– Hogy az a pudvás halom szakadjon rád! – fortyogott Benedek csípőre tett kézzel, miközben szemügyre vette a csűr kirügyezett deszkáit. Látta maga előtt, ahogy az apja a földbe döngöli ezért. Meg akarta javítani a korhadt részeket, de egészen más történt; a lécek részben megújultak és lombokat hajtottak. Az épületen belül két fa ágaskodott az ég felé nyújtózkodva, amitől megbomlott a vaskos nádtető.

Benedek kelletlenül sóhajtozott, miközben a szőke tincseibe túrt, fejét vakargatta. Hogy a fenébe csináljam ezt vissza? Ennél még a korábbi állapot is jobb volt – gondolta. Homloka verejtékezett a tűző napon, de nem a meleg miatt.

– Mi a frász... – Édesapja végig simította ujjaival a kackiás bajszát, a szája tátva maradt a látványtól. Elkerekedett szemmel egyre lassabban lépkedett. Úgy tűnt, mintha attól tartana, hogy valami szörnyfélét beidézett az épületbe, amely bármikor rátámadhatna. – Mi az Istennyila ütött beléd?! – mutatott dühösen a csűrre.

Benedek a fejét ingatta, karját széttárva hátrált. Válaszra nyitotta a száját, de torkára forrtak a szavak.

– Kirügyezett a csűr? – Apja az épületet vizslatta. – Most mit csináljak ezzel, te szerencsétlen? – Az arca egyre vörösebb színt vett fel. – Fa nőtt benne? – Oldalra hajolt, hogy jobban lássa.

– Csak két tartóoszlop – védekezett Benedek, bárgyú vigyorral az arcán.

– Tartóoszlop, mi? – Két lépéssel a fia mellett termett, és akkora tockost vágott le neki, hogy a fiúnak megfájdult a tarkója. – Mikor nő már be a fejed lágya? A fehérnép szédítéséből nem lehet megélni, de te még a társadalmunk alap elvárását sem teljesíted! Ki fognak tagadni a mágusok, ha még egy rühes fát sem tudsz helyre hozni!

Benedek elhúzta a száját, tarkóját masszírozta, hogy enyhítse a fájdalmat. Keserűség szorította össze mellkasát az apja szavai hallatán. Jól tudta, hogy igaza van. Mégis annyira fájt ezt beismerni, hiszen ő igyekezett, de egyszerűen nem ment. Mit ér, ha az ember egy földmágus, miközben képtelen használni az erejét?

– De tudom, mit fogunk tenni – váltott hirtelen hangnemet az apja. – Egy nagyhatalmú mágus érkezik holnap a környékre. Mellé szegődsz, és segíted a feladatában, egészen addig, amíg a szárnyai alá nem vesz. Ha kell, még a talpa nyomát is megcsókolod – tette hozzá nyomatékosan.

– Meg a valagát is körbenyalom – fortyogott Benedek, grimasszal az arcán.

– Ha úgy óhajtja, megteszed, te lókötő! – förmedt rá az öreg a karját lendítve felé, de a fiú időben ellépett. – Bármit megteszel, amit kér. Ha ez sem sikerül, kitagadlak! – fenyegetően rázta felé a mutatóujját. – Megértetted?

– Honnan tudja, apám, hogy annak a nagy mágusnak kell segítség?

– Imádkozz, hogy úgy legyen, mert ha nem lesz, aki kikupál, mehetsz asztalos segédnek a Janihoz. – Az apja elindult a ház felé, közben visszapillantott a válla fölött. – Hálás lehetsz, mert anyád beszélt a tanácsossal, így a Boszorkánymester már hallani fog rólad. Én nem tettem volna, de ha egy asszonyság beleüti az orrát...

Benedek tovább fintorgott, ahogy számításba vette az eshetőségeket. Egy hölgynek a kedvében járni könnyen ment, de egy mágus más tészta. Ráadásul Boszorkánymester? Ekkor eszmélt csak rá, mit is mondott az öreg. Azok fennhordják az orrukat, hiszen sokkal erősebbek, mint ő bármilyen kiteljesedés után lehetne. Mind a négy elemet képesek uralmuk alá hajtani, nem beszélve arról, ahogyan össze tudják zavarni az ember gondolatait.

