Lassan, pislogva nyitottam ki a szemem, de amikor megláttam hova kerültem, újra kedvem lett volna becsukni. Egy földalatti járatban lehettem, melynek kemény kőfalai voltak. Nem voltam olyan mélyen, mert láttam, hogy a járatba tőlem nem messze, fény szűrődik be.

Szívem riadtan összeszorult, és menekülni akartam, de nem bírtam megmozdulni, a testemet kínzó fájdalomtól. Ekkor jöttem rá, hogy nem egyetlen inda tekeredett rám fojtogatóan, hanem mellső mancsaimat külön-külön egy kisebb növény szorongatta.

Erőt vettem magamon, és újra megpróbáltam felállni. Miközben négy lábra álltam, borzongás futott végig rajtam, mert a kőpadló melyen eddig elterülve feküdtem jéghideg volt. Szőrömet borzolva fedeztem fel, hogy az indák melyek fogva tartottak, a mennyezetről lógnak alá. Semmi esélyen nem lesz megszökni – jöttem rá elkeseredetten.

A félhomályban a többieket kerestem. Legnagyobb megkönnyebbülésemre megláttam Ezüstárnyat, aki szintén az indák által megkötözve feküdt. De nem csak ő volt eszméletlenül: a Hold Királyai összes tagja rajtam kívül kiütve feküdt a földön, mellső mancsaikra indák csavarodtak rá.

Amennyire a vastag növények engedték, odamentem Ezüstárnyhoz, aki a legközelebb volt hozzám. Óvatosan megszagoltam a bundáját, magamba szívva lágy illatát, majd fogaim közé kaptam az őt fogva tartó növényt, és vadul rángatni kezdtem, minden erőmet beleadva.

- Mit csinálsz, Leilana? – kérdezte Ezüstárny halkan, erőtlen hangon. Örültem, hogy végre magához tért, ezért alig észrevehetően megcsóváltam a farkamat, de legszívesebben boldogan végignyaltam volna az arcát.

- Kiszabadítalak, mi mást? – kérdeztem vissza meglepetten. – De ha nem mozognál, sokkal egyszerűbb lenne. – mondtam neki, és tovább rángattam az indákat, de azok érdekes módon egyáltalán nem akartak elszakadni, ami nagyon furcsálltam.

Ezüstárny engem halva fáradtan elmosolyodott, mancsát a fejemre tette, és fektében szelíden ellökött magától.

- Te csak ne taszigálj itt engem! – szóltam rá, majd Ezüstárny lassan felkelt és megszólalt.

- Csak saját magadat fárasztod ezzel – mondta nekem, a helyzethez képest különösen nyugodtan. – Ezt az indát a démon hiénák tudják egyedül leszedni.

- Honnan tudod? – kérdeztem tőle kételkedve.

- Hallottam, mikor idehoztak – mondta, most már négy lábra állva. – Úgy sajnálom, Leilana!

- Ugyan mit?

- Hogy nem hallgattam rád, még akkor, az erdőben. Ez az egész az én hibámból történt – mondta szomorúan, melytől ösztönösen is megráztam a fejem.

- Nem tehetsz róla – jelentettem ki határozottan. – Senki sem tudta, hogy ebben az erdőben hiénák is élnek.

- Akkor sem kellett volna utánam jönnötök – folytatta Ezüstárny rendületlenül. - Ez az egész egy csapda volt!

- Akkor sem fogunk magadra hagyni, azt felejtsd is el! – válaszoltam neki felháborodottan. – Ezért vagyunk mi a Hold Királyai.

Ezüstárny ezt az igazán szenvedélyes kijelentést hallva elmosolyodott egy kicsit: - Ezt csak azért találtuk ki, hogy Éjszőrme békén hagyjon minket vele, ezt te is tudod. – mondta, miközben körülnézett.

- Mi van velem? – szólalt meg egy ismerős hang a sötétből. Azonnal megvillant egy narancsszínű szem, és a félhomály egy fekete bundát engedett megmutatni. Magamban persze azonnal megnyugodtam, hogy Éjszőrme is jól van. – Már ájult sem tudok lenni, anélkül, hogy ne a ti kis romantikázásotokat kelljen hallgatnom? – kérdezte cinikusan.

