Mire a nap elérte az égbolt közepét, mi is megálltunk, és lepihentünk a magas, aranylevelű fák alatt. Fejemben még mindig az éjszaka eseményei kavarogtak, majd úgy döntöttem, keresek valamilyen vízforrást, és beszélek az apámmal. Míg a többiek a kellemes, őszi időben aludtak, én felálltam a gödörből, melyet azért ástam, hogy kényelmesebben feküdjek, és elindultam, összeszedve a gondolataimat.

Felemeltem a fejem, és beleszimatoltam a levegőbe. A vízszagot szinte azonnal megéreztem, és azt követve eljutottam egy kisebb tóhoz, melyet benőtt a nád, és más vízinövények. Arra a részre mentem, ahol tisztán látszódott a víztükör, magamban felidézve, amit Alkonyköd mondott a vízüzenetről.

- Neró, a Vizek Szelleme – mondtam a lágyan hullámzó víz fölé hajolva, miközben tökéletesen idiótának éreztem magamat – kérlek, engedd meg, hogy beszélhessek Alkonyköddel, az apámmal.

Ezután nem mondtam semmit, csak vártam, hogy mi történik. Először semmi sem történt, amin nem lepődtem meg. Majd a víz magától fodrozódott, ezt követően pedig legnagyobb meghökkenésemre, és persze megnyugvásomra megjelent rajta apám fekete maszkos arca. Sötét aranysárga szeme boldogan csillant fel, mikor meglátott.

- Apa... - szólaltam meg, egy pillanatra éreztem, ahogyan szemeimbe könnyek kerülnek, magam sem tudtam igazán miért. Arca az otthonomra emlékeztetett, azokra a pillanatokra, amikor kölyökkoromban hozzábújtam, és elaludtam mellette, abban a hitben, hogy nem létezik a gonoszság.

- Drága Szellemek, Leilana – mondta ezután, és valami furcsa büszkeség is vegyült a hangjában. Ezüstárnynak igaza lehet, tényleg büszke rám – gondoltam. – Nagyon aggódtam érted.

- Semmi baj – nyugtattam meg gyorsan, mikor észrevettem, hogy tekintete a véres sörényemre kúszik.

- Hiszen te vérzel! – kiáltott fel hirtelen.

- Jól vagyok – válaszoltam neki, igyekezve nyugodtnak tűnni. Arra gondoltam, talán arra fog kérni, hogy menjek vissza.

- Tisztítsd meg a sebet – mondta kissé nyugodtabb hangon. – A víz majd kimossa belőle a fertőzést.

- Rendben – feleltem, azon csodálkozva, még nem hozta szóba azt a bizonyos témát. Mikor már nem bírtam tovább, hirtelen megszólaltam. – Te nem is akarod, hogy visszamenjek a Ködfalkába? – kérdeztem tőle aggódva.

- Leilana – sóhajtott apám lehunyva ragyogó szemeit. – nem kérhettelek meg rá, de reméltem, hogy ezt teszed. Persze, aggódom érted, és nem fog eltelni nap, mikor nem gondolnék rád. De tudom, ez a te döntésed volt, és hogy nincs jogom visszaívni téged. Erre még én sem kötelezhetlek.

Nagy, kerek szemekkel hallgattam őt végig, megdöbbenve azon, amit mond. Világosbarna mancsaimat figyeltem, téve még egy tétova lépést víz felé.

- Annyira hiányol! – törtem ki végül. Régen, nem volt nap mikor nem láttam volna apámat, ez volt az első alkalom, hogy nélküle kellett boldogulnom. Hiányoztak a tanácsai, és az, hogy gyakran ő volt számomra az egyetlen vigasz. Majd Hajnallélekre gondoltam, arra, hogy csak halvány emlékeim vannak róla. Igazából csak egyetlen egy: az édes, levendulaillatú, hófehér bundája. Nem hagyhattam, hogy ez örökre csak egy emlék maradjon, melyet elmoshat az idő.

