Hatodik rész

Skaddal Király kihívása

Axel elkeseredetten nézett végig homoksivatagon. Ötlete sem volt arról, hogyan fognak kijutni innen, és egyre dühösebb is lett, mert eszébe jutott a déllem.

- Mit műveltél?! – ment oda Nanook-hoz, aki eddig a hatalmas hegyeket nézte. – Hogyan ronthattad el, mikor végre megbíztam benned?

- Hát te ki vagy? – nézett fel rá a kutya ártatlan szemekkel. Axel ekkor vette észre, hogy a déllem testét sebhelyek borítják, és jobban hasonlít Naroinra, mint Nanook mivoltára. Egy borzasztó gondolata támadt, amit igyekezett elnyomni az magában. Nem lehet, hogy Nanook...

- Axel – mondta neki abban reménykedve, hogy mégsem igaz a sejtése. – Hát nem emlékszel?

- Axel... - mondogatta magában a malamut eltűnődve, meg sem hallva a félvér előző kérdését. – Ha már így itt vagy, kedves Axel, azt nem tudod, hogy én ki vagyok?

A félvér dühösen felnyögött, és úgy gondolta, legjobban teszi, ha most faképnél hagyja a kutyát. De legszívesebben annyi mindent mondott volna a malamutnak, hogy ő maga sem tudott dönteni. Odacsörtetett Vengéhez, aki eddig döbbenten, kerek szemekkel figyelte az eseményeket.

- Szerinted ez miért van? – kérdezte tőle tanácstalanul. Úgy gondolta, legjobb, ha a kishu véleményét is kikéri, mert magának is be kellett látnia, neki sokszor jobb ötletei szoktak lenni.

- Őszintén? – kérdezett vissza, nagy, sötét szemeivel a hófehér bundás kutya. – Nem tudom.

Axel nyelt egyet. Azonban ekkor üvöltés zaját hallotta, mely egyre erősebb lett. Egy pillanatra azt hitte, Aerisz szól hozzá, de mikor látta, hogy Venge is a hang irányába fordítja a fülét rögtön rájött, hogy tévedett. A mély hang a hegy felől érkezett, erejétől legördültek a kisebb kövek. A két kutya döbbenten nézett le a mélybe, a sivatag felé.

- Ez csak is Karusakan lehet! – kiáltott fel riadtan Venge.

- Kicsoda? – kérdezte Axel döbbenten. Sosem hallotta még ezt a nevet, igaz két év bezártság után ez nem volt olyan megdöbbentő.

- Egy hatalmas sárkánykígyó, mely ezt a helyet védi – magyarázta Venge, miközben futásnak eredtek. Szerencsére Nanooknak is megmaradt annyi esze, hogy magától kövesse őket, aminek Axel különösképp örült, hiszen így nem kellet neki vinnie. A malamut szótlanul loholt utánuk, nagyokat ugorva, ha éppen egy szikla állta el az útját. – A legenda szerint mindenkit megöl, aki át akar menni Erie hegyein. – tette hozzá a kishu.

A hegy lefelé lejtett, és Axel tőle szokatlan módon a Szellemekhez imádkozott, hogy a sárkány ne érje utol őket. Ráugrott egy nagyobb, kiálló kőre, és a homokba vetette magát, ahol egyre ritkásabbak voltak a sziklák. Megállt a köveknél, és felnézett a hegyre, látva egy hosszú, fekete tüskés árnyat, amely mintha csalódottan térne vissza az óriási sziklák közé.

- Ide miért nem követ minket? – tűnődött el hangosan, miközben tekintete Vengére vándorolt. Igazából nem bánta, de nagyon furcsának találta.

- Azt hiszem, nem hagyhatja el a hegyeket – válaszolta Venge miközben lenézett a homokba süppedt mancsaira.

Axel megfordult és előre nézett. Látta a hatalmas homokbuckákat, és a felhőtlen kék eget, mely felől áradt forróság. Megborzongott, annak ellenére, hogy egyáltalán nem fázott, sőt vastag szőre miatt hihetetlen meleget érzett. A távolban, mintha egy épület körvonalazódott volna ki, de elhomályosította a homok izzása, mely miatt szinte perzselt a levegő. Tudta, nincs más választásuk, mint előre menni.

- Gyertek – szólt hátra a többieknek. – A legjobb lesz, ha találunk valami zsákmány szerűséget. – tette hozzá, de mintha csak saját magának morogta volna.

Mindhárman elindultak, bele a homoksivatagba. Axel reménytelennek érezte a helyzetet, és legnagyobb bánatára, akárhányszor próbálta megszólítani Aeriszt, a Levegő Szelleme annyiszor nem válaszolt neki. Eltűnődött magában, mikor ártott neki, de sehogy sem jött rá. Ekkor egy aggodalmas gondolat hatolt az agyába: mi lesz, ha sörényes farkasok támadnak rájuk? Normális esetben nem félt volna ettől annyira, de a sötét lényekkel folytatott harc miatt még mindig nem merte elővenni a szárnyait, és a válla is fájt, ahol a szörny megmarta. Ijedten jött rá, hogy normális felgyorsult regenerálódása valamiért akar működni. Persze Nanook jelenléte is megnyugtatta volna kissé, de jelenlegi állapotában nem tudott a védelmükre szolgálni, ami aggasztotta a félvért. Hátranézett a mögötte szótlanul menetelő malamutra, és eszébe jutott valami.

- Arra sem emlékszel, hogy mi az a Lélektoll? – kérdezte tőle óvatosan. Arra gondolt, talán sikerül másodszorra is felébresztenie Naroinban a déllemet. Magában Aeriszt kérte, segítsen neki terve kivitelezésében, de ő szokásához híven nem adta jelét annak, hogy érdekelné mit is akarhat Axel. Ezt furcsának találta, hiszen nem egyszer volt olyan alkalom, mikor a saját gondolatait is alig hallotta a szellem hangja miatt.

- He? – nézett vissza bárgyún Naroin, szemében értetlenség és elkeserítő tompaság tükröződött.

- Mindegy – mondta neki Axel, már megbánva hogy próbálkozott. Úgy érezte, ez mögött talán Aerisz állhat, hiszen felébreszteni is ő segített neki.

Sokáig meneteltek, szinte tökéletes csöndben, mikor Venge hirtelen megszólalt: - Emlékszel, mikor még régen, a palota udvarában mondtam valamit a fejszédről? – kérdezte, felnézve Axelre.

- Nem igazán – ismerte be az akita. Azon az estén minden teljesen elmosódott számára, úgy érezte, mintha emlékei onnan egy másik életből származnának.

- Csak azt akartam mondani, hogy ez a fejsze régen Tora-Ge generálisé volt. Ezért nem használta senki. – mesélte neki a kishu csöndesen.

Axel apja neve hallatán akaratlanul is felsóhajtott. Azonnal megértette, miért bánik a fejszével ilyen jól, de el is szomorodott, mert úgy érezte, egy kísértetet cipel a vállán. Vajon Tora-Ge mit szólna, ha látna engem? – tűnődött el magában.

A nap hátralevő részét folytonos, megállás nélküli ügetéssel töltötték. Útközben semmi ehetőt nem találtak, és Axel sebei is egyre jobban fájtak. Mire beesteledett, a három kutya elfeküdt a tükörsima homokon, és a sötétkék, milliónyi csillaggal borított eget kémelték.

Naroin már aludt, de a két kutya fennmaradt, és továbbra is álmatlanul nézték a tiszta, éjszakai égboltot. Axel furcsának találta, hogy még este is ilyen világos van a sivatagban.

- Axel – szólította meg Venge az akitát. – Azt hiszem, tudom, miért nem gyógyul a sebed.

- Tényleg? – kérdezte az akita kíváncsian.

- Amik ránk támadtak az Alföldön, azok szerintem bőrvágó sárkányok voltak – mondta neki. – A fogukban mérgező anyag van.