- Te végig hallgattál minket? – kérdezte meglepetten Ezüstárny. Mikor én is szólni készültem volna, hirtelen mozgolódás támadt a sötétben. Először nem tudtam mi okozza, majd rájöttem: a többiek is kezdenek magukhoz térni.

- Csak kíváncsi voltam, mondotok-e valami érdekeset is egymásnak – vonta meg a vállát érdektelenül. – Gondoltam, kivárom.

Nem hiszem el ezt a farkast – morogtam magamban.

- Hol vagyunk? – szólalt meg Anuke ijedt nyüszítése valahol a sötétben.

- Valami földalatti börtön szerűségben – találgatott Vadfagy. Tundra kelt fel a legkésőbb, de szerencsére neki sem esett semmi baja.

- Mindenki jól van? – kérdezte féltőn Ezüstárny, miután a Hold Királyai összes tagja felébredt.

- Ja, - válaszolt Éjszőrme megjátszott vidámsággal a hangjában – soha jobban, kösz a kérdést.

Míg Ezüstárny Éjszőrmének magyarázkodott, én kíváncsi voltam, honnan jött be az a kevés fény, ami a börtönünkben volt. Nem kellett sokáig keresgélnem: nem sokkal előttem, egy halvány fénysugár szűrődött be a mennyezetbe vágott résen.

- Vadfagy, tudnál nekem segíteni? – kérdeztem a csapat legnagyobb termetű farkasát.

- Öhm... persze. Miben is? – válaszolta segítőkészen. Sárga szemei kíváncsian világítottak.

- Légy szíves, állj be nekem a fénysugár alá – mondtam neki odamenve hozzá, amennyire persze az indáim engedték. – Szeretném tudni, hova kerültünk.

Örömmel vettem észre, hogy Vadfagy indái elérnek a fényforrásig, sőt az enyémek is. Egy pillanat alatt felugrottam a hátára, amit ő szerencsére szó nélkül viselt. Mivel a mennyezet még így is magas volt, ezért óvatosan felágaskodtam, és mellső mancsaimmal megtámasztottam magam a négyzet alakú rés peremén. Átnéztem a rácsokon, és megpillantottam az öreg kőépületeket, melyek körül démon hiénák somfordáltak, szemeik dühösen villogtak, mikor észrevettek engem. Meglepődve és mégis szomorúan jöttem rá, hogy már éjszaka van, és a csillagok fehér fénye világított be hozzánk. Azonnal eszembe jutott apám, aki azt mondta, este beszélni akar velem. Igyekeztem elfojtani a könnyeimet, majd nagyot pislogtam, hogy a többiek ezt ne lássák.

- Na, mit látsz? – kérdezősködött Vadfagy.

Leugrottam a hátáról, és megszólaltam: - A kőházak alatt lehetünk, ja és mindenhol démon hiénák vannak.

- Úgy hallom, valaki jön felénk – szólalt meg ekkor Tundra csöndesen.

Igaza volt: a sötétben egy világító szempár jött felénk, hangosan morogva. Gyorsan visszaindultunk Vadfaggyal a többiekhez, akik ledermedve figyelték a közeledőt.

Mielőtt még lelki szemeimmel elképzelhettem volna a létező legszörnyűségesebb hiénát, a démon beállt a fénysugár alá, és jól szemügyre vett minket. Meglepve jöttem rá, méretre akkora lehet, mint én, és arcra sem volt olyan kegyetlen, mint társaié, akik vicsorogva néztek rám a sötétben. Mivel oldalaiból hosszú denevérszárnyak álltak ki, rögtön tudtam, hogy egy nősténnyel van dolgunk. Mit akarhat itt egyedül? – találgattam magamban. – Meg akar ölni minket?

Miután mindannyiunkat végigmért nagy, sötét, hideg fényű szemével, kerek fülét megbillentette és megszólalt.

- Ki akartok jutni innen? – kérdezte a nőstény, és szárnyai legnagyobb meglepetésemre egy fekete villanással eltűntek az oldalában. Zömök, erős testét összevissza álló, bozontos szőr borította, sötét foltjai világítottak halványbarna bundáján.

Kérdésén kissé megdöbbentem. Csapdát sejtettem, ezért hátrébb álltam, és megvártam, míg más válaszol helyettem, hogy ne nekem kelljen.

- Remélem, ez a kérdés az őszinte szarkazmus fészkéből fogant – válaszolta neki lustán Éjszőrme, egy pillanatra megvillantva szemfogait a démon felé.

- Mit akarsz elérni ezzel? – kérdeztem a hiénát, és minden bátorságomat összeszedve a démon elé álltam, amennyire az indáim engedték. Hirtelen eszembe jutott, amit Ezüstárny mondott: hogy a növényeket csak a hiénák tudják leszedni rólunk.

Ezüstárny egy pillanat alatt elém ugrott, amin kissé meglepődtem, egyrészt mert még sosem állt ki mellettem így senki, másrészt azt hittem, hirtelen mozdulatát fenyegetésnek veszi a nőstény. Sajnos igazam lett. A hiéna megijedhetett Ezüstárny gyors mozdulatától, mert fenyegetően morogva, és más torz, számomra ismeretlen hangokat kiadva borzolta kemény szőrét, hatalmas szemfogait kimutatva. Erre ösztönösen, a magasba emeltem a farkamat, és én is felborzoltam vastag sörényemet, hogy egy kicsit is nagyobbnak tűnjek. Gyorsan átnéztem a vállam fölött, és láttam, hogy mögöttem Vadfagy, Tundra és Anuke is közelebb jöttek, és dühösen morogtak az idegenre. Ekkor tűnt csak fel, hogy Éjszőrme is mellettem termett, és megvetően figyelte a nőstényt, míg hátán vastagon égnek állt a szőre. Nem volt nehéz kitalálni, mire gondolhatott.

- Alkut ajánlok nektek – szólalt meg ezután a hiéna. Szőrét lelapította, és nem vicsorgott többé, de tekintete elszánt volt és félelmetes, melytől végigfutott rajtam a hideg. Ezüstárnyat látva én is felhagytam a fenyegető testtartással, és kíváncsian figyeltem a hiénát, azt várva mit fog még mondani. A nőstény ezt látva kissé nyugodtabban folytatta – Segítek nektek megszökni, cserébe ti is segítetek nekem.

- Alkut kötni egy démonnal? – szólalt meg Vadfagy bizalmatlanul. – Azt már nem!

Ezüstárny hátranézett és egy pillantásával elhallgattatta Vadfagyot, majd gyanakvóan megkérdezte: - Honnan tudhatjuk, hogy bízhatunk benned?

A hiénára néztem, és kíváncsian vártam, mit válaszol erre.

- Honnan? – kérdezett az vissza, halkan felvihogva – Nálunk ezt hívják bizalomnak, farkas.

Tehát vagy megbízunk benne, vagy itt hagy minket örökre – vontam le a következtetést, és borzongás futott végig rajtam, ahogy rájöttem, hiába mi vagyunk többen, mégis kiszolgáltatottá váltunk vele szemben.

Össze voltam zavarodva. Nem tudtam eldönteni, csapdát sejtsek-e mögötte, ahogyan azt sem, miért van szüksége a mi segítségünkre.

- És mi miben segítsünk neked? - kérdeztem tőle ezután.

- Nézzétek – sóhajtott a hiéna, egy pillanatra becsukva nagy, sötét szemeit. – Zahira megölette az öcsémet. Feláldozta valami ősi szellemnek, így már nincs kiért maradnom többé. Mellesleg nem akarom, hogy még többen meghaljanak, csak azért mert rossz helyre tévedtek.

Ezüstárny kivételével egyszerre néztünk össze, aki értetlenül pillantott ránk. Azonnal eszembe jutott a halott hiéna a sziklatömb mögött, és fájdalommal szorult össze a torkom. Eszembe jutott Éjszőrme, és akaratlanul is megsajnáltam a nőstényt. Körbenéztem a többieken, és arra gondoltam, talán az ő fejükben is hasonló dolgok járhatnak.

- Rendben – törte meg a hosszas csendet Ezüstárny határozott hangja. – kérlek, szabadíts ki bennünket. Cserébe, mi is segítünk neked megszökni.

A nőstény szinte már kételkedve nézett fel Ezüstárnyra, mintha maga sem hinné el, amit hall. Mégsem szólt semmit, hanem szájába vette az egyik indát, ami az ezüstös farkas egyik mancsára tekeredett rá. Erővel megharapta, magamban én is összerezzentem állkapcsa hangjától. A növény semmivé foszlott, nemcsak Ezüstárny egyik mancsánál, hanem a másikén is.

- Kojukinak hívnak – mondta szinte mellékesen, miután mindannyiunkat kiszabadított.

Miután sorban bemutatkoztunk neki, újra megszólalt: - Gyertek! Nincs sok időnk, Zahira biztosan észrevette, hogy eltűntem.

- Zahira? – kérdeztem tőle rosszat sejtve.

- Ő a klánom vezére. A legerősebb nőstény – magyarázta Kojuki, majd farkával intett, hogy kövessük.

Végigszaladtunk a félhomályban, a sok időn át tartó fekvés után jól esett végre mozogni. Ahogyan az alagútban futottunk, a járat egyik sarkában ájultan fekvő, indákkal megkötözött hiénákat láttam. Mi ez az egész hely? – kérdeztem magamtól.

- Megkötöztem őket, hogy később ne tudjanak a nyomunkba eredni – mondta Kojuki, látva az értetlenséget arcomon. – Mivel nőstények, így senki nem fog repülve követni minket.

- Nem semmi – jegyezte meg Anuke.

A járat felfelé emelkedett, majd egy mohos lépcsőn át vezetett ki a városba. A kintről beáramló friss, esti levegő szinte ajándék volt az orromnak a járat dohos bűze után. Hosszasan szimatoltam, élvezve visszanyert szabadságomat.

- Megmentettél minket – mondtam Kojukinak hálásan. – Köszönjük.

Kojuki nem válaszolt semmit, csak egy félmosolyt küldött felém, majd előre nézett.

- Ne... - szólalt meg ezután, nagy szemei még jobban kitágultak. Széles mellkasa gyorsan járt, szinte hallottam rémült szívverését. – Zahira előjött...

- Honnan tudod? – kérdezte Ezüstárny.

- Érzem... Mi, hiénák, tudjuk mikor, és hol jár a vezérünk. – mondta Kojuki végignézve rajtunk.

- Ti is halljátok ezt? – kérdezte hirtelen Anuke. Neki volt a leghosszabb füle, de én is azonnal meghallottam a közeledő hiénák vad morgását és torz vihogását. A járat felől jött, és nem ígért semmi jót.

- Igen... - válaszoltam alig hallhatóan.

- A francba! – átkozódott Kojuki, majd felszaladt a lépcsőn, mi pedig utána szaladtunk.

Kiértünk a házak közé, ahol nyomban szembetaláltuk magunkat egy csapat dühös hiénával. Sörényüket borzolták, és szájukból ömlött a nyál, miközben undok vicsorgássá torzult.

- Áruló! – köpte az egyikőjük, azonnal Kojukira támadt.

Azonnal rájöttem, Kojukit egyáltalán nincs miért félteni: villámgyors mozdulattal harapott ki egy darabot a hiéna oldalából, majd a vállára felkapaszkodva marcangolta a nála jóval nagyobb démont. Az nem sokkal ezután, üvöltve beszaladt a fák közé.

Azonban ez csak a kezdet volt. A házak közül világító szem párak lestek ránk dühösen, amitől akaratlanul is felállt a szőr a hátamon. Ilyen ellenséggel még soha nem harcoltam ezelőtt – gondoltam ijedten. Felborzoltam a bundámat, és fogaimat kimutatva meredtem rá a Hold Királyaira támadó hiénákra.

Egy kisebb, sötétbarna példány kárörvendően vihogva állt elém, és koszos szőrét rázva felém ugrott. Gyorsan kikerültem, de nem voltam felkészülve a mágikus támadásra: a hiéna egy nagy, fekete ködgolyót küldött felém, ami elől igaz, ki tudtam térni, de a bundámat súrolta. Dühösen a legvadabban lángoló tűzre gondoltam, úgy éreztem, szinte már az én bundámat égeti. A tűz most sokkal nagyobb volt, mint az eddigiek: méretre egyezett a hiéna fejével. Tűzgömbbé rendeződött, és a föld felett lebegett, arra várva, mikor mondom meg neki mit tegyen.

Miután megparancsoltam neki, támadjon a hiénára, a sötétben erősen világító tűzgömb a démonnak csapódott, akit váratlanul ért a támadás. A lendület ereje nekilökte az egyik épület növényekkel benőtt falának, és az oldalán kiégette a bundáját.

A többiekre néztem, hogy lássam, hogyan boldogulnak. Éjszőrme sötéten gomolygó ködalakja szinte kivehetetlenné vált az éjszakában, és ez jól megzavarta a hiénákat, könnyedén kicselezte őket. Meglepve jöttem rá, valóban jól tud harcolni. Mellette nem sokkal Vadfagy használta mágikus erejét: a szájában egy sárgán világító villám kapott helyet, melyet belelőtt a földbe két hiéna közé. Azok sok-sok őzugrást zuhantak arrébb. Ezüstárny a levegőt használva széllöketet küldött a rácsimpaszkodott hiénákra, ami odébb repítette őket.

Azonban megláttam, hogy Tundrának és Anukenak segítségre lenne szüksége. Anuke hátát kőpáncél fedte, viszont az oldalát nem, és jól láttam, hogy vállán egy hosszú sebhely van, melyből vér szivárog. Tundra védelmezően elé állt, de ő a harcban nem tudta sok hasznát venni varázserejének, ezért csak a fizikai erejére hagyatkozott. Azonnal megláttam, hogy egy hatalmas, fekete hiéna közeledik feléjük.

Minden erőmet összeszedve, a hatalmas hiéna felé rohantam. Beleharaptam a hátsó lábába, amitől az dühösen felmordult. Egy villámgyors mozdulattal felém fordult, aminek örültem, hiszen így Tundra és Anuke megmenekülhetett. Kinyitotta a száját, és védekezni készültem, azonban ő gyorsabb volt: éles fogait a nyakamba mélyesztette, mellső lábaival lefogta a mellkasomat, hogy ne tudjak mozogni.

Mielőtt még pánikba eshettem volna, eszembe jutott valami, amire még Lávahold mester tanított a Ködfalkában. Izmaimat eddig szorosan befeszítettem, most viszont hagytam, hogy elernyedjenek, és erőtlenül feküdtem a földön. Vártam, amíg a hiéna újra harapni készül, azonban sárga agyarait nem tudta újra a nyakamba vájni, mert minden erőmet beleadva jól gyomorszájon rúgtam.

Azonnal elengedett, és meglepetten nézett rám. Kihasználtam a lehetőséget, és gyorsan beleharaptam a vállába. Fogaim mélyen átszakították a bőrét, majd leszálltam róla, és elégedetten figyeltem, ahogyan nyüszítve berohan a fák közé.

Tundráék felé fordultam, akik időközben két másik, jóval, kisebb hiénával verekedtek. Szerencsére mindketten jól boldogultak. Miután Tundra és Anuke elkergette a két hiénát, Tundra mögém nézett és elkiáltotta magát: - Leilana, vigyázz!

Mielőtt még megfordulhattam volna, egy erős állkapocs mart a vállaim közé, és messzire eltaszított. A hatalmas, fekete hiéna magasodott fölém, és tudtam, most nincs is lehetőségem kicselezni, mert hasamnál fogva a földre szegezett.

- Most kibelezlek, te buta kis farkas! – fröcsögte dühösen a hiéna, és ekkor megvillantak hosszú, éles karmai, amivel a műveletet szándékozta véghezvinni. – Cserébe a vállamért.

Szinte ledermedtem a félelemtől, majd megláttam, hogy Tundra veti rá magát a hiénára hátulról. Erősen belemart a hátába, azonban ekkor valaki más is megérkezett: Kojuki.

A démon gyorsan támadott, figyelmeztető jel nélkül. Száját kitátotta, fogait a hatalmas hiéna nyakába vájta, és nem eresztette el többé. Hihetetlen erejű állkapcsát összezárta a fekete vastag nyakán, ami hangosan roppant egyet, majd a hiéna a földre zuhant élettelenül.

Én is összerezzentem harapása brutális erején, és döbbenten néztünk össze Tundrával.

- Ez ölte meg az öcsémet – mondta Kojuki, szájából még mindig csorgott a fekete vér.

A Hold Királyai többi tagja is odarohant hozzánk. A harcoló hiénák egyre kevesebben lettek, úgy éreztem, ezt a csatát mi nyertük meg.

- Szent Effys, Leilana! – szólalt meg ijedten Ezüstárny. Mielőtt még bármit kérdezhettem volna, azonnal rájöttem, miért mondta ezt. Nyakamon egy széles sebhely volt, melyből vér csepegett, és mikor hátranéztem, láttam, az egész sörényemet vörösre festette. A hiéna harapásáról ijedtemben eddig nem vettem tudomást, most azonban borzalmasan fájni kezdett, legszívesebben elterültem volna a földön. Végignéztem a többieken és láttam ők is csak egy kicsivel vannak jobb állapotban: szőrük össze-vissza állt, testüket harapás és karmolás nyomok borították.

Ekkor azonban, nem sokkal előttünk egy világos derengés jelent meg. Rögtön rájöttem mi az: egy nagy, fehér hiéna, melynek foltjai szürkék voltak.

- Zahira... - suttogta Kojuki rémült arccal.

Lassan közelített hozzánk, hosszú sörénye hatalmasnak tűnt. Oldalából nagy, szürke denevérszárnyak álltak ki. De nem ezt találtam rajta a legfélelmetesebbnek: ahogyan jobban szemügyre vettem az arcát, valami furcsát vettem észre rajta. Állkapcsa folyamatosan járt, de a felső valamiért nem mozgott, amin meglepődtem. Azonnal rájöttem miért: a hiénának két alsó állkapcsa volt, melyek egymással szemben helyezkedtek el, és azok jártak egyfolytában, mint egy bogár csáprágója. Világos szemei sápadtan és kegyetlen fénnyel izzottak.

Ijedten nyeltem egyet. A menekülést terveztem, valamiért éreztem, a klán vezére ellen nem tudnánk nyerni. Ezüstárny és Éjszőrme azonnal beálltak elénk, Vadfaggyal együtt. Azonban riadtan hátrálni kezdtek, mikor meglátták, a sötéten csillogó épületek közül újabb seregnyi hiéna jön elő.

- Zahira nem szokott harcolni – súgta a fülembe halkan Kojuki. – De a többi hiéna az ő jelenlétéből nyeri az erejét.

Ezüstárny hátranézett a válla fölött, és bólintott. Nem mondott semmit, de mindannyian tudtuk, hogy mit jelent. Nyeltem egyet, és lassan megfordultam, a többiek szintúgy. Egy pillanat alatt futni kezdtünk, be a sötét fák közé.

Talán még soha nem futottam olyan gyorsan azelőtt. Életemben akkor éreztem először halálfélelmet, mégsem gondoltam semmire. Vakon követtem Kojukit, fülemmel csak a száraz levél zörgését, és a hiénák szörnyű vihogását hallottam meg. A szemem sarkából láttam a többieket, ahogyan megemelkednek, miközben átugranak egy kidőlt fát, mely fölött én szinte csak átrepültem. Nem mertem hátranézni, de a hiénák szagát erősen éreztem magam mögött. Tudtam, ha a nőstények is megjelennek, nem jutunk ki élve ebből az erdőből.

Előttünk, a fák között halvány ezüstös fény jelent meg. Mindjárt kiérünk az erdőből – nyugtattam magamat. Egy pillanat alatt véget értek a fák, és korhadt leveleket felváltotta a magas aljnövényzet.

Megálltam, mikor megláttam, hogy egy hatalmas szakadék ásít előttünk nem messze. Nem mertem lenézni a mélybe, de éreztem, hogy nagyon mély lehet, mert alulról a víz erőteljes zúgása szólt. Tanácstalanul a többiekre néztem, miközben lihegve álltam a sziklaszakadék szélén. Megfordultam, és láttam, hogy a szakadék túloldalán folytatódnak a fák, csakhogy a másik erdő sokkal élettel telibbnek tűnt.

- Most mi legyen? – kérdeztem riadtan. A többiek nem válaszoltak.

Szemem sarkából valami magas emelkedett ki, ami nem tartozott a fák közé. Odafordítottam a fejemet, és megláttam egy magas faoszlopot, mely szintén Seashát ábrázolta. Elég hosszúnak tűnt ahhoz, hogy kidöntve hidat képezzen a szakadék fölött. A Hold Királyai többi tagjára és Kojukira néztem, láttam, ahogyan szemükben felcsillan a remény, ahogyan ők is rájönnek arra, amire én.

- Éjszőrme és Vadfagy – szólította meg Ezüstárny a harcban két legjobb hímet. – Ti tartsátok fel a démonokat! Kojuki, segíts nekik te is!

A három megszólított csak némán bólintott, és a fák felé rohantak, bevárni a hiénákat.

- Ti pedig, segítsetek nekem! – mondta nekünk Ezüstárny, és a faoszlophoz rohantunk. – Megpróbálom kiemelni a földből.

Míg elkezdtük körbeásni az oszlop alját, Ezüstárny azon volt, hogy a levegőbe emelje, és a szakadék fölé helyezze. Sosem voltam túl kitartó ásás terén, de most minden erőmet beleadtam. A föld a szemembe, valamint az orromba ment, de jutott elég a számba is, ami még jóval ezután is kellemetlenül sercegett a fogaim között. Mikor már elég mélyre ástuk magunkat, Ezüstárny megszólalt.

- Most már jó lesz! – mondta, és megállt az oszlop előtt.

Arrébb mentünk és Ezüstárnyat figyeltük reménykedve. Egy pillanatra megfordultam, majd láttam, hogy Vadfagynak, Éjszőrmének és Kojukinak is sikerült visszaszorítania a hiénákat, de még így is túl sokan voltak. Ezüstárny halkan felvonyított, mire ők is odajöttek hozzánk.

Újra a szárnyas farkas felé néztem, és megláttam, hogy az oszlop földalatti része miatt még így sem tud kiemelkedni a talajból.

- Majd én – mondta a Vadfagy és állkapcsában egy hosszúkás villám jelent meg. Elengedte, és a villám belecsapott a fába, ami a levegőbe emelkedett Ezüstárnynak köszönhetően.

A hiénák azonnal észrevették mire készülünk, és ránk támadtak. Igyekeztem menteni a menthetőt, és a szárnyas farkas elé álltam, aki az oszlop lerakására koncentrált. Mindannyian, közösen védelmeztük, utolsó erőnket is beleadva.

Az oszlop hangos puffanással jelezte, hogy átért a túloldalra. Ezüstárny odarohant hozzánk és hangosan megszólalt: - Kojukival mi majd a végén át fogunk repülni. Leilana, Tundra és Anuke, ti fogtok elsőként átmenni, utánatok jön Vadfagy és Éjszőrme. – Hadarta gyorsan, majd mi hárman csak bólintottunk.

Előre engedtem Anuke-ot és Tundrát, mert semmi kedvem nem volt elsőnek átmenni. Félve léptem rá a vastag oszlopra, azon rettegve, mikor csúszik meg a mancsom a korhadt fát borító mohán. Óvatosan lépkedtem, de tudtam, nem húzhatom az időt, mert az Ezüstárny, Vadfagy, Éjszőrme és Kojuki fájdalmába kerülnie.

Szerencsére nem estem le, és viszonylag gyorsan értem át az oszlop végéhez. Nagy ugrással vetettem le magamat a földre, a puha aljnövényzetbe.

Átnéztem a túloldalra, és láttam, hogy a hiénák egyre többen vannak, de Ezüstárnynak és Kojukinak sikerült feltartania őket, míg Éjszőrme Vadfaggyal átrohant a rögtönzött hídon.

- Leilana! – kiáltott a szakadék túloldaláról Ezüstárny – Gyújtsd fel az oszlopot!

Nem válaszoltam semmit, hanem azonnal a lángoló tűz járt a fejemben. Mancsom mellett meg is jelent egy apró gömb, melyet az oszlopra irányítottam. Egy pillanatra megijedtem, lehet, nem fog meggyulladni, mert nem tanultam még meg, hogyan érjem el, hogy szétterjedjen. Arra gondoltam, megparancsolom neki, égesse fel az oszlopot.

Szerencsére a tűz gyorsan szétterjedt ettől, és az oszlopot recsegve-ropogva felemésztették a lángok, így a hiénák nem tudtak utánunk jönni. Végül a faoszlop kettétört, és leesett a vadul száguldó folyóba. Ezt látva Kojuki és Ezüstárny könnyedén átrepültek hozzánk, magukra hagyva a hiénákat. A démonok fel alá járkáltak a szakadék szélén és dühös pillantásokat vetettek ránk.

- Menjünk – szólalt meg Ezüstárny, miután átértek hozzánk. – A hiénák nem szokták elhagyni a területüket, de ha kiszabadulnak, a nőstények biztosan utánunk jönnek majd.

- Igazad lehet – mondta Éjszőrme, és beszaladtunk a fák közé.

Időközben a csillagok kezdtek elhalványulni, és az ég feketéjét sötétkék vette át. A horizont halványpirosas lett, és megszólalt az első madár, dalával köszöntve az új napot. Kiértünk egy tisztásra, ahol Kojuki segítségével levadásztunk egy szarvast. Miután megettük, mindannyian kifeküdve pihentünk és beszélgettünk az éjszakáról. Ekkor eszembe jutott apám, és megfogadtam magamnak, hogy amint víz közelébe kerülök, beszélek vele.

- Nekem akkor mennem kell – állt fel Kojuki indulásra készen. – Viszlát.

- Viszlát! – mondtam neki szomorkásan, és odamentem a hiénához. – Köszönünk mindent.

Magamnak is be kellett látnom, hogy egészen megkedveltem a hiénát. Gondolatban megkértem a Szellemeket, hogy akárhova is menjen, vigyázzanak rá. Azután eszembe jutott a démonokkal való harc, és beláttam, Koyuki egy rendkívül talpraesett harcos, és nem nagyon szorul rá a védelemre.

A többiek is odasereglettek hozzánk, majd Ezüstárny kissé ünnepélyesen megszólalt: - Ég veled Kojuki. Nélküled, soha nem szabadultunk volna ki.

- Ugyanezt tudom mondani nektek is – válaszolt Kojuki, kibontva tépett denevérszárnyait. – Akármiért is indultatok útnak, remélem, megtaláljátok.

- Tudod, Kojuki – szólalt meg Éjszőrme, miután elgondolkozva végighallgatta a démont. – Nem hittem volna, hogy valaha ezt mondom, de... te egy egész normális hiéna vagy.

- Kösz... - mondta neki a démon, lenézve fekete mancsaira. – Én sem gondoltam soha, hogy farkasok oldalán fogok egyszer harcolni.

Tundra halványan elmosolyodott, és ő is elbúcsúzott a maga kedves módján a hiénától. Ezután Aloe, aki eddig Vadfagy nyakán volt, lemászott róla, és végig tekergett Kojuki lábai között.

- Azt hiszem, megkedvelt téged – mondta neki, miután a zöld kígyó visszamászott a nyakára. Anuke halkan elnevette magát a kígyót látva, majd búcsúzó pillantást vetett Kojukira, de mintha tartana tőle, nem merte megszólítani.

Koyuki végignézett rajtunk, majd egy gyors ugrással felszállt a levegőbe. Sokáig figyeltük egyre távolodó alakját, majd mi is tovább mentünk a gottók nyomait követve, a hajnali napfényben.