- Te is nekem – mondta lágyan apám, mikor meglátta a könnyeimet. – De most mennem kell. Megígéred, hogy vigyázol magadra? – kérdezte kedvesen.

- Igen, persze – válaszoltam neki, magamat bátorítva. Hiszen már túl vagyok a nehezén: Hajnallélek a közelben lehet valahol. – gondoltam reménykedve. Sajnos, ez is egyike volt a tévedéseimnek.

- Viszlát – mondta nekem, megbillentve fekete fülét.

- Viszlát – válaszoltam, lehunyva a szemeim egy pillanatra.

Alkonyköd elhalványult, majd eltűnt, így a vízben csak a saját, fényes, aranybarna bundámat láttam.

Sóhajtva belegázoltam a vízbe, úgy téve, ahogyan apám tanácsolta. Sörényemről a víz gyorsan lemosta a vért, igaz, sebem még csípett egy két helyen. Először kelletlenül mártóztam meg a tó vizében, majd egyre jobban esett a fürdés. Kimásztam a partra, de csak azért, hogy újra beleugorjak. A langyos víz kellemesen magához ölelt, és mikor lebuktam alá, láttam az apró, fehér fényoszlopokat táncolni a tó alján. Alattam néhány zöldes hal úszott el, majd az árnyékomat figyeltem a hínárral benőtt aljzaton. Miközben úszkáltam, és a víz alá besütő napsugarakat néztem, minden olyan békésnek és szabadnak látszott. Fejemet kidugtam a vízből, és mély levegőt véve néztem a gyönyörű, kék égboltot.

Ezután kimentem a tóból, és megráztam a bundámat, mely ezután égnek állt. Miután megszáradt, visszamentem a többiekhez, magamban elhatározva, nem szólok nekik apámról. Átbújtam egy nagy bokor alatt, és megláttam, hogy a többiek körben állnak, és egy idegen valamihez beszélnek.

- Sziasztok... - köszöntem feléjük, de nem tudtam befejezni a mondatot, mert mikor közelebb mentem, elállt a szavam.

- Hiszen te is gottó vagy! – szólalt meg Vadfagy türelmetlenül. – Csak tudod, hova vitték Hajnallelket!

Odasiettem hozzájuk, majd beálltam Tundra és Anuke közé.

- Mi történt? – kérdeztem tőlük. Ekkor megláttam, mihez beszélnek a többiek: egy fehéres róka állt a kör közepén, vörös szemei villogtak, és hátát begörbítve fújt a farkasokra.

- Jó, hogy ennyire köztünk vagy, Leilana – jegyezte meg Éjszőrme gúnyosan, mikor meglátott. – Nem is tudom, mi lenne velünk nélküled...

- Éjszőrme! – szólt rá Tundra a fekete és szürke mintás bátyámra. Én már megszoktam a stílusát, és nem kaptam fel rajta annyira vizet, mint régebben.

- Miközben távol voltál, - magyarázta Ezüstárny, nem is törődve az acsargó gottóval – Vadfagy és Anuke találkozott ezzel a gottóval, és idehozták nekünk.

- Éppen azon vagyunk, hogy kifaggassuk – mondta nekem Anuke, fontoskodó hangon.

- Értem már – mondtam nekik, jobban megfigyelve a fehér bundás rókát. Nem egy, hanem két farka volt, melyek szürke színben pompáztak.

- De én nem tartozom közéjük! – sziszegte a róka, hegyes fogai között szűrve ki a szavakat. – Ti pedig úgysem fogjátok soha utolérni őket.

- Miért nem? – kérdezte Anuke meglepetten.

- Mert fényteleportot használtak – jelentette ki, mintha ez egyértelmű lenne.

- Rohadékok! – átkozódott Éjszőrme hangosan. Én nem értettem a többiek felháborodását, hiszen soha nem hallottam még erről.

- Mi az a fényteleport? – kérdeztem Tundrát kíváncsian.

