Robin kiáltása visszhangzott Maria fülében.
Maga sem hitte el, hogy valóban leugrott a várfalról.
Bicegve ugyan, de képes volt futni nagy szerencséjére, ugyanis a De Noir klán az ugrását követően sem adta fel a lány ismételt bebörtönzése utáni vágyat.
Ha jól hallotta maga mögött, Robin is kis csapatával utána eredt, azonban senki nem volt annyira vakmerő, hogy a falat átugorva kövessék őt.

Ezzel nyert valamennyi egérutat, de maga sem tudta, hogy ez mennyire lesz elég. Az erdő sűrűjében sem érezte magát biztonságban, hiszen pontosan tudta, mennyivel előrébb van ellenfele az itteni tájékozódásban. 
Próbált kisebb ösvényeken maradni és csak remélte, hogy egyre inkább távolodik a vártól és közelebb jut saját otthonához.
Az sem adott számára megnyugvást, hogy egy fába akadása alkalmából, hajából kiszabadultak a szalagok, vagyis egyfajta jelet hagyott maga után. Csak remélni tudta, hogy ellenségei nem fedezik fel ezt a bizonyos megbotlását.

A következő pillanatban muszáj volt megállnia. Tüdejéből hirtelen az összes levegő kiszorult, nem bírt egy lépést sem tenni.
A pánik tovább rontott helyzetén, egy fa törzsére kellett támaszkodnia, félő volt, hogy rövidesen akár az eszméletét is elveszíti.

Egyre jobban hallotta a De Noir-ok csatakiálltásait. Közelebb és közelebb kerültek hozzá minden egyes másodperccel, muszáj volt összeszednie magát.
Hirtelen abban kezdett reménykedni, hogy Robin fog rá találni és látva jelenlegi helyzetét, tovább engedi őt az úton. Valahogy hitt abban, hogy a fiú egyfajta szerepet játszik és a szíve mélyén egy segítőkész, szerethető ember.
A börtönben mondott szavai visszhangoztak előtte. Ha nem lennél az ellenségem...te lennél a következő De Noir hercegnő. 
Erre a mondatra hirtelen mélyről jövő utálat és kétségbeesés kapta el Mariat. Maga a gondolat, hogy ezek után is hisz Robinban, megrémítette.
Teljesen egyértelmű volt, hogy a fiú csak játszik vele. Mint a zsákmányát bekerítő fenevad. Egy kicsit szórakozik még, mielőtt elvenné az életét a másiknak.

Maria feje kótyagos volt. Egész éjszaka szinte alig aludt és a reggeli harmatos köd sem segített gondolatai kitisztításában. Egyetlen dologra vágyott, az pedig az ágya. Minden más eltörpült előtte és csak azt kívánta, legyen vége ennek a förtelmes kalandnak.
El akarta felejteni. Fel akart ébredni.
Vissza akart menni oda, amikor még nem tudta, mi az a Holdfölde, ki a bácsikája, mit jelent a Holdhercegnő név alatt viselt sors...
Sosem akart ilyen életet.
Mindig is azt érezte, hogy ő különlegesebb, mint a többi nemesi családból származó lányok, de nem gondolta volna azt, hogy ennyire nehéz lesz ez a képessége. Holdfölde sorsa nehezedik a vállán, amit csak pár napja vagy hete ismert. Olyan embereket kell megmentenie, akikhez szinte semmi köze.
Mégis ha megfutamodna.. azt egész hátralévő élete során bánná. Különben sem lenne hova mennie, hiszen megpróbálta és lám, itt kötött ki.

Fújt még egyet-kettőt, majd mire felegyenesedett volna, hangos csaholásra lett figyelmes. Wrolf jelent meg szemei előtt és farkát csóválva állt meg.
Maria szemei kikerekedtek, szája mosolyra húzódott.
- Wrolf! - kiáltotta hálásan, majd az állat hatalmas bundájába temette arcát.

                                                                                   ***

- Nem hiszem el, hogy leugrott! - méltatlankodott továbbra is Brady.
Robin a századszorra hallott mondatot most nem reagálta le egy szemforgatással, az erdőt pásztázta.
Hol vagy, Hercegnő? méltatlankodott magában.
Nem tudta elképzelni, hogy a lány kijut az erdőből. A tájékozódás teljes mértékben lehetetlenség egy olyan valaki számára, aki nem itt nevelkedett. Rengeteg elágazás, megtévesztő bokrok és elrejtett gödrök sokasága. Aki itt kincset keresne, az a saját vesztét találná csak meg.

