Bundám összerándítva kaptam fel a fejem, hogy körülnézzek. Egy pillanatig azt hittem, már reggel van, de csalódottan szembesültem a nádast és az eget borító sötétséggel. A Hold már elhagyta az égbolt közepét, de még nagyon távol voltunk a napfelkeltétől.

Biztosan csak felébredtem valami miatt – gondoltam, és nagyot ásítva tettem le a fejem, hogy elrejtsem bozontos farkam alá. Kisebbre húztam össze magam, szőrömet összeborzoltam a hideg ellen. Most bántam meg először, hogy nem a többiekkel feküdtem le aludni, de most már nem akartam odamenni hozzájuk, félve, hogy felébresztem őket.

Azonban tudtam visszatérni álmaim tompa, nyugodt világába. Gondolataim úgy ébredtek fel, mint madarak hajnalban, hogy egész álló nap csiviteljenek és repkedjenek. Nagyon jól tudtam, hosszú visszaúttal nézek szembe, és mindenáron ragaszkodtam az alváshoz, hogy erőmet felhasználhassam a reggel. Az álmom viszont nem jött, helyette egy ismerős és mégis ismeretlen szag kúszott az orromba. A furcsa szagjel amit a Rejtelmes Síkságon éreztem! Most olyan közel volt hozzám, hogy teljesen betöltötte az orrlyukaimat édes, hűvös illatával. Jobban hegyeztem sötét végű füleimet, és egy kis idő múlva halk mancslépéseket hallottam.

Milyen farkas járhat erre? – merült fel bennem riadtan a kérdés. Az ismeretlent nem tudtam a Halálfalkához sorolni, de a Vízfalka eleven halszaga sem vallt rá. Így hát azonnal kizártam a halálfalkai támadás és a vízfalkai túlélők lehetőségét. Nem is gondolkoztam többet, és azonnal négy lábra pattantam, karmaimat a nedves földbe vájtam. Kissé lelapulva, ugrásra vagy támadásra készen vártam, ki fog megjelenni az egyre jobban hajladozó nádszálak közül. Az idő múlása csak tovább fokozta az izgalmamat.

- Ki van ott? – emeltem fel a hangomat, megpróbálva határozottnak tűnni. Nem tudtam, támadásra vagy barátságos üdvözlésre számítsak, ezért mindkét lehetőséget elképzeltem magamban.

Először nem jött válasz, ezért megfordítva a mondandómat új kérdést tettem fel. – Honnan jöttél?

- Én inkább úgy kérdezném: miért éppen itt?

A válaszon időm sem volt gondolkodni, mert az ismeretlen alak egy pillanat alatt kilépett elém a nádasból, én pedig egy nagy ugrással hátráltam meg. Nem igazán volt ijesztő, hanem érkezését hatalmas fényjelenség kísérte, amitől először hunyorognom kellett, de gyorsan hozzászokott a tekintetem.

Döbbentem mértem végig az idegent. Az előttem álló hím nálam alig volt nagyobb vagy idősebb, de testfelépítése meglepően vékonynak és karcsúnak látszott. Közelről is láthattam rövid, világosszürke bundáját, mely a lábainál és a hasánál fehérbe csapott át. De a legtöbb figyelmem az arca kötötte le: feje szép, hosszúkás volt, igéző, kerek holdacskákhoz hasonló szemei pedig a halványkék és a világoszöld furcsa elegyét adták. Valamiért nem bírtam sokáig sápadt tekintetébe nézni, és ennek az oka talán a testéből áradó, földöntúli fény lehetett.

- Hogy érted ezt? – kérdeztem, alig bírva megszólalni.

- Neked nem rossz ilyen sokat kérdezni? – szólt vissza az idegen, majd egy pillanat alatt mögém ugrott. Összerezzentem a hirtelen mozdulattól, és felborzoltam a bundám. Őt azonban ez kicsit sem zavarta, mert tovább folytatta. – Mert komolyan mondom, már nekem fáj.

Míg ezt panaszolta, megfordult és a levegőbe szagolt. Világosbarna füleit kíváncsian forgatta, keskeny orra pedig jobbra-balra járt. Világos fényével úgy ragyogta be az éjszakát, mint egy csillag a sötét eget. Ez képtelenség – ráztam meg a fejem. – Egy farkas nem világíthat!

- Szóval azt mondod, – próbáltam átvenni az irányítást, ezért bátran leültem a földre, de hátsó lábaim túl nagyot dobbantak, ami a világosszürke farkasból csodálkozást válhatott ki, mert még nagyobbra nyíltak egyébként is hatalmas szemei. Szándékosan levittem a hangsúlyt, elkerülve, hogy sokkal inkább tűnjön kijelentésnek mint kérdésnek. – eljöttél egész idáig, de azt sem tudod, most hol vagy.

- Nyilván azt mondom – csapott sötétszürke végű farkával idegesen. – Különben miért kérdezném?

- Ez csak egy álom lehet – ráztam meg a fejem, kitisztítva a gondolataimat. Le sem bírtam venni róla a szemem, minden, ami az eszembe jutott az idegen farkas körül forgott. Az egész olyan valószínűtlennek tűnt, a Vízfalka eltűnésével, és ennek a különös, világító bundájú farkasnak a megjelenésével.

- Akkor üdvözöllek benne – felelte a hím szürke válla mögül. Még mindig az éjszakai sötétséget kémlelte. Majd hirtelen felém fordult, kékeszöld szemei az enyémbe villantak. – Ó, és amúgy Gyémántkarom vagyok.

Örülve, hogy végre elmondott valamit magáról, én is elárultam a nevem. – Én pedig Leilana.

- Csodás név – felelte szórakozottan, mancsait nyalogatva. – Jut eszembe – fordult felém, fénye a kétszeresére ragyogott fel – Nincs valami kajád? Ennivalód? Olyan éhes vagyok...

Az utolsó mondatnál szánalmat keltően felnyögött, majd lehajtotta a fejét, és összehúzta magát, puha bundája egészen a testére simult. Pont úgy nézett ki, mint egy pár holdat megélt kölyök, aki csalódottan jött rá, hogy eltört a kedvenc botja.

Egy pillanatra elgondolkoztam, neki adjam-e a napközben elejtett nyulat, amit nem túl távol rejtettünk el, de gyomrának hangos korgása meggyőzött.

- Te tényleg nagyon az lehetsz – jegyeztem meg.

Eközben elsétáltam a rejtekhelyre és a nádas közül előráncigáltam a finomnak látszó, kövér nyulat, majd letettem ék alakú mancsai elé.

- Sajnos csak ennyi van – magyaráztam, szívem fájt a finom falatok miatt, de tudtam, nem maradhat rejtve Gyémántkarom elől sokáig. Az éles orrú hím biztosan kiszagolta volna, és meg is esett rajta a szívem. Hiába tűnt túlságosan is magabiztosnak, elveszettség áradt belőle, amit talán be nem álló szájával leplezett. – De nyugodtan megeheted.

- Jól hangzik – nézett rám vigyorogva, és a földre lapulva gyorsan eltüntette a zsákmányt. Még a csontokat sem hagyta meg.

Miután végzett, lenyalogatta a száját, és komolyan felállva rám nézett, amitől kissé meglepődtem.

- Leilana, köszönöm – hálálkodott. – Most, hogy képes vagyok értelmesen gondolkodni, már tudom is, mit keresek itt.

Most először lett alkalmam jobban megfigyelni az arcának részleteit. Orrnyergén egy halványbarna csík futott végig, kerek szemeinél pedig körben fehér volt a szőre. Szemének hátsó sarkából vékony, sötétszürke csík futott le elegánsan, mely az arca végéig tartott. Láttam ehhez hasonló mintát máshol is: pontosabban a holdfarkasokon a Falkák Tanácsa Gyűlésén.

De most félretettem minden kíváncsiságom, és felderülve figyeltem a velem egy magasságban lévő farkast. – Valóban? Ez egy remek hír!

- Nem igazán – nézett rám komolyan a karcsú farkas. – Valami azt súgja, ezen a helyen végzetesen felborult az egyensúly.

- Mire gondolsz? – fordultam felé aggódva, aranysárga szemeim kerekre tágultak. – Milyen fajta egyensúly?

- Csak nem értem, hogy miért kerültem ide – nyafogta, nem is válaszolva. A fényes aura, ami körbevette, jól megvilágította a nádak szárait és a víz hullámait. – Ez a vizes hely borzasztó egy csillagfarkas számára. Hát úgy nézek én ki, mint egy hal? – míg ezt nyöszörögte, odébb lépett, hogy egy zsombék tetején lehessen.

- Csillagfarkas? – kérdeztem elkerekedett szemmel.

- Én ugyanis az vagyok – mesélte a földre kuporodva, de a zsombék tetejéről még így is magasabban volt nálam. – Gyógyítás, világítás, tiltott mágiák kivédése. Csupa-csupa hasznos tulajdonság.

Még soha életemben nem hallottam ilyenről. Az egész farkas olyan volt, mint egy megfejteni való rejtvény, sokat beszélt, de magáról alig. Valamiért nagyon fontosnak tűnt, hogy figyeljek rá.

- Tudod, pont most érkeztem, teleporttal – nézett le rám megborzongva. – Azt sem tudom, mit keresek én itt, egyszer csak sétálok majd jön egy villanás, és máris idekerültem! Bele a vízbe. Úgy látszik, a szellemek vezettek, és mint mindig, most is a lehető legjobb környékre. – tette hozzá fintorogva, majd kényelembe helyezte magát a zsombék tetején.

- És mivel ezt akarták, – folytatta, fénye kissé alább hagyott, csak kékeszöld szemei világítottak. – én jó csillagfarkas módjára engedelmeskedek nekik. Ehhez persze maradnom kell, csak, ha nem bánod.

- Ez nem az én döntésem – néztem fel rá kissé szánakozva. – Gondolom érzed a szagokból, hogy nem egyedül vagyok. A falkám többi tagja a nádas mögött alszik.

- Hát persze – intett fehér mancsával. – Te nem is úgy nézel ki, mint a legrettegettebb ragadozó, hogy magányosan járkáljál errefelé.

- Én nem is szeretnék rettegett lenni – válaszoltam neki megsértődve. – Szóval, valóban itt maradsz? – kérdeztem gyorsan témát váltva.

- Úgy látszik – sóhajtott Gyémántkarom. – Menjünk a falkád többi tagjához, és beszéljünk velük, biztosan örömmel látnak egy fáradt csillagfarkast.

Egy pillanatra a hátam mögé néztem, majd megráztam a fejem: - Most nem szívesen ébreszteném fel őket. Hosszú napunk volt, és mindannyian megérdemlik a pihenést. Szerintem várhat reggelig.

- Ez esetben, kedves Leilana – szólított meg. – Én ezen a zsombékon maradok addig.

- Rendben – feleltem kissé elnevetve magam. Nem hittem volna, hogy egyszer látok farkast, aki fél a víztől.

Én is lefeküdtem a földre, és hirtelen nyugalom szállt meg. Gyémántkarom közelsége biztonságot adott, úgy éreztem, a közelében nem érhet semmi baj. Egyáltalán nem zavart, hogy egy idegen mellett alszom el, benne feltétel nélkül megbíztam. Becsuktam a szemeimet, és azonnal mély álomba merültem.

Mikor reggel felébredtem, az első gondolatom Gyémántkarom volt. Kinyitottam a szemeimet, de őt nem láttam sehol. Már kezdtem arra gondolni, hogy az éjszakai találkozásunk meg sem történt, és az egész csak egy lidérces álom volt amit a tegnapi zsákmány okozott, mikor felemeltem a fejemet, hogy egy világosszürke arc nézzen le rám, sápadt fényű, kékeszöld szemeivel, melyeket azok a jellegzetes, fehér foltok vettek körül. Rövid bajszai szinte az én fejemet súrolták.

A hirtelen látvány megrémisztett, és a a levegőbe ugrottam. Nem tudtam mi történt, majd azonnal szembe találtam magam Gyémántkarommal.

- Nincs semmi baj, ugye?

- Ilyet többet ne csinálj – néztem rá égnek álló szőrrel. – Kérlek.

- Ahogy akarod – hajtotta le a fejét. – Csak szólni akartam, hogy a többiek felébredtek.

- Akkor beszéljünk velük – álltam elé, áttörve a nádason. Szívem már nem vert annyira, és lelapuló bundával vezettem Gyémántkarmot. A világosszürke farkas szőre most nem világított, hiszen a tiszta, reggeli napfény elnyomta a ragyogó auráját.

A Nap éppen most kelt fel. Meleg sugarai a szőrszálaimat simogatták, és a közelből víz szelíd csobogása jött. A távoli, magas fák lobjai fölött fekete árnyékú madarak röpködtek, míg a nád lágyan susogott a kora reggeli, hűvös szellőben, mely még az éjszaka illatait hordozta.

A farkasok valóban most ébredeztek: Éjszőrme Ezüstárnnyal beszélgetett, Tundra még a földön feküdt Vadfagy mellett. Aloe most nem volt Vadfagynál, talán vadászni ment. Nem volt sok nyugtuk, mert Anuke folyamatosan farkát csóválva harapdálta a nagy viharfarkas sörényét, aki alig tudta kivédeni a fürge hím támadását.

Mikor megálltam előttük, mind az öten felém fordultak.

- Jó reggelt, Leilana! – köszöntött Tundra mosolyogva.

Már éppen én is köszönteni akartam őket, mikor megállt előttem Gyémántkarom, és mindenki egyszerre elhallgatott.

- Ki ez a farkas? – kérdezte Vadfagy kissé nyugtalanul. – Ismered őt?

- Csak nem a Vízfalka itt maradt tagja? – kérdezte Anuke csodálkozva.

- Nem – ráztam meg a fejem, elhallgattatva a kérdések záporát. – Ő nem vízfalkai. Éjfél után találtam a falka területén, a neve Gyémántkarom. Itt akart maradni, hogy találkozhasson veletek. Így úgy döntöttem, a legjobb, ha bemutatom nektek...

- Sziasztok! – köszönt Gyémántkarom félbeszakítva, megcsóválva a farkát barátságosan.

A többi farkas azonban kínos csendben maradt egy rövid ideig. Nem viszonozták a szürke hím köszönését, csak bizalmatlanul néztek egymásra. Mi a baj veletek? – kérdeztem magamban zavartan. – Ő teljesen barátságos és kedves! De jobban ismertem őket, mint, hogy ezt hangosan is kimondjam. A csendet végül Ezüstárny törte meg.

- Örülök a találkozásnak – állt a nála valamivel kisebb hím elé ünnepélyesen, hogy sorba bemutassa a többieket. – Én Ezüstárny vagyok, a többi farkas pedig Anuke, Vadfagy, Éjszőrme és Tundra. Leilanát pedig ezek szerint ismered. Mi általában a Hold Királyainak hívjuk magunkat.

- Miért éppen a Királyainak? – aggályoskodott Gyémántkarom. – Kutyák is vannak itt?

- Nem, dehogy – nyugtatta meg gyorsan Ezüstárny, mert Gyémántkarom zavarodottan körbenézett. – Igazából ez egy hosszú történet.

-A lényeg, hogy tudjál mit kérdezni – tette hozzá Éjszőrme nem túl segítőkészen. Négy lábra állt, és odaügetett a szürke fakas elé. – Mióta itt vagyunk, egyetlen itt élő farkas szagát sem éreztünk. Hogy kerültél ide?

- Csillagteleporttal – nézett Gyémántkarom a fekete hímre értetlenül. – Csak, hogy tudd, az éjszaka során kerültem ide.

- Szóval semmit nem tudsz a Vízfalkáról – nézett le a földre Ezüstárny csalódottan. Elfordult a halvány bundájútól, mintha már nem is érdekelné többet.

Gyémántkarom végignézett rajtunk, mintha éppen azt próbálná eldönteni, kit hogyan hívnak. Majd erről erről lemondva, a szárnyas farkas felé lépett.

- Ezüstárny, igaz? – szólt utána. – Nagyon sajnálom. Nem akartalak kétségbe ejteni titeket.

- Nem is hiszem, hogy jobban kétségbe eshetnénk – tette hozzá Tundra.

Ezúttal Anuke állt fel, hogy az újonnan jött farkashoz ólálkodjon, Vadfagy szorosan a nyomában volt. A vörösesbarna farkas felnézett a nála valamivel nagyobb, világosszürke hímre, és körbeszaglászta. Vadfagy kimaradva a jelentből állt a két ismerkedő farkas mögött. Majd ő is sorra került, miután a nádasból előkúszott Aloe, a zöld színű kígyó, és lágyan a viharfarkas nyakára tekeredett.

- Gyerünk, bátorság– susmogott halkan a kíváncsi hüllőhöz. – Ismerd meg az új vendégünket.

Mosolyogva néztem, ahogyan Vadfagy Gyémántkarom elé áll, és kicseréli vele a szagát. Ez a farkasok találkozásánál elengedhetetlen volt.

- Ezüstárny őt nem mutatta be, – kezdte a hatalmas, fekete csíkos farkas zsörtölődve – de ő itt hű társam, Aloe. Velünk jön mindenhova.

- Ha jól sejtem, ő egy lány kígyó – találgatott Gyémántkarom, miután körbeszaglászták egymást.

- Ami azt illeti, igen – válaszolta Vadfagy meglepődve. – Honnan találtad ki?

- Egyszerű: aloé vera. Ahonnan jöttem, gyógynövénynek használták.

Ezt hallva értetlen pillantásokat váltottunk egymással.

Vadfagy után minden farkas kicserélte a szagát Gyémántkarommal, és a formaságok miatt én is követtem a példájukat. Igaz, én az ő édeskés, furcsa illatát bárhonnan felismertem volna.

- Igazság szerint elég nehéz helyzetben vagyunk – fejtette ki Anuke, alig egy bajusznyi távolságra Gyémántkaromtól, aki előrehajtott fülekkel és alázatosan lelógó farokkal hallgatta őt. – Nem tudjuk, mit tegyünk.

- Ez kíváncsivá tesz – Gyémántkarom sápadt szemei felvillantak. – Kérlek, csak mondjátok el, miről van szó. A feladatom Anayán eléggé sürgős, de lehet, hogy tudok segíteni.

- Milyen feladat? – merült fel bennem a kérdés, de szavaimat Gyémántkarom nem hallotta, mert Éjszőrme hangosan átvette a szót.

- Ez nagyon kedves – nézett rá a bátyám lekezelően. – De nekünk is van feladatunk, és ez csak a Hold Királyaira tartozik. Egyikünk sem kérte a te különleges segítségedet.

Hirtelen elkezdtem nagyon haragudni a bátyámra. Gyémántkarom csak segíteni akart, de ő meg sem akarta hallgatni őt! Tudtam nagyon jól, milyen érzés elutasítva lenni, ezért eldöntöttem, csak azért is Gyémántkarommal fogunk maradni még egy ideig. Felháborodottan a két farkas közé ugrottam, és a bátyám egyetlen, narancssárga szemébe bámultam.

- Várj! Szerintem adjunk neki egy esélyt. Nem tett semmi olyat, amivel ne érdemelné meg.

- Nézd – Éjszőrme most lehalkította a hangját, de komolyságából mit sem veszített. – Őszinte leszek veled. Remélem nem mondok újat azzal, milyen őrült egy világ ez, amilyen élünk. És a küldetésünk, amit kaptunk, egyértelműen titkos. – itt Gyémántkarom felé bökött. – Dehogy ezzel az idiótával van bajom. Csak azzal, hogy elmondunk neki olyan dolgokat, amihez neki semmi köze nincs.

- Senki sem tiltotta meg, hogy beszéljünk a küldetésünkről – vágtam vissza, én is suttogva. – Ezt egyedül te jelentetted ki, nem Feketeszem! És a feladatunknak már egyébként is vége van.

- Azt hitte nyilvánvaló – rázta meg vastag bundájú sörényét a bátyám. – Eszébe sem jutott, hogy lesznek olyan értetlen és naiv farkasok, akik megkérdőjelezik.

- Nem vagyok értetlen és naiv! – emeltem fel a farkamat bosszúsan. Majd hirtelen eszembe jutott valami. – Mi a helyzet Kojukival és Axellel? Nekik minden probléma nélkül elmondtuk a terveinket! Akkor még meg tudtál bízni másokban...

- Az akkor különböző volt – vágott a szavamba a bátyám.

- És miben?

- Miért is tartunk még mindig itt? – kérdezte magától Éjszőrme, megforgatva a szemét. – Elegem van már ebből. Higgy amit akarsz, én végeztem.

Azzal elfordult, és ruganyos lépteivel elindult a nádas felé. Nem is nézett rám. Végül egy lágy, selymes hang megállította.

- Effys védjen attól, hogy beleszóljak – fordult felénk Gyémántkarom kissé letörten. – De ha talán meghallgatnátok, amit mondani szeretnék, más fényben látnátok a dolgokat, ebben biztos vagyok. Engem sem véletlenül hozott ide az utam. Azt gondolnátok, ennek csak oka van, nem?

- Mit szeretnél mondani? – szólította meg kérdőn Ezüstárny.

Gyémántkarom azonnal felkeltette az érdeklődésem, és nem csak az enyém. A Hold Királyai többi tagja, aki eddig a bátyámmal folytatott vitánkat nézte, most a szürke farkashoz fordult. Elfeledve Éjszőrmét, Gyémántkaromra néztem meredten.

- Hallgatni fogjuk – bátorítottam. Majd a fekete bundájú bátyámra tekintettem. – Mindannyian.

- Rendben – állt meg Éjszőrme, hangosan kifújva a levegőt. – De vedd rövidre. Egyikünk sem akar estig itt ülni.

Gyémántkarom megvárta, míg mindannyian köré gyűlünk, és leülünk elé. Majd mély lélegzetet véve végignézett rajtunk, és megszólalt.

- Először is egy kérdéssel kezdeném – mondta, szemében kíváncsi fény ragyogott fel. – Hallottatok már a csillagfarkasokról?

A többiek tanácstalanul végignéztek egymáson, de én már valamennyire fel voltam erre készülve, igaz, én sem voltam sokkal okosabb náluk. Igazából Gyémántkarom alig mesélt nekem erről, minden amit mondott zavarosnak és érthetetlennek tűnt.

- Leilanának már említettem – itt rám nézett mosolyogva, és ezzel magamra vontam a többiek tekintetét is. – És ha más nem, Hullócsillag neve biztosan ismerős.

Ezt hallva Anuke szemei csillantak fel először, és lelkesen felpattant a helyéről.

- Úgy érted, az a Hullócsillag? Aki évszázadokkal ezelőtt élt, és a most Szellemek Világában lakozik?

