Ezelőtt még soha nem jártam a Nyugati Királyságon túl. Bár Alkonyködről most semmi sem biztos, azt mondta, a kölyökkoromat is a királyi városban töltöttem. Így teljesen újdonságként ért a tény, hogy az erdőn és tisztáson túl egy egyre mélyebbeké váló árok is húzódik.

Csöndben legurultam az árok alján, és elterültem a fűben. Innen lentről minden teljesen máshogy nézett ki. Még a harc hangjai sem hallatszottak. Jól esett a csönd, melyet halkan meg is jegyeztem.

- Ja, amíg meg nem szólaltál – szólt fölöttem egy lusta hang. Kezdett kitisztulni a fejem.

- Éjszőrme? Mit keresel te itt? – kérdeztem meglepetten, miközben négy lábra álltam.

- A harcnak vége van. Alkonyköd elment, valamiért, de mindjárt visszajön. – Éjszőrme hangja unottnak tűnt, fekete és sötétszürke bundáján nyoma sem volt a verekedés nyomainak.

Megráztam a bundámat, megtisztítva ezzel a rátapadt fűszálaktól, miközben az járt a fejemben hova, és vajon miért mehetett el Alkonyköd.

Hajnalodott. Megszólalt az első rigó, és valahol a távolban egy fakopács kongatta a fát.

- Szóval én húzok is – szólalt meg Éjszőrme indulásra készen. – elő kéne kerítenem az őrt.

- Most komolyan itt hagysz engem? A Dombvidéken túl már a Sötétség Alföldje van! – kiáltottam fel ijedten.

- Dehogyis, viccből hagylak itt... Tényleg vissza akarsz kerülni a Ködfalkába, vagy sem? – kérdezett vissza, bundáját felborzolta a hajnali szél.

- Talán... - válaszoltam határozatlanul.

- Nem érdekel. Én vissza akarok jutni, lehetőleg még ma. Ha jól látom, az ott az apánk – arra néztem amerre ő is, és ekkor megláttam egy kis pontot a távolban lefelé oldalazni a lejtő mentén. – Nem is baj, ha egyedül hagylak titeket, legalább el tudtok beszélni egy két dologról.

- Ez igaz. – vallottam be.

- Na, látod... - rövid, vonyítás szerű hangot hallatott, amit Alkonyköd is észrevett. Mikor odaért hozzánk csak némán bólintott a bátyám felé. Erre Éjszőrme lázán, dúdolgatva beügetett a fák közé.

Alkonyköd letette a nyulat, ami eddig a szájában volt.

- Egyél. Szükséged lesz az erődre.

Úgy tűnt, Alkonyköd szófukar hangulatban van, ilyenkor egy figyelmeztető morgáson kívül nem sok hangot adott ki. Lefeküdt a fűbe, és fejét két mancsa közé helyezte, míg mellkasa vadul fel-le járt.

Azt tettem, amit mondott: szótlanul ettem és vártam, mikor lesz olyan állapotban, hogy beszélhessünk. Nagyon fáradt lehetett, szemét behunyta, mintha csak aludna. Közben egyre világosabb lett. Az árok alatt egy völgyben találtuk magunkat. Körülöttünk hosszú, füves rét terült el, melyet kétoldalt fák vettek körbe. A távolban dombok magasodtak, mögöttük pedig a Sötétség Alföldjét sejtettem. Az ég sötétkékjéből szürke, majd halványlila lett. A messzi horizonton pedig felcsillant a nap.

Alkonyköd is visszanyerte az erejét. Kinyújtóztatta lábait, felült, majd rám nézett.

- Khm... apa – a hallottak alapján, nem voltam biztos benne, hogy szólíthatom így, de azért bepróbálkoztam. – Azt mondtad, elmesélsz egy két dolgot. Először is: szeretném tudni, hogy miért szólíthatlak apámnak.

- Igen persze... Ebben igazad van. Nos, akkor érdekel?

Szó nélkül bólintottam, az ő történetét várva.

- Rendben. Szóval: gondolom kitaláltad, anyád egy farkas. Hajnalléleknek hívják, és kapott egy feladatot a Szellemektől, mégpedig azt, hogy jöjjön a kutyák kontinensére. Nem volt könnyű dolga, egy kölyköt kellett hátrahagynia, Éjszőrmét. Lélektársaként, vele mentem én is.

- Várjunk csak! – szóltam közbe gyorsan – Mi volt ez a feladat?

- Hogy, mi ez egy másik történet, és egy teljen másik esemény kapcsolódik hozzá – Igaz, nagyon érdekelt a téma, mégis tudtam, bővebb magyarázatot Alkonyköd nem fog adni. Ezért nem mondtam semmit, farkammal suhintottam egyet, és bólintottam, hogy folytassa.

- A lényeg tehát, hogy Amir világában egy év múlva három farkaskölyök született. Két fiú, és egy lány.

Erre kissé hátrahőköltem.

- Vannak még testvéreim? – kérdeztem Alkonyködtől kíváncsian.

- Igen. – emelte fel a fejét. Szemei a távolba néztek, mintha látná őket. – Ők Fantombunda és Jairó. Ezután, találkoztam egy régi barátommal, akinek egy ígéretet tettem, miszerint gyógyítsak kutyákat, hogy...jóvátegyek valamit. Miután elváltunk, nos, minden megváltozott. Hajnallélek bizonyosságot nyert valami szokatlanról, valamiről, amiről mindenki azt hitte, soha többé nem tűnik fel újra. Hajnallélek elvégezte feladatát, és talált valami fontosat is, amit elvitt a Ködfalkába, két fiával együtt. Neked viszont maradnod kellett. Nem térhettél vissza a falkába, ezért úgy döntöttem, ha itt maradsz velem, azzal biztonságban leszel. - Itt ismét közbeszóltam volna, de sejtettem, ha meg is kérdezem: „Miért?", Alkonyköd úgysem válaszolt volna. – A Nyugati Királyságba költöztünk, egy bizonyos ok miatt. Azt mondtam, befogadtalak, mert nem akartam, hogy a kutyák megtudják miért jöttem ide. Mindenki azt hitte, német juhász, esetleg egy tamaskián keveréke vagy. Mivel ígéretemet még nem töltöttem be teljesen, ezért én a királyi udvarban gyógyító lettem, igaz gyógyító varázserőm nem használtam. Ragnarok Király megsajnált téged, és megválasztott Thalia őrének. Ezért volt olyan dühös, mikor megtudta, farkas vagy. Mert elárulva érezte magát, és Thaliát. Most, hogy elérkezett az alkalom, és beteljesítettem ígéretemet, miszerint mentsek más kutyákat, és egy másik veszély is elmúlt, úgy látom, ideje visszaérni falkánkba.

Itt Alkonyköd abbahagyta, és a reakciómat várta. Én némán ültem, és a hallottakon gondolkoztam. Annak ellenére, milyen valóságosnak, egyszerűnek tűnt, mégis rengeteg hiányosság volt a történetében. Miért várt apám a szökéssel ennyi évet? Mi az, amit elhallgat előlem? Mert nagyon úgy nézett ki, hogy valami hiányzott a történetből, ami nélkül sosem lesz egész. De vajon mi?

Valódi kilétemre már Éjszőrme, és a farkasjegyem is rádöbbentett, és amit apám elmondott, csak még jobban igazolta. Gondolkozva apámhoz fordultam:

- És akkor Éjszőrme... - kezdtem a mondatot, hagyva, hogy Alkonyköd fejezze be helyettem.