- A gottók egyik képessége – válaszolta a koromfekete farkas. – Segítségével oda tudnak eljutni, ahova akarnak.

Válaszul csak hangosan felnyögtem. Ha ilyen könnyen tudnak közlekedni, lehetetlenség követni őket. – jegyeztem meg magamban ijedten.

- És hová mentek? – kérdezte Vadfagy. Állkapcsában megjelent egy tüzesen pattogó villám, melyet bármikor ráengedhetett a gottóra, emellett Aloe is haragosan sziszegett a mancsai között tekeregve.

- Nem kötötték az orromra – mondta megvetően, majd mikor meglátta a villámot, közlékenyen fojtatta – Azt hiszem, mégiscsak hallottam valamit...

- Akkor ne szórakozz velünk, és nyögd ki végre – mondta neki Éjszőrme, látványosan végignézve éles karmain.

- Azt hiszem, a Pusztuló Oromba vitték. – sietett válasszal a fehéres róka.

- De miért vitték el? – kérdeztem akaratlanul is. – Ezt nem értem: gottók a mi oldalunkon álltak eddig. De akkor most miért rabolták el Hajnallelket?

A többiek kíváncsian meredtek a rókára, valószínűleg ő bennünk is ugyanez fogalmazódott meg.

- Mindent én sem tudhatok – morogta a róka, megmutatva fogait. – Ezt a kérdést tegyétek fel azoknak, akik elrabolták a sámánotokat.

Azzal a magasba ugrott, átszökkenve a fejünk fölött.

- Megszökik! – kiáltott fel Tundra, és éppen a nyomába eredt volna, mikor Ezüstárny megszólalt.

- Most már mindegy – mondta lemondóan, és mint láttam igaza lett: a fák között egy fehér villanás jelezte, ő is fényteleportált. – Végül is, mindent megtudtunk – tette hozzá, mikor meglátta, hogy dühösen nézzük a róka hűlt helyét.

- Ebben biztos vagy? – kérdezte tőle Anuke tanácstalanul. – Azt sem tudjuk, hol van a Pusztuló Orom.

Ebben igaza volt. Kijelentése láttán bizonytalanul néztünk össze. Egyvalakit kivéve.

- Én igen – szólalt meg Tundra csöndesen.

- Az nagyon régen volt már... - kezdett bele Vadfagy, de Tundra gyorsan közbeszólt.

- Attól még emlékszem rá – jelentette ki határozottan, mancsával dobbantva egyet, hogy nyomatékosítsa mondandóját.

Tundra honnan ismerheti a Pusztuló Ormot? – kérdeztem magamtól. Jól tudtam, ennek a koromfekete nőstény múltjához van köze, amit ő még nem szeretne közölni velünk. Vadfagyot kivéve persze... Legyőztem a kísértést, hogy megkérdezzem tőle, és csöndben maradtam, a gondolataimba mélyedve.

Valahogy senkinek sem akaródzott megszólalni. Az egyre kínosabbá váló csendet Éjszőrme eltűnődő hangja törte meg.

- Ha nem tévedek – kezdett bele, hagyva hogy az összes szem rá szegeződjön - akkor ez a Pusztuló Orom, az a szikla, ami a Suttogó Hegységben van, igaz?

- Igen – bólintott Tundra komoran.

Nem voltam járatos Anaya területeit illetően, de azt könnyen kitaláltam, hogy akárhol is legyen a Suttogó Hegység, nagyon messze van innen. Ha senki nem ad erre bővebb magyarázatot, majd rákérdezek valamikor - döntöttem el magamban.

- Induljunk – szólalt meg ekkor Ezüstárny. Hangja általában vidám szokott lenni, de most inkább tűnt szomorúnak és reménytelennek.

- Ezüstárnyak igaza van – álltam az ezüstös, szárnyas farkas mellé. – Attól Hajnalléleknek sem lesz jobb, ha csak itt ülünk tétlenül. Ha a Suttogó Hegység olyan messze van, akkor nem vesztegethetjük az időt!