- Hát persze, hogy az a Hullócsillag – legyintett mancsával Gyémántkarom. – Gondolom a mesékből tudjátok, ha egy farkas meghal, és nincs több dolga a halandók között, hogy újjászülessen, lelke Dhimériába jut, ahol csatlakozik a Fényfalkához, melyet Hullócsillag vezet. Az ottani farkasok lelke túlragyogja az éjszakai égboltot, és fényük reményt ad az élőknek. Vezetik, segítik a világ menetét, és ha Effys szükségesnek látja, leküldi néhányukat hullócsillag képében Aigantura, hogy tisztaságukkal erősítsék a helyes oldalt, helyreállítva az építő és pusztító mágiák egyensúlyát. Nos, én ebből a falkából jöttem.

Megdöbbenve hallgattuk őt, nem merve közbeszólni. Gyémántkarom bundája körül egy pillanatra az éjszaka látott fehér fény ragyogott fel, majd amint átjárt volna a kellemes ragyogás, meg is szűnt, és ő újra egyszerű, szürke bundájú farkas lett.

- A csillagfarkas egy végtelenül, mondhatni már-már undorítóan jó farkas – ment bele Gyémántkarom a részletekbe. – Mi vagyunk az egyensúly fényes oldala. Míg a tiltott mágia a rossz, a sötétség. Én például gyógyító csillagfarkas vagyok. Gyakorlatilag bármit meg tudok gyógyítani.

Ekkor vettem csak észre az ő farkasjegyét. Jobb mellső lába fölött, kicsivel a válla alatt egy világoskéken fénylő, holdszerű kerek folt ékeskedett, mely alatt sorban, V alakba rendezve kisebb ragyogó pöttyök voltak. Mindegyik csillagokhoz hasonló alakzat nagyobb volt az utána lévőnél, és aztán megszűnt a sorminta. Ez egészen idáig fel sem tűnt, pedig a legtöbb farkasjeggyel ellentétben ez folyamatosan fénylett.

- Na de, – ült le – a lényeg, ha egy helyen valamely ártó erők túlságosan megerősödnek, felborul a jól ismert egyensúly. Megkérdezhetitek, hogy titeket, akik jól láthatóan nem kötelezték el magukat a pusztításnak miért kéne, hogy érdekeljen. Ez egy jó kérdés. Valójában, a saját jól felfogott, önző érdeketekből, mert ezeknek az erőknek a természetéhez tartozik, hogy elpusztítanak minden náluk gyengébbet. Soha nem gondoltatok arra, miért jelennek meg a vírussal fertőzött állatok időről- időre? Pont ezért. A tiltott mágiák használói olyan energiákat engednek szabadon, melyek felemésztik a természetet, mint egy betegség.

Ezt hallva mind a hatan riadtan néztünk össze. Visszaemlékeztem a mágiával fertőzött vaddisznóra, mellyel még múlt évben, ősszel harcoltam meg, mikor csatlakoztam a Ködfalkába. Ha Gyémántkaromnak igaza van, akkor ezek az erők már régóta jelen vannak Anayán.

- Persze, aggodalomra semmi ok – mosolyodott el a csillagfarkas nem túl megnyugtatóan, majd idegesen nekiállt a nyelvével mosni fehér mellkasát. - Abból kiindulva, hogy én farkas vagyok, nem a kutyák között van az igazi veszély. Ha náluk lennének gondok, már biztosan seregével érkeznének a déllemek, és kezelnék a kutya-problémát. Tekintettel arra, hogy hosszú ideje én vagyok itt az első csillagfarkas, és nem kimondottan a harciasságomról lettem híres, a farkas-gonosz sem igazán erős.

- Természetesen, - fordult hozzánk – nem kötelezhetek senkit arra, hogy velem tartson. Ez a ti döntésetek, és teljesen megértem, ha el akartok menni.

Kissé összerezzentem kékeszöld szemeinek élességétől, és bár tudtam, hogy Gyémántkarom lényegében velünk egy oldalon áll, mégis jóval felettünk van. Mágikus képességeiről nem igazán beszélt, de ha valóban képes a gyógyításra, akkor mindannyiunknál félelmetesebb dolgokra lehet képes. De nem csak erről volt szó.

A halványszürke farkasra néztem, visszaemlékezve mindenre, amit az eddigiekben mesélt. Egészen biztos voltam benne, hogy a tiltott mágiák, amiket említett, összefüggésben állnak a Halálfalkával. És ha régóta nem járt Aigantun, akkor bizony Gyémántkaromnak segítségre lesz szüksége, hiszen nem igazán ismerheti a viszonyokat, amik itt fennállnak. Minden farkas kerek szemekkel, őszinte csodálkozással hallgatta érdekes szavait, Anuke folyamatos hüledezéseiről nem is beszélve. Az összes farkas odaadással vegyes tisztelettel figyelte az világosszürke hímet. Ezüstárnyra néztem, hogy az ezüstszürke hím mit fog erre felelni, majd kis idő után meg is szólalt.

- Amit mondtál, az szinte már mesébe illő – kezdte elgondolkozva. Kék szemeivel Gyémántkaromra meredt. – Még nekem is nehéz elhinni, pedig én ezeken a történeteken nőttem fel. A mi szemünkben te nagyon megbecsült vagy, és úgy hangzol, mint egy farkas, aki legendás dolgokat tesz mások segítésével. Tudd, mi egy oldalon állunk. De... nem tudom.... – itt tekintete elfelhősödött, és elfordult Gyémántkaromtól. A nála alacsonyabb farkas meglepetten pillantott utána, de tőle szokatlan módon nem mondott semmit.

- Mi? – néztem döbbenten Ezüstárnyra. – Hogy érted ezt? Segítenünk kell neki!

Azzal, mind a hatan Ezüstárny köré gyűltünk, és gyorsan a barátom elé álltam. A többiekre néztem, Éjszőrme támogatóan megállt a szárnyas hím mellett, míg a párja, Tundra az oldalánál tűnődött, csendben maradva. Vadfagy tanácstalanul nézett Ezüstárnyra, a hatalmas farkas valószínűleg még mindig az események hatása alatt állt. Anuke mellettem maradva nézett folyton Gyémántkaromra, aki a csapattól különválva üldögélt, világosbarna füleit lehajtva, szinte már szomorúan várta a döntésünket. Megsajnáltam szegényt, jól emlékeztem, milyen rossz érzés volt számomra, mikor a még öttagú csapat tanácskozott az én maradásomról. A szívem, minden egyes érzésem azért üvöltött, hogy támogassuk és védjük meg őt. Ez az egy dolog tűnt helyesnek egyedül.

- Ezt mindenképp meg kell beszélnünk – szedte össze magát Ezüstárny, felbátorodva. – Emlékezzetek a küldetésünkre! Nem maradhatunk itt sokáig. Fagyott Eső a lelkünkre kötötte, hogy térjünk vissza, amint jelentettünk a Vízfalka helyzetéről. Ez volt a terv.

- Egyet kell értenem Ezüstárnnyal – nézett végig rajtunk Éjszőrme. – Felfogtátok, mit jelent, ha ellentmondunk az alfa parancsának? Az olyan lenne, mint az árulás. És csak úgy megjegyzem, Ezüstárny a csapat vezére. Ő felel azért, ha megszegjük az utasítást, és ő kapja érte a legnagyobb büntetést is.

- Ez igaz – szólt Tundra is csendesen. – Veszélybe sodorni őt olyan, mintha a falkánk vezérét hoznák veszélybe. Ez egy olyan dolog, amit mindenképpen jól meg kell gondolnunk.

- Ezüstárny – nézett rá Vadfagy, a legerősebb farkas közülünk. – Én tisztellek téged, és mindig is tisztelni foglak, bármilyen döntést hozol. De ha a szívemre hallgatok, nem tudlak követni téged.

- Mit nem értesz? – vonta kérdőre Éjszőrme, igyekezve megőrizni a nyugalmát. Tudtam, a két farkas között mindig is volt ellentét, de nem hittem volna, hogy pont a legrosszabbkor fog előjönni. Hirtelen megbántam, hogy Gyémántkarmot idehoztam. Nem akartam végighallgatni kettejük vitáját, de valami meggátolt, hogy közbelépjek. – Skotadi szerelmére is, farkasok vagyunk, nem pedig átkozott nyulak, amelyek mindig oda futnak, ahol több fű nő ki. Mi nem világos ezen?