Belerúgott a csűr oldalába, mire behajlott az alsó léc. Felsóhajtott, majd inkább hagyta a csudába az egészet, és a törzshelyére igyekezett, hogy kiélvezze a maradék szabadságát. Remélte, hogy Kató ott lesz, mert azt a feszültséget, amit érzett, csak egy nőszemély társaságában lehetett feloldani.

Debrecenben sűrűn megfordultak főurak, előkelő nemesek, megyeszékhely lévén sok látnivaló akadt. Bálokat szerveztek, színházi előadásokat tartottak, amelyek kedveltnek számítottak. Benedek is részt vett néhányon, ezért ismerősnek számított a környéken.

A Nagytemplom mellett található épületbe sétált be, ahová anyja megbeszélte a találkozót, hogy megkapja első igazi küldetését.

Csizmája sarka hangosan kopogott a kövön, ahogy haladt a szűk folyosón. Minél beljebb ért, annál idegesebb lett, ami eddig még sosem fordult vele elő.

– Sarkady Benedek? – lépett elő egy megtermett férfi az egyik ajtó mögül.

Összerezzent, hogy ilyen hirtelen feltűnt előtte egy személy, majd méltóságteljesen bólintott, miután megszólalni nem tudott. Az idegen csak intett neki, így mély levegőt véve utána eredt.

Az ajtó mögött meglepően nagy, fehér falakkal körbeölelt, üvegkupolás helyiség fogadta. Az egész épület nem volt akkora, mint az, ahová belépett. Gyanakvón mérte fel a terepet, bár maga sem értette csodálkozása tárgyát, hiszen a varázslóknál ez megszokott volt, csak ő nem látott még ilyesmit.

Áthaladtak az aulának tűnő termen, amelynek végében egy tölgyfaajtó felé közeledtek. Az egy irodába vezetett, ahol két személy beszélgetett, de ahogy beléptek, a tekintetük rá szegeződött.

– Ő az a fiú, akiről beszéltem – szólalt meg a kísérője a magasabb, sötét hajú férfinek címezve szavait.

Benedek biccentett felé, de olyan zavarba jött a rá vetülő pillantásoktól, mint egy fiú, aki épp élete első szerelmi vallomására készül.

Az erős testalkatú, jól öltözött úriember alaposan végignézett rajta, majd közönyösen, merev tartással elé állt.

– Mester Ervin – nyújtott kezet.

– Sarkady Benedek. Üdvözletem.

Ervin határozottan megragadta a kezét, de pár pillanattal később elengedte. Benedek úgy érezte, több csontja is összeroppant a szorításától. Ahhoz nem fért kétség, hogy határozott ember, bár sütött az arcáról a lenézés.

– Van arról hír, hogy mikor érkezik Rotmüller Valéria? – kérdezte a Boszorkánymester, miközben az ablakhoz sétált.

– Már járt erre, de hogy pontosan mikor érkezik, arról nincs tudomásunk. Az Aranybikában szállt meg legutóbb – válaszolta a negyedik személy, aki egy íróasztal mögött ült. Kövér öregúr volt, őszülő halántékkal.

– Mennyi alakváltó él a városban? – folytatta a kérdezősködést Ervin.

– Nyolc családról van szó.

Benedek elhűlten hallgatta a többieket. Hallott már alakváltókról, de hirtelen fogalma sem volt arról, hogy ez miért érdekes. Azt se tudta, ki az a Rotmüller Valéria. Habozott, hogy rákérdezzen-e, de nem akart értetlennek tűnni.

– Rotmüller asszony egy ősboszorkány – fordult felé Ervin –, aki kisajátítja az alakváltókat, amíg a sírba nem küldi őket valamilyen módon, emellett társadalmunk legfőbb ellensége.

Benedek ledöbbent. Észre sem vette, hogy a Boszorkánymester a fejében kutakodott, habár az izgalomtól nem találhatott ott sok gondolatot.

– Akkor az a feladatunk, hogy megvédjük az alakváltókat? – remegett a hangja.

– Nem – mondta Ervin határozottan. – A fő célunk az volna, hogy elkapjuk azt a nőt – Arca sötétbe borult, világoskék írisze szikrákat szórt. Láthatóan idegessé vált Valéria említésére.

– Akkor őket ki védi meg? – faggatta Benedek bizonytalanul. Ujjait összedörzsölgette, mintha segíthetne enyhíteni a rájuk telepedett feszültséget.

Ervin szemében együttérzés csillant, fájdalommal vegyítve.

