A Nap rideg, ragyogó fénye végleg a sík táj alá bukott, egyedül a Zúgó Árkok sötét, magasba boruló sziklái emelkedtek ki a kietlen, kopár pusztából. Megálltunk a tigrisek területét övező nagyobb kövek közelében, a kettéágazó hegy lábainál. A hidegséget árasztó, élettelen sziklákat szaglászva a nagymacskák csípős, forró szagán kívül állattetemek rothadó bűzét is éreztem, mely hiénákra utalt. A szagok alapján rengeteg ragadozónak kellene itt élnie, viszonylag kicsi területen. Hol lehetnek mégis?

- Át kell járnunk a területet, őrök után kutatva – fordult felénk Ezüstárny a hegyek árnyékából. Elszánt szemei kék fénnyel világítottak a sötétben. – Nem mehetünk Arawuhoz csak úgy, találnunk kell valakit, aki odavisz minket, vagy betolakodást követünk el. Ez esetben a büntetésünk halál lenne.

- Egyetértek – ment oda hozzá Gyémántkarom, a szorongató félelem legkisebb jele nélkül. – De ne váljunk szét nagyon, és ne vegyük túl alaposra a keresést. Valószínűleg már most figyelnek minket.

Vadfagy is a levegőbe szagolt, a nyakán tekergő Aloe pedig halkan sziszegett. A kígyó lekúszott a mellső lábain, és egérre vadászva elindult a sötétség felé. A kékesszürke farkas egy ideig aggódva nézte, majd pikkelyes társáról Jairóra nézett, miután a kígyó zsákmányával visszatért hozzá.

- Nem mondtad, hogy élnek a területen hiénák is – morogta gyanakvóan a testvéremnek.

- És a szagok alapján elég sok van belőlük – jegyezte meg Tundra.

- Azért nem mondtam, mert fogalmam sem volt róla! – vonyított rájuk Jairó ellenségesen. Üvöltésétől visszhangzott a minket körbevevő két hatalmas hegy.

- Csak azért, mert találni akarunk valakit, aki elvisz minket a tigrisek vezetőjéhez, nem kell hangoskodnunk – fordult felé Ezüstárny bosszúsan. Mióta kiderült Jairóról, ő volt az, aki kiengedte Hurrikánt a fogságból, a társaim alig, vagy egyáltalán nem szóltak hozzá. A gondolat, hogy mindent ő okozott, nehezen volt elviselhető, és egy olyan érzésem támadt, Jairó örökre elveszítette a Hold Királyai maradék jóindulatát is, ami felé irányult.

- Ezüstárnyak igaza van – vette át a szót Gyémántkarom komolyan, és az eddig morgó Jairó is elhallgatott. – Ha meg akarjuk nyerni az itt élőket magunknak, tisztelnünk kell őket, és a szokásaikat. Ha erre nem vagyunk képesek, már most veszítettünk.

- Az lenne a legjobb, két csoportra oszlanánk, és átkutatnánk az árok két oldalát, a hegyek mentén – folytatta Gyémántkarom mellől Ezüstárny. – A baloldali részt végignézheti Gyémántkarom, Tundra, Vadfagy és Éjszőrme, a jobboldalit pedig én átkutatom Leilanával, Jairóval és Anuke-kal.

- Azt ígérted, nekem nem kell ebben részt vennem! – akadékoskodott Jairó, farkát felemelve. – Elvezettelek ide titeket, az én feladatom itt véget ért. Eszemben sincs odamenni a tigrisekhez, hogy azok felfaljanak engem!

- Valószínűleg rengetegen vannak – nézett rá Ezüstárny szigorúan, és kelletlenül, amiért a sötétbarna farkas veszekedésbe rántotta őket már megint. – Ha ellenünk fordulnak, minden farkasra szükség lesz, aki harcolni tud.

- De én nem fogok harcolni ennyi ellenség ellen!

- Jairó, bántóan őszinte leszek – állt a sötétbarna farkas elé Gyémántkarom. Egyszerre néztünk össze, mindannyian tudva, mi fog következni. – Minél jobban ismerlek, annál inkább ellenszenvesebbnek látlak, és a haragom is csak növekszik feléd. Nem elég, hogy kiszabadítottad Hurrikánt, akivel szemben most harcolnunk kell, de nem is teszel semmit, amivel ezt helyre hozhatnád. Állandóan rád vagyunk szorulva, és én ebbe már belefáradtam, ahogyan abba is, pont emiatt kell, hogy vigyázzak rád. Szeretnél életben maradni? Nagyszerű, igazán örülök neki. Ez esetben azt ajánlom, kapd össze magad, és hallgass a többiekre.