Válaszul csak egy mély morgást kapott válaszul Vadfagytól. A kékesszürke farkas felborzolta vastag, fekete csíkos bundáját, és ajkai alól kibukkantak nagy, félelmetes agyarai. Nyakában Aloe dühösen sziszegett Éjszőrme felé.

- A hűségünknek a falkánknál kell lennie, nem pedig egy teljesen idegen farkasnál, aki semmit sem tud arról, ami itt folyik – folytatta a bátyám nyugodtabban. Egyértelműen nem akart esélyt adni Vadfagynak, hogy jobban elfajuljon a vita, de úgy látszott, Éjszőrme jeges nyugalma csak még jobban felbőszítette Vadfagyot.

- Valóban? – kérdezte Vadfagy kissé morogva. – Pedig ezt pont a mi falkánkért csinálnánk! Hogy megvédjük őket!

- Nem – rázta meg a fejét Éjszőrme. Láttam rajta, teljesen lemondott a vitáról. De valamit még őszintén hozzátett, hangja komoly volt: - Ezt csak saját magadért teszed.

- Fejezzétek be, kérlek! – állt közéjük Anuke, zöld szemeivel a csíkos farkas sárga tekintetébe bámult. – Az egész nem ér annyit, hogy összevesszetek!

- Gyémántkarom eddig semmi mást nem hozott közénk, csak veszekedést – szólalt meg csendesen Tundra. A kicsi, fekete farkas Éjszőrme mellett ült, és a csillagfarkasra nézett. Szavai ellenére nem tűnt mérgesnek. – Vagy, ha nem ő hozta, akkor mindig is itt volt.

-Ugyan már, egy falkában természetes a veszekedés – állt mellé Ezüstárny békítően. – Ha mind egyformák lennénk, hangyáknak hívnának minket, nem farkasoknak.

Vadfagy megnyugodott, és békésen Éjszőrméhez fordult. A két farkas, mintha elszégyellte volna magát, gyorsan kibékült egymással.

- Nézd, sajnálom – kért bocsánatot a csíkos mintájú farkas. – Igazából nem is értem, mi dühített fel ennyire. Nem kellett volna neked esnem csak azért, mert különbözött a véleményünk.

- Ugyan, nem baj – intette le Éjszőrme megjátszott nagyvonalúsággal. – Neked elnézem...

Kissé elmosolyodtam a gondolattól, hogy ilyen gyorsan elsimították a nézeteltérésüket. Annak is örültem, hogy újra visszatért egy kicsit a gúnyos Éjszőrme, aki már annyira hiányzott. De nem tudtam észrevétlenül hagyni, hogy volt a levegőben valami, ami az összes farkas bundáját felborzolásra késztette.

Anuke-al nyugodtan végignéztük a jelenetet. A rozsdabarna, vékony farkas kissé lejjebb hajtotta széles, nagy füleit. – Mióta ideültünk, meg sem szólaltál, és ez bizony nem vall rád. Mit gondolsz az egészről?

Egy ideig a mellettem ülő kis hímre pillantottam, húzva az időt. Nem akartam veszekedést indítani, de hazudni sem bírtam arról, hogy Ezüstárny szerintem is tévedett. Képtelen lettem volna megbántani őt, főleg az után, hogy kibékítette a bátyámat és Vadfagyot.

Ezüstárny rám nézett, és kék szemei boldogan felcsillantak. Jól tudtam, arra vár, hogy támogassam őt, mint ahogyan eddig is tettem az út során. Elbizonytalanodva vettem észre, hogy az összes farkas a csapatból az én válaszomat várja. Csak nem lehet ilyen fontos a véleményem? Kissé zavartam elkezdtem szavakba önteni az érzéseimet, igyekezve nem megbántani senkit.

- Azt gondolom, a hűségnek több alakja is van – közelítettem meg egy új irányból a témát. – És az egyik talán Gyémántkaromhoz köt minket. Azért van itt, hogy feltétel nélkül segítsen rajtunk, és ezen a világon. Önzetlenül teszi ezt, mindenki érdekében. De ha egyszer pont ő fordul hozzánk, ne várjon semmit? Szerintem megérdemli, hogy az oldalára álljunk. Egyedül nem lesz képes véghezvinni a feladatát, szüksége van valakikre, akik támogatják őt. Mi vagyunk a Hold Királyai. Egy csapat, aki segít mindenkinek, akinek szüksége van rá. Nem tudok elképzelni mást, akinek jobban kellenénk most, mint Gyémántkarom.

Szavaimat csend fogadta, azt vártam, a bátyám majd közbeszól valamit, de ő gondolataiba mélyedve ült Tundra mellett. Vadfagy szólalt meg először dörmögő hangján.

- Azt mondom, Leilanának van igaza – fordult felénk. – Mi vagyunk a Hold Királyai, végül, is! Az a feladatunk, hogy harcoljunk a jó ügyért, és mi lehetne jobb, mint egy csillagfarkasnak segíteni, aki képes legyőzni a Halálfalkát?

- Ez nem ilyen egyszerű azért – vágott közbe Éjszőrme. – Akkor csak legyünk ésszerűek. Mit fogunk mondani a Ködfalkának? Semmit?

- Talán semmit – válaszoltam, de a szívem fáj attól, hogy becsapjam Fagyott Esőt. – Titokban is tarthatnánk, amíg nem végzünk.

- És mit gondolsz, egy ilyet mennyi ideig lehet titokban tartani? – kérdezte a bátyám gúnyosan. – Ez nevetségesen hangzik.

- Ez igaz – állt Éjszőrme mellé Ezüstárny. – Leilana, lásd be, ez nem működne. Talán valóban vissza kellene mennünk. Gyémántkarom feladata hatalmas küldetés, de nem a mi dolgunk.

- De... - kezdtem volna makacsul. - Ez a mi világunk...

- Nem akarok többet veszekedni erről – jelentette ki Ezüstárny, a szemembe nézve.

Eddig nem tudtam, hogy már mi is veszekszünk – gondoltam szomorúan. Már elindult volna, befejezze a vitát, de gyorsan megállítottam.

- Kérlek, Ezüstárny! – néztem fel a magasabb, szürke farkasra. Nem értettem, miért ragaszkodik annyira ahhoz a tervéhez. Hirtelen dühös lettem rá és ideges, amiért nem értettünk egyet. – Gyémántkarom és a Vízfalka sokkal fontosabb, mint a terved! – majd hozzátettem nyugodtabban, de még mindig dühösen. - Sosem hittem volna, hogy ennyire hideg leszel egyszer.

Eddig felborzolt bundám lelapult, amikor megláttam a társam égkék szemeiben az átsuhanó fájdalmat és sértettséget. Riadtan jöttem rá, mennyire megbánthattam, és azonnal vissza akartam vonni a szavaimat.

- Nem úgy értettem... - fordultam utána furdaló lelkiismerettel, igyekezve helyrehozni amit tettem, de egy apró, fekete alak eltorlaszolta az utam.

- Az a véleményem, – állt közénk Tundra csendesen – hogy szavazzunk. Aki azt gondolja, maradjunk az eredeti tervnél, és induljunk haza Ezüstárnnyal, az álljon a tisztás bal oldalára. Aki pedig Gyémántkarommal szeretne menni, hogy segítsen neki, az a jobb oldalra menjen.

Amint Tundra abbahagyta, Éjszőrme máris elindult a nádasok bal feléhez, és szilárd kihívósággal leült a földre. Egyetlen szemével összehúzva nézett rám, ahogyan látszott rajta, nem fog elmozdulni a helyéről, veszekedhetnek vele akármennyit. Majd Vadfagy az ellenkező irányba ment, a segítésre szavazva. Ezután Anuke jött, aki gyorsan követte Vadfagyot, és helyet foglalt mellette.

Vártam, hogy Tundra, vagy Ezüstárny következzen, de a két farkas mozdulatlan volt, így úgy éreztem, nekem kell jönnöm. Mit tegyek? – kérdeztem magamtól. Melyik a fontosabb? Követni a parancsokat, vagy azt csinálni, amit a szívem mond? Nem akartam senkivel összeveszni vagy magamra haragítani azokat akik Ezüstárny mellett döntöttek, és nem is akartam őket cserbenhagyni. A gondolataim még mindig az előző vitánknál tartottak, és az egész nagyon bonyolultnak tűnt. Mindenképpen ki akartam békülni vele, így egyértelmű lett volna, hogy az ő pártjára álljak.

De a másik oldalon ott volt Gyémántkarom. Mikor ő beszélt, úgy éreztem, mintha egy sokkal nagyobb és fontosabb dolognak lehetek a része. Ráadásul őt sem szerettem volna magára hagyni. Ő nem csak egy átlagos farkas volt. Természetfeletti, földöntúli jelenléte azonnal magához láncolt, az első pillanattól fogva. Képtelen voltam hátat fordítani neki, úgy éreztem, muszáj vele tartanunk. Neki és a Vízfalkának szüksége van ránk. Eljöttünk idáig, már nem tudtam visszafordulni.

Dobogó szívvel elindultam, hogy csatlakozzak Vadfagyékhoz. Leültem a két farkas mellé, és alig bírtam a túloldalon lévőkre pillantani. Bundám kínosan szúrt, és az egész lelkem égett. De nem volt más választásom. Legalábbis én akkor még úgy éreztem.

Végignéztem, ahogyan Tundra Éjszőrméhez megy, és halkan sóhajt. Végül az összes szem Ezüstárnyra szegeződött. Az ő választásán múlt minden, de én előre tudtam, hogy az eredeti terv mellé fog állni. Összezavarodtam: mi lesz akkor, ha mindkét oldalon ugyanannyian állnak?

Ezen nem volt sok időm gondolkodni, mert ocsúdva döbbentem fel, hogy Ezüstárny felénk tart, és leül mellénk.

- Ezüstárny? – Éjszőrme meglepődötten a szürke farkashoz fordult. – Ez most nem komoly, ugye?

- Van egy ötletem – magyarázta. – Eszembe jutott valami, ami talán beválhat. Csak kérlek, várjátok ki. A Vízfalkáról lenne szó.

Ezüstárny elindult Gyémántkarom felé, és megállt a sápadt bundájú farkas előtt. Mi értetlenül követtük őt. Csodálkozva oldalra hajtottam a fejem. Miféle ötletről beszélt Ezüstárny?

- Úgy döntöttünk, veled tartunk – kezdte, a kékeszöld szemekbe nézve. – De van valami, amit meg kell beszélnünk.

Gyémántkarom csak bólintott.

- A mi feladatunk, hogy megtaláljuk a Vízfalkát, mely ezen a területen élt – kezdte Ezüstárny. – Azért indultunk el, hogy kiderítsük, mi történt vele. Valószínűleg a Halálfalka rabolta el, akik miatt most te is itt vagy. Ha ez nem ellenkezik a szándékoddal, akkor támogatunk téged a célod elérésében, és közben megejthetünk egy találkozást a Vízfalkával, hogy kiderítsük, mi történt velük. Nagy bajban lehetnek, és hatalmas szükségük van a segítségre.

Ezüstárny alkut ajánl egy csillagfarkasnak? – lepődtem meg, miután befejezte. De amit mondott, annak volt értelme, és rá is jöttem, miért: ha visszahozzuk a Vízfalkát azzal megmenthetjük őket, és sokkal nagyobb hasznára tudunk lenni a Falkák Tanácsnak, mint, ha visszatérnénk üres manccsal. Gyémántkarom segítségével nem lenne akadály megtalálni és kiszabadítani a farkasokat.

Boldog voltam Ezüstárny döntése miatt, főleg azért, mert jól esett látni, annak ellenére, mennyire is vesztünk össze, még mindig ugyanazt érezzük legbelül. Megnyugtatott a gondolat, hogy egyikünk sem lenne képes magára hagyni Gyémántkarmot, vagy éppen magát a Vízfalkát, melynek mi magunk indultunk a keresésére. De egyszerre bűntudat is elfogott, amiért olyan csúnya dolgokat vágtam a fejéhez.

A többiekre néztem, a reakciójukra várva, de mindenki a gondolataiba merült. Még Éjszőrme is elfogadhatónak találta ezt.

- El sem tudom mondani, mennyire örülök, hogy ezt választottátok – mondta végül egy elégedett mosoly kíséretében a csillagfarkas.

- Mit vársz tőlünk? – kérdezte Anuke, izgatottan Gyémántkarmot kerülgetve. – Mit tegyünk?

- Azt akarod, hogy szivárogjunk be a Halálfalkába, és belülről támadjuk meg őket? – célozgatott Vadfagy harciasan villogó szemekkel.

- Vagy legyünk mi is csillagfarkasok, mint te? – faggatta Anuke tovább.

- Ó, igen, légy szíves legyél csillagfarkas, és győzd le az egész Halálfalkát. Ha lehet, estére végezzél. Addig én elmegyek pillangókat és szarvasokat kergetni. Pont úgy néztek ki, mint akiknek ez semmiség. – majd hirtelen megvillant a csillagfarkas szeme. – Nem vagyok teljesen hülye. Nekem elég, ha elmondjátok most mi hol van, mik változtak meg közel száznegyven év óta, kikkel kell vigyázni.

- Szóval segítesz nekünk megtalálni a Vízfalkát? – úgy tűnt, Ezüstárny még nem végzett. Ahogyan az ezüstös farkast ismertem, biztosra akart menni abban, hogy a csillagfarkas a szavát adja.

- A Vízfalka ügye pont annyira az enyém, mint a tiétek – ígérte meg Gyémántkarom, de minden bizalmam ellenére ez egy kicsit hihetetlennek tűnt nekem. Gyorsan el is hessegettem ezt a gondolatot. – Természetes, hogy segíteni fogok.

- Köszönjük – hajtott fejet Ezüstárny megkönnyebbülten.

- Ha egy kicsit többet mondanátok Anaya jelenlegi helyzetéről, azért nagyon hálás lennék – törte meg a rövid csendet Gyémántkarom.

- Persze – ült le mellé Ezüstárny gyorsan. Én is követtem, arra az esetre, ha segítségre lenne szüksége. – A mostani óriásfalkák a következőek: a Földfalka, mely hozzánk képest délkeleten van, a Kelő Hold Hegyei után, amely a Holdfalka otthona. Északon él a Jégfalka, a Kietlen Hegyek területén. Attól délre, a Sötét Liget nevű területen az Árnyékfalka található. Tőlünk délebbre van a Homályfalka, egy ködös, mocsaras területen, amit Homályföldnek hívnak. Ott van még a mi falkánk is persze, a Ködfalka, mely csak pár napnyi gyaloglásra van a Földfalka vidékétől. A végére hagytam ezt a helyet, a Vízfalkát, de már biztosan ismered.

- A lényeg, hogy pár nappal ezelőtt összeállt a Falkák Tanácsa – vettem át a szót Ezüstárnytól, felelevenítve a történteket. – Itt a Homályfalka kijelentette, hogy mostantól a Halálfalka szövetségese lesz. A vezetőjük Hurrikán, és amennyire csak tudjuk, délen tanyáznak, egy Mennydörgővölgy nevű vidéken. A Falkák Tanácsa összehívása előtt a Halálfalka megtámadta a Jégfalkát, és a Jégfalka vezére szerint az a céljuk, hogy az összes létező óriásfalkát egyesítsék, így akarva támadást intézni a kutyák ellen.

- Szóval a farkas-kutya háború még mindig létezik? – hőkölt hátra Gyémántkarom. – Már akkor is haldokolt, mikor utoljára jártam itt, és az nem ma volt...

- A Halálfalkának nem a Homályfalka az egyetlen szövetségese – folytatta tovább Éjszőrme, aki valami furcsa ok miatt nem gúnyolta ki a csillagfarkas tudatlanságát. – Sikerült megnyerniük maguknak a szörnyfarkasokat is.

- Köztünk szólva, én ezt nem is csodálom – jegyezte meg Gyémántkarom, undorodva felhúzva az orrát. – Egy döglött patkányért képesek megrágni akárkit.

- Gondolom már kitaláltad, – tettem hozzá a saját szavaimat a társalgáshoz – hogy a Halálfalka és a követői okozzák az itt keringő pusztító energiákat.

- Igen, képzeld, mesteri felfogóképességem eljutott idáig – válaszolta a csillagfarkas furcsán vidám felhanggal. – És őszintén szólva, meg is állt. Ez minden? Mert akkor ideje lenne kezdeni magunkkal valamit.

- Azt gondolom, legyen a Vízfalka az első – jelentette ki Ezüstárny kihúzva magát. – Csak egyenesen kell követnünk a nyomokat, és előbb-utóbb rájuk találnánk.

- Ezüstárny, most komolyan - nézett az egyre jobban nappali fénybe boruló égboltra Gyémántkarom. – Csak nem mehetünk oda Hurrikánhoz, hogy visszakérjük a Vízfalkát! Ennyi erővel akár le is feküdhetnénk a földre, megvárva míg kimúlunk.

- Akkor mi a te terved? – fordultam felé kíváncsian. – Van egyáltalán?

Ezúttal mindenki a csillagfarkasra nézett, aki csak nyugodtan üldögélt a földön, nem igazán zavartatva magát.

- Persze, hogy van – fújta ki a levegőt a csillagfarkas sértődötten. – De először is, az egyik fele túl nehéz lenne ahhoz, hogy megértsétek, a második felét pedig felfogni nem tudnátok. Arról nem is beszélve, hogy korántsem bízom még bennetek annyira, hogy elmondjam amit tervezek...

Szavain gondolkozva döntöttem oldalra a fejem, majd észrevettem, hogy Éjszőrme már nincs mellettem. Megfordultam magam körül, és észrevettem, hogy a bátyám utat tört a nádasba, és orrát magasra tartva a levegőt szaglászta, igaz, a sűrűn benőtt növényzet jól eltakarta a fejét és a vállait. Egyedül fekete, szürke végű farka látszott ki, mely idegesen rángatózott.

- Mi az? – kérdezte Tundra csodálkozva, de nem kapott választ.

A karcsú, fekete nőstény elindult a párja felé, és én is a nyomába eredtem.

- Ez lehetetlen! – hőkölt hátra Éjszőrme, mikor mindannyian odaértünk hozzá.

- Micsoda? – néztem a bátyámra értetlenül. Lehajtottam a fejem, hogy megszaglásszam a nedves földet, de semmi furcsát nem éreztem. Ötletem sem volt arról, mi történhetett.

- Ne... - állt a bátyám mellé Ezüstárny is. Kék szemei nagyra nyíltak, zavarában éles fogai előbukkantak fekete ajkai alól. Ez csak tovább fokozta a kíváncsiságom.

- Ez Jairó szaga – mesélte Ezüstárny felém fordulva. – A szél a Homályfalka felől hozza!

- Mindig is tudtuk, hogy eljön ez a pillanat – hajtotta le a fejét Éjszőrme. – De nem hittem volna, hogy itt és most.

- Olyan friss, még mindig a közelben lehet – tette hozzá Tundra, felemelve a fejét, igaz, nem látott át a nádason.

- Kémkedik utánunk? – kérdezte Vadfagy bizonytalanul.

- Miért tenné? – nézett rá Éjszőrme, enyhén felborzolt szőrrel. – Teljesen egyedül van, és egy kém nem indulna el pont reggel, inkább kivárná az éjszakát.

- Biztosan keres valamit – egészítettem ki a bátyámat, aki ezt hallva meglepetten felém pillantott. – Valószínűleg minket.

Tudtam, hogy sokkal jobban idegesnek kellett volna lennem abban a pillanatban. Hiszen ez volt az első alkalom, hogy találkozhattam a testvéremmel, akit soha nem láttam eddig. Azt sem tudtam, hogyan néz ki, és soha nem mertem vagy lettem volna képes erről faggatni a családom többi tagját. Ráadásul nagyon váratlan helyzetben történt a megjelenése, nem is gondoltam rá. De valamiért mégis képes voltam nyugodt maradni, és ezt talán Gyémántkarom megnyugtató közelsége magyarázta. Úgy éreztem, ez nem természetes, de ahogyan az idő telt, izgalmam egyre jobban fokozódott, az égen úszó felhők minden egyes mozdulatával.

- Meg kell találnunk őt – fordult Ezüstárnyhoz a bátyám. – Tudom, miket csinált, de mégis csak a testvérünk. És egykor a Ködfalka tagja volt.

- Igen – állt mellé Tundra. – Nem hagyhatjuk elmenni, pont most. Ha kicsúszik a mancsunkból, ki tudja, mikor látjuk megint, és mi van, ha valóban figyel minket?

- Jól van – Ezüstárny gyorsan a helyzet magaslatára került. – Éjszőrme, tudod vezetni az utat? Neked van a legjobb szaglásod, és talán senki nem ismeri Jairó illatát úgy, mint te.

- Meg is lepődnék, ha máshogy lenne – felelte a bátyám gúnyosan, majd a levegőbe szagolva rohanni kezdett, vezetve az irányt.

A Hold Királyai tagjai azonnal megindultak, én pedig hátul maradtam, mivel a szűk, nádasok közötti csapások nem kínáltak több helyet. Mancsaim gyorsan vittek előre, még az sem zavart, ha a sáros földbe süppedtek.

Szinte vakon követtem magam előtt Ezüstárnyat, a látvány egyetlen fény-árnyék váltakozássá torzult a nagy sebesség miatt, amit Éjszőrme követelt.

Végül kiértünk a nádasból, és elhaladtunk egy hatalmas tó mellett, de nem álltunk meg. Vágtázásunktól riadt kacsák szálltak a levegőbe, és hangosan rikoltozó sirályok kőröztek felettünk. Szívem vadul vert, egy láthatatlan erő tovább kényszerített a futásra. Minden rohant velem együtt, csak a Nap maradt ugyanott.

A sebes iram akkor sem ért véget, mikor elértük a Vízfalka határát. Gondolkodás nélkül hagytuk el a területet, hogy Éjszőrmét kövessük, aki a Calusa folyó felőli irányba tartott. Szinte teljesen elfelejtettem, hogy Anaya leghosszabb folyója alig van távol a Vízfalkától. A túloldalon várt minket a a Homályfalka, de legnagyobb meglepődésemre és megkönnyebbülésemre Éjszőrme csak elhaladt a folyó mentén, belerohanva az előttünk lévő dombos vidékbe.

Követtem a többieket, és Ezüstárny mellé szegődve futottam tovább, elérkezettnek látva az időt a bocsánatkérésre. Sebességünket csak növelte, hogy pont lefelé haladtunk a dombokról, így még az sem lassított le, ha széllel szemben futottunk.

A domb oldalánál leugrottam, ami olyan sokáig tartott, mintha repültem volna. Bundámat rázta a szél, és átjárta az egész testemet. Egy pillanatra úgy éreztem, tudom, milyen érzés lehet a felhők alatt szálló madárnak lenni.

- Bocsánat, ha zavarok – szólított meg egy rosszalló hang. Azonnal hátrafordultam Gyémántkaromhoz. Észre sem vettem, hogy ő is mögöttem van, annyira máson gondolkoztam. – De, miről van szó pontosan?

- Úgy hisszük, most találtuk meg a testvérünket – ekkor hirtelen rájöttem, Gyémántkarom talán nem is tud arról, hogy Éjszőrme és én testvérek vagyunk. Sosem mondtam neki...

- Ó – Gyémántkarmot látszólag nem zavarta a dolog. – Akkor siessünk. A családi találkozások mindig érdekesen bonyolódnak.

- Várjunk – világosítottam volna fel, de a csillagfarkas mellém ügetve közbeszólt.

- Tudod, nem volt nehéz rájönnöm, hogy ti Éjszőrmével testvérek vagytok – magyarázta, sápadt szemei a tájat kémlelték. – Elég volt csak végighallgatnom a veszekedésetek.

- Nem tudtam, hogy hallani fogod – motyogtam, rendkívül kínosan érezve magam.

- Elég nehéz volt nem hallani – felelte a csillagfarkas.

Felgyorsítottam a lépteim, és otthagytam Gyémántkarmot. Mélyen a levegőbe szagoltam, és ekkor az illatok közül kivált egy, amelyet Éjszőrme is követhetett. Nagyon zavart, hogy nem ismertem fel a saját testvérem szagát, és muszáj volt másra hagyatkoznom. Elképzeltem, milyen lehet egyáltalán nem érezni szagokat, de ettől kirázott a hideg.

Újra felzárkóztam Ezüstárny és Éjszőrme mellé. Az ezüstös hím szó nélkül futott a bátyám mögött, és mikor odaértem hozzá, nem szólalt meg. Azonnal elszántam magam, hogy bocsánatot kérjek, mikor Éjszőrme a háta mögül megszólított.

- Fogadjunk, hogy nem így képzelted el az első találkozást vele – mondta, kissé lihegve a sebes iram miatt.

Ekkor a szagok elvezettek minket egy széles, sötét erdőhöz, amely a dombvidék végén várt minket. A napfény időközben elment, és az árnyékba borult fák csak még rémisztőbbnek hatottak.

Sorba rendeződve belevettük magunkat a dohos, párás sűrűbe. A szorosan egymás mellett magasodó, vaskos fák semmilyen szabad helyet nem hagytak nekünk. Oldalam nekipréselődött a mohás, nyirkos fák törzsének, bundámba ágak és indák gabalyodtak bele. Óvatosan haladtam, hogy mancsaim ne essenek át a földet sűrűn benövő borostyánokba, melyek az összes fát és hegyes bokrot behálóztak, mint ragadós pókháló.

Összerezzentem, mikor a fejünk fölött lombok zörrentek össze, és levelek hullottak lassan a földre, majd, mikor sötét árnyakon kívül nem láttam semmi mást, folytattam a sétát. A hirtelen felhőssé vált égből alig szűrődött át néhány szürkés fényoszlop a fák terebélyes lombkoronája miatt, így főleg az orromra és a hallásomra hagyatkoztam.

A hátam mögé néztem, ahol a sor végén megláttam Gyémántkarmot. Még nem volt teljesen a csapat tagja, így érthetően leghátul haladt. Rövid, világosszürke szőre most is enyhén világított a sötétben, de mivel csak én néztem hátra, rajtam kívül ezt senki nem láthatta.

Lassan, szó nélkül gyalogoltam Tundra mögött, aki Éjszőrmét és Ezüstárnyat követte. Majd hirtelen megugrottam a feszültségtől, mikor dobbanást hallottam magam mögött. Megfordultam, és nyugodtan néztem szembe a földről feltápászkodó rozsdabarna hímmel.

- Valóban nagyon vendégmarasztaló növények – morogta Anuke, bosszúsan próbálva eltávolítani a mancsára akadt indákat. Miután fogaival és Vadfagy segítségével mindet lerángatta magáról, Gyémántkarom óvatosan megközelítette.

- Nem sérültél meg? – kérdezte kissé aggodalmasan.

- Jól vagyok... - majd ekkor Anuke szembetalálkozott a sápadt farkas világító bundájával, és zöld szemei kerekre nyíltak, fülei szinte az ég felé meredtek. Nem kellett sok idő, míg Vadfagy is felé forduljon, hogy hasonló viselkedést mutasson.

- Micsoda? – kérdezte döbbenten a kékesszürke, hatalmas hím hátrahőkölve. Még a nyakában tekergő Aloe is meglepettnek látszott – Te mióta világítasz a sötétben?

- Mindig is tudtam, már ha ezt a pislákolást annak nevezzük – forgatta meg kékeszöld szemeit Gyémántkarom.

Anuke zavartan csóválta a farkát, míg Vadfagy körbesétálta a nála jóval kisebb, világosszürke farkast.

- Ezt... - kezdte Vadfagy, sárga szemei érdeklődve villogtak. – Hogyan csinálod?

- A csillagfarkas lét része – magyarázta Gyémántkarom. – Nem tanultam meg, teljesen ösztönösen van. Főleg akkor, ha félek vagy ideges vagyok. – kíváncsiságunkat látva hozzátette. – A sötétben például félek, ezért világítok most.

Egy kevés ideig mindenki csendben nézett a csillagfarkasra. Láttam, még az előttünk haladó Ezüstárny, Éjszőrme és Tundra is megállt, hogy meghitt csodálkozással figyelhessék a különleges farkas bundájának halvány fényét.

- De az én félelmem most mit sem számít – jelentette ki Gyémántkarom, megtörve az erdő halk neszeinek hangját. – Induljunk, hogy megtaláljuk Jairót és a Vízfalkát. Ez a fontos.

Folytattuk az utunkat a sűrű fákon át, míg egy kicsi, kopár erdei tisztáshoz értünk. Nem igazán tudtam fellélegezni az erdő sűrű falának megszabadulása miatt, mert az előttem lévő hely ugyanolyan nyomasztónak tűnt. A fák lombjai a tisztás fölé nőttek, csak egy kicsi, fehér sávot hagyva a fény beszűrődésének.

Mikor mindannyian kiértünk, furcsa érzésem támadt, mintha figyelnének minket. Nem volt alaptalan: Éjszőrme a levegőbe szagolva oldalra fordult, szürke sörénye az ég felé meredt. A minket körülvevő bokrok mozogni kezdtek, és a növények ágai összerázkódtak. A bátyám mellé álltam, és vele együtt bámultam a sötétségbe. Az erdő felől a Halálfalka és a soha nem látott testvérem szaga jött felém. Éreztem, tudtam, hogy ott van, és semmi másra nem bírtam gondolni, csak arra, talán sosem tudok már többé bocsánatot kérni Ezüstárnytól.

Szívdobbanásnyi idő múlva egy sötét, homályos árnyék lőtte ki magát a zörgő bokrok közül. Ösztönösen próbáltam elállni az útjából, magammal rántva a mellettem álló Éjszőrmét, de elkéstem vele: a villogó szemű támadó a bátyámra vetődött, engem erőszakosan eltaszítva tőle.

A földön landolva gyorsan négy lábra ugrottam, ha volt bennem félelem, azzal nem foglalkoztam. Bátran szembenéztem vele, és megláttam egy magas, sötétbarna farkast, melynek egész bundáját sebhelyek borították. Hosszú, fekete lábaival erősen a földre szorította Éjszőrmét, sárga karmai a bátyám vastag bundájába mélyedtek. Sötét, aranyszínű szemei szikráztak az erdő félhomályában, ahogyan ezeket a szavakat morogta acsarogva:

- Örülök a találkozásnak... bátyám.