Tovább futottak, még mélyebbre mentek. Egyik elágazás a másik után, a lány azonban sehol. Minden nagyobb korhadt fatörzset megvizsgáltak, kerestek lábnyomokat, de teljesen elveszett ügynek látszódott a helyzet.
Robint ma már harmadszorra is képes volt egyetlen egy valaki lenyűgözni. Először a lány bátor makacssága, utána történő megszökése és most az a tény, hogy úgy jár át a fiú eszén, mint eddig talán senki más. Egyszerre volt energikusan felemelő és mélységesen lesújtó ténymegállapítás. 
A bűvölet, amibe a lány miatt került, egyszerűen ellehetetlenítette attól, hogy ép ésszel legyen képes gondolkodni. 
Minden egyes porcikájával azt remélte ő talál rá Mariara. El sem tudta volna képzelni, mit tenne apja, ha ő kerül elsőnek a nyomába. 
A kínzás mindenképpen szerepelt a listán, de az elevenen elégetés is igen esélyesnek hangzott apja fortyogó dühe miatt.
A hideg rázta ezekre a gondolatokra.
- Robin! - szólította egyik barátja.
Odakapta a fejét, majd a fához lépett.
Maria szalagjait pillantotta meg. Biztos beleakadt az ágakba gondolta.
Csak remélni tudta, hogy jól van.
Őt is meglepte ez a gondolat, mire leszakította a szalagokat és futásnak eredt.
Nyomot nem akart a többieknek hagyni, követte azt az utat, amit hitt, hogy Maria is járt.
Pár perc múlva fellélegzett.

A Merryweather háznál állt, pontosabban az oda vezető tisztáson, amikor megpillantotta a bicegő Mariat a démonkutya társaságában. 
Hát hazaért.. mormogott.
Hogy mi lett volna a pontos terve akkor, ha előbb megtalálja Mariat, mint a kutya azt maga sem tudta megválaszolni.
Igyekezett minden hasonló gondolatot elhessegetni maga körül és arra koncentrálni, hogy most vesztett el egy fontos csatát.
Próbált dühöt érezni, de csak csalódottság volt benne, amiért elszalasztotta a lányt. De legközelebb nem lesz ilyen kegyes. Sőt! Legközelebb megtartja magának, akár tetszik ez Marianak akár nem.

                                                                                                 ***

Maria azonnal beesett ágyába.
Próbált minden gondolatot kizárni, minden veszekedést hátra hagyni, ami az elmúlt öt percben történt vele.
Miss Heliotrope a hiányos öltözékén méltatlankodott, Sir Benjamin pedig a viselkedését és hollétét firtatta peckesen. 
Egyik felnőtt sem volt kíváncsi arra, hogy ő vajon jól van-e. Csak a szabálysértéseket és engedelmetlenségét hozták fel ellene.
Ajtaján kopogást hallott.
- Maria. - szólt halkan bácsikája, majd ismét kopogás.
- Maria nyisd ki az ajtót! - kezdett türelmetlenkedni. Miután érzékelte, hogy a lánynak esze ágában sincs kinyitni az ajtót, felsóhajtott.
- Csak azt akarom, hogy tudd, aggódtam érted. - mondta.
- Az erdő veszélyes, nem véletlenül kértelek arra, hogy ne menj oda. Hajlandó vagyok belátni, hogy elvetettem a sulykot. Nem volt szabad kiabálnom veled... Nem is szóltál, hogy elmész. Mi pedig.. Miss Heliotrope.. Aggódott.
Ismételt kopogás, majd újabb hangos sóhaj.
- Tudom, azt lehet rám mondani, hogy hadilábon állok a nőkkel.. mégis őszintén mondom neked.. örülök, hogy visszajöttél.
Maria arca felvidult, óvatosan az ajtóhoz lépett. A szavak, melyeket bácsikája az előbb mondott, nagyon jól estek a lánynak és szerette volna látni a férfi arcát is ehhez.
Ajtaját nyitva, bácsikáját a különös festmény előtt találta.
- Ki rakta ezt ide? - a férfi hangjában ismét a komorságot lehetett felfedezni.
- Digweed.. - méltatlankodott - Digweed!
Leviharzott a lépcsőn, mire Maria szemeit forgatva csukta be ismét ajtaját.
Bácsikája szeszélyességét nem tudta hova tenni és nem is biztos, hogy akart ezzel foglalkozni a közeljövőben.