– Nem lehet mindenkit megvédeni – hangzott az egyszerű, mégis szörnyen nehéz felelet.

Benedeket szíven ütötte a válasz, de hiába kötözködne, neki itt nem volt szava, így a továbbiakban néma hallgatóság maradt. Ahogy egyre több információ jutott el hozzá, már bánta, hogy engedelmeskedett apjának. Inkább tegye ki a szűrét, de nem akart ilyen kalamajkába bonyolódni. Mégsem mert tiltakozni, a lába nem mozdult a kijárat felé, csupán az az érzés erősödött benne, hogy italra vágyik, amely minél töményebb, annál jobb.

A Boszorkánymester egy halom feladatot osztott ki rá, amíg elmondása szerint ő körbenéz a környéken. Benedeknek minél több dolgot ki kellett derítenie az ott élő alakváltókról, azoknak családjairól, közben nyitott szemmel kellett járnia, hogyha az az ősboszorkány felbukkanna, azonnal tudja értesíteni a Boszorkánymestert. Kedve nem sok akadt egy ilyen feladathoz, de mivel ápolnia kellett ezt a kapcsolatot, be akarta bizonyítani, hogy a legjobb embert választotta ki.

Benedeknek már rémlett, hogy az a nő miért sajátította ki az alakváltókat.

Az ősi erővel bíró mágusok cseppnyi varázslatot ültettek az arra méltó emberekbe, hogy állati alakban tudják szolgálni őket. Általában a hatalom csak egy alakra terjedt ki, farkasokká válhattak, másra nem voltak képesek, azonban az öngyógyítás képességére is szert tettek, de csak mértékkel. Ezek a tulajdonságok öröklődtek; nem kellett mindkét szülőnek alakváltónak lennie ahhoz, hogy a gyermek állati formában megjelenhessen. A forradalom során, melyben ezek a személyek fellázadtak az ősboszorkányok, egyben fogvatartójuk ellen, felszabadították magukat, és szétszéledtek a világban. Talán ezt akarta visszaállítani Rotmüller? Benedeket mégis zavarta, hogy olyan könnyedén lemondtak arról, hogy megmentsék őket. Véleménye szerint nem ezt érdemelték.

Első útja a környék legnagyobb kocsmájába vezette, hiszen ki tudna többet a környéken élőkről, mint a kocsmáros. Alaposan ki is faggatta, csak azzal nem számolt, hogy az alakváltás képességéről valószínűleg nem tudtak. Honnan is tudhattak volna, mikor kilétüket legalább olyannyira titkolták a hétköznapi emberek előtt, mint a mágusok. Hiszen a boszorkányüldözés még létező probléma volt, így a legkülöncebb családokról folyt a diskurzus.

Az első hónapja azzal telt, hogy kutakodott, megfigyelte az alakváltókat, és mindenről rendre jelentést tett a Boszorkánymesternek. Közös útjuk nagyon ritkán akadt, de akkor is viszketett a közelében a tenyere. Annyira szívesen lekevert volna neki egy jókora pofont, hogy levakarja arcáról azt a gőgösséget, ami mindig tükröződött rajta. Hangjából soha semmi hála, sem öröm nem hallatszódott ki, meg sem köszönte azt a sok munkát, amit a kérésére megtett. A kötelező dolgokon kívül nem beszélgettek másról, hiába akart többet megtudni róla, a férfi olyankor némaságba burkolózott.

Ekkortájt merte felvetni először, hogy legyen a mestere, tanítsa meg a mágia helyes használatára, de Ervin elutasította. Annyira rosszul érintette, mintha egy leánykérés végződött volna nemleges válasszal. Egészen magába roskadt, ennek ellenére becsülettel végezte a dolgát, már csak azért is, hogy a családját ne hagyja szégyenbe, ha már ekkora áldozatot hoztak érte.

A hollószínű hátasa a vastag avaron lépkedett, ahogy egyre mélyebbre hatolt be az erdő sűrűjébe. Az egyik alakváltó lány farkas alakban futott be a Nagyerdőbe. Évának hívták. Szinte látta maga előtt a bársonyos bőrét, pirospozsgás arcát, a hosszú, barna haját, amely a napfényben vörösen csillogott. Személyesen még egy szót sem váltottak, de annyiszor figyelte őt, hogy egészen elvarázsolta. Milyen vicces, hiszen neki kellene elbájolnia – gondolta. Aggodalom feszítette mellkasát, gyomrában a görcs egyre szorosabbra húzódott, miután elveszítette a lány nyomát.

Hirtelen éles sikoly járta be a környéket. Benedek megrántotta a kantárszárat, a sarkát a ló oldalához érintette, hogy vágtára sarkallja.

Hamarosan meglátta az alakváltót, emberi mivoltában, ahogy a cserjék rejtekében ostorcsapások érték. Éva göndör tincsei a vállára omlottak, testét valami régies, vékony anyag fedte. Egy fa előtt térdelt, zokogott, miközben a földből kibúvó indák tartották fogva. A boszorkány pár méterrel mögötte állt, veszettül vigyorgott, akár egy hiéna. Élvezettel kacagott fel minden egyes csattanásnál, ami a lány hátát érte.

Benedek mellkasába fájdalom hasított, miközben azon töprengett, hogyan menekítse ki onnan szegényt. Hiányzott az a tudás, amivel azt a perszónát sarokba szoríthatta volna.

– Miért ütlegeli ezt a szegény lányt? – kérdezte hirtelen, ahogy a lováról lecsúszott.

Rotmüller megállt a mozdulatban; karja hátrafeszítve maradt, ahogy újabb csapáshoz készülődött. Dús haja szoros kontyba fogva, feje tetején díszelgett, mint valami ékszer. Villámló, dióbarna szemét a férfire szegezte.

– Mi közöd hozzá? – kérdezte fitymálva, ahogy alaposan végigmérte őt.

– Lehet, hogy semmi – vonta meg vállát Benedek, ahogy közelebb oldalgott Évához. – De egy ilyen fiatal lány nem érdemel ekkora büntetést, akkor sem, ha hibát vétett.

Valéria rosszallóan figyelte minden apró mozdulatát. Grimaszba torzult vékony arca, állkapcsán az izom megfeszült.

– Ne szólj bele a dolgomba! – mennydörögte.

Benedek a lány mellé térdelt, óvatosan megérintette a vállát, így lehullottak róla az indák.

– Menekülj, kedves – szólt hozzá egy bíztató mosoly kíséretében, majd kardot rántott, hogy szembenézzen az ősboszorkánnyal.

Évának nem kellett kétszer mondani, a háta mögött elosonva futásnak eredt.

– Honnan veszed a bátorságot? – sziszegte a nő.

Benedek csak a lányt próbálta védeni, de belátta, nem gondolta át, mit tesz valójában.

Rotmüller asszony dühös pillantást vetett felé, kinyújtotta karját, mire a földből gyökerek tucatjai kúsztak fel, majd ragadták meg Benedek lábát. Egészen ráfonódtak, mígnem már mozdulni sem tudott.

– Ezer ördög, és pokol! – morogta, ahogy a másik karját meglendítve ő is mágiához folyamodott.

Egy fenyőfa kidőlt a nő mögött, de még csak az ágak sem érintették.

– Az ég szakadjon rá! – kiáltotta dühösen, ahogy újra próbálkozott.

A levegőben levelek tucatjai jelent meg, melyek egyre élesebb szegélyt kaptak, és egyenesen felé suhantak. Benedek megpördítette maga előtt a kardját. Néhány darab levél félbevált, a földre zuhant, azonban pár végigsuhintotta karját, végigszakítva gúnyáját és bőrét. Csípő fájdalom hasított belé, amit a meleg vércseppek csordogálása követett.

Nem tudott megmozdulni, miután annyira szorosan ölelték a ráfonódott ágak. Karját lendítette, de képtelen volt hasonló varázslatot előidézni.

A boszorkány nyeregben érezte magát, gonosz vigyorra húzódott az ajka. A föld morajlással kísérve megmozdult. Benedek összerezzent a hangra, de csupán szájtátva várta az ítéletét.

Ervin tűnt fel a fák között. Levélpengék sorjáztak a nő felé, aki nem számított rá, így arcán, karján sebek jelentek meg. Ijedten fordult a Boszorkánymester felé, igyekezett visszaadni a támadást, de sikertelensége okán inkább menekülőre fogta. Hamarosan csupán hűlt helye maradt, és Benedek lábáról lehullottak a béklyók.

– Mondhattad volna, hogy ennyire mihaszna vagy! – mordult rá Ervin.