- Mint tudod, a terület elhagyását nem tudtam volna egyedül véghezvinni, és Éjszőrmének ott van az egyik ismerőse, aki őrző. Az ő segítségével könnyen eljutott ide, ráadásul Éjszőrme volt az egyetlen, aki el tudta mindezt vállalni. Szeretnél valamit kérdezni még?

- Nem... azt hiszem tényleg nem. – úgy éreztem története így is elég arra, hogy egész úton ez járjon a fejemben.

- Rendben. – Alkonyköd elmosolyodott egy pillanatra – Indulhatunk? – kérdezte kedvesen.

- Persze. De pontosan hova is?

Apám mély levegőt vett, és az eget nézte. - A Dombvidék, és a Sötétség Alföldje határára. Na, ne légy ilyen nyomott Leilana! Képzeld, a fele sem igaz, amit mondanak a helyről.

Kissé felborzoltam a szőröm. Persze, mert ha csak a legkisebb része is igaz róla, már akkor bajban vagyunk. – állapítottam meg magamban. A helyet – a kutyák között biztosan – állandó rettegés övezi. Él ott állítólag rengeteg szörny: sárkányok, démoni hiénák, óriás nagymacskák. Tehát minden, ami a biztos halálhoz kell.

Rám nem jellemzően csöndben ballagtam apám mögött. Egy gondolat viszont sehogy sem bírt nyugodni: mi lehet az a feladat, ami miatt a szüleimnek el kellet hagynia az akkor még igen fiatal Éjszőrmét? Miért maradtak éveken keresztül a kutyák kontinensén? Ezekre nagyon rá akartam kérdezni, de valahogy úgy éreztem, nem kapnék rá választ – apámtól legalábbis biztosan nem. És persze nem akartam kínos pillanatokat egyikünknek sem.
Ekkor eszembe jutott valami más is, ami érdekelt, és amit úgy éreztem, illene tudnom. Apám mellé siettem, és habozva megkérdeztem.

- Amikor először találkoztam Éjszőrmével, megkérdezte mi az elemem. Nem tudtam neki válaszolni, mert mennünk kellett. Pontosan ez, hogyan működik?

Igazából volt egy sejtésem, mit jelenthet, de az évek folyamán megtanultam, hogy mindig jobb biztosnak lenni a dolgunkban.

Alkonyköd lelassított, és elgondolkozva nézegette a farkasjegyemet.

- Vagy úgy... Fogalmam sincs, mit tudsz a Szellemekről. Én sosem beszéltem róluk neked, de a királyi udvar nagy, és sok mindent hallhattál a kutyáktól. Nem emlékszel, hogy valaki beszélt volna róluk?

- Hát... Őszintén szólva? Én csak annyit tudok róluk, hogy mikor kitört a háború a két faj között, elfordultak a kutyáktól.

Alkonyköd bólintott, és megnyalta a szája szélét.

- Ahogy sejtettem. Nem akarok róluk sokat beszélni, ezért csak néhány dolgot mondok el. Régen két ősszellem volt csak, akik Dhhimérában, a szellemek világában éltek, ők Effys és Skotadi. Effys új szellemeket hozott létre, hogy fenntartsa az életet. Összesen hét nagy szellem létezik: Effys, Skotadi, Neró, Nelada, Aerisz, Ignis és Metallum. Őket nevezzük más néven: a fény, a sötétség, a víz, a föld, a levegő, a tűz, és a fém szellemének. Nekik születtek utódaik, akik szintén szellemek lettek, de ők nem jogosultak képességeik átadására, mit a nagy szellemek. A természet szellemei az elemek egyikével ruházzák fel az általuk kiválasztott farkasokat. Én földfarkas vagyok, Éjszőrme pedig a sötétséget irányítja. Éjszőrme azt akarta volna kérdezni, te melyik természeti elemet irányítod.

Azonnal eszembe jutott az álmom: a sárkány, a mély, erős hangjával. De a legfontosabbak a mindent körülvevő lángok voltak.

