Egy orromra hulló, apró vízcsepp ébresztett fel. Ijedtemben farkamon felborzolódott a szőr, éreztem, ahogy átszalad rajtam a hideg. Miután elhagytam a Ködfalkát és egész éjszaka a csapat nyomába szegődve futottam, menedékre találtam egy elhagyatott odú belsejében. Már értetettem miért hagyták el, hiszen szűkös is volt, és be is ázott. Felálltam, és óvatosan kipréseltem magamat a szűk résen.

Hirtelen nagyon magányosnak éreztem magam, ahogy végignéztem a vidéken. A hatalmas, sötét dombon már túljutottam az éjszaka, előttem pedig erdős, sziklás táj terült el. Elgondolkozva néztem a sárguló leveleket, és a végtelen tölgyerdőket előttem. Nem volt választás, hiszen a farkasok szaga túlvezetett a fákon.

A szagnyomot követve elindultam. Miközben a sűrű aljnövényzetű erdőbe egyre beljebb hatoltam, különböző zsákmányállatok szagát hozta felém a reggeli szellő. Mivel tagadhatatlanul éhes voltam, engedtem a csábító illatoknak, és a nyomukba eredtem.

Leghamarabb a száraz hüllő szagot éreztem meg. Bár a Nyugati Királyságban agarak biztosították nekünk az evést, én ennek ellenére mégis külön vadásztam magamnak. Azonnal felismertem egy sárkánygyík szagát. Ezek kistermettel megáldott, rövid szárnyú sárkányok, melyek nem tudnak repülni, de annál nagyobbakat ugranak. Ahol ezek a ragadozó hüllők élnek, ott nyúlnak is kell lennie.

Az erdő tarka szagáradatából azonnal kitűnt a nyulak jellegzetes rágcsáló illata. Miközben a szagot követve lopóztam, izgalmas várakozás töltött el. Elképzeltem magamat, ahogyan egy csapatnyi farkas élén futok, és ez nagyon tetszett nekem. Úgy éreztem, kezdtem megtalálni a valódi önmagamat, a farkast, nem pedig az őrkutyát. Ezután viszont elöntöttek a sötét és aggodalmas gondolataim is: mi történik, ha azt akarják, menjek vissza? Itt akaratlanul is eszembe jutott Éjszőrme. Fekete bundájú testvéremmel még nem találtam meg a közös hangot, és attól féltem, nem fogja jó szemmel nézni a magánakciómat. Kissé kihúztam magam, és arra gondoltam, megmutatom, ha kell mind az ötnek, hogy van helyem közöttük.

A nyúlszag egy tisztásra vezetett engem. Lekushadtam egy bokor mögött meghúzódva, és jobb mancsomat behúzva osontam felé. A nyúl csendben legelt, nem vett észre, csak amikor már túl késő volt. Egy pillanat alatt ugrottam ki a bokorból egy rávetettem magam.

Miután megettem a nyulat, egy kicsit elfeküdtem a tisztáson, hagyva hogy a reggeli napfény cirógassa a bundámat. Jól haladok – állapítottam meg magamban – estére már ott leszek velük. A kevés kis pihenő után észrevettem egy sárga szempárt bevillanni az erdő sötétjéből.

Majd észrevettem, a szempár a magasból, a fák ágai közül néz le rám. Szaga a hüllőké volt, és a méreg bűze áradt belőle. Tudtam, a sárkánygyíkok mérge nem halálos, de fájdalmas tud lenni, és harapásuk felér egy pitbull erejével. Valahol mélyen sejtettem, ezt a legendát csak a kiskutyák ijesztgetésére találhatták ki, mégis, fogaimat kimutatva néztem rá vissza.

A sötétből, a sárga villogó szemekben játékos fény lobbant fel. Majd egy furcsa, nyüszítő hallottam mely furcsán fújtatott. Ekkor rájöttem: a sárkánygyík nevet!

- Mi olyan vicces ezen? – kérdeztem méltatlankodva. Fenyegető kedvem azonnal elmúlt, helyette kíváncsian leültem, fejem oldalra billentve.

- Hát az, hogy nem érted! – mondta az, és a szemek érdeklődve tágultak ki.

- Micsodát? – tudakoltam még mindig értetlenkedve. Ettől újabb nevetéshullám rázta meg.

- Csak engedd meg, hogy megegyem azokat a csontokat! Éhes vagyok!

Választ nem is várva kiugrott a fák sötétjéből, majd mögöttem ért földet és máris a nyúlcsontokból lakmározott. Akkor láttam életemben először sárkánygyíkot. Méretre akkora, mint egy vadmacska, teste ciklámenből sötétkékbe ment át a lába felé, hosszú farka fekete volt. Mellső lábai átalakultak gyenge erezetű, repülésre képtelen, de hatalmas ugrásokra alkalmas nyárnyakká. Legérdekesebb a feje volt: szája helyett hosszú, éles csőrt viselt, homlokán vastag, kékeszöldes taréj kapott helyet.

A színes hüllő éles csőrével széttörte a csontokat, és hosszú, vékony nyelvével kiette a belsejüket. Egy madárszárnycsapásnyi idő alatt végzett, és átugrott a fejem fölött, újra a fán teremve.

- Magányos farkas vagy? – kérdezte érdeklődően.

Egy pillanatra elgondolkoztam. Egyedül éreztem magam, de tudtam miért mentem el.

- Nem igazán – magyaráztam neki kelletlenül. – Egy közeli falkából jöttem. Öt farkast keresek – ismertem be végül – a szaguk erre vezet. Tegnap este járhattak erre, nem láttad őket véletlenül?

A sárkánygyík egy rövid ideig elgondolkozva nézett, majd megszólalt. - Most, hogy jobban belegondolok, tényleg láttam néhány farkast errefelé. Elég érdekesek voltak...

Éreztem, ahogy szívem megugrik örömömben. Most már tudtam, nem tévedhettem el.

- Ha továbbra is követni akarnád őket, elárulom, hogy a Hosszúfolyón át úsztak, ami a hajnali esőzések miatt teljesen megeredt...

- De csak át lehet rajta jutni valahol... - sürgettem gyorsan válasszal.

- A folyó lefelé elkanyarodik, ott még át lehet rajta kelni.

- Értem. Köszönöm! – mondtam hirtelen, és indulásra készen felpattantam. Már nem volt többé miért itt maradnom.

Beszaladtam a sűrű fák közé, a sötétségbe. Azonnal meghallottam a víz szélsebes csobogásának hangját, és beleszimatoltam a levegőbe. A hidegebbé váló szél a közelgő eső illatát hozta az orromba. Előre tudtam: még az eső előtt át kell jutnom a folyón. Nem csak a megáradástól féltem, hanem attól is, ha túl hosszasan esik az eső, az elnyomhatja a farkasok legerősebb szagait is.  A föld hirtelen lejteni kezdett, és megláttam a szélesre nőtt Hosszúfolyót, melynek acélszürke hullámai hihetetlen gyorsasággal száguldottak.

Óvatosan leoldalaztam a lejtőn, nehogy megcsússzak a vizessé vált földön, majd egy nagy ugrással a folyó előtt találtam magam. Először tanácstalanul megráztam a sörényemet, majd észrevettem, hogy a víz egyre inkább gyűrűsödni kezd. Eleredt az eső! Szaladni kezdtem a lejtés irányába, és a távolban megláttam a folyó kanyarulatát. Igaza volt a sárkánygyíknak!

A folyó egy része itt annyira keskeny volt, hogy én is át tudtam ugrani. A túloldalon folytatódott a farkasok szaga. Az eső egyre jobban esett,  még a fák vastag ágai, és milliónyi levelei sem tudták felfogni. Egyre jobban elmosta a farkasok szagát, ami így gyengülni látszott. Szerencsére, a kitaposott csapáson haladva, megláttam az összetéveszthetetlen mancsnyomaikat, így reményteljesen követtem őket. A fák között egyre több lett a sár, és hirtelen azon kaptam magam, hogy a szép aranybarna bundám összecsomósodott tőle, a hátamon a szőr pedig a víz miatt kellemetlenül tapadt össze.