– Nem véletlenül kértelek, hogy taníts! – vágott vissza Benedek, ahogy megiramodott felé. Kardját visszahelyezte a hüvelyébe, bár maga sem értette, miért szorongatta még mindig.

– Belátom, szükség lesz rá – morogta, miközben körbenézett. – Nem emlékszem, hogy mondtam volna, küzdj meg vele, csupán arra...

– Tudom – vágott közbe –, de bántotta az egyik alakváltót!

– Akkor sem ez a módja! – csattant fel Ervin.

Benedek dühösen csettintett a nyelvével, a kezét karba fonta. Lehajtotta fejét, úgy pislogott rá, mint egy sértődött kisgyerek. Bántotta, hogy így bántak azzal az ártatlan teremtéssel. Otthon nem arra nevelték, hogy hagyja.

– Tudsz egyáltalán valamit? Mert, amit láttam, olyan gyenge volt, mintha nem is földmágus volnál – kötözködött a Mester.

Benedek durcásan kinyújtotta a karját, mire egy földkupac megemelkedett, majd egy méterrel odább visszahullott.

– Jézusom! – forgatta a szemét Ervin. Ujjaival összecsípte orrnyergét. – Holnap hatkor kezdjük a tanítást, itt! – jelentette ki a talajra mutatva, majd útnak eredt.

Benedek elhűlten bámult utána. Az nagyon korai időpont. Ő nem abba a típusba tartozott, aki a kakassal kelt, főleg nem akkor, ha felöntött a garatra. Igaz, már lassan egy hónapja nem ivott, pedig a torka nagyon szomjazta a tömény italt, pláne a történtek után.

Hajnalok hajnalán imbolyogva szállt le a lováról, egészen kiütötte ez a korán kelés. Az erdőben egy fának dőlve várt a Boszorkánymesterre, hogy végre megtudja mi az, ami miatt a varázslatai sikertelenségbe fulladtak.

Ervin pontosan érkezett. Azonnal a tárgyra tért, hosszan ecsetelte, hogyan kell összpontosítani, mire ügyeljen, hogy a benne rejlő mágiát energiaként a kezébe vezesse, így irányítottan tudjon hatni arra az elemre, amely a része.

Benedek még az első mondatot sem emésztette meg igazán, amikor a Boszorkánymester arra utasította, hogy hozzon létre egy növényt. Összeszorította a száját, annyira igyekezett, kinyújtotta a karját, izmai megfeszültek. A földből egy gyenge hajtás bújt elő, tétován ringatózott az őszi szélben. Már épp mosolyra húzódott volna a szája, amikor érkezett a megjegyzés:

– Ezt még sokat kell gyakorolnod.

– Ennyi? – Benedek meghökkent.

– Ha az alapok nincsenek meg, hová akarsz tovább fejlődni? – Hangjából sütött a leereszkedő stílus, amitől Benedek zsebében kinyílt a bicska. – Koncentráció – Ervin a halántékára mutatott –, összpontosítás. Ez a két legfőbb dolog. Érezned kell, hogy áramlik benned az erő. Uralmad alá kell vonnod – ahogy száját elhagyta az utolsó szó, a földből egy cserje bújt elő. Fás törzse az ég felé nőtt, felül szerteágazott, majd zöldellő levelek jelentek meg rajta.

Milyen egyszerűnek tűnik – sóhajtotta magában Benedek. Újra nekiveselkedett, hogy egy erősebb hajtást növesszen. A talaj megmoccant, valami zöld kinyúlt belőle, de erősségét tekintve inkább fűszálhoz hasonlított, nem egy erős növényhez. Ciccentett mérgében.

– Gyakorolj! – utasította újra a Boszorkánymester, aztán ezzel magára is hagyta.

Benedek dühösen csücsörített, megvakarta enyhén borostás állát. Meg akarta tanulni a mágia helyes használatát, ezért jött ide, azonban amit ez az ősboszorkány összefecsegett neki, azt nem érezte igazi tanításnak. Mégis az motoszkált a fejében, hasznossá akart válni a társadalma számára. Célja volt, így cselekednie kellet, ha másért nem, legalább azért, hogy legközelebb könnyebben kimenthesse Évát.