...Vagy? – próbálta Jairó vicsorogva befelezni a csillagfarkas mondatát.

- Mostantól nincs „vagy" – fordult el tőle a világosszürke farkas. Bundája újra elkezdett világítani a sziklák sötétjében. – Már egyáltalán nem maradt választási lehetőséged.

- Valóban? – kiáltott utána Jairó mérgesen. – Ha azt akarod, hogy hallgassak bárkire is, akkor ne bánj úgy velem, mint egy kupac földdel!

- Véleményem szerint ahhoz képest, amiket elkövettél, egészen barátságos bánásmódban részesülsz – szólt vissza neki Gyémántkarom a keskeny válla mögül, anélkül, hogy rá nézne. – Nem mindenkit hagytak régen életben ilyen bűnök után. Csak nekik sajnos nem volt ott a családjuk, hogy kiálljon értük...

- Éjszőrme! – nyüszített Jairó, a bátyjához rohanva. – Te nem hagyhatod ezt! Nem mehetek oda, ahol a tigrisek elé vetnek! Kérlek, te tudod a legjobban, milyen veszélyesek a nagymacskák...

Felszisszentem Jairó szavaitól, melyekkel cseppet sem kíméletesen emlékeztette a fekete farkast a régmúlt egy szörnyű tragédiájára. Miért kellett ezt mondania? A sötétbarna hím rettegve vicsorgott, és egész testében remegett, látszólag teljesen maga alá kerítette a hely által okozott félelem. Úgy láttam, nem volt magánál, mintha láz gyötörné.

- Csináld úgy, ahogyan Ezüstárny mondta – fordította el tőle a fejét csukott szemmel Éjszőrme. Érthető volt, hogy a bátyám többé nem akarja az öccse pártját fogni, főleg nem azután, amiket Gyémántkarom állítása szerint elkövetett. A fekete farkas, akinek eddig mindenhez volt valami gúnyos hozzászólása vagy véleménye, mély csendben maradt.

- Ne! – szűkölt Jairó továbbra is. – Ezt meg fogjátok bánni! Mindannyian!

Elfordítottam a fejem a sötétbarna farkastól, mely úgy üvöltött, mintha megveszett volna, és az előttünk lévő, keskeny, üres útra néztem, melyet két oldalról magas sziklafalak határoltak. A kavicsokkal borított ösvényt teljesen elnyelte a sötétség, és a Zúgó Árkokra hideg, kopár csend telepedett. Míg Vadfagy és Anuke próbálta a halálra rémült testvéremet lecsendesíteni, én hosszasan bámultam az előttünk lévő homályos feketeségbe, majd egyszer csak, mintha forró láng gyulladt volna fel, fehér szempárok villantak, és azon kaptam magam, a sötét visszanéz rám.

Érzékeim felerősödtek, figyelmeztetve a veszélyre. A villogó, kerek tekintetek, mint a jégeső, úgy kezdtek el záporozni felénk, hóviharként véve körbe minket, mielőtt még a társaimnak szólhattam volna a fenyegető jelenlétről. Tömör, vaskos árnyak zúgtak el mellettünk a borzongató sötétségben, hatalmas, kerek állkapcsok csattogtak, ahogyan a szemfogak villámcsapásként összeértek a levegőben, és vad, nyekergő vihogások szólaltak meg mindenfelől, mintha a Zúgó Árkokban szunnyadó lények egyszerre ébredtek volna fel.

Démon hiénák egész serege vett minket körbe, és hullámként kavarogtak körülöttünk, egy pillanatra sem állva meg. Füleim állandóan a véget nem érő vihogások felé forogtak, és több lépést hátráltam, közelebb menve a Hold Királyai tagjaihoz, akiknek jelenléte biztonságot adott.

- Már most megbántátok – hallottam egy vadul röhögő hangot a többi közül. – És most már visszafordulni sem tudtok.

Egy hatalmas hím vált ki a többi hiéna közül, porszínű, kemény sertéhez hasonló szőrén fekete foltok ékeskedtek, de mielőtt jobban megfigyelhettem volna, eltűnt a démonok sűrű örvényében. Ezek a hiénák pont olyanfélék lehettek, mint amilyeneket az Elhagyatott Vidék romjai között láttunk, annyi különbséggel, hogy az itt élők sokkal nagyobbak voltak. Testüket mély harapásnyomok borították, melyek körül foltokban kihullott a szőrük, és villámló tekintetükben az éhség mohósága parázslott.

A torz vihogás közben elfojtott suttogásokat hallottam, melyektől égnek állt a bundám, és félelem futott végig rajtam.

- Megehetnénk őket...

- Milyen ízük lehet?

Mögöttem Vadfagy halkan morgott, de Tundra elhallgattatta egy gyors szisszenéssel. Éjszőrme és Ezüstárny védelmezően a csapat elejére álltak, és egyenes testtartással néztek szembe a kavargó sötétséggel. Anuke mellettem állt, és hozzám hasonlóan aggódva figyelte a hiénákat. Jairó leghátul helyezkedett el, és magát összehúzva kuporgott, nem hagyva el Gyémántkarom oldalát, aki most először lépett ki közülünk, és szerényen megállt a démonok tömege előtt. A csillagfarkas világosszürke bundája most hófehéren világított, és aurájának fényébe érve az eddig vadul minket kerülgető hiénák sivalkodva meghátráltak. Tekintetük tágra nyílt a ragyogástól, mintha egész életükben a sötétben éltek volna. A fényben észrevehettem, mennyi visel magán csontokat és állatok koponyáját díszítés gyanánt.

A démon hiénák innentől tisztes távolságot tartottak tőlünk, és sistergő hangon morogni és sziszegni kezdtek.

- A Csontvágó!

- Visszatért!

Néhány hiéna futva elrohant a csillagfarkast látva, mások csak meghátrálva kikerülték, és elzárva előttünk a kiutat, megálltak a Zúgó Árkok előtt, egyre beljebb tuszkolva minket a sötétbe.

- Nem tudtam, hogy ismernek – suttogtam Gyémántkaromnak, míg a hiénák egészen az árok végéig tereltek minket. Ott a sziklák két irányba elfordulhattak, egy völgyet alkotva, de ezt nem láttam attól a rengeteg démontól, mely előttünk volt, sűrű, átláthatatlan masszát alkotva a viharos, felhős égbolt alatt. A távolban, a hegyek mögött még mindig villámok tomboltak, és hangjuk néha tompán a fülembe ért, tovább fokozva a feszültséget.

- Én sem – nyelt nagyot a világosszürke farkas, halványbarna füleit lelapítva. Sápadt fényű, kerekre nyílt szemekkel nézett a tőle rettegő hiénákra. – Nem értem, miért hívnak így, mint említettem, nem vagyok egy harcias fajta.

- Általában – válaszolta neki Éjszőrme gúnyosan, emlékeztetve őt a Homályfalkai csatára. – Biztos csak a véletlenül megbotlott a nyelvük.

A hiénák ekkor verébcsapatként szétrebbentek és helyet engedtek egy náluk is nagyobb, világosbarnának tűnő alaknak, mely szintén hiénára hasonlított a homályban. A szagából ítélve nőstény volt, és valószínűleg ő vezethette ezeket a lényeket. Hosszú, rőtszínű sörénye egészen erőteljes nyakára lógott, mint a vadlovaknak, szinte szőrtelen, fekete száját és ráncos homlokát ezernyi sebhely tarkította. A nyakában lévő láncokon csörömpöltek az összeszáradt csontok, középen egy kutyaféle lény koponyájával, míg a nőstény hiénákra jellemzően hangosan kacagott.

A kisebb hímek széles fülüket és farkukat behúzva kihátráltak a világosbarna nőstény útjából, ahogyan az hosszú mellső lábaival felénk ügetett erőteljes lépteivel.

- Tényleg ostobák lehettek, ha nem ismeritek a határokat – állt meg előttünk és morgott ránk fenyegetően, megmutatva hatalmas agyarait. A többi hiéna halkan kuncogott körülöttünk, egyre inkább megközelítve a csapatunk szélén lévő farkasokat. – Honnan jöttetek?

- Egyértelműen nem halálfalkaiak – morogta egy hiéna, aki megvetően szaglászta a levegőt körülöttünk. – És nem is délről jöttek...

- Érzem rajtuk észak szagát – vitatkozott vele egy másik, mielőtt bárki közülünk szóhoz jutott volna. – Meg a nyugatét is...

- Ezek valamilyen keleti falkából jöttek – nézett a nagy nőstényre egy harmadik hiéna. – Csak egynek van halálfalkai szaga – állt meg Jairó mellett. – Ennek, itt!

- Ő csak egy kóbor farkas – magyarázta gyorsan Ezüstárny, mielőtt Jairó elárulhatta volna a tervünk. Jairó hátul dühösen felmorgott ezt hallva. – Útközben csatlakozott hozzánk.

- Mint ahogyan a Csontvágó is? – nézett a szemébe felbátorodva egy nőstény hiéna. – Miért utaztok vele? Minden fajra szenvedést hoz!

- Akárki is ő, a Zúgó Árkokban nem félnek tőle – nézett fenyegetően a kisebb hiénára a hatalmas nőstény, majd újra felénk fordult. – Szóval keletről jöttetek, hatalmas utat bejárva, egészen idáig. Nem azért vagytok itt, hogy harcoljatok, vagy kémkedjetek, hiszen nem álltatok ellen a fiaimnak, mikor azok körbevettek titeket. Egyértelműen nem rabolni vagytok itt, mert zsákmány sincs nálatok. De a csapatotok túl vegyes ahhoz, hogy egy falka legyetek. Miért vagytok itt? Ki a vezéretek?

Megdöbbentett a nőstény észjárása, egyáltalán nem számítottam rá, hogy a hatalmas hiéna hagyni fog minket szóhoz jutni. Intelligens és számító vezetőnek tűnt, de éleselméjűsége nem könnyítette meg a dolgunkat.

- Feleljetek, vagy a klánom széttép benneteket – utasított a nőstény halálos nyugalommal. – Nem tűrjük a titkolózást.

- Azért vagyunk itt, hogy Arawuval, a tigrisek vezetőével beszéljünk – állt a nála nagyobb nőstény elé Ezüstárny félelem nélkül. Reméltem, a hiénák hinni fognak neki, és tovább engednek minket. A helyzet kezdett egyre fenyegetőbbé és számunkra veszélyesebbé válni. Nem számított, mennyire féltek a hiénák Gyémántkaromtól: hatalmas létszámuk miatt még úgy is könnyedén győzhettek velünk szemben, hogy ő a mi oldalunkon állt.

- Miért? – nézett rá le a hiéna aranysárga tekintetével, felemelve hatalmas, sebhelyes fejét.

- Mert... - itt az ezüstszürke, szárnyas hím elbizonytalanodott, és láttam, ahogyan úrrá lesz rajta a félelem.

- Egy ajánlatunk van a számára, amit nem utasíthat vissza – segítette ki Gyémántkarom nyugodtan. A hiénák újra sugdolózni kezdtek körülöttünk.

- Ezt vegyük fenyegetésnek? – kérdezte a hiéna, lenézve a nála jóval kisebb, soványka kis farkasra.

- Úgy értem, visszautasíthatja, de nem érdemes – javította ki magát gyorsan a csillagfarkas. – Tudnia kell valamiről, ami csak őt érinti, és veszélyt jelenthet a számára.

- Azt akarod ezzel mondani, hogy Arawu, a szóvivőnk gyenge? – vonta kérdőre a hiéna rejtett fenyegetéssel reszelős hangjában. – Miért érdekel téged annyira az állapota?

- Éppen ellenkezőleg – nézett fel rá Gyémántkarom sápadt fényű, kékeszöld szemeivel. – Csak azért mert Csontvágóként ismertek, nem keresem a veszélyt, ha nincs rá szükség. Ugyanúgy tudok pusztítani, mint gyógyítani. Ez valójában rajtatok múlik. A feladatomat végzem, mikor sérülteket akarok ellátni, és lényegében árulást követ el az, aki ebben megállít...

- De itt nincsenek sérültek – állta el az útját egy másik hiéna, mikor a csillagfarkas nyugodtan előrelépett. – Nem áll jogunkban beengedni titeket csak azért, mert a szóvivőnket akarjátok látni!

- Akkor őket itt hagyom – vetett ránk hátra egy pillantást a csillagfarkas gyorsan, szavaitól döbbenet fