Ezelőtt még soha nem volt alkalmam használni a fényteleportot, ezért csak Ezüstárny, és Axel közé beállva, lehunytam a szemem, és izgalommal a szívemben vártam az ismeretlent. Még egy pillanatra kinyitottam ugyan, de nem azért, mert annyira a szívemhez nőtt volna a Pusztuló Orom, hogy szerettem volna még utoljára elbúcsúzni hegyes szikláitól, leginkább a kíváncsiság motivált. Azonban egy váratlanul felvillanó, éles, fehér fény azonnal elvakított, és éreztem, hogy még a szemhéjam mögé is bevilágít.

Mancsaim a levegőbe emelkedtek, majd egy pillanat alatt süppedtek bele a nem túl mély, puha hóba. Kinyitottam csodálkozó, aranysárga szemeimet, és meglepetten hátranéztem, a többiekre.

- Ennyi volt? – kérdeztem meglepetten, és láttam, hogy Nanook hátulról bólint felém.

Előre néztem, és rájöttem, milyen gyönyörű a Ködfalka területe, még akkor is, ha fagyba és hóba burkolódzott, miközben a tavaszra vár. Míg a Suttogó Hegység mindenhol egyformán sziklás, és barátságtalan volt, itt azonnal magába szívott a terület békés, nyugodt hangulata. A hideg ellenére, minden fában, bokorban és madárban ott pislákolt az élet, a Pusztuló Orommal ellentétben.

A vékony, tisztán ragyogó hó halkan ropogott mancsaink alatt, miközben az alacsonyan járó Nap fénye rózsaszínre festette az árnyékokat. Az ég mögöttünk, a külvilág felől felhős volt ugyan, de távol, a horizont alatt fényes, világoskék sáv ragyogott a távoli hegyek mentén. Előttünk, a felhők ritkásak voltak, és körvonalaik aranyszínben ragyogtak, miközben a fák görbe ágain gyémántként csillogott a ráfagyott jég, és a hó.

Boldogan szimatoltam a levegőbe, a lágy szellő orromba hozta apám, és Fantombunda ismerős, számomra olyan nagyos kedves illatait. Életemben először tapasztaltam azt, hogy megérkeztem valahova, úgy éreztem magam, mintha hosszasan eltévedve, egy nap végül hazataláltam volna. Lelkem egy része mégis szomorú érzéssel töltött el: hiába szerettem volna, Jairó szagát nem éreztem, pedig abban bíztam, titokban visszatér még a Ködfalkába.

Számon keserédes mosollyal indultam el a Ködfalka határát jelentő fák felé. Magamban felismertem azt a mezőt, amin akkor keltem át, mikor elhagytam a falkát, hogy csatlakozzak hozzájuk.

Mindannyian, egyszerre indultunk el, kezdetben csak sétálva, majd futni kezdtünk, miközben játékosan a levegőbe ugrottam. Örültem, hiszen én hagyhattam az első nyomokat a hóban. Oldalra nézve láttam, ahogyan egy barnás bagoly mintha üdvözölve ránk huhogott volna, majd csendesen elrepült az erdőbe. Farkcsóválva követtem, újra kölyöknek éreztem magam. Arra gondoltam, egész nap tudnék így futni, de persze valójában, nagyon is fáradt voltam, csak az öröm beszélt belőlem.

Láttam, hogy Ezüstárny felzárkózik mellém, fejét magasra tartotta, kék szemei elégedetten, és elszántan csillogtak a napfényben. Csodás, szürke bundája az én aranyszínű szőrömet súrolta, és kellemes borzongás futott végig rajtam. Mikor a másik oldalamra néztem, Éjszőrmével találtam szembe magam, narancssárga szeme, úgy lobogott, akár a tűz, mozgása kecses volt, és boldognak tűnt, igaz, semmit sem szólt, ahogyan egyikünk se. Mellette Tundra ügetett, koromfekete szőrét mély, bársonyos ragyogás vette körbe, hátán lévő, vékony farkasjegye világoskéken izzott.

Egy ugatás jelezte, Ezüstárny mellé csatlakozott a három kutya is. Még Axelt is mosolyogni láttam, erőteljes léptei gyorsan repítették őt előre, de határozott tartása ellenére szomorúság kúszott a szívembe, ahányszor csak tekintetem a hosszú vágására siklott, ami a mellkasán húzódott, egészen a hasáig tartva. Két másik barátja, Venge és Nanook szintén vidám vakkantásokat hallattak, miközben nagyokat ugrálva futottak a hóban.

Eközben, Tundra mellé végül megérkezett Anuke, és Vadfagy is. Anuke, száját kitátva próbált megnyalni egy kósza hópelyhet, de nyelve a futás miatt messze lógott utána, míg Vadfagy lábai alatt szinte döngött a föld, és persze nyakában továbbra is ott volt rátekeredve Aloe, aki abban a pillanatban valószínűleg aludt. És végül, de nem utoljára, Hajnallélek jött utánunk, futása gyönyörű, és szelíd volt, akár egy őzsutáé, de lilás szemei az érzések ezernyi kavalkádjában csillogtak. Finoman befurakodott közém, és Éjszőrme közé, szárnyának puha tollait békésen az oldalamra szorította.

Így szaladtunk be a fák rengetegébe, miközben számomra az erdő olyan furcsa, ünnepélyes hangulatot árasztott. A farkasok meglepetten lestek ki a bokrok közül, az őrjáratozók megálltak, és minket követve jöttek utánunk, míg páran fejet is hajtottak nekünk, ami nagyon váratlanul ért. Elkeseredetten próbáltuk viszonozni a farkasok tiszteletteljes pillantásait, de így is attól féltem, véletlenül kihagytam valakit.

Tekintetem szinte már vadul járt a farkasok között, majd mikor egy kis tisztáshoz értünk, ami a Ködfalka gyűléshelye volt, közepén a nagy, fekete sziklával, mindannyian, egyszerre vonyítottunk fel.

Fejemet magasra emeltem fel, és hangosan én is rákezdtem, miközben farkamat beljebb húztam. Úgy tűnt, mintha énekem a lelkemből jött volna fel, utat törve magának a fák ágai között, eljutva itt maradt szeretteim fülébe. Nem kellett sokat várnom, és életem legszebb pillanataként jött elő ügetve apám, Alkonyköd – a Ködfalka főgyógyítója, nyomában Fantombundával.

Azt hiszem, sikerült megértenem a nézést, ami Éjszőrme szemébe költözött azon az éjszakán, amikor olyan sok éve akkor látta először az apámat. Szinte minden lelassult körülöttünk, ahogyan Éjszőrme, anyám és én feléjük mentünk.

- Leilana, Éjszőrme! – kiáltotta apám, mikor egymás felé szaladtunk, a ragyogó napfényben. Mikor meglátta köztünk anyámat, szinte elállt a szava, torkából csak egy barátságos, szelíd morranás tudott feltörni. Gyorsan, és kissé talán kemény csattanással értünk össze mindannyian, de hiszen, ez van akkor, ha rég nem láttunk egymást.

Nyelvemet kinyújtva nyaltam végig apám homlokát, miközben összedörgölőzve, egymáshoz bújtunk. Persze remegtem és össze-vissza ugráltam a boldogságtól, és le sem tudtam venni a tekintetem apám világosbarna-fekete mintás, puha bundájáról. Végül egymást gyengéden felborítva, a földre tottyantunk, és felnevettem, mikor apám könnyes szemmel nyalta meg a fülemet, és csipkedte meg finoman a sörényemet. Persze Éjszőrme is kapott ebből, de ő inkább csak eltűrte mindezt, keményebb volt ő annál, minthogy pont ott, és pont akkor akarna csak úgy elérzékenyülni. De azért azt le sem tagadhatta volna, hogy szemében igenis megcsillant valami, igaz, nem tettük szóvá.

Mikor kifáradtunk, remegő mancsokkal – és szívvel – lábra álltunk, és csak egymásra néztünk, túl sok mindent kellet volna elmondanunk egymásnak, ezért inkább el sem kezdtük. Szememmel végigfutottam a Hold Királyai többi tagján, akik ugyanígy, az itt maradt szeretteiket üdvözölték. Csak megkésve vettem észre, hogy közben Axel is odajött hozzánk, és tétovázva megállt előttünk.

- Alkonyköd – köhintett a gyógyító felé, miközben tiszteletteljesen lehajolt. – Szeretném még egyszer megköszönni, amit értem tettél. Hogy felneveltél, és vigyáztál rám... minden tiszteletem a tiéd.

- Jaj, Effys szerelmére! – kiáltott fel apám, és odasétált Axelhez. Láttam, ahogyan fejét az akita vastag sörényébe dörgöli, majd ellép tőle. – Tudod, hogy mindig olyan voltál nekem, mintha a fiam lennél.

A két hím barátságos üdvözlését egy pillanatnyi csend követte. Majd apám halkan, és kissé szomorúan megszólalt.

- És mi történt? Megtaláltad a tollat? – kérdezte, mikor meglátta, hogy nincs Axelnél.

- Sajnos nem. – rázta meg a fejét Axel. Időközben Venge és Nanook is odajöttek hozzánk, és leültek Axel mögé. – De már tudom, mit kell tennem. Még ma el kell mennünk, van pár dolog, ami elintézésre vár.

Bánatosan hallgattam, mert sejtettem, hogy nem fog velünk maradni, igaz, nagyon szerettem volna.

- Biztos elmész? – kérdeztem, miközben könnyeimmel küszködtem, és odaálltam elé, sötét szemeibe nézve. De azokban csak bátor elrettenthetetlenséget fedeztem fel, tudtam, biztos abban, mit akar. – Nem maradsz velünk? Legalább pár napra...

- Ne haragudj, de nem tehetjük meg – válaszolta a félvér, és egy pillanatra a farkasokra nézett. – A Ködfalka sem lenne túl boldog miatta.

- De én igen – jegyeztem meg halkan, de már lemondtam arról, hogy bármire is rávegyem őt. – És a Hold Királyai többi tagja is...

De Axel csak komolyan és egy kissé mosolyogva nézett rám, szemének fekete körvonala alól. Vöröses bundáját felborzolta a téli szellő, sörénye lágyan ringatózott, miközben odahajolt hozzám, és a fülembe súgott.

- Lesz még idő, mikor mi találkozni fogunk, biztos vagyok benne – mondta halkan, és bár szavai reményteljesek voltak, csak szótlanul hallgattam őt. – De ez még nem jött el. Még nem... A barátaimat, és engem még mindig vár a feladatom, és addig nem nyugszom, amíg nem teljesítem.

- Hiányozni fogsz – válaszoltam neki halkan, hiszen úgysem bírhattam volna rá a maradásra. Arcomat fájó szívvel  vastag nyakszőrébe fúrtam, miközben az ő feje a vállamon nyugodott. – Vigyázz magadra!

- Te is nekem – válaszolta, és elsétált mellettem, miközben elbúcsúzott apámtól, és anyámtól. – Ne aggódj, abban vagyok a legjobb. – válaszolta, mikor hátranézett rám.

Ezután megfordult, és végignézett a csapat többi tagján. Ők búcsúzóan bólintottak felé, majd Axel, és útitársai elfordultak tőlünk. Elhagyták a fákat, és egy kicsit távolabb álltak meg. Én még lopva feléjük pillantottam, és örültem, hogy tekintetem nem maradt viszonzatlanul. Viszlát! – gondoltam, de valamiért nem akaródzott kimondani.

Az akita mintha sóhajtott volna, és végignézett két másik barátján, majd hirtelen egy fehér burok tűnt fel, összeérve végleg, eltüntetve mind hármójukat. Úgy láttam, mintha még utoljára Axel valami olyasmit mondott volna nekünk, hogy: viszlát, nemsokára! De lehet, ezt csak én képzeltem be. Egy biztos volt, mégpedig az, hogy ő eltűnt, és ez szomorú űrt hagyott bennem. Titkon persze abban bíztam, neki lesz igaza, és egy szép nagyon (mert biztosan szép lesz az a nap!) még találkozni fogunk.

- Vajon hová mehettek? – tűnődtem el hangosan, az üres helyüket nézve a fák között. Idővel a Nap annyira leért, hogy pont a fák felé sütött a szemembe, ezért a többiek felé fordultam. Reméltem, nem fognak nagy veszélyekbe keveredni.

- Talán lepihennek egy kicsit – találgatott Anuke, leülve mellém.

- Axel, és a pihenés? – nevetett fel Éjszőrme. Igaza volt: amióta találkoztunk, egyszer sem láttam őt aludni. – Azt kötve hiszem.

- Szerintem inkább elindulnak, újabb kalandokat keresni – válaszolta magához térve Ezüstárny, széttárva hófehér szárnyait.

Mindannyian összenéztünk, pillantásunk újra a többi farkasra tévedt. Meglepve láttam, hogy a dadák lábainál kergetőző kölyök megálltak, és nagy szemekkel néztek ránk. Fél fülemmel még elkaptam suttogásaikat, amikben nem egyszer tudtam kivenni a „hős" és a „harcos" szavakat.

- Nézzétek meg őket! – súgta egy fehéres szőrű nőstény az egyik sötétszürke kölyöknek. – Ha felnőttök, váljatok olyanná, mint ők!

Ezt hallva, meglepve néztünk össze. Erre azért egyikünk sem számított. Hirtelen eszembe jutott valami, amit már egy ideje meg akartam tenni. Az orrom hegyével óvatosan megböktem Ezüstárnyat, aki kerek szemekkel nézett le rám.

- Köszönöm – súgtam sötétbarna fülébe, miközben megnyaltam az arcát.

- Mégis mit? – kérdezte ő, talán egy kicsit zavarban volt. Megláttam, ahogyan mancsait mélyebbre süllyeszti a hóban, bundáján szelíden tündököltek a fehér pelyhek.

- Mindent – válaszoltam, mintha ez olyan egyértelmű lenne. – Hogy megtanítottál kitartónak lenni, és küzdeni. És azt, hogy részt vehettem ebben az útban.

- Ó – kerekedtek el még jobban a hím szemei, miközben lenézett rám. Lehajolt hozzám, és nyelvével megnyalta a homlokomat, éreztem meleg leheletét. – Ez esetben, nagyon szívesen. – válaszolta, kedvesen felnevetve.

Tekintetem anyára tévedt, aki egy kicsit zavartan nézett körbe az összegyűlt farkasokon.

- Hol van Jairó? – kérdezte, aggódva apára nézve. – Ugye nem esett semmi baja?

Tehát apa nem mondta el neki, hogy ő hozta el a Lélektollat, és az óta senki sem látta, miután elhagyta az Árnyékfalkát is – jöttem rá szomorúan. Persze meg tudtam őt érteni, talán apa nem akarta, hogy anya még miatta is ideges legyen.

Apa csak lehunyta a szemét, és felsóhajtott. Nem válaszolt, lesunyta fekete füleit, majd látva anya szigorú pillantását halkan megszólalt.

- Ő vitte el a Lélektollat – mondta röviden, és hozzátette. – Az Árnyékfalkába ment vele, és miután a falka összeomlott az átok súlya alatt, ő elmenekült. Leilanáék már nem találkoztak vele.

- Effys szerelmére! – suttogta halkan anya, füleit hátracsapta, lila szemei egészen elkerekedtek. – Akkor azért éreztem azt, hogy valami rossz történt vele...

- Van egy olyan érzésem, hogy fogunk még találkozni Jairóval – szólalt meg Éjszőrme sötéten, és nem túl reményteljesen. Sejtettem, hogy igaza lesz neki.

Megráztam a fejem, próbáltam elüldözni a fejemből hirtelen támadt, nyomasztó gondolataimat. Hiszen végre hazahoztuk anyát! Boldog voltam, és igyekeztem a jelennel foglalkozni.

Az eddig morajló tömeg hirtelen elhallgatott. Először nem értettem a miértjét, majd megláttam Fagyott Esőt, aki a Kékszikla barlangjából jött ki, és méltóságteljes lépteivel felénk haladt. Felugrott a fekete sziklára, és anyám leült a szikla aljába, arra gondoltam, valószínűleg ez lehet a sámán helye. Az alfahím megvárta, hogy mindenki elhallgasson, majd miután farkunkat behúzva meghajoltunk előtte tiszteletünk jeléül, ő zengő hangon megszólalt.

- Tehát visszatértetek, Ködfalka kiválasztott farkasai – mondta, majd folytatta. – Büszke vagyok rátok! Mindannyitokra. Azt kívánom, bárcsak minden falkának ilyen erős, és rátermett farkasai lennének, mint amilyenek itt vannak, a Ködfalkában. Hajnallélek – itt lenézett a szikláról anyámra, és nyugodtan bólintott felé. Anyám felnézett a sziklára, és szelíden a vezérre pillantott, miközben csendesen körbefuttatta tekintetét a falkán. – Azt hiszem, az egész falka nevében mondhatom, örülök, hogy újra itt vagy, épségben köztünk.

Azonban anya nem kívánt megszólalni, amit annak tudtam be, hogy nem akarta most megijeszteni a farkasokat a gottók tervével, és azzal a sok más szörnyűséggel, amit tőlük hallott. Viszont ránk nézett, tekintetéből kiolvastam, sok mindent kell még holnap megbeszélnünk, és persze kalandjaink is elmesélésre várnak még. Anuke-ot ismerve, biztos voltam benne, hogy a történetünk megvadult sárkányokkal, hatalmas nagymacskákkal, és persze mesés tájakkal kiegészített legenda lesz, de ezt igazából nem bántam. És persze, be kell számolnunk Fagyott Esőnek a Halálfalkáról is, mihamarabb.

De Fagyott Eső nem hagyta abba, és felnéztem rá, az este közeledésével egyre sötétebbé váló, erőteljes alakjára. Kicsit szerencsétlenül éreztem magam, ahogyan hatan ott ültünk, a szikla alatt, a többi farkas előtt, és bár nem néztem rájuk, tudtam, minden szem ránk szegeződik.

- Mostantól ti már nem vagytok többé a Ködfalka gammái – szólalt meg Fagyott Eső, sápadt, kék szemei büszkén csillogtak a növekvő homályban. – Ettől a pillanattól kezdve kinevezlek titeket deltáknak, ezen túl a falka elismert tagjai lesztek. Hajnallélek, beleegyezel, hogy ezek a farkasok őrizzék falkánk határait, míg alszunk, vadásszanak a legszebb zsákmányra, ami csak él, harcoljanak a farkasok becsületéért, és tanítsák a fiatalokat?

- Igen – bólintott anya, és mosolyogva ránk nézett. – A Szellemek kísérjék utatokat, és segítsenek benneteket, ha veszélyben vagytok.

Most már biztos voltam benne, hogy elájulok. El sem akartam hinni, hogy mától én is a delták közé tartozom, és kinevezésünk már nem is lehetett volna ünnepélyesebb. Kihúztam magam, bár remegtem az örömtől, és magabiztosan az alfa szemébe néztem, tekintetében öröm bujkált.

A Nap aranyszínű takarásban ment le, és az égen csak néhány, hosszúkás felhő nyúlt el, miközben halványan felpislákoltak az első csillagok. De lent, a fák fölött feljött a kerek, ezüstösen világító Hold, és úgy láttam, mintha ránk mosolyogna, és én visszamosolyogtam rá. Az alfahím elismerő szavai büszkeséggel töltöttek el. De ezután Éjszőrmére sandítottam, aki egy kissé csalódottan ült Vadfagy mellett: hiszen ő már eddig is delta volt!

Fagyott Eső ezt jól tudta, mert csak bólintott a bátyám felé, és azonnal megszólalt.

- Éjszőrme – szólította meg a fekete farkast. Ő azonnal felkapta a fejét, és egyetlen szemével az alfahímre nézett. – Bátor vagy, és merész. Mint nemrég kiderült, a falkánk újabb sötétség elemű farkassal bővült, az ő neve Füstvihar, talán ismered is.

Ezt követően, a tömegből egy füstös sötétszürke bundájú hím vált ki, alig lehetett másfél évnél idősebb. Azonnal felismertem benne a fiatal kölyköt, akit még ősszel igyekeztem megvédeni attól az óriás vaddisznótól. Nagy, aranysárga szemei ragyogtak, amikor a bátyámra nézett, aki megszólalni sem bírt egy pillanat erejéig.

- Úgy döntöttem, ő lesz a te első tanítványod. – folytatta a vezér, és Éjszőrmére nézett. – Biztos vagyok benne, hogy remek tanítóvá fogsz válni, és mindent megmutatsz neki, amit a sötétségről és az árnyékokról tudnia kell.

- Persze – válaszolta boldogan a bátyám, és farkával barátságosan intett Füstvihar felé.

A fiatal hím kissé behúzott farokkal megállt előtte, majd a két farkas kicserélte egymás szagát, és összedörzsölték a sörényüket, mivel mindkettőjük, hasonló mintájú farkasjegye ott helyezkedett el. Miután a rövid szertartás véget ért, leültek egymás mellé, és szembefordultunk a falkával.

Fagyott Eső mondandója lezárult, mivel látta, hogy a falka többi tagja már alig várta, hogy velünk beszélhessen, ezért leugrott a szikláról, és a hatalmas, szárnyas béta, Karomszárny mellett ült le.

A Nap teljesen lement már, és a hó a lábunk alatt csillagként ragyogott. Szerettem volna mondani valamit, de valamiért minden szó, értelmét vesztette volna. Örültem, hiszen mindenki itt volt velem, a családom, és a barátaim persze, ennél többre nem vágytam. A farkasok megindultak felénk, és végeláthatatlan kérdésekbe kezdtek, amikre vagy bólogattam, vagy a fejem ráztam, a többiekhez hasonlóan.

Anuke hosszú mesélésbe kezdett, már az elején hallottam olyan elemeket is, amik valójában meg sem történtek velünk, de ő csak drámai hangon folytatta a történetet, amit mosolyogva figyeltünk. Oldalra fordulva láttam, hogy Éjszőrme megnyalja Tundra orrát, aki a sörényéhez dörgölőzött. Kicsit későn vettem észre, hogy valaki kedvesen a vállamhoz bújt.

Ezüstárnyra vigyorogtam, mert nem igazán tudtam mit mondjak neki. Mellette egésznek, és boldognak éreztem magam, azok a pillanatok voltak a legértékesebbek, amiket vele tölthettem. Játékosan a vállára tettem fel mellső lábaimat, majd birkózni kezdtünk, mindenki szeme láttára. A hóba borultunk, és nevetve lefeküdtünk egymással szembe.

Hátrafordulva még a szüleim felé néztem, akik a szikla mellett ültek, és küldtem feléjük egy kedves pillantást. Majd fekve előrefordultam, hirtelen olyan bátornak és rátermettnek éreztem magam. Végül is, minden olyan furcsán tökéletes volt. Életemben talán először.

Sziasztok! Hát igen... befejeződött az első történetem. Nem tudom, mit írhatnék ide, talán csak annyit, hogy nagyon szerettem írni, élvezet volt minden mondatát megalkotni. Nagyon szépen köszönöm a pozitív visszajelzéseket, a segítő kritikákat, a díjakat és a csillagokat is, minden megtekintéssel együtt. :) Ha van valamilyen kérdésetek a történettel kapcsolatban, vagy valami nem volt tiszta nektek, akkor nyugodtan kérdezzétek meg hozzászólásokban, válaszolni fogok rájuk, legjobb tudásom szerint.  Valószínűleg még írni fogok egy plusz részt is, de ez nem fog külön fejezetnek számítani, inkább valami olyan lesz, mint a Marvel filmek végén azok stáblista utáni jelenetek. :D Igyekezni fogok, hogy még a jövőhét elején felkerüljön, és utána lezárt lesz a történet.

Addig is, viszlát, köszönöm, hogy elolvastátok a történetem! :)