A korán kelés továbbra sem tartozott az erősségei közé, ezért esténként gyakorolt. Hajtásokat növesztett, kizöldítette az erdő határát, már amikor sikerült a varázslat. Egy hét leforgása alatt már jól ment a cserjék keltése, elég magasra nyúltak, szépen kizöldelltek apró ágaik, ami ősz derekán furcsának hatott, de Benedek elégedett volt magával. Nagyobb növényekkel is próbálkozott, levélpengék létrehozásával, vagy ami éppen eszébe jutott, azok egy-két kivétellel mind kudarcba fulladtak.

Új ötlettől vezérelve a földet emelgette, hogy abból hozzon ki valamit. Fél óra leforgása alatt egy vár állt előtte, négy sarkán kimagasló bástyákkal. A középső toronyból magasra nőtt a zászlótartó rúd. Kirajzolódtak az ajtók, ablakok, körülötte várárok húzódott. Benedek elégedetten szemlélte a két métert meghaladó alkotást. Azonnal Ervint kereste, hogy megmutathassa neki mire jutott.

A Boszorkánymester fáradtan lépkedett az építmény felé. Épp, hogy megnézte, már érkezett a megjegyzés.

– Szóval homokoztál – jegyezte meg epésen. – Ezt egy gyerek is meg tudja csinálni!

– Ekkorát? – kérdezte döbbenten.

– Ha harcra kerülne sor, ez mitől védene meg? – fordult felé Ervin, összefont kézzel. Sütött az undor az arcáról, akárcsak a kedvetlenség.

– Hát... – Benedek hangja elcsuklott, ahogy észérvek után kutatott az elméjében, de hamarosan belátta, hogy hasztalan.

– Jó, legalább legyen az ablakokban balkonláda, és abban virág – utasította.

Benedek fellelkesedett, gyomrába visszaköltözött az izgatottság. Nekilátott a varázslatnak. Érezte, ahogy meleg áramlással közlekedik testében az energia, amit ujjaiba összpontosított. Most jól akart teljesíteni, be akarta bizonyítani, hogy nem hiábavaló a vele való foglalkozás.

Az ablakok vésetei alatt apró dudorok jelentek meg, amiből zöld szálak szökkentek az ég felé. Lassan bimbózott a teteje, mikor a teljes oldalfal leomlott. A vár megsemmisült.

Benedek csalódottan elhúzta a száját, kedvetlenül leszegte a fejét. Megalázónak érezte a helyzetet, pedig annyira büszke volt arra a homokvárra.

– Ezzel semmit sem érsz, ha így folytatod, nem látom hasznodat – korholta Ervin, ahogy felszegett fejjel elfordult tőle, hogy útnak induljon.

– Egyáltalán szükséged volt valakire? Vagy csak élvezed, hogy kiszúrhatsz velem?

– Én szúrok ki veled? – A Boszorkánymester arca megfeszült, ahogy rá meredt.

– Igen! – vágta rá Benedek, dühtől izzó tekintettel. – Ez nem tanítás, csupán elmélet, amit elmondtál, majd utasítottál, hogy gyakoroljak. Gyakoroltam, becsülettel. Itt tartok, de te ezt sem értékeled. Semmit sem értékelsz, pedig elvégzem a kötelességem! – Ömlöttek belőle a szavak, mint egy elhanyagolt asszonyból. Nem szokott hozzá, hogy így bánjanak vele, miközben valóban mindent megtett, amit a férfi kért tőle. Most meg porig alázza, és semmibe veszi.

– Ha bajod van a modorommal, menj! – Ervin utat mutatott. – Nélküled is boldogulok – ezzel folytatta útját.

– Megyek is! A hóhér dolgozzon együtt veled! – Benedek sértődött kisgyerek módjára szétrugdosta a homokvárának megmaradt részét. Duzzogott, pufogott.

Leszállt az éjszaka. Annyira felháborította Ervin közönyös viselkedése, alig tudott lenyugodni a történtek után, és mint korábban is, a kocsmában kereste a feloldozást.

A hónap végéig szólt a bérleti szerződése, pár napja volt már csak hátra, így nem szándékozott hamarabb távozni onnan.

Hova mehetne ezek után? Az apja bizton kitagadja, hiszen illetlenül viselkedett egy nagyhatalmú mágussal. Ervint megsértette bizonyára, habár az ő lelkében nagyobb seb keletkezett azáltal, hogy a férfi nem becsülte meg. Mégis motoszkált benne a gondolat, hogy talán beszélnie kellene vele, bocsánatot kérni, és visszakuncsorognia magát a szolgálatába, de a büszkesége erősebb maradt.