A többiek felénk emelték lassú tekintetüket, és mintha kissé felrázódtak volna attól, amit mondtam, felálltak, majd felzárkóztak mögénk.

A délelőtt hátralevő részét végigfutottuk. Nem sorban, mint ezelőtt, hanem egyetlen, egészet alkottunk, persze Ezüstárny rohant az élen. Lábaimat kinyújtottam, és szinte minden elhomályosult, ami nem előttem volt. Miközben futottam, arra gondoltam, régen mennyire erre vágytam: most pedig aggódtam és kissé talán féltem is attól, ami előttünk áll még.

Kiértünk az erdőből, és megálltunk egy bokrokkal sűrűn benőtt, sziklás lejtő előtt, hogy lepihenjünk egy kicsit.

- Ki éhes? – kérdezte meg Ezüstárny.

- Én nem, köszi – mondtam neki lihegve a fáradtságtól.

Odamentem Ezüstárny mellé, és megláttam, miért kérdezi. A földön egy nagy, sáros pocsolya terült el, melyben vaddisznó patanyomok voltak. Kissé megborzongtam, mert még élénken élt bennem a vaddisznós eset, a Ködfalkában.

A többiek is odajöttek, és megnézték a pocsolyát, majd egységesen megszavazták, hogy nem éhesek.

- Fúj, de undorító! – fakadt ki Anuke kissé fintorogva. – Még ha disznó lennék, akkor sem fürdenék benne.

- Undorító vagy sem – tisztázta Éjszőrme Anuke felé fordulva – Elég frissnek tűnik.

Ebben igaza volt. A pocsolya (erős bűze alapján) alig egy napos lehetett.

- A vaddisznó, ami csinálta, elég közel járhat – jegyeztem meg, majd rájöttem, hogy nem látom sem Tundrát, sem pedig Vadfagyot.

Elfordultam, és megláttam a két farkast egy tölgyfa alatt állva. Úgy tűnt, valamiről nagyon elmélyülten beszélgethetnek. Tényleg lehet valami közöttük, amiről én nem tudok? – találgattam, majd észrevettem, hogy Éjszőrme is a „párocskát" lesi titokban. Narancssárga szeme megvetően villant fel, de lehet, hogy ezt csak én képzeltem bele. Gyorsan elfordítottam a fejem, majd Ezüstárnyhoz és Anuke-hoz sétáltam. Elüldöztem kíváncsi gondolataimat, megálltam a szárnyas farkas mellett.

- Csatlakozhatok, ugye? – kérdeztem, Ezüstárny felé fordulva.

- Persze! – mondta Anuke vidáman, gondolkodás nélkül. Az ezüstszürke farkas nem szólalt meg, és úgy tűnt, tiszta, azúrkék szemét számomra ismeretlen gondok felhőzik el.

- Mi a helyzet? – igyekeztem kihúzni Ezüstárnyból legalább néhány szót, és legnagyobb meglepetésemre most tényleg sikerült.

- Csak az útról beszélgettünk Anuke-al – mondta Ezüstárny lebámulva a mélybe. Alattunk, a meredek lejtő alján sárga levelű fák lombjai ringatóztak a kellemes, őszi időben. Elnéztem a távolba, és megláttam egy széles, zöld füvű mezőt, mely után mintha víz csillogott volna.

Elmélyülve néztem a napsütötte tájat, és ekkor, az ismeretlen távolban megláttam egy hatalmas hegységet, mely mögött egy csorba, lepusztult orom magasodott ki.

- Az a Suttogó Hegység? – kérdeztem rá, sejtve a választ.

- Igen – mondta Ezüstárny. – Az mögött pedig a Pusztuló Orom van. Oda vitték Hajnallelket.

A ködös, kéknek látszódó hegyek nagyon messzinek tűntek, és akaratlanul is nyeltem egyet. Bundám idegesen felborzolódott, igaz, igyekeztem lelapítani.

- Ne aggódj – vigasztalt Anuke kedvesen. Mosolyt erőltettem az arcomra, viszonozva az övét. – Kiszabadítjuk őt. Tudom.

Belenéztem nagy, lombzöld szemébe, melyben megláttam az elhatározottságot. Hirtelen kissé megirigyeltem bátorsága miatt, és azért, amiért ennyire biztos a sikerünkben.

A rozsdabarna farkas felállt, kinyújtóztatva sötét színű mancsait és lábait. Elsétált Éjszőrméhez, aki eddig mosakodást színlelt, de észrevehetően Tundráék után fülelt. Anuke leült vele szemben, és mondott neki valamit, amin a fekete farkas kissé elvigyorodott.

- Látod, azt a folyót? – kérdezte mögöttem Ezüstárny.

- Igen, persze – válaszoltam neki odafordulva hozzá.

- Az ott a Calusa Folyó – mondta a gondolataiba süllyedve. – Állítólag, egyike a legmélyebb folyóknak. Ha a Néma Mezőn át is jutunk, fogalmam sincs, onnan hogyan tovább.

- Biztosan találunk rá megoldást – nem tetszett, hogy Ezüstárny ennyire elkeseredett, ezért igyekeztem mindent megtenni, hogy bátorítsam őt. – Ha hiénákat túléltük, ezt is elintézzük valahogy, ebben biztos vagyok.

- Ott segített nekünk Kojuki – emlékezettett a szárnyas farkas. - Gyere, összehívom őket.

- Rendben! – kiáltottam fel, és követtem Ezüstárnyat.

Az ezüstszürke hím felvonyított, melyet hallva a többiek gyorsan odasereglettek hozzánk. Mikor mindannyian megérkeztek, Ezüstárny megszólalt. - Előttünk a Néma Mező terül el. Szerintem képesek vagyunk egyhuzamban átjutni rajta, pihenés nélkül. Ti hogy vagytok vele?

- Én nem vagyok különösen fáradt – mondtam neki, felnézve rá, elmélyedve kék színű pillantásába. Mellette, úgy éreztem bármire képes vagyok. A lelkem mélyén azt kívántam, bárcsak minden ilyen békés maradna, mint ez a pillanat, de tudtam, ez lehetetlen. – Számomra semmi akadálya.

- Én is így vagyok vele – szólalt meg Tundra ezután.

Miután a Hold Királyai összes tagja beleegyezett, leszaladtunk a lejtőn, és eltűntünk a fák között. Végigszaladtunk az árnyas ligeten, és megérkeztünk a Néma Mezőhöz. Megálltam egy pillanatra, majd mély levegőt véve nekiiramodtam.

A területre nem igazán illett a mező szó. Valójában sokkal nagyobb, hosszabb és szélesebb volt, beért volna kisebb síkságnak is akár. Semmilyen fa vagy növény nem volt rajta, csak a fák és a bokrok, melyek a mező két oldalán nőttek. A fű puha, és aránytalanul sok volt, más aljnövényzet nem is kapott rajta helyet. Mind közül mégis azt találtam a legfurcsábbnak, hogy végig úgy éreztem, itt nem vagyok biztonságban. A táj békés volt, de vegyült bele valami nyugtalanító is. Mikor végigszaladtam a többiekkel együtt, a szemem sarkából láttam, hogy a mezőt szegélyező bokrok utánam nyúltak ágaikkal, mintha valami megbújna mögöttük.

Magam sem tudtam miért, de ösztönösen is félni kezdtem. Úgy éreztem, besétáltunk valaminek a terültére, ami csakis megfelelő pillanatra vár. Ekkor megéreztem egy furcsa, de ismerős szagot: hüllőkét. Rossz érzetem egyre csak erősödött...

