Minden a Hosu Cityben történt incidenssel kezdődött. Legalábbis a nagyközönség, a polgárok számára. A mélyebben lévő, igazán fontos, szűk réteg tudta: Ez az eset már tizenhét éve készült, mikor a Hősgyilkos még csak utcai beszédeket tartott.

Tizenhét évvel ezelőtt:

- Vegyétek már észre! A jelenlegi hősök mind hamisítványok, akiknek csak a szája jár...! - Akaguro Chizome a lelkét kikiabálta, de megvető ciccegésen, és ignoráláson kívül semmit nem kapott.

A mai nap sem volt más mint a többi. Dühösen indult hazafelé, mikor meghallotta, hogy követik. Mikor megfordult, egy fehér hajú, szürkésbarna szemű embert pillantott meg. A huszonévesnek kinéző nő szenvtelenül bámulta, mintha nem lenne más dolga a világon.

- Mit akarsz? - köpte oda Akaguro. - Nem volt elég az utcán nevetni rajtam?

- Nem nevettelek ki - a lány még csak zavarba sem jött. - Érdekesnek találom az elméletedet, és szeretném, ha többet mesélnél róla.

Akaguro úgy nézett a nőre, mintha egy angyal szállt volna le elé.

- Komolyan beszélsz? - kérdezte.

- Halálosan komolyan. Hogy hívnak?

- Akaguro. Akaguro Chizome.

- Én Shiro vagyok. Shiro Hitomi.

- Illik rád - buktak ki Akaguro száján a szavak, amiket eredetileg nem szándékozott kimondani (Hitomi jelentése: szép szemű), mire Shiro arcát enyhe pír lepte el. Lesütötte nagy, kedves szemeit, és annyit motyogott:

- Köszönöm...

Itt kezdődött minden. Akaguro beavatta teljes eszméjébe Shirot, és a lány teljes mértékben egyetértett vele. Szépen lassan Akaguro beleszeretett a lányba. Imádta gyönyörű szemeit, karcsú alakját, mellkasig érő fehér haját, a hangját, mosolyát, és az egész személyiségét. Nagyjából fél év múlva Shiro olyat mondott, amire Akaguro sose számított volna:

- Tudod... nekem azóta tetszettél, mióta megláttalak, de azt hiszem, most már teljesen beléd szerettem...

Chizome erre először azt se tudta mit feleljen. Habár ő is szerelmes volt a nőbe, de olyan mélyen eltemette magában ezt az érzést, amennyire csak tudta, mert nem is gondolt arra, hogy érzelmei viszonzásra találnának.

- Nem akarlak visszautasítani, inkább szeretném elfogadni és viszonozni az érzelmeidet...

Shiro a szája elé kapta a kezét, és a szemében könnyek gyűltek.

- Most... most miért sírsz?! - riadt meg Chizome. - Valami rosszat mondtam?

- Nem, csak... olyan boldog vagyok... - zokogott Shiro, és sebesen magához ölelte a férfit, akit szeretett. - Házasodjunk össze, amilyen hamar csak lehet!

- Micsoda? - Chizome meghökkenve eltolta magától Hitomit, hogy a szemébe nézhessen. - Te össze akarsz velem házasodni?

- Igen! - a nő könnyes szemében a teljes elhatározottság csillogott. - Tudod... az apám nemrég hozzáadta a nővéremet egy hőshöz, aki csak azért vette el őt, mert ellentétesek a képességeik. A nővérem jeget képes generálni, Todoroki pedig tüzet irányít.

- Todoroki? Csak nem Endeavorra gondolsz?

- De igen. A nővérem pedig ehhez a gyökérhez lett hozzákényszerítve - mondta Hitomi dühösen. - Látnod kellett volna az arcát, mikor közölték vele, hogy olyané lesz, akit nem is szeret. Persze nem apám, hanem Todoroki kezdeményezte ezt az egészet. De én láttam, amit a szüleink nem: Hogy az a férfi a nővérem erejét akarja, hogy egy olyan gyereke legyen, aki helyette legyőzi All Mightot, és az ő nevében válik az első számú hőssé. Ugyanis ahogy elnéztem, borzasztóan böki a csőrét, hogy ő csak második. Ezért volt képes tönkretenni Kimiko életét.

- Igazából azóta nem is találkoztam velük - vallotta be Hitomi. - Kimiko elköltözött egy másik városba, és Todoroki nem hagyja, hogy találkozzak vele. A szüleimben pedig hatalmasat csalódtam, ezért megszöktem, mert félek, hogy engem is összeadnak valakivel, aki csak szembe jön velük az utcán, és van neve meg pénze... ezért szeretnék veled összeházasodni. Mert akkor már senki sem kötelezhetne el mellőled.