Néha eljárt az erdőbe gyakorolgatni, ugyanakkor az alakváltó lánytól nem tudott szabadulni. Sokszor kísérte figyelemmel a napjait, mint egy perverz leskelődő. Nem tagadhatta, sóvárgott utána, na, nem azért, hogy összekösse vele az életét, csupán testi örömökért.

Benedek egykedvűen sétált Debrecen utcáin, miközben maga sem tudta, mi lesz holnap, hogyan lesz ezután. Keserű sóhaj szakadt fel tüdejéből, mikor valaki sebesen vágtázott el mellette egy szürke hátassal, és nyomában erősen felkavarodott a por.

Azonnal tudta, hogy ki ül azon az állaton. A piactér mellett járt, ahol néhány ló kikötve várta vissza gazdáját. Körbenézett a terepen, hogy figyeli-e valaki, majd a hátasokhoz igyekezett. A szürke szőrű kantárszárát eloldozta az rúdról, ami az itató mellett húzódott. Nyeregbe pattant, a gyeplőt erősen megrántotta. A ló felnyerített, majd megrázta sörényét, de engedelmesen útnak eredt.

A Boszorkánymestert a város határában érte utol, egy konflist üldözött. A bakon nem ült senki, az elé kötött ló vadul gázolt át minden útjába kerülő akadályon. A kocsi harmonika tetejét behúzták, látszólag abban sem tartózkodott egy lélek sem. Benedek furcsállotta a dolgot, hiszen akkor minek követné pont ezt?

– Mi a gond? – érdeklődött Benedek, ahogy felvette a tempót.

– Foglyok vannak bent – Ervin a fejével a fekete fiáker felé mutatott. – Megállítanád? Én addig elkapom Rotmüllert – elszántság tükröződött kék szemében.

– Bízd csak rám!

A férfi megrántotta a gyeplőt, hogy a ló más irányba haladjon.

Benedek szorosan a kocsi mellé vágtatott. Jobbjával átkapaszkodott, majd fellépett a bakra. Riadtan pillantott be a nyíláson, de csak zsákokat látott a padlón zötykölődni, némelyik becsúszott a pad alá. A kantárt kereste, ami a ló oldalánál fityegett. Esélytelen volt elérni innen.

Az útjukba akadályt akart emelni, de ahogy megmozdult a föld, és kibukkant onnan valami, a ló megijedt, élesen elkanyarodott, amitől Benedek majdnem lezúgott a kocsiról.

Mély levegőt vett, ahogy nekifeszült, egy szökkenéssel az állat hátán termett. Kényelmetlennek bizonyult a nyereg nélküli lovaglás, de máshogy képtelen lett volna megállítani. A gyeplőt oldalra rántotta, hogy a megvadult ló bele ne futhasson a fába, amely előttük terpeszkedett, így egy hosszabb útra terelte, ahol elég ideje maradt, hogy megállásra késztesse.

A fiáker lelassult. Benedek megkönnyebbülten kifújta a levegőt. Gyorsan lepattant, kinyitotta a kocsi ajtaját, hogy kiszabadítsa a benne tartózkodókat.

Egyesével nyitotta fel a méretes, homokszínű szövetzsákokat. Négy lány került elő belőlük, és legnagyobb meglepetésére Éva köztük volt. Az alakváltó hálától könnyes szemmel mondott köszönetet, majd arcon csókolta. Benedek kissé zavarba jött. Kecsegtető társaságnak bizonyultak, hiszen őt hősként ünnepelték, mégis érezte, hogy a Boszorkánymester után kell erednie.

– Bocsánat, hölgyek, de mennem kell – biggyesztette le ajkát őszinte sajnálatát kifejezve, miközben a barna hátast kioldotta a fiáker elől, majd szőrén ülte meg, úgy iramodott Ervin nyomába.

Nagyjából emlékezett merre váltak el, azon az úton haladt vágtázva, abban a reményben, hogy időben a nyomára bukkan.

Az erdő felől mordulás, csattanás hangjait hallotta.

A Boszorkánymester gúzsba kötve, megfeszülten állt egy rét szélénél. Karját törzséhez szegezte a vele szemben álló boszorkány, aki elégedetten vizslatta a foglyát. Rotmüller Valéria vörös rúzzsal kikent szája széles vigyorra húzódott. Vagy vicsorgott? Nehéz volt megállapítani. Jól láthatóan a nő játszadozott, nem akarta megölni Ervint.

Benedek távolról figyelte őket. Hagyhatná a Boszorkánymestert ebben a szorult helyzetében, megérdemelné, de maga is érezte, ennyire nem lehet gyerekes. Hirtelen ötlettől vezérelve levélpengéket zúdított a perszónára, amely még csak meg sem sértette őt, hiába érte el. A figyelmét legalább elterelte. A terület közepére egy egyméteres átmérőjű tölgyfát növesztett, így takarta el előle a Boszorkánymestert. Rotmüller asszony meghökkent a hirtelen változástól.

A nő varázslata megszűnt, Ervin megszabadult a béklyótól, elmosolyodva biccentett Benedek felé, majd a fatörzs mögül kiugorva orkánt varázsolt a nő köré, aki csapdába esett.

Benedek elégedett volt a teljesítményével. Lecsúszott a ló széles hátáról, hogy a földről szemlélje, mestere hogyan bánik el ezzel a nővel.

Ervin elengedte a szelet, hogy a földet hívja mozgásba, de mire az ősboszorkányt körbeölelte volna, eltűnt, mint szürke szamár a ködben. A férfi dühösen nézett körbe.

– A gyáva – dörmögte mély hangon a Boszorkánymester. – Mindig ezt csinálja.

– Miért nem ölted meg? – érkezett az egyszerű kérdés, amire dühös pillantás volt a válasz.

– Nem ismered a törvényeinket? – mordult rá Ervin.

– Ez lehet, hogy kimaradt – ismerte be Benedek.

A Boszorkánymester a szemét forgatta.

– Köszönöm!

Benedek zavartan a hajába túrt, majd kidüllesztette mellkasát, annyira feszítette a büszkeség. Végre hallotta ezt a szót, melyre oly' régóta áhítozott. Végre láthatta, hogy a Boszorkánymester elismerően rámosolygott, amely többet ért minden dicséretnél.

– Szívesen! – válaszolt némi habozás után. – Az alakváltók mind megmenekültek a fiákerből.

– Szép munka!

Két szóbeli elismerés egy nap? Benedek úgy érezte, Ervint kicserélték, vagy jól telt az éjszakája. Mit sem számított. Mindenesetre arra az elhatározásra jutott, hogy ezt a napot feljegyzi magában, mert végre eljött az idő, amikor tett valamit a saját társadalmáért, és közben megvédte négy alakváltó életét.

Benedek Ervin oldalán lépett be a Nagytemplom melletti épületbe, hogy a főtanácsosnak jelentést tegyenek, miután Rotmüller asszony nem bukkant fel már több, mint egy hónapja. Az alakváltókkal több alkalommal beszéltek, de őket sem zargatta tovább, így a küldetést lezártnak tekintették.

Ugyanaz a két férfi várt rájuk. Az asztal mögött terpeszkedő, kövér alak érdeklődve emelte rájuk a tekintetét. Benedek megtudta a Boszorkánymestertől, hogy ő a varázsló tanács főtanácsosa.

– Rotmüller Valéria megfutamodott. – Ervin kimérten beszélt. – Szükséges, hogy tovább figyeljék őt az őrszemek. Miután itt csupán két alakváltót vesztettünk el, úgy vélem még látjuk errefelé.

– Rendben. – A főtanácsos bólintott, ahogy felvésett valamit a maga elé halmozott papírok egyikére. – Ugyanott találunk meg, ahol most is?

– Nem. Tanítani fogok a központban.

– Ki a kiválasztott? – A főtanácsos vizenyős szemében érdeklődés csillant.

– A bajtársam, Benedek – mutatott Ervin a mellette álló férfire. – Kiérdemelte.

Az idős férfi elismerően hümmögött.

Benedek először azt hitte rosszul hallotta, amit a Boszorkánymester mondott az oldalán. Csodálkozva pillantott a merev háttal álló férfire, amire egy halvány félmosollyal reagált.

Majd' kiugrott a bőréből örömében. Legszívesebben táncra perdült volna, vagy csak gyerek módjára ugrálna, de miután hivatalos helyen voltak, ez nem volna ildomos. Mély levegőt vett, mellyel még jobban kidüllesztette mellkasát, ahogy kihúzta magát. Belátta, megérte a sok fáradozás, így végre az apja is igazán büszke lehet az egyetlen, semmirekellő fiára.