Nem sokkal az után, hogy megéreztem a száraz szagot, valami világos rontott ránk a fák közül. Mivel hirtelenül, és váratlanul ért a támadás, kezdetben alig tudtam rá reagálni. Gyorsan megálltam, mikor megláttam, hogy egy kétlábú hüllő vettette rá magát Ezüstárnyra. Dühösen és gondolkodás nélkül ugrottam rá a furcsa sárkányra, igyekezve lerángatni a szárnyas farkasról. Azonnal rájöttem, ez nem más, mint egy erdei futósárkány. Erről a fajtáról sokat hallottam a Nyugati Királyságban, és mindenhol veszedelmes lénynek tartják, a mezei futósárkánnyal ellentétben.

Az erdei futósárkány Ezüstárny szárnyait karmolta, de szerencsére el is engedte, mikor beleharaptam hosszú farkába. A lény szembefordult velem, és jobban meg tudtam figyelni a külsejét. A többi sárkánnyal ellentétben két lábon járt, apró mellsőit csak karmolásra használta. Hosszú nyaka volt, és megnyúlt, tojás alakú feje, szájából kilógtak éles agyarai. Hátán szárnyak is helyet kaptak, de nem használta őket repülésre, igaz, most fenyegetően széttárta őket. Fényes, világoszöld pikkelyei voltak, hátán hegyes tüskék  meredeztek az ég felé. Villogó, sárga tekintetét rám szegezte, amitől kirázott a hideg.

Rámorogtam a sárkányra, megvillantva felé a fogaimat. Fogalmam sem volt arról, mit kezdjek egy ilyen veszedelmes lénnyel, csak azt tudtam, hogy meg kell védenem Ezüstárnyat. Ekkor a mozgékony sárkány felém ugrott, de én gyorsabb voltam nála, legnagyobb meglepődésemre. Kikerültem, és egy hirtelen ötlettől vezérelve a hátára ugrottam, pedig alig lehetett nagyobb nálam. A sárkány hosszú, erős lábaival futni kezdett, én pedig fogaimat belemélyesztettem a pikkelyeibe, a szárnyai közé. Mivel amúgy is leestem volna róla, képtelen voltam elengedni magamtól.

Végiggurultam a földön, és hosszasan néztem a gyorsan szaladó sárkány után.

- Mi volt ez? – kérdezte Tundra aggódva. Odasietett hozzám, és óvatosan megszaglászott. – Nem esett bajod? – kérdezte.

- Nem, jól vagyok – válaszoltam négy lábra kecmeregve.

A többiek, akik jóval lemaradtak, mögöttünk rohantak, most végre beértek minket, és szagláva végigmértek. Ekkor tekintetem Ezüstárnyra kúszott, és amit láttam, attól nagyon megrémültem.

- Ezüstárny... - hebegtem, odarohanva hozzá, nyomomban a Hold Királyai többi tagjával. – Ne...

A szürkés farkas a földön ült, egyik szárnya megtépázva, és véresen lógott, ezüstfehér tollai szanaszét kavarogtak. Ezüstárny lehajtotta a fejét, szemeit becsukta, és nem akart ránk nézni.

Füleimet lelapítottam, és akaratlanul is megnyaltam az egyik vérző sebét a szárnyán. Halkan felnyüszítettem, szinte magamon éreztem az ő fájdalmát is. Dühös voltam, főleg magamra, amiért nem tudtam ezt megakadályozni, és szomorú is, ha arra gondoltam, Ezüstárny talán soha nem fog tudni repülni.

- Köszönöm... - suttogta ezután. Lassan felénk fordította a fejét, szemei fájdalmat tükröztek.

- Nem hiszem el, hogy ez megtörténhet – mondta halkan Vadfagy, és egyetértettem vele.

Körbeálltuk, és nyalogattuk a sebeit, míg Ezüstárny felállt, és megszólalt: - Mik voltak ezek? – kérdezte. – Még soha nem láttam ilyen lényeket.

- Én sem – értett egyet Anuke.

- Ezek erdei futósárkányok voltak – szólaltam meg végül, egy kevés habozás után. – Hallottam róluk egy keveset a Nyugati Királyságban. Általában falkában szoktak vadászni, nem értem, ez miért egyedül jött.