- Hitomi, én... - Chizome nagyot sóhajtott. - Jól van, nem bánom, házasodjunk össze. Ha szeretnél, össze is költözhetünk.

- Tényleg? - Hitomi szemét ismét ellepték a könnyek. - Köszönöm! Szeretlek, Chizome!

Igaz, elhamarkodott döntés volt, de egy hónappal később tartottak egy csendes esküvőt, amin csak Chizome szülei vettek részt, mint tanúk és vendégek egyaránt.

Hitomi és Chizome összeköltöztek. Hitomi végleg megszakított minden kapcsolatot a szüleivel, és a nővérének is csak ritkán írt levelet, de azt mindig névtelenül küldte, és ráírta a borítékokra, hogy csak a címzett veheti át személyesen. Választ soha sem kapott, mégis szentül hitt benne, hogy Kimiko megkapta a leveleket, csak nem tudott írni. Mint nővérek, nagyon szerették egymást, és mindkettőjüknek fájt az élet ezen keserű fintora, hogy nem láthatják a másikat.

Chizome még legalább egy évig utcai beszédeket tartott, miközben dolgozni is járt. Hitomi mindig is beteges volt, ezért csak részidős, vagy alkalmi munkákat tudott elvállalni. A szökés miatt az iskolát sem tudta rendesen befejezni, de spórolni sem nagyon tudtak. Ezalatt az idő alatt Chizome szülei elhunytak, a férfi pedig egyre dühösebb lett a jelenlegi kormányra. Egyre jobban gyűlölte a hősöket, vagy ahogy ő nevezte őket, a "hamisítványokat".

Ekkortájt kezdett bele a tisztogatásokba. Tokyo külvárosában éltek egy lelakott, bérelt házban, és a város tökéletes terület volt Chizome dühének.

Mikor először megjelent a hírekben, Hitomi otthon volt, mivel megfázott. A tévét nézte, mikor megjelent a rendkívüli hír:

- Tokyo utcái sem lehetnek biztonságosak. Az elmúlt egy hétben három gyilkosságnak is tanúja lehetünk, amik mind ismert hősök ellen irányultak. Mindhárom esetet egy személynek tulajdonítják, akit egy biztonsági kamera segítségével filmre vettek a legutolsó esetkor.

Hitomi leesett állal bámulta a képernyőt, mikor a homályos képen is jól felismerte a férjét, amint kirántja egyik kését áldozatából, és a kamera felé fordul:

- Helyre kell hoznom a "Hős" szó jelentését! Gyertek! Próbáljatok csak megölni, hamisítványok! Az egyetlen, akinek hagyni fogom, hogy megöljön, az az egyetlen igaz hős, All Might!

Hitomi döbbenten nézte a jelenetet. Szájára szorította a kezét, és rázkódni kezdett a néma zokogástól. Chizome... a férfi akit szeretett... gyilkossá vált.

Mikor Akaguro hazaért a munkából, és azon gondolkodott, hogy vajon ma megejtsen-e egy késő éjszakai edzést, rögtön kiszakadt a gondolataiból, amint meglátta Himikot a tévé előtt. A fehér hajú nő vöröslő szemei arra utaltak, hogy valamikor sírt, de most furcsa, üveges, szomorú tekintettel fordult Chizome felé. A férfi megdermedt, mikor meglátta, hogy a tévében a három gyilkosságot ecseteli a média.

- Himi... én... - dadogta, de a felesége a szavába vágott.

- Miért nem mondtad el? - kérdezte Himiko. A hangja tompa fájdalomként terjedt szét Akaguro agyában, olyan szomorú és csalódott volt. - Miért nem bíztál meg bennem?

- Én... sajnálom. Nem tudtam volna elmondani neked, hogy gyilkoltam.

- Mégis, miért tetted?

- Hogy helyrehozzam a világot. Hogy ne olyanok hívják magukat hősnek, akik meg sem érdemlik. A hős jelzőt csak azok kaphatják meg, akik önfeláldozásról tettek tanúbizonyságot. Akik nem pénzért állnak kamerák előtt, hanem ingyen, önzetlenül mentik meg az embereket.

- Mert rájöttél, hogy a szavaknak nincs már ereje... - suttogta Hitomi, és felállt, hogy magához vonja a férfit. Akaguro egyik kezét rátette felesége gömbölyödő hasára, és úgy kérdezte:

- Nem vagy elkeseredve, hogy egy gyilkos lesz az apja?