Már délután lett, mire kiértem az erdőből, és megláttam a zöld és kissé sárgás levelű fákat, melyek a közeli hegyeket borították. Innen a farkasok az eső miatt már halvány volt, de kétségkívül a hegy irányából jött. Újra átjárt az ismerős izgalom, melyet már sokszor éreztem aznap. Megborzongtam, majd átvágtam a ritkás ligeten, mely előttem terült el. Hirtelen elgondolkoztam, vajon mekkora utat tehettem meg a Ködfalkától ez idáig. Alkonyatkor kitisztult az ég, és megcsodálhattam a gyönyörű vörös színeket, melyek kitűntek az eltelt nap szürke borújából. A levegő kellemes esőillattal telt meg, és a meredek lejtő, ahol épp felfelé igyekeztem, megtelt a napfény miatt halvány rózsaszínnek tűnő párafelhőkkel.

Ahogy felfelé haladtam, megéreztem a farkas szag sokaságából egyet, mely a legismerősebb volt mind közül: Éjszőrméét. Már nagyon közel jártam, mikor észrevettem, az árnyak nem csak megnyúlnak, hanem el is tűnnek, hogy csak holnap, napfelkeltekor láthassam őket viszont. Majd felértem a hegy tetejére. Odafent egy pampafűvel borított fennsíkot találtam. Közepén egy rekettyés nőtt, mely mögül ismerős hangok áradtak.

A rekettyebokor előtt megálltam. Mit fogok nekik mondani? Mit fognak ők mondani? Gyorsan elhessegettem aggodalmas gondolataimat, és hangos, vidám köszönéssel átbújtam az ágak alatt.

- Sziasztok! – mikor beértem, a bokor kiszélesedett, és egy viszonylag nagy, ágakkal borított odúban találtam magam.

Sosem fogom elfelejteni a meglepetést mely a farkasok arcára volt írva. Vadfagy sárga szemei teljesen kikerekedtek, még Anuke is csodálkozó arcot vágott. Tundra álmosan pislogott, majd mikor meglátott, egy apró csillanást véltem felfedezni a szemében, melytől megnyugodtam kissé, mert úgy láttam örül nekem. Még Ezüstárny is elfelejtett megszólalni. De Éjszőrme arcváltozása volt számomra a legemlékezetesebb: először úgy tűnt méltatlankodik, majd fülét egészen magasra emelve, összeszűkített szemmel vizslatott.

Összekuporodott testtartásuk alapján arra következtettem, hogy éppen aludni készülnek.

- Leilana, mi történt? – Ezüstárny jutott szóhoz először. Ahogy felborzolt szőrrel folytatta, rájöttem, teljesen félreértette a helyzetet – A gottók megtámadták a falkánkat?

- Ugye nem kell visszamennünk? – tört ki ijedten Anuke.

- Nem, dehogyis, a Ködfalka él és virul – magyaráztam gyorsan, de igazából teljesen másra számítottam. – Azért jöttem, hogy... csatlakozzak hozzátok.

A valódi döbbentség csak most ült ki igazán a farkasok arckifejezésére.

- Ezt most ne vedd sértésnek, de... - kezdte Vadfagy, ugyan előre tudtam mit fog mondani – csak két napja vagy falkatag. És szinte semmilyen kiképzésed sincs... Tényleg ne haragudj...

Ahogy kényelmetlenül toporgott egyik mancsáról másikra, éreztem milyen kellemetlen lehet neki először kimondania az igazságot. Szavai karmokként martak belém, mert úgy éreztem, a saját gondolataimat mondja ki. Átfutott az agyamon: vajon tényleg jól döntöttem?

- Ezt még belőled sem néztem volna ki – egy pillanatra elismerést is véltem felfedezni Éjszőrme hangjában, de ahogy folytatta, minden reményem elszállt. – Vissza kellene menned a Ködfalkába. Nem való ez még neked.

Tundra most szólalt meg először megérkezésem óta.

- Nem küldhetjük csak úgy vissza! – nem törődött Éjszőrme (ugyan miért nem?) megjegyzésével, és tovább mondta – Mi lesz, ha megtámadják?!

Észrevettem, hogy a nálam kisebb, vastag bundás fekete farkas titokban felém kacsint. Hálás voltam, amiért kiállt mellettem, és úgy döntöttem átveszem a szót.

- Nos... - kezdtem kissé bizonytalanul, majd jobban belejőve magabiztosan folytattam – Egy vaddisznó megtámadta a falka egyik területét, ezért nem tudtam eljönni a gyűlésre. – itt beszámoltam nekik a látomásomról a Hold Szellemével, majd még hozzátettem – Nem nézhettem tétlenül, hogy ti elmentek megkeresni Hajnallelket!

Az öt farkas meglepetten összenézett. Jól tudtam mire gondolhatnak: ezt meg hogy választhatták ki? Miután jelentőségteljes pillantásokat vetettek egymás felé, Ezüstárny komolyan megszólalt.

- Hosszú utat tettünk meg, és szerintem te is. Mindannyian nagyon fáradtak vagyunk. Szerintem maradj itt éjszakára, és majd holnap reggel beszélünk még erről.

Félig boldogan, mert nem küldtek vissza, félig szomorúan, de bólintottam. Egész nap úton voltam, és tényleg nagyon elfáradtam.

Először egyáltalán nem jött álom a szememre. Tundra mellett gömbölyödtem össze, hátamat az övéhez nyomva. Csendben megfordultam, és a bokor tövét néztem, majd lehunytam a szemem, és hirtelen elfogott az álom.

A reggel első látványa az egyedüllét volt: a rekettyésben csak én voltam. A szürkés, felhős ég fehér fénye átszivárgott az ágakon, a levegő pedig párás és vizes szagot hozott az orromba. Gyorsan felkeltem, és kipréseltem magam a kusza ágak között, majd megláttam a többieket.

Tundra és Anuke fáradtan kuporogtak a fűben, egy fácán maradékán lakmározva, míg Éjszőrme, Vadfagy és Ezüstárny egymásra ugráltak, forogtak, és játékosan harapdálták egymást. Vajon döntöttek már? – tettem fel magamnak a kérdést. Egy pillanatra úgy éreztem, én is megyek játszani velük, majd rájöttem: még azt sem tudom, maradhatok-e. Magamban persze rég elhatároztam, ha úgy döntenek, menjek el, nem hagyom magam és bebizonyítom, hogy én is vagyok olyan rátermett, mint ők.

Éjszőrme mögé osontam, aki éppen „támadásra" készen húzta össze magát, hogy Ezüstárnyra ugorjon, majd próbáltam magamra felhívni a többiek figyeltét.

- Helló nagy harcosok! – szólítottam meg őket, jól kihangsúlyozva a „nagy" szót. Igyekeztem természetesen viselkedni, de az izgalom egyre csak fokozódott bennem.

A két lakmározó farkas azonnal mosolyogva felnézett, és Éjszőrméék is abbahagyták a játékot.

- Jó reggelt Leilana! – köszönt Anuke kedvesen, Tundra csak illedelmesen biccentett felém.

Éjszőrme gúnyosan elvigyorodott, hogy valami beképzeltet válaszoljon, mikor Ezüstárny ezt látva gyorsan megelőzte.

- Jó hogy itt vagy! – fehér szárnyait széttárta, kék szeme tiszta fényben csillogott, melyre, ha ránéztem, szinte belevesztem. – Döntöttünk a maradásoddal kapcsolatban.

Bár szeme és testbeszéde semmit sem árult el, mégis éreztem, azt fogja mondani, menjek vissza. Nem voltam kiképezve, még a falka életébe sem illeszkedtem be rendesen. Egy gonosz hang azt súgta: nem tartozom közéjük, kívülálló vagyok.

- Szóval... - folytatta Ezüstárny egy kevés hatásszünetet tartva – azt gondoljuk, nincs jogunk egy farkasnak sem parancsolni erről. Hiszen jogos, ha velünk akarsz tartani, és maga a Hold Szelleme választott ki téged. Velünk jöhetsz, ha szeretnél!

Szavai a levegőbe repítettek, éreztem, ahogyan a megkönnyebbülés és a boldogság szétárad bennem. Legszívesebben vonyítottam és magasra felugrottam volna, de Ezüstárny előtt visszafogtam magam, és csak ennyit tudtam kinyögni: - K-köszönöm, Ezüstárny...

- Igazából, ne csak nekem köszönd – Ezüstárny megrázta dús sörényét, és körbepillantott a többieken. – Éjszőrme is azt mondta, nem lenne igazság visszaküldeni téged.

Meglepetten néztem Éjszőrmére. Ő egy kissé sértődött pillantást vetett Ezüstárnyra, amiért ezt elmondta nekem, és a földet nézve unottan megvonta a vállát.

- Egy valami biztos: te nem vagy a falka legerősebb tagja, és elfutni sem tudnál, ha megtámadnának. A nagyobb gáz akkor történt volna, ha visszaküldünk... - Miközben ezt mondta, egy boldog csillanást véltem felfedezni bronzszínű szemében. Éjszőrme örült volna nekem? Hitetlenül elüldöztem ezeket a lehetetlen gondolatokat, mert Ezüstárny gyorsan megszólalt.

- Valójában mindenki a maradásod mellett döntött. Senki sem mondta azt, hogy menj vissza. -közölte mosolyogva a szárnyas farkas, majd szinte egy pillanat alatt tűnt el a szemem elől.

- Ez igaz? – kérdeztem még meglepettebben. Úgy éreztem, ezek farkasok végre kezdenek elfogadni engem, ez pedig örömmel és önbizalommal töltött el.

- Persze! – Vadfagy mély, mennydörgésszerű ugatást hallatott. – Útitársból minél több, annál jobb!

Tundra óvatosan körülnézett, és kissé közelebb somfordált hozzám, majd halkan megjegyezte: - Úgyis szükség van arra, hogy egy normális farkas is legyen közöttünk.

- Ez nem igaz! – válaszoltam kissé felháborodottan. – Anuke nagyon rendes, és Vadfagy is egész jó fej, Ezüstárny pedig...

Sajnos nem tudtam elmondani, mit is gondolok a csapat vezetőjéről, mert észrevettem, ahogy Tundra rezzenéstelen tekintettel nézi a bátyámat. Meglepetten Tundrára sandítottam, de nem mondtam semmit, csak alig észrevehetően megráztam a sörényemet. Mostanra már jól kiismertem Éjszőrme flegma természetét, de mindig is azt gondoltam, őt a falkában mindenki szereti. Így is láttam, akárhányszor csak ránéztem: szokásos baráti körében, melyről azt hittem, Tundra is beletartozik. Majd döbbenten visszaemlékeztem arra, mikor Éjszőrmét kérdeztem arról, hol lehet az apró, koromfekete farkas: „Biztos Vadfaggyal enyeleg" – mondta akkor. Vajon mi történhetett hármójuk között, amiről én nem tudok? – kérdeztem magamtól akkor is, és most is.

- Leilana... - hallottam egy szelíd hangot magam mellett. Kissé meglepődtem, hogyan tud Ezüstárny ennyire hirtelen megjelenni valahol. Szárnyait magasra emelte, így megláthattam életemben először a bal vállán lévő farkasjegyét, mely több hosszú, hófehér kacskaringós vonalból állt össze.

- Igen? – mondtam, mert kissé zavarban voltam.

- Beszéltem a Ködfalkával vízen keresztül, hogy velünk maradsz, és ne keressenek téged tovább – rám nézett, az arcomat fürkészve.

- Ez nagyon rendes tőled – mondtam neki, végre megértettem, hova is mehetett el. Majd hirtelen eszembe jutott Alkonyköd. - Apám mit mondott? – kérdeztem tőle aggódva. Mi van, ha ő akarja azt, hogy visszamenjek?

- Elmondtam neki, hogy te is a Hold egyik kiválasztottja vagy. Úgy hiszem, egy kicsit haragudott, de büszke rád. Azt mondta, ma este szeretne egy kicsit beszélni veled.

- Értem... köszönöm, hogy ezt mind elmondtad neki – néztem fel rá hálásan. Kicsit meglepve ért, hogy apám büszke rám ezért, és már vártam a pillanatot, mikor beszélhetek vele személyesen is.

- Gondolom, szeretnél egy kicsit Anuke-al lenni – törte meg a pillanatnyi csendet Ezüstárny. – Már reggel óta meg akar veled valamit beszélni.

Viszonoztam Ezüstárny kedves mosolyát, és elfordultam Anuke felé. Odasétáltam hozzá, és azon töprengtem, vajon mit szeretne velem megbeszélni.

- Igen, Anuke? – kérdeztem tőle bátorítóan.

- Ha szeretnéd, gyakorolhatunk délután! – Anuke ugrott egy nagyot, és kerek szemekkel nézett rám. Nem tudtam nemet mondani neki.

- Persze, ha gondolod! – mondtam neki gyorsan, és próbáltam viszonozni a kedvességét, miközben megláttam Éjszőrmét Ezüstárny felé menni.

Leült mellé, és alig hallhatóan mondott neki valamit, melyre Ezüstárny szinte azonnal válaszolt. Hiába igyekeztem szuggerálni őket, hogy meghalljam, miről beszélnek, mégsem tudtam egy árva szót sem kivenni. Először riadtan azt gondoltam, rólam van szó. Lelki szemeimmel előre láttam, ahogyan a fekete farkas Ezüstárnyat győzködi: úgysem élné túl – mondaná a maga lusta hangjával – menjen csak vissza. De amikor meghallottam halk társalgásukból az „Elhagyatott Vidék" és a „lejtő" szavakat, rögtön megértettem, hogy az útitervet beszélik meg. Kissé elszégyelltem magam, amiért olyan dolgokat képzelek be, ami nem is igaz.

- Jó lenne, ha lefelé menet elkapnánk egy szarvast – hallottam Vadfagy hangját magam mögött. Megfordultam, és a saját gyomorkorgásom hangját hallottam. Ekkor jöttem csak rá, milyen éhes is vagyok igazából. – Hallom, te is egyet értesz – mondta ezt hallva Vadfagy.

Elnevettem magam, és ekkor Ezüstárnyat nézve elgondolkoztam ezen a szárnyas farkas dolgon, de nem igazán értetten, hogyan működik.

- Vadfagy – szólítottam meg, kihasználva az alkalmat. Aloe, a zöld kígyó, akivel elválaszthatatlanok voltak, kíváncsian nézett rám ribizli piros szemével – Egyáltalán nem értem, hogyan működik, ez a szárnyas farkas dolog. Az összefügg az elemükkel?

Vadfagy lenézett rám, és látszott rajta, hogy bajuszsálai minden igyekezete ellenére is remegnek az elfojtott nevetéstől.

- Vadfagy... - emlékeztettem arra, hogy kérdeztem tőle valamit.

- Ne haragudj... Mindegy. – mondta, most már komolyabb hangvételt megütve. – Naná, hogy összefügg az elemükkel! Az összes levegő elemű farkasnak szárnyai vannak, ezzel is közelebb kerülve az éghez. Emellett még néha a sámánok is kaphatnak szárnyakat a szellemektől.

Akárcsak Hajnallélek... - gondoltam magamban szomorúan, visszaemlékezve arra, amit apám mondott, mikor még Amir kontinensén voltunk.

Gyorsan elűztem ezeket a gondolatokat, mert valami más is eszembe jutott, amivel az utóbbi időkben kicsit sem foglalkoztam, pedig nagyon érdekelt: a farkasok mágiája.

- Ha már itt tartunk: te milyen elemű vagy? – kérdeztem tőle. Annyira el voltam foglalva a saját aggodalmaimmal, hogy furcsának találtam, miért csak most teszem fel neki a kérdést.

Ő büszkén kihúzta magát, amitől csak még nagyobbnak tűnt, hátán lévő fekete csíkok hullámozni látszottak: - Én, kérlek, fény, azon belül is villám elemű vagyok, mint afféle viharfarkas.

Vadfagyot elnézve, a villámok ereje tényleg illett hozzá. Mikor a „viharfarkas" szót kimondta, értetlenül néztem rá. Hallottam már barzojról, dalmatáról, de ilyenről még soha. A Nyugati Királyságban végül is, nem tettek különbséget a farkasok között.

- A fény eleme tényleg illik hozzád – mondtam neki, és meleg fényű, sárga szemébe néztem. – De mit jelent az, hogy viharfarkas?

- Tudod, nemcsak kutyafajták léteznek – magyarázta Vadfagy helyett Tundra. Félős hangja most erőssé vált, mintha egy ősi történetbe fogna bele. Leült Vadfagy mellé, Anuke-al a nyomában. – Régen, mikor Effys megteremtette a két fajt, különböző típusúakra alkotta őket. Megszülettek az első ősi kutyafajták, mint például az agarak. Emellett különböző farkas fajok is születtek, melyeket a szellemek különleges erővel ruháztak fel. Három ősi faj született, akik a legnépesebbek voltak: keleti, - itt Tundra Anuke-ra sandított, aki kihúzta magát. – nyugati, - itt pedig egyenesen rám nézett, majd büszkén felemelt fejjel folytatta – és az északi félhold farkasok. A Ködfalka például a nyugati félhold farkasok ősi falkája. Utánuk a viharok és felhők szelleme, Synnfeo más farkasoknak adott erőt: az ő termetük erős és hatalmas lett, így elnevezték őket viharfarkasoknak. A Föld Szelleme, Nelada pedig a sörényes farkasokat támogatta, gyógyító erejük pedig az egyik legerősebb a fajok közül. Ott volt még Chando, a hideg erők szelleme, aki a hegyekben élő farkasokat elnevezte jégfarkasoknak, és bölcsességet adott nekik. Persze még sok más farkas faj is élt, de ők már vagy nagyon kevesen vannak, vagy pedig teljesen kihaltak.