Axel nem szólt semmit. Rögtön megértette, mi okozza ezt. Jól tudta, szervezete nem képes leküzdeni a mérgeket, ilyen téren olyan, mint bármelyik más halandó. Megfordult, és összegömbölyödött, miközben megnézte a mély fognyomokat a vállán. A sebből még mindig szivárgott vörös színű vére, és igaz, szárnyait nem vette elő, azoknak is fájt a helye. Miközben felkavarodott gondolataiban igyekezett rendet rakni, álomba merült, azzal a reménnyel, hogy Aerisz legalább ott üzen neki.

Lassú mozdulattal nyitotta ki a szemét, az első, amit hallott a saját gyomorkorgása volt. Éhesen szimatolt a levegőbe, de állatszagot nem érzett. Óvatosan feltápászkodott, Venge és Nanook (vagy inkább Naroin) még aludtak.

Felsétált egy homokdombra, hogy körülnézzen. A felhőtlen ég teljesen lila és halvány rózsaszín volt, csak néha-néha vegyült bele egy kis világoskék árnyalat. Axel boldogan vette észre, hogy utazásuk nem volt hiába való: észak felé, pontosan előtte a puha homokot felváltotta a száraz föld, melyet magas szálú fű nőtt be. Jól tudta, itt biztosan talál növényevőket is.

Mögötte Venge is lassan kezdett ébredezni. A vékony, fehér kutya fáradtan nyújtózkodott, majd Axelre nézett.

- Jó reggelt! – köszöntötte, egy kissé álmos hangon.

- Reggelt – viszonozta Axel, még mindig a tájat nézve. Az éjszakát uraló kellemes hűvösség kezdett eltűnni, és helyét újra a forróság vette át.

Hangjukra Nanook is megébredt, és lassan felkelt, erőt véve magán.

- Nem sokkal előttünk – kezdte nekik mondani Axel – elterül egy fűvel borított terület. Szerintem, ott biztosan találnánk zsákmányt.

- Az jó lenne – mondta Venge, és Nanookra nézett, de ő nem szólalt meg.

Miközben elindultak, Axel szomorúan jött rá, hogy Aerisz nem jelent meg az álmában. Hiába próbált visszaemlékezni, a Levegő Szelleme nem szólt hozzá, és Nanook sem ébredt még újra fel.

Mire a nap teljesen felkelt, a három kutya megérkezett a pampafűvel borított vidékre. Axel érzékeny orrát szinte azonnal megcsapta a száraz növény, és a vele járó állatszag. Míg a kabócák hangos dalát hallgatta, megbújt a magas fűben, és egy furcsa külsejű, nagy fülű egérre készült lecsapni. Mellette, igaz nem látta őket, Venge és Nanook vadászgatott. Mikor kiugrani készült, egy idegen szagot érzett, mely kitűnt a zsákmány illatból.

Azonnal felkapta a fejét, és körülnézett. Szinte a semmiből, öt különös külsejű, kutyaszerű lény állta őket körbe. Jól tudta, csak is sörényes farkasok lehetnek. Nyurga, hórihorgas alakjuk volt, és irdatlan hosszú, vékony, fekete színű lábaik, melyekkel jóval Axelék fölé magasodtak. Vöröses szőrük erősen kitűnt a halvány növényzetből. Vastag, fekete sörényüket fenyegetően felborzolták, szájukban hosszú dárdát tartottak.

Az egyikőjük letette a dárdáját a földre és megszólalt.

- Betolakodók! Mit kerestek Skaddal Birodalmában? – kérdezte közelebb jőve Axelhez.

Axel gyorsan mérlegelte a lehetőségeiket. Ha úgy döntenek, támadnak, Axel a sérülései miatt nem lesz képes megvédeni a két kutyát, és Nanook is harcképtelen jelenleg. Kelletlenül jött rá, ki vannak szolgáltatva ezeknek a lényeknek. Venge halkan felmorrant, majd Axel a fülébe súgta: - Ne hergeld őket, kölyök. Ezt a csatát nem nyernénk meg.

- Mi csak át szeretnénk kelni ezen a területen! – mondta hangosan az öt sörényes farkasnak.

- Nem lehet – rázta meg kerek fejét a magas, vékony teremtény. – A Király belegyezése nélkül nem jöhettek át.