- Meg fogja érteni, ahogy én is megértettem.

Három és fél hónappal később megszületett Akaguro Aika, aki anyja hófehér, egyenes haját, és apja vörös szemét örökölte.

Chizome bűnlajstromáról nem tudott biztos információkat, de tisztában volt az apja gyilkos jelenével és múltjával. Mielőtt iskolába ment volna, utolsó óvodás nyarán édesanyja ágynak esett.

Chizome végül kénytelen volt beküldeni őket a kórházba, és éjszakánként látogatta meg a feleségét. Végül két fájdalmas hónap után Shiro Hitomi elhunyt tüdő és szívleállásban. Chizome dühösebb és szomorúbb volt, mint valaha. Aika mindig is jobban kötődött betegeskedő anyjához, mintsem az apjához, aki mindig késő éjjel ért haza, és embereket ölt. Chizome Hitomi temetése után kézen fogta kislányát, és elhagyták a várost. Az akkor hat éves Aika nem bírta felfogni, hogy miért nem látogathatja meg ismét édesanyja sírját, ezért hevesen tiltakozott.

Chizome mindent megpróbált, viszont Aika sokszor az éjszaka leple alatt szökött ki az elhagyatott épületekből, hogy megkeresse az anyukáját. Chizome végül kénytelen volt tragikus döntéseket hozni annak érdekében, hogy legalább az utolsó ember vele maradjon, akit szeret.

Vissza a jelenbe:

Mikor a Hősgyilkost elfogták, a rendőrök mögül, akik elvezették, Chizome odakiáltott Todoroki Enjinek:

- Menjen el a Bensou Street 23-ra, ha nem akarja, hogy még valaki meghaljon.

Endeavor elgondolkozva nézett utána. Az agyában két forgatókönyv játszódott le. Az egyik az volt, hogy ha odamegy az embereivel és Shotoval egy csapda várja őket - mondjuk, - robbanószer képében.

A másik eshetőség az, hogy van ott egy hős, akit Stain csak félholtra vert, de nem volt ideje rendesen megölni.

Amikor ezeket a gondolatokat megosztotta a jelenlévőkkel, Shoto megszólalt:

- Nem zárhatjuk ki a második lehetőséget, valamint a Hősgyilkosnak nem módszere a csapdába csalás. Szereti tisztán bizonyítani, hogy egy gyilkosság az ő műve. Nagyobb esély van arra, hogy tényleg van ott valaki, aki mozgásképtelen, vagy már most a halálán van.

Endevaor büszkén konstatálta, hogy a többi hős, még a vénember is, egy kicsit elámul fia észjárásán.

- Rendben, akkor odamegyünk - jelentette ki.

- Nincs messze innen... - mondta Shoto, miközben a GPS alkalmazást nyomkodta a telefonján. - Nagyjából egy kilométer.

- Mutasd... - Todoroki fia feje fölött vetett egy pillantást a térképre, majd odaszólt a többi hősnek. - Ha valakinek nincs más dolga, szeretném, ha velünk tartana!

- Én örömmel megyek - tette fel kezét Gran Torino. - A kölyköket egyedül is beviszik a kórházba - intett Midoriya Izuku és Iida felé.

- Mi is megyünk! - értett egyet a másik öt hős.

A csapat megvárta, amíg a mentőautók elhajtanak, majd futólépésben megindultak. Nem kellett sok idő, öt perc alatt megérkeztek az úti célhoz.

- Biztos ez az? - nézett fel Gran Torino a lerobbant négyemeletes betonépületre.

- A térkép szerint igen - mondta Shoto, és benézett az egyik betört ablakon. - Nem fog kelleni sok idő ahhoz, hogy átvizsgáljuk. Teljesen üresnek tűnik.

Endeavor egy mozdulattal berúgta az ajtót. A vas keservesen megnyikordult, és hatalmas karistolást húzva a padlón kinyílt. Todoroki ugrásra készen belépett, és a tüzével körbevilágította a helységet.

Egy lépcsőház volt, végében a felfelé vezető lépcsővel. Lift nem volt, a padló felrepedezett, a falakról már régen lemállott a vakolat. Endeavor intett, hogy követhetik.

- Vizsgáljuk meg a többi emeletet is - mondta Shoto, majd a pókhálókat félresöpörve elindult felfelé.

Az apja és a többiek követték. Mikor a második emeletre értek, egy folyosó tárult eléjük, két oldalán legalább hét ajtóval.

- Hárman vizsgálják át ezt az emeletet. A harmadikat is nézzék át ugyanennyien, én a negyedikre megyek - mondta Endeavor.

Shoto tovább ment a harmadikra, ahol Gran Torino és a szőke hősnő is kutatni kezdett. Találomra benyitott egy ajtón, ami egy lakásnak volt a bejárata.

Körülnézett. Mindent por és törmelék borított, a falakon, ablakokon és a kevés bútoron halomszám lógtak a pókhálók. Az előszoba a nappaliba torkollott. Shoto benézett a megszürkült, szakadt fotel mögé, és megkerülte felborult kis asztalt. Ekkor meglátott valamit, ami nem volt megszokott az ilyen lepusztult környezetben. Egy nagy, barna hátizsák hevert az asztal egyik lába mellett. Mellette egy fél doboz instant ebéd, ami nem tűnt réginek. Shoto beletúrt a táskába. Pár üveg vizet, egy laptopot, és néhány könyvet talált benne. Gyorsan belenézett az egyikbe. Egy egyetemi orvosi tankönyv volt, ami az emberi anatómiáról szólt. A hátizsák mellett volt egy elsősegély doboz is, amibe szintén belenézett. A doboz inkább volt orvosi és sebésztáska. Szikék, tűk, sebvarráshoz szükséges eszközök, érfogók... és tisztán látszott rajtuk, hogy nagy rendben tartják őket, szóval használták is őket. Az egész doboz bűzlött a tisztítószertől és fertőtlenítőtől. Egy üveg igen erős fájdalomcsillapító is volt ott, hozzá pedig tíz, szépen csomagolt fecskendő. Ilyenekhez csak orvosi engedéllyel juthatott hozzá az ember.

- Mi a fene? - suttogta, miközben felemelt egy tekercs gézt, hogy alaposabban szemügyre vegye. A lakással valami nem stimmelt. Bizonyíték volt rá, hogy valaki járt itt. Valószínűleg Stain, de Shoto nem értette, hogy a Hősgyilkosnak miért lenne szüksége sebészeszközökre és tankönyvekre. Felállt, és továbbment a régen konyhának nevezett helyiségbe. Ám a küszöbön megtorpant, és elakadó lélegzettel meredt a látványra, ami elé tárult.

Aika szemszöge:

Aika félájultan meredt maga elé. Nem látott semmit, csak a koszos padlót, amin feküdt, és az előtte lévő beépített bútor (talán konyhapult) maradványát. Akkor sem mozdult, mikor hirtelen hangokat hallott. Szívdobogások. Sok szívdobogás. És egyik sem volt az apjáé. Nem ijedt meg, mert tudta, hogy nem fogják megtalálni. Biztosan drogosok, vagy vandálok - gondolta. Hallotta, ahogy az egyikük belöki az épület vasajtaját, és a társaság belép a házba.

Mikor hallotta, hogy megindulnak felfelé, egy kicsit megrémült, majd szinte rögtön vissza is esett az érzelemmentes állapotába. Kit érdekel, ha megtalálják? Az apja úgyis meg fogja ölni őket, amiért idetévedtek. Hajnalra vissza kellett érnie. Aika időérzéke szerint addig még volt legalább öt óra. Addig elviszik innen, vagy mentőt hívnak... fene tudja. A tankönyv szerint, amit olvasott, az ő sebei nem számítottak életveszélyesnek, de a legtöbb ember sokszor hív mentőt az ilyenekre is. Akkor mi lesz? Végül is, meg tudja állítani őket. Majd ha rossz lesz a helyzet...

Ekkor hallotta, hogy az egyikük benyit a lakásba, ahol ő volt. Még jobban magához húzta édesanyja fuvoláját, és csendben hallgatózott. Talán elmegy... Ám ekkor matatás hangját vélte hallani, majd tisztán hallotta, ahogy az illető felkattintja a táskáját. Egy kicsit ideges lett, mert nem akarta, hogy az illető elvegye tőle a fájdalomcsillapítóját. Az az övé! Arra szüksége van!

Erre a gondolatra ismét belenyilallt a fájdalom a lábába, és ő összeszorított foggal tűrte a kínt. Bárcsak kapott volna egy adagot, mielőtt az apja elmegy! Átkozta magát amiért elfelejtette.

Ekkor meghallotta a felé közeledő lépteket, és a következő pillanatban megpillantotta a behatolót. Egy fiú volt az, nem lehetett több tizenhat évesnél, és úgy nézett rá, mintha szellemet látna. Mélyen sértő - gondolta Aika. Azért ennyire ronda biztos nem vagyok...