- Azt hiszem, tudom. – mondtam, és hirtelen eszembe jutott egy kép: sötét, csillagos éjszaka, és egy kör alakú, széles tisztás. Én a tisztás közepén állok, és magasba csapó lángok vesznek körbe.

Megráztam a fejem, hogy kitisztítsam az elmém. Fogalmam sem volt róla, honnan jöhetett egy a kép. Körülnéztem, egy pillanatra végig futott rajtam a remegés. Az ég már világoskék volt, a nap is egyre magasabbra emelkedett. A fák közül egy őz ugrott ki, majd ugyanolyan gyorsasággal eltűnt a szem elől.

- De előbb egy kérdés: Ignis pontosan hogyan is néz ki? – igaz rég tudtam, de szerettem volna valóban biztos lenni a dolgomban. – Mármint nem egy nagy, fehér lángokkal borított sárkány?

Alkonyköd farka egészen felemelkedett, szemei aranysárgán világítottak: - De igen! Úgy gondolod, hogy...?

- Biztos vagyok benne! A tűz az én elemem! – ezt olyan mértékű lelkesedéssel és farkcsóválással jelentettem ki, hogy utólag belegondolva még én is megijedtem tőle.

Alkonyköd elégedetten mosolygott, mintha pont erre számított volna: - Ez érdekes. Tűzfarkas utoljára Reiko volt a családunkban.

Folytattuk az utunkat, de most már sokkal vidámabb volt a hangulatunk. Apám mesélt a Ködfalkáról, milyen volt, mikor utoljára látta. Beszélt Hajnallélekről is, a gyönyörű, fehér bundájáról, és arról, hogy szárnyas farkas. Ha volt maradék kétségem, már az is eloszlott.

Közben beértünk az erdőbe, és a tarka, zöld színű fényben pihentünk. A fák olyanok voltak, mint nyáron, még nem sárgultak a levelek. Most Éjszőrmét vártuk, hogy vele menjünk a Dombvidékre. Az izgalom egyre jobban úrrá lett rajtam, vártam, hogy találkozhassak a többi testvéremmel, és leginkább: az édesanyámmal, Hajnallélekkel.

Zörgést hallottunk egy közeli bokorból. Alkonyköd felállt, és a levegőbe szagolt.

- Ez Éjszőrme lesz – közölte, és leült.

Igaza volt. Nemsokára előlépett egy fekete, félszemű farkas, szürke lábaival úgy sétált, mint egy tigris. A napfény egy pillanatra ráesett az arcára, és megpillantottam a bal szeme helyén húzódó, függőleges sebhelyet. Könnyen ki lehetett venni a két apró karmolás nyomot is, mely alapján azt gondoltam, bal szemét egykor kikarmolták.

Most is szokásos, elegáns stílusában ült le, szürke hegyű farkát mancsai köré helyezve. Megkezdte a beszámolóját: - Na akkor... Beszéltem Homályléptűvel, azt mondta, mire a nap az ég közepére ér, addigra felállítja a kaput. Szerintem simán odaérünk.

- Tehát a Sötétség Alföldje határán találkozunk? – kérdezte Alkonyköd.

- Igen – felelte Éjszőrme. – De úgy is jól fog látszani a fénye.

- Rendben. – Alkonyköd ásított, és indulásra készen felállt. – Induljunk most azonnal, semmi kedvem tovább maradni.

Felálltunk, és hárman haladtunk tovább. Egy elhagyatott erdei ösvényen át kimentünk az erdőből. Csöndben haladtunk tovább, először megijedtem attól, hogy egy szót sem fogunk váltani. Végül nem bírtam tovább, és megszólítottam Alkonyködöt: - Na, és... hogy kell elképzelni ezt az őrt? Feltételezem, ez is valami képesség.

Apám azonban mélyen elmerült a gondolataiban. Helyette Éjszőrme válaszolt: - Majd megtudod. Tényleg, semmi sem tűnt fel?