- Akkor vigyél oda, hogy beleegyezzen! – vágott vissza dühösen. Arra gondolt, ha megmutatja félvér erejét, talán kissé megijednek tőle, és azt teszik, amit mond. Megrázta magát, és hagyta, hogy oldalából kinőjenek hófehér szárnyai. Örömmel vette észre, hogy a karmolások már nem olyan feltűnőek, igaz, tollai még mindig össze-vissza álltak rajta.

Szerencsére a hatás most sem múlt el. A sörényes farkasok hátrébb léptek egyet, és döbbent tisztelettel figyelték az akitát. Szívesebben tette ezt, mint hogy rátámadjon valamelyik sörényes farkasra, mert nem vágyott a harcra, és ok nélkül nem szándékozott nekik ártani.

- Gyertek velünk – szólalt meg az egyikük, és tisztes távolságból követni kezdték a három kutyát.

- Ezt meg hogy? – nézett Nanook meglepetten Axelre. 

 Hosszas menetelés után megálltak egy palota előtt, mely homokkőből készült. A hatalmas palota több kisebb, kupolás toronyból állt melyek egy hatalmas, hengerszerű széles főoszlop köré épültek. Üvegtelen ablakokból sörényes farkasok lestek rájuk kíváncsian, mikor megálltak a palota hatalmas kőkapuja előtt, és miután bementek, a lények összesúgtak a hátuk mögött.

Odabent hatalmas, kör alakú, díszes trónterem fogadta őket. A hideg, simára csiszolt kőpadló visszatükrözte a falon táncoló tűz fényét, és a széles teremben sétáló sörényes farkasok karcsú, vékony alakját. A terem legvégében egy-egy lépcső indult a jobb és a bal irányba is. Axel úgy érezte, az egész palota egy hatalmas labirintus, melyen képtelenség lenne kiigazodni. Mikor bezárult mögöttük a kőkapu, Venge alig hallhatóan felnyögött.

- Ne aggódj – mondta neki halkan Axel. – Tudom, mit csinálok.

Természetesen hazudott. Ötlete sem volt arról, mit fog tenni, ha a királyuk úgy dönt, nem kelhetnek át.

Előre nézett, és meglátta a hosszú, ágyszerű trónt, melyen kecsesen egy sörényes farkas feküdt, aki nem lehetett más, mint Skaddal. Axel a sörényes farkas intésére kissé közelebb jött, és jobban szemügyre vette az uralkodót.

Skaddal bundája jóval világosabb volt, mint a többieké, és lábai is sötétbarna színben pompáztak. Mancsain színarany karperecek díszelegtek, nyakán is egy széles, arany nyaklánc volt, melyen gyémántok csillogtak. Axel céltudatosan a szemébe nézett, és meglepődve vette észre, hogy fajtársaitól eltérően az övé sötétkék színűek.

A király egy pillanatra elfordította fülbevalókkal díszített fülét, majd megszólalt.

- Ötletem sincs, mit kereshet egy félvér a birodalmamban, ahogyan arról sem, miért éppen Anaya felé akar menni – mondta nekik zengő hangján, mikor az egyik sörényes farkas odament hozzá, és széles fülébe súgott valamit. Skaddal szemei felcsillantak erre, amit Axel nem tudott mire vélni. Miután a sörényes farkas gyorsan elment, Skaddal folytatta – Úgy hallom, nemrég bőrvájók támadtak rátok, annak ellenére, hogy azok csakis Nyugaton, a Sötétség Alföldjében laknak. Ha számításaim helyesek, több holdba is eltarthat onnan ide az út, nem számítva a sárkányt, mely a hegyben él.

Axel idegesen nyelt egyet. Nem számított arra, hogy a bőrvágó sárkányok mérge ennyire érződni fog rajta. Tudta, ebből nem mászhat ki magyarázat nélkül. Mély levegőt vett, és elmondta neki az útjukat idáig, persze kihagyva a Lélektollat. Semmi kedve nem volt ahhoz, hogy Skaddal úgy döntsön, magának akarja majd, ezzel is csak akadályozva őket. Miközben mesélte, a király szó nélkül, szinte már illedelmesen hallgatta őket végig, szemei élénken, és kissé gúnyosan csillogtak, mintha kedvét lelné Axelék történetében, és magában jót szórakozna rajtuk.