                                                                                         ***

Loveday zongorázott.
A hatalmas tér, melyet Maria üresen látott az első perctől fogva, hirtelen tele volt élettel. Virágok voltak mindenütt, az ablakokon át a napnak legszebb sugarai fénylettek. A nő meseszép ruhában tündökölt, mellette Sir Benjamin ámulatba ejtve nézte hitvesét.
Maria a varázstükörből visszanézett Lovedayra, aki a reggel folyamán meglátogatta őt. Mérges volt rá, amiért úgy otthagyta, de a nő meleg mosolyától egyből megenyhült a szíve. 

A tükör olyan titkokat tárt fel számára amikben álmában sem tudott volna reménykedni.
Loveday és Benjamin szerelmi történetének azt a pillanatát mutatta meg, amikor kapcsolatuk fordulóponthoz érkezett. Ez volt az a bizonyos nap, amikor Sir Benjamin szíve örökre felvette a fekete színt.
A helység közepén táncoltak, a zongora magától ment, ők pedig a világ minden gondjáról megfeledkezve élveszték egymás közelségét.
Gyönyörű virágok vették birtokba a most már üres teret és a csillár visszatükrözte a napnak fényét, amitől az egész szoba ragyogott.
Loveday megpördült, majd bájos tekintete komolyabban kezdte fürkészni táncpartnerét.
- Benjamin.. - kezdte.
- Mi a baj, szerelmem? - kérdezte egy csókkal együtt Maria nagybátyja. 
A lány nem hitt a szemének.
Bácsikája úgy tündökölt Loveday mellett, ahogyan ő még sosem látta. Kivirult arca, pirospozsgás almácskái arról árulkodtak, teljesen elégedett életével emellett a nő mellett.
- Meg kell tudnod az igazságot.. nem az vagyok, akinek hiszel. - folytatta Loveday.
Benjamin egy pillanatra megtorpant, azonban még ez a mondat sem volt képes őt kizökkenteni abból az állapotból, amit szerelme mellett érzett.
- Mire gondolsz, kedvesem? - kérdezte ismételten egy csókkal.
Loveday arcáról már teljesen le volt fagyva a mosoly, komoly tekintete Benjamin minden egyes rezdülését figyelte.
- De.. - kezdte Loveday dadogva.
Benjamin felvonta szemöldökét, óvatosan fürkészte hitvese tekintetét.
Az esküvőjük napja volt, pár óra múlva kimondhatják a boldogító igent.
- De Noir lány vagyok - nyögte ki végül Loveday.

Maria lába alól ugyanannyira gyorsan csúszott ki a talaj, mint  Benjamin tekintetéből az elpárolgó szerelem.
Benjamin szinte undorral kezdte fürkészni kedvese minden egyes porcikáját.
- De Noir lány? - csak ennyit tudott mondani.
- A Merryweather-ök ellen neveltek, de amikor megismertelek téged, minden megváltozott bennem - nyúlt Benjamin kezéért - Szeretlek! - suttogta.
Benjamin elrántotta a kezét.
- Becsaptál - hebegte.
- Nem - lépett hátrébb Loveday - Én soha.
- Úgy tettél mintha szeretnél - tántorgott a férfi - Csak azért, hogy az álnok terved megvalósulhasson - emelt fel egy kisebb cserepes növényt - hogy kereshesd azokat a fránya gyöngyöket!
A cserép nagy hanggal a földön landolt. Loveday hiába hajtogatta, hogy ezekből semmi sem igaz, Benjamin egyre jobban emelte fel a hangját.
- Apád volt az, igaz? Ő küldött ide.
- Nem - Loveday arcáról folytak a könnyek - miattad örökre elvesztettem a bizalmát, kitagadott engem azért, mert szeretlek.
Ismét Benjamin kezéért nyúlt.
- Értsd meg végre.. a mi szerelmünk kibékíthetné a két családot. Megtörné az átkot.
- Átok.. hagyd már ezt a badarságot.. Meg töltöd itt a házamat a De Noir virágaiddal.
Benjamin mérgében felvett még egy növényt és kihajította az ablakon.
- Ne! Miért nem érted.. Hát nem lesz minden más a szerelemtől?
Benjamin visszafordult hozzá.
- Nem kedvesem.. de a gyűlölettől igen - majd kihajított még egy virágot.
Loveday hiába kiáltott, a férfi tombolt a dühtől. Becsapva érezte magát, elárultnak, holott maga is pontosan tudta, annyira szereti ezt a lányt, hogy képes lenne ezért is megbocsátani neki.
Loveday elviharzott az életéből. 
Nem hagyott maga után semmit.
Soha többet nem találkoztak.
Benjamin befásult lett, kerülte az embereket és egészen addig egyedül élt, ameddig Maria meg nem jelent életében.

