmas vagy - mutatott Daiki gonoszul kacagva Aika mankójára. - Ritkán látni egy ilyen elbaszott családot! - nevetett hangosan.

- Nem vagyunk elbaszott család! - mondta dühös-kétségbeesetten Aika.

- Ó dehogynem! Hát nem... - nevetett tovább Daiki, de hirtelen megakadt, és a szeme tágra nyílt a rémülettől. A tekintete valahol Aika válla mögött állapodott meg, mire a lány megfordult, hogy megnézze, mi ijeszthette meg.

A Todorkikkal találta szemben magát. Masaru és Fuyumi karjain jégszilánkok nőttek, ahogy Shoto jobb oldalán is. A fiú bal oldala lángolt, ahogy az apja és Yuudai egész lénye. Ha a tekintet ölni tudott volna, Daiki ötször szakadt volna darabjaira az utcán. Hátrált egy lépést, és hebegni kezdett.

- E-Endeavor?!

- Tűnj az unokahúgom közeléből - sziszegte Todoroki.

- Ha még egyszer meglátlak az unokatestvérünk közelében, felgyújtalak álmodban - morogta Yuudai.

Daiki sarkon fordult, és nagyot kiáltva elrohant. Aika meglepődve nézett a Todorokikra.

- Nem baj, ha az utcán használjátok a képességeiteket?

- Hidd el, senki sem fog felelősségre vonni miatta - mondta Todoroki, majd megindult az autó fele.

- Mennyit halottatok? - kérdezte Aika Fuyumit, miközben mindannyian beszálltak.

- Épp eleget ahhoz, hogy megutáljuk és a halálát kívánjuk annak a kis görénynek - vigyorgott rá Masaru az anyósülésről. - Ne félj, többet nem fog piszkálni. Gondolom óvodai ellenség.

- Aha... - bólintott Aika.

A hazaúton Rubin-chan jutott eszébe, ezért elővette a klubkönyvet, és azt kezdte olvasgatni. Végül belealudt az olvasásba, és csak akkor ébredt fel, mikor Shoto felkeltette, mivel hazaértek.