- Érdekes egy történet, az biztos – jegyezte meg, mikor Axel a végéhez ért. – Birodalmam határán létezik egy kapu, mely egyike a még létező ősi átjáróknak. Odaengedlek titeket, de csak akkor, ha teljesítetek valamit.

- Micsodát? – kérdezte döbbenten Axel. Később jött csak rá, hogy talán nem így kellett volna megkérdeznie. Kissé megnyugodott, hiszen mégis csak van esélyük az átkelésre, de persze ijedten elgondolkozott, mi lehet Skaddal kérése.

- Területem egy részét folyamatosan fenyegeti egy bestia, a homokkígyó – válaszolta Skaddal. Nem vette rossz néven Axel hangnemét, aminek talán az volt az egyetlen oka, hogy tartott kissé tőle. - Nem egy sörényes farkas fájdalmát okozta, és emellett felfalja a zsákmányunkat is. Ha le tudod győzni, odaengedlek az átjáróhoz.

- Rendben, Skaddal Király – egyezett bele Axel. Nem volt más választása. Muszáj volt azt tennie, amit mond, még ha nincs is az ínyére, különben soha nem jut el a Ködfalkába.

- Anahí – szólította meg Skaddal Király az egyik sörényes farkast, aki eddig a díszes selyempárnákkal kibélelt fekhelye mellett ült. – Gyógyítsd meg a sebeiket, és vezesd őket valamelyik szobába.

- Igenis – szólalt meg a nőstény, és kecses lépteivel elindult Axelék felé. – Kövessetek! – mondta nekik.

Venge és Naroin azonnal elindultak utána, de Axel még maradt, mert eszébe jutott valami, amit muszáj volt megkérdeznie.

- Fenség – szólította meg illedelmesen a sörényes farkast. Tudta, igaz nem tartozik hűséggel neki, de attól még nem akarta semmivel sem kihívni az uralkodó haragját. – Mikor kell legyőznöm a homokkígyót?

- Holnap hajnalban – válaszolta neki, mintha ez csak természetes volna. Kék szemeit összehúzta, majd Axel fejet hajtott, és elindult Vengéék után.

Anahí elvezette őket egy kicsi, de szép szobába, ahol lepihenhettek egy kicsit, míg a nőstény visszatér. Axel éppen elfeküdni készült volna, mikor észrevette, hogy a földön van egy fatányér is, mely hússal volt tele.

- De éhes vagyok! – mondta Venge, mikor meglátta.

Mivel Axel is ugyanerre gondolt, ő is nekilátott az evésnek.

- Hol van Nanook? – kérdezte, mikor végzett.

- Anahí megkérte, segítsen neki szétválogatni a gyógynövényeket – válaszolta Venge, elnyúlva egy díszes párnákkal borított szőnyegen.

Axel csak hümmögött párat, és ő is ledőlt egy kicsit. Mire vállalkozott mégis? Ilyen állapotban nem fogja tudni legyőzni a homokkígyót, ezt ő is tudta.

Baljós gondolatai félbeszakadtak, mikor belépett a szobába Anahí, Nanook-val a nyomában. Nanook folyamatosan a sörényes farkassal szemezett, aki ezt látva alig láthatóan elmosolyodott. Nanook rákacsintott, majd letette a leveleket, amiket eddig a szájában tartott, és odament Axelékhez.

Legalább valaki jól érzi magát – gondolta magában Axel. Miután Anahí gyógynövényeket tett Axel sebére ő elment, igaz Nanook és Venge még sokáig figyelte légies, de egyre távolodó lépteit.

- Ez nem jött be – jegyezte meg Venge, és vigasztalóan Nanookhoz ment, hogy mellső mancsaival kissé megveregesse a malamut hátát.

Axel elfordult, és gondterhelten nézett ki az ablakon. Akármennyire is próbálkozott, egyáltalán nem tudta jól érezni magát. Míg a többiek elmentek feltérképezni a palota belsejét, ő a szobában maradt, és úgy érezte, egyre nagyobb stressz nehezedik rá. Gyomra is megfájdult, majd úgy döntött, alszik egy keveset, hogy elfeledje, mennyire aggódik a holnap miatt. Erőtlenül elfeküdt a földön, hagyva hogy a növények begyógyítsák a sebét. Lehunyta a szemét, és szinte azonnal elfogta az álom.

Álmában egy hatalmas tóban állt, melynek fényes, világoskék vizében alig süllyedt el a mancsa. Felette, az égben hófehér felhők úsztak, lassan és lágyan. Axelre hihetetlen nyugalom telepedett, az a fajta, amire már nagyon régóta vágyott.

Ekkor azonban, a víz hirtelen eltűnt, és helyét a kiszáradt föld vette át. Az égen úszó felhők hirtelen megnőttek, és sötétté váltak, belsejükben villámok cikáztak. Az egyik piros színű Axel mellé csapódott be, messzire repítve őt. Mikor dühösen feltápászkodott, látta, hogy az égből egy keskeny, sötétvörös szempár néz le rá.

- Majd találkozunk még – mondta neki halk, csontszáraz hangján, és a kísérteties szempár azonnal eltűnt.

A viharfelhők semmivé foszlottak, helyüket a tiszta, csillagos égbolt vette át. Hirtelen megjelent egy hatalmas, madárszerű lény, akiben Axel szinte ösztönösen Aeriszre ismert.

- Mi volt ez? – kérdezte Axel döbbenten a levegő szellemét.

- Holló elkezdett figyelni téged – válaszolta neki a sötét madár. Hatalmas szárnyait széttárta, színes tollai fenségesen ragyogtak. – Amit keresel nincs ott, ahol számítanál rá. Holnap este tudni fogod mit kell tenned, annak ellenére is, hogy mindenki más kételkedni fog benne...   

 Axel hitetlenül nézte a hatalmas lényt. Tele volt kérdésekkel, mégsem mondott semmit.

- Nanookal... azt te csináltad, ugye? – kérdezte meg végül mégis.

- Jók a sejtéseid – válaszolt Aerisz. Szárnyán a fényes csillagok lángolva felvillantak egy pillanatra.

- De miért? Így sokkal lassabban jutok el a Ködfalkáig – Axel örült, hogy végre konkrét választ kapott, mégis haragudott, amiért Aerisz ennyi ideig nem szólt hozzá, most pedig beállított ezzel.

- Anélkül soha nem gyógyultak volna meg a sebeid – emlékeztette a szellem. – Ami előtted áll, ahhoz minden erődre szükséged van.

Az akita rémülten, zihálva ébredt fel. Ijedten nézett körbe a sötét szobán, de csak a Hold fehér fénye világított be. Nem messze tőle Venge és Nanook aludt a párnák között.

Nagyot sóhajtott, és visszafeküdt a fekhelyére. Sokáig nézett maga elé, azon gondolkodva, ami az álmában történt. Holló? – kérdezte magától döbbenten. Fogalma sem volt arról mit jelenthet ez, de azt ösztönösen tudta, hogy semmi jót. És akkor ott van még az, amit Aerisz mondott: mi az, hogy nincs ott, ahol számítana rá? Talán a Lélektollra gondolt – találgatott – Ezek szerint nincs a Ködfalkában? Ezt ki mindenképp ki kell majd derítenie, döntötte el magában.

Felnézett, ki az ablakon, megpillantva a hatalmas Holdat. Nagyot sóhajtott, és letette a fejét a mancsaira, de egyáltalán nem volt fáradt. Végül kiment a szobából, és végignézett a sötétségbe burkolódzott termeken. Utálta ezt a tehetetlenséget, és azt, hogy semmit sem kell csinálnia.

Lassan hajnalodni kezdett, a nap első sugarai pedig elhozták azt, amitől Axel legjobban félt. Az egyik ajtón egy sörényes farkas jött ki, és éppen felé tartott.

- Gyere – mondta neki – megmutatom, hol van a bestia.

Axel válaszul csak bólintott egyet. Szótlanul követte a harcost, ki a palotából, a végtelennek tűnő homok és pampafű sivatagba.