A tükör nem mutatott többet.
Loveday abbahagyta a zongorázást és megtörten ült tovább a széken.
Maria odament hozzá, leült mellé és hozzá simult.
- Most már pontosan értem, miért nem jöttél velem a várba.
Loveday Maria haját simogatta.
- Szóval.. kútba esett a házasság és a kibékítés?
Loveday csak lassan bólogatott.
- Össze törte a szívem. - mondta.
- Az ő szíve is összetört - nézett fel rá Maria.
- Hagyta, hogy eltűnjek az életéből.
- Érzem, hogy őt is megrázta a dolog.. ha megvártad volna, hogy lecsillapodjon.. talán bocsánatot kérhettél volna.
- Én kértem volna bocsánatot? - nézett rá Loveday.
Felállt és az ajtó felé kezdett sétálni.
- Ne is beszéljünk erről.. nem értheted.
Maria komolyan nézett rá.
- Egyvalamit már biztosan értek. Ebben a völgyben az igazi átok a büszkeség...

                                                                     ***

Loveday távozása után Maria kettesével szelte a lépcsőket szobájáig.
Nem tudta, mit kellene csinálni, csak annyit érzett, valami nagyon nagy van készülőben, ő pedig minden egyes perccel közelebb kerül a végzetes pillanathoz.
Felérve Mr. Digweed állt előtte és a különösen érkező festményt akarta leszedni a falról.
Maria csak egy röpke pillanatra nézett rá.
- Ne mozduljon, Digweed! - kiáltotta hirtelen, majd leszaladt a lépcsőn.

Kisvártatva megérkezett csapatával, Miss Heliotrope-al és Marmalúddal.
- Holdhercegnő, jól értem? - kérdezősködött felfele jövet nevelőnője - Maria mesélj még erről az átokról.
- Most nincs erre időnk - mondta Maria, majd mindenkit a kép felé állított.
Digweed igen komolyan vette feladatát, ugyanis szó szerint nem mozdult meg addig, amíg Maria meg nem kérte őt is arra, álljon a képpel szemben.
- Nézzétek - mondta a lány - megmutatja nekünk az utat.

A többiek azonban nem értették, Maria mire is gondol ezalatt. A képet nézték, próbálták látni a láthatatlant.
Maria azonban a Holdhercegnőt látta, aki a gyöngyöket felemelve alrébb lépett és a fehér lóval együtt egy nagy fának odúját mutatva távozott a képről.
A lánynak minden idegszála megfeszült a káprázattól.
- Ugye látták? - kérdezte csillogó szemekkel.
A többiek érdeklődve pillantottak Maria felé.
- Ő vitte el a gyöngyöket - magyarázta.
- Szóval azt akarod mondani, hogy a Holdhercegnő rejtette el a gyöngyöket? - kérdezte Marmalúd.
- Igen! És megmutatja hova tette őket - lelkendezett Maria.
- Hova rejtette őket? - kérdezték szinte egyszerre.
- Egy fába rejtette el - próbált pontosan visszaemlékezni - kint az erdőben.
- Sovány nyom - zsörtölődött Marmalúd.
- A fa környékét is láttam - pontosított - megismerném, ha ott állnék előtte.
- Hmm.. - gondolkozott el Marmalúd.
- Mit hümmög? - méltatlankodott Maria, mire az ugribugri szakács csak pislogott rá.
- Nos? - kérdezte türelmetlenül.
- Csak egy valaki van, aki világ életében az erdőt járta.. aki úgy ismeri az erdőt, mintha az a saját tenyere lenne.
Maria elgondolkozott ezen. Valóban egyetlen ember jutott eszébe.
- Robin.. - ejtette ki a nevet.
Rengeteg érzelem kavargott benne a fiúval kapcsolatban, jelenleg az undor és az elkeseredettség volt kiemelkedőbb vele kapcsolatban.
- Ez képtelenség - duzzogott - ő egy erőszakos senkiházi.. a szemem elé ne kerüljön soha többet.. ez becsületbeli dolog.. ezt kívánja a..
- Büszkeség? - érdeklődött cinikusan Marmalúd.

Maria szava azonnal elállt és sértődötten nézett vissza a szakácsra.
Elgondolkozva ezen, Marmalúdnak valóban igaza volt.
Egyetlen egy ember lenne képes segíteni Marianak, aki jelenleg az egyik legnagyobb ellensége is.
Ki kell valamit találnia Robin ellen, hogy ebben a csatában végre ő kerüljön feljebb..
És ebben a pillanatban már tudta is, mit tud a fiú ellen fordítani.