- Hát, nincs is egyedül... - mondta Éjszőrme, a hátam mögé nézve.

Megfordultam, és megláttam egy csomó, két lábra görnyedt, világoszöld alakot felénk osonni. Furcsa, bugyborékoló hangot adtak ki, hátsó lábaikon a hatalmas, görbe karmaik ijesztően villogtak.

- Vegyük körbe Ezüstárnyat! – kiáltottam, igaz feleslegesen.

Mindenki, a dolgát tudva, körbevette a sebesültet, és bundáját borzolva meredt a közeledő hüllőkre. Az egyik sárkány, mintha tudná, hogy én sebesítettem meg a társát, azonnal rám ugrott.

Mivel hihetetlen gyorsasággal tette, nem volt időm kitérni előle. Fogait a hátamba mélyesztette, amitől fájdalmasan felüvöltöttem. Próbáltam lerázni magamról, de nem sikerült. Félelmem egyre csak nőtt, majd megláttam, hogy egy karcsú, fekete alak veti rá magát a sárkányra, és erős állkapcsa a hüllő nyakán csattan.

Megfordultam, és meglepve találtam magam szembe Éjszőrmével.

- Éjszőrme... - vontam volna kérdőre, de persze hálás is voltam neki, mivel megmentette az életemet.

- Ne nézz rám így! – mondta megforgatva egyetlen, narancssárga szemét. – Megígértem apának, hogy egy darabban visszahozlak.

Mikor beszélhetett Alkonyköddel? – merült fel bennem a kérdés. Majd eszembe jutott, hogy mikor lepihentünk az erdőben, Éjszőrme rövid időre elment, arra hivatkozva, hogy unja a társaságunkat.

Gondolataim azonnal megszakadtak, mikor rájöttem, csak még több sárkány rohan felénk. Gyorsan, és kegyetlenül támadtak, és ami igazán meglepett, hogy milyen összehangoltan teszik mindezt. De egyértelmű volt, nem tudunk velük elbánni.

- Ennek semmi értelme! – kiáltotta Tundra, miközben egy futósárkánnyal harcolt.

- Túl sokan vannak – mondta ezután Vadfagy is.

Tehetetlenül Ezüstárnyra néztem. A szárnyas farkas mintha jobban lett volna, mert elindult, igaz kissé sántítva, és elvonyította magát: - Menjünk le, a folyóhoz! – adta ki a parancsot.

Gondolkodás nélkül megiramodtunk, egyre lejjebb jutva a vadul száguldó vízhez. A lelkem mélyén csak abban tudtam reménykedni, hogy nem érnek utol minket a vérszomjas lények. Minden maradék erőmet összeszedve rohantam, mikor megláttam, hogy egy törékeny, rozsdabarna alak lezuhan a földre.

- Anuke! – kiáltottam, és gyorsan visszafordultam érte.

A keleti félhold farkas a földön feküdt, és nem kelt fel. Láttam, vállán, ahol nem volt páncél egy hosszú, véres, karmolás csík futott végig. Óvatosan állkapcsaim közé fogtam a nyakát, és ráhelyeztem a hátamra a testét, majd újra rohanni kezdtem.

A fényes, rohanó víz előttünk csobogott el, és láttam, hogy a folyó közepén egy apró sziget áll, ahova el tudnánk jutni, ha nagyot ugrunk.

- Mi történt Anuke-al? – kérdezte Vadfagy ijedten, mikor meglátta a sebesült farkast.

- Elesett, miután megkarmolták – mondtam halkan, és óvatosan letettem a földre, hogy ne sérüljön meg.

- Nincs más választásunk – szólalt meg Éjszőrme Ezüstárnyra nézve. – De ha te azt akarod, hogy ezek felfaljanak minket, akkor akár itt is maradhatunk.

- Nem, nem akarom – rázta meg a fejét határozottan a szürke hím. – Vadfagy! Vidd át elsőnek Anuke-ot.