Azon gondolkoztam, amit Tundra mondott. Ezek szerint, nyugati félhold farkas vér is van bennem. – állapítottam meg magamban. De tudtam, én mégis másabb vagyok, mint ők, hiszen apám farkaskutya. Úgy éreztem, mindhiába próbált Alkonyköd ezzel a számomra új világgal megismertetni, mert nem volt eddig olyan nap, amikor ne tanultam volna róla valami újat – vagy ez alkalommal – saját magamról.

Ekkor eszembe jutott, hogy most már csak egyedül Tundra elemét nem tudom. Azon voltam, hogy megkérdezzem, mikor Ezüstárny jött felénk, Éjszőrme mellette ügetett könnyű, ruganyos lépteivel.

- Azt beszéltük meg Ezüstárnnyal, mi lenne, ha a hegyről lefelé jövet nem ejtenénk el semmit – kezdte mondandóját Éjszőrme kissé unottan, mintha kínosnak találná, hogy neki kell átadnia ezt a közleményt. – Tegnap valaki miatt – itt észrevehetően Vadfagyra sandított – túl sok időt vesztegettünk vadászattal.

- A hegy lábánál egy kisebb erdő terül el. Ott megpihenhetnénk majd. – vette át a szót Ezüstárny életvidám hangon. – Csak tudni szeretnénk, jó-e ez így nektek.

- Nekem tökéletesen megfelel – mondta Tundra elégedett hangon.

- Nekem is! – kiáltott fel vidáman Anuke.

- Könnyű azoknak, akik reggel elkaptak egy fácánt – morogta Vadfagy az orra alatt.

- Nem mi tehetünk arról, ha későn keltek fel! – érvelt Anuke Vadfagy előtt ugrálva.

Felnéztem az égre. Még mindig borúsan felhős volt, és a távolban, a fenyőkkel borított hegyek előtt fehér, páraszerű köd lebegett el.

- Én biztosan ki fogom bírni – jegyeztem meg, mikor láttam, hogy Vadfagy és Anuke játékosan hemperegnek a magas szálú fűben.

- Vadfagy sem lehet olyan éhes – Ezüstárny hangját hallottam, és felé fordítottam a fejem. Az ezüstösen ragyogó bundájú farkas mellettem ült, hosszú, borzas farkát mancsai köré helyezte. – Tegnap ő ette meg a szarvas legnagyobb részét.

- Nem is tudtam, hogy ilyen éhenkórász – jegyeztem meg elmosolyodva, Ezüstárny felé fordulva, de ő addigra már Éjszőrme mögött állt. Ezt hogyan csinálja? – kérdeztem magamtól éretlenül.

- Szerintem indulhatunk – Éjszőrme a fás lejtő szélén állt, és indulásra készen nézett le a mélybe.

- Én is úgy vélem – helyeselte Ezüstárny, és a fekete farkas mellé sétált. – Mindenki figyeljen! Indulunk!

Ezüstárny egy gyors, rövid vonyítást hallatott, mely átszelte az eget, és a farkasok fülébe is eljutott. Anuke és Vadfagy abbahagyta a birkózást, és Ezüstárnyhoz mentek. Én megálltam mellettük, éreztem, ahogyan Tundra az oldalát az enyémhez érinti. Egy vad izgalom lett úrrá rajtam, már alig vártam, hogy velük együtt szaladjak le a lejtőn, még az éhségemet is félre tudtam tenni.

Ezüstárny végignézett rajtunk zafírkék pillantásával. Mikor látta, hogy mind megvagyunk, kecsesen szaladni kezdett. A többiek, mintha vezényszóra tennék, követték őt, most már engem is beleértve.