A fiú bal tenyere lángolt. Ez lehetett a képessége. A tűz fényében Aika ki tudta venni csinos vonásait, komoly szemeit, amik most kerekre tágultak a megrökönyödéstől, és az arcán lévő erős elütéseket. A fiú bal arcán egy csúnya, égett seb éktelenkedett kék szeme körül. A haja bal oldalt vörös, jobb oldalt fehér volt. A jobb szeme szürkés-barnán ragyogott. Az egész jobb oldala az anyjára emlékeztette Aikát. Anyukája gondolatára elszomorodott, és már készült újra elmerülni a hiányérzet és a gyász mély tengerében, amikor a fiú felkiáltott.

- Te jó ég! - azzal Aika mellé térdelt, és a hátára fordította a lányt. - Jól vagy?

Aika erre nem tudta mit feleljen. Fizikailag és lelkileg nem volt jól, de mivel nem érezte a vágyat valami jobb felé, csak némán bólintott egyet. A fiú ha lehet, még jobban megrémült és megdöbbent.

Felpattant, és kirohant a szobából. A szívdobogása hangos és szapora lett. Aika csendben feküdt továbbra is. Végül is, mást nem nagyon tudott csinálni. A bokáit vagy tucatszor eltörték, hogy járni se tudjon a vére nélkül, és a konyhában lévő ízléstelen tartóoszlophoz bilincselték őket. A legapróbb mozdulat is borzasztó kín volt számára.

Nagyjából fél perc múlva vagy hét ember rohant be a lakásba, élükön a fiúval. Az egyik férfi szintén lángokat irányított, de neki az egész testét elfedték, az arcát is beleértve. Egy másik igen öregnek tűnt, és alacsony volt, és volt egy nő is. Hárman maszkot viseltek. Az egyiküknek furcsa, hosszúkás feje volt.

Ezek az emberek is megdermedtek egy pillanatra, amikor meglátták a lányt. Aika végre megértette miért viselkednek így. Borzalmasnak találták az állapotot, amiben volt. Akkor viszont miért nem jöttek előbb? Miért nem segítettek neki akkor, amikor még segítségért sikoltozott? Amikor végigsírta az éjszakákat, és minden egyes percben könyörgött a halálért?

Mondjuk akkor még arról sem tudtak, hogy létezik. Ez megbocsátható.

A lángoló férfi letérdelt hozzá a nővel együtt, ketten pedig nekiálltak telefonálni. A nő megpróbálta lefejteni a kezét a hangszerdobozról, amiben az édesanyja által ráhagyott fuvola volt és az a pár családi kép, amit a magáénak tudhatott. Hirtelen olyan erős védelmező reflex lépett fel benne, amit maga sem tapasztalt eddig. Minden erejével magához szorította a dobozt, és hevesen rázta a fejét, jelezve, hogy ezt nem vehetik el tőle.

Eközben érezte, hogy a lánc elszakad, ami a lábát tartotta fogva. Hevesen felszisszent a fájdalomra, és a szemébe könnyek gyűltek. Alig bírta tartani magát, majd amikor a lángoló férfi felemelte a földről, azt hitte, hogy a pokolba került. A lába lelógott, és ez olyan szintű fájdalom volt a törött csontoknak, hogy komolyan gondolkodni kezdett azon, hogy elvágja a keringést a lábszárában. Nem érdekelték az elhaló szövetek, akkor is fájt.

Könnyei végigfolytak az arcán, de egy hangot sem adott ki. Továbbra is a hangszerdobozt szorította, míg azt nem érezte, hogy megint megpróbálják elvenni tőle. Az egyetlen jelenleg biztos pont felé próbált fordulni: a férfi mellkasának. Megborzongott, mikor megérezte a tűz melegét, amit árasztott. Mintha egy meleg szobában lett volna.

Kezdte végleg elhagyni az ereje. A hangszerdobozt továbbra is szorította, habár érezte, hogy mindjárt elájul. Végül a szeme lecsukódott, és minden elsötétült. Már a közeledő mentő szirénáját sem hallotta meg.

Hát, öhm... ja. Volt egy ilyen agymenésem, hogy mi lenne, ha a Hősgyilkosnak lenne családja. Nagyjából egy hete fogalmazódott meg bennem a sztori, szóval megírtam az első részt. Remélem elviselhető, mert még rengeteg ötletem van hozzá. 😅