Az említett bólintott szürke sörényével, és a fogai közé kapta Anuke bundáját. Nekifutásból megiramodott, és egy hosszú, légies ugrással máris a szigeten ért földet. Magamban megnyugodtam, hogy Anuke már biztonságban van, hiszen az erdei futósárkányok nem tudnak úszni.

Ijedten nyeltem egyet, hogyha arra gondoltam, nekem is ezt kell majd csinálnom. A hátam mögött azonban acsarkodó hangokat hallottam. Meg sem kellett fordulnom, hogy tudjam, az erdei futósárkányoktól származik.

- Leilana! – alig hallottam meg Ezüstárny üvöltését, mert úgy éreztem, egy távoli hely felől érkezik.

Hátrébb mentem, és nekiiramodtam a vadul hömpölygő folyónak. Végig sem gondoltam, mi lesz, ha elvétem, mert ösztönösen tudtam, nem fogok tudni kiúszni belőle. Megrémültem, mikor megérkeztem az utolsó kőhöz, mely a folyó előtt volt, és egy pillanatra azt hittem, meg fogok állni az ijedség miatt. Szerencsére nem tettem, és elrugaszkodtam, a levegőben hosszasan kinyújtva mellső lábaimat. A vízszagú szél belekapott a bundámba, és hangosan sikított a füleim között. Mivel szúrta a szemem a hideg levegő, inkább becsuktam, és hirtelen megláttam magam előtt Ezüstárny tiszta, kék szemeit, mikor arra bátorított a Ködfalkában, hogy ugorjak. Úgy éreztem, valóban tudok repülni, mint a levegő elemű farkasok.

Végül földet értem. Kinyitottam a szemem, és éreztem, ahogyan szinte nekivágódok a növényekkel benőtt talajnak, ugrásom ereje miatt. Remegve és dülöngélve leültem, miközben alig kaptam levegőt.

- Ilyet... többet... soha... - ziháltam, pedig ez volt életem egyik legszebb pillanata.

Nem sokkal ezután megérkezett a mozgékony Tundra, aki egy gyors, fekete villanással ott termett mellettem. Világossárga szemei elárulták, mennyire meglepődött azon, hogy ilyet tud.

- Ügyes vagy – dicsértem, mikor már tudtam rendesen levegőt venni.

- Azért te sem voltál semmi – mondta nekem mosolyogva.

Ezután Éjszőrme ugrott, elegánsan és kecsesen, ahogyan mozogni is szokott, tökéletes tudatában fizikai erejének. Öntelten elsétált mellettünk, gúnyos pillantást vetve ránk – vagy sokkal inkább – Tundrára. A kicsi, alacsony nőstény fújtatott egyet, és elfordult, hogy ne kelljen a bátyámra néznie.

Követtem a példáját, de a szemem sarkából még láttam, ahogyan Éjszőrme önelégülten leült, farkát a mancsai köré csavarta. Vetettem rá egy kérdő pillantást, majd Ezüstárny felé fordítottam a tekintetemet, aki még a túloldalon állt, mögötte nem sokkal a dühös sárkányok rohantak.

- Ezüstárny nem szokott hozzá, hogy a lábait használja ugrásra, ha repülhet is – mondta Tundra aggódva.

Igaza lehetett, hiszen észrevettem, milyen kétségbeesetten állt a vadul rohanó víz előtt. Megfordultam, és láttam, mindenki odajött hozzánk, és tettre készen nézték Ezüstárnyat. Ahogyan láttam, még Aloe is félve tekintett rá, Vadfagy nyakáról.

Végül ő is elrugaszkodott miután még utoljára visszanézett, és igaz, ha nehézkesen, de mégis átért hozzánk. Megnyugodva sóhajtottam fel, mikor láttam, nem esett el mikor földet ért, és úgy tűnt, sebei is jobb állapotban vannak.

 Az erdei futósárkányok ez idő alatt a folyó túloldalán álltak és dühösen néztek minket, hangosan sziszegve, de engem ez már egyáltalán nem érdekelt, és a Hold Királyai többi tagját sem.