Miközben a nap egyre feljebb emelkedett, Axel és a sörényes farkas is megérkezett: megálltak egy hatalmas homokdomb előtt, igaz, tisztes távolságot tartva.

- Én nem is zavarok tovább – mondta gyorsan a harcos, és mire Axel hátranézett, csak a felkavart homokot látta.

Előre nézett, és kissé közelebb ment a homokdombhoz. Hallotta egy hatalmas lény lélegzetvételét, és érezte jellegzetes hüllőszagát is. Várt egy pillanatig, majd hirtelen kivágódott egy hosszú, világos alak a száraz homokból. Axel hátrébb ugrott, és a fejszéje után kapott. Hátsó lábait erősen megtámasztotta a földön, miközben agya valamilyen stratégián dolgozott.

A kígyó lassan felemelkedett, hatalmas tüskéit mutatva Axel felé. Kinyitotta nagy, szeméig hasított száját, és rögtön a félvér után kapott. A kutya még időben ki tudta kerülni, de így ő sem tudott támadni. A homokkígyó rögtön újra lecsapott. Axel egy pillanat alatt kiengedte szárnyait, és felröppent a levegőbe, a kígyó felágaskodva nyújtogatta utána fejét. Azon gondolkozott, miként tudná legyőzni: hiszen kell, hogy legyen gyenge pontja. Csakhamar meglátta, hogy a homokkígyó nyakát nem borítja páncél, így egyértelműen azzal próbálkozott.

Zuhanórepülésbe kezdett, szárnyait összezárta, hogy az utolsó pillanatban végül kinyissa, miközben fejszéjével megcélozta a kígyó nyakát. A kígyó gyorsan elhajolt, és Axel fejszéje tovább repült, a homokban földet érve. Axel magában fenézett, és a kígyó fejére ugrott. Jól tudta, hogy a szaglásuk a legérzékenyebb, ha ezt elveszítik, képtelenek lesznek jól tájékozódni, Axelnek pedig az összes előnyére szüksége lesz, ha győzni akar. Beleharapott a kígyó szaglószervébe, ami ettől dühösen felüvöltött, fejével ide-oda csapkodott. Axel fogaival a kígyó egyik szarvába kapaszkodott, hogy le ne essen. Azonban a homokkígyó nem adta fel: fejével erőset rántott, és Axel kénytelen volt elengedni a szarvát, különben eltört volna az állkapcsa.

Tehetetlenül a földbe zuhant, és éppen feltápászkodni készült volna, mikor a kígyó hosszú, villás farkával belecsapott az oldalába. Tüdejéből kiszorult az összes levegő, egy pillanat erejéig attól félt, megfullad. Az ütés nagy ereje az egyik buckába csapta, és a ránehezedő homok súlyától alig bírt megmozdulni. Homokszemek mentek a szemébe, így nem látott, és eltömítették az orrát, sőt, még a gyomrába is került.

Ekkor egy hatalmas, éles fogakkal teli száj kapott felé, nagyon közel Axelhez. A kutya óvatosan, de mégis gyorsan hátrált ki a homokból, míg a homokkígyó még mindig utána kutatott. A korai napfény megcsillant fejszéje éles pengéjén, így azonnal tudta, hol fúródott bele a sima homokba. Gyorsan a szájába vette vastag nyelét, és minden gyorsaságát beleadva a kígyóhoz futott, melynek feje még mindig a homokbuckában kereste Axelt. Most ő volt a gyorsabb: erőteljesen a levegőbe ugrott, és a kígyó nyakán landolt, fejszéjét belemélyesztve a nyakába.

- Meg... megcsináltad... - mondta meglepetten a sörényes farkas, óvatosan kilépve az egyik homokbucka mögül.

- Igen... - lihegte Axel kifáradtan. Saját magát is váratlanul érte, hogy képes volt legyőzni a homokkígyót. Kihúzta a fejszét a halott homokkígyó nyakából, és visszatette a bőrhámba.

- Visszamegyek a palotába a többiekért – szólalt meg ekkor a sörényes farkas, amire Axel csak bólintott.

Míg a többiekre várt, életében talán először, úgy érezte, most ő nyert. Diadalittasan felugatott, majd azon kapta magát, hogy azt kívánja, bárcsak látná ezt Thalia hercegnő. Gyorsan elkergette ezt a furcsa gondolatot, és azon tűnődött, vajon hogyan tovább. Számolnia kellett azzal a lehetőséggel, hogy mikor megérkezik a Ködfalkába, már nem fogja ott találni a Lélektollat. De akkor hol lehet?

Nem sokára megérkezett Skaddal Király, Vengével és Nanookkal a nyomában.

- Tényleg le tudtad győzni – mondta neki Skaddal, kissé döbbenten. – Akkor most én jövök: megmutatom, hol van az átjáró.

Axel válaszul hálásan nyöszörgött valamit, ami teljesen értelmetlenül hangzott. Ez persze a sörényes farkas feltehetően kitűnő hallását is megzavarhatta, mert ránézett a vörös akitára, és kissé éles hangon megkérdezte: - Hogyan mondtad, Axel?

- Köszönöm – válaszolta, most már érthetően. Illedelmesen előreengedte a királyt, ő pedig ment utána, míg Venge és Nanook kíváncsian figyelte őt. Nem kellett jósnak lenni ahhoz, hogy Axel tudja, mindjárt mondani fognak valamit.

- Látod, megmondtam – szólalt meg Venge, Nanookra nézve. – Vesztettél, jössz nekem egy nyúllal.

- Várjunk csak! – kiáltott fel Axel hirtelen. – Ti fogadtatok rám? – kérdezte meglepetten.

- Igazából az egész Nanook ötlete volt – magyarázkodott Venge, a barnás malamutra sandítva.

Az akita megcsóválta a fejét, és azon gondolkodott, talán el kellene mondania a két kutyának azt, amit álmodott. Illene felkészítenie őket arra az esetre, ha a Ködfalkában nem találnák meg a tollat. Majd lemondóan úgy döntött, jó lesz majd akkor is, ha a Ködfalkában lesznek majd. Nem akarta őket ezzel idegesíteni, hadd higgyék csak, hogy kezd minden megoldódni, ha Axel már nem élhet ebben a tévhitben. Valójában csak nem akarta most elkezdeni a magyarázást, mert akkor a folyamatos látomásairól is be kellett volna számolnia nekik.

Míg ezen rágódott, kezdtek megérkezni a céljukhoz. A távolban egy hatalmas, színes, örvényszerű valami kavargott, majdnem akkora volt, mint Skaddal Király palotája. A sörényes farkas megállt, és a három kutya követte a példáját.

- Itt vagyunk – mondta Skaddal büszkén. – Ez egyike a még létező átjáróknak, melyeket Effys, a Fény Szelleme teremtett.

- Nagyon hálásan köszönjük – szólalt meg Axel, a sörényes farkas felé fordulva.

- Egy sörényes farkas mindig megtartja az ígéretét – válaszolta Skaddal, az örvénylő színeket nézve. – Mielőtt bemennétek az átjáróba, gondoljatok arra a helyre, ahova épp el akartok jutni.

Ködfalka – gondolta Axel ösztönösen. A többiekre a nézett, főleg Nanookra. Szerencsére mindketten bólintottak, felfogva, mit akar ezzel mondani az akita.

- Akkor indulás! – mondta Axel, ránézve Vengére, és Nanookra.

Egyszerre ugrottak bele a hurrikánként gomolygó színáradatba, Axel becsukta a szemét, mintha attól tartana, ami ott vár rá, az meg foglya őt támadni. A Ködfalkára gondolt, még hangosan ki is mondta, hogy mindenképp sikerüljön. Ekkor egy fehér villanást látott, és valami felkapta őt, hogy őrült gyorsasággal belelökje az örvény közepébe. 

Sziasztok! Sajnos elég sokat késett az új rész, aminek a nyaralás és az ebből adódó időhiány volt az oka, de most végre visszatértem, és minden a régi lesz. A következő részt nemsokára hozom, addig, ha tetszett, kérlek kommenteljétek és szavazzátok. :)