- Nem, minek kellene? – kérdeztem, félig a fákat nézve, és tényleg észrevettem valamit, amivel nem törődtem, mert azon gondolkodtam, mit akar ezzel Éjszőrme mondani.

- Itt vagy a vadonban, közel a Sötétség Alföldjéhez! Skotadi szerelmére... Amúgy kár, hogy így elfeledték ezt a Dombvidéket. Régen rengeteg harc, és kivégzés színtere volt ez a hely.

Köszi, Éjszőrme, - gondoltam magamban. – Sokat segítettél.

Ahogy beljebb hatoltunk, a vidék tényleg kezdett egyre ijesztőbb lenni. A fák megritkultak, és az a kevés, ami volt, száraz, fehér csontvázként világított. Igyekeztem nem a hiénákra gondolni, ezért megkértem apámat, meséljen egy kicsit a Ködfalkáról.

- A Ködfalka egyike a három legősibb óriásfalkának. – mesélte Alkonyköd. Mielőtt megkérdezhettem volna, gyorsan válaszolt: - Óriásfalkának számít, ha egy falkának száznál több tagja van. Egy rendes falka nem áll több harminc farkasból. A mostani alfa hím, Fagyott Eső egy határozott és igazságos vezér. De nézzétek! Úgy tűnik, megérkeztünk.

Mindketten egyszerre kaptuk fel a fejünket, és arra néztünk, amerre apánk mutatott. Azt előttünk elterülő kisebb dombon liláskékes fényt pillantottunk meg. Hirtelen átjárt egyfajta izgalom. Sorba rendeződtünk: Éjszőrme ment elől, én középen, mert apa akarta zárni a sort. Futva felértünk a dombra, ahol egy farkas, és egy sötétkéken világító valami fogadott minket, mely a fényt is kiadta.

Először a kaput figyeltem meg. Nem hasonlított kapura, inkább egy ovális alakot vett fel. Valójában fatörzs méretű lehetett, és már egyáltalán nem világított. Belsejében különféle tájak jelentek meg: egy fekete alföld, égbe nyúlóan magas hegyvidék, melyet Erie Hegyeinek véltem, egy félsivatagos táj, és végül egy erdős terület, mely csakis a Ködfalka otthona lehetett.

Ekkor egy mély, reszelős hang szólalt meg a közelemben.

- Bocsássatok meg a késésért. Sajnos a mancsaim már nem a régiek...

Egy farkas állt mellettem, háta szürkés volt, de mancsai fehérek, és sebhelyesek. Szemei pupilla nélküli, világoskék színben világítottak. Szinte ösztönösen is sajnálatot éreztem iránta. Apám az idős, vak farkashoz ügetett, és hálásan meghajtotta a fejét.

- Semmi baj. Mindent köszönünk Homályléptű.

Az őszülő bundájú farkas felém nézett, mert bár nem látott, érezte a szagomat. Illedelmesen én is fejet hajtottam. De Alkonyköd már a kapu előlőtt állt, ugrásra készen: - Effys fénye legyen veled! – köszönt el az öreg farkastól, és eltűnt a kapuban, őt Éjszőrme követte.

Mikor ő is eltűnt a kapuban, én behunytam a szemem. Az izgalom teljesen átjárt, és gyorsan beleugrottam az oválisba.

----------------------------------------Vége az első résznek ------------------------------------------------------------

Sziasztok! Mivel a történet ezen része lezárult, úgy gondolom ideje van annak, hogy leírjam, mennyire megszerettem a történetet, melynek vázlatait sokszor magammal vittem, és amelynek megírása közben nagyon jól éreztem magamat. Ha elolvastad, és tetszett, akkor kérlek írj egy rövid hozzászólást, vagy ha hibát vettél észre benne, azt is írd meg! Köszönöm hogy elolvastad, és remélhetőleg nemsokára hozom az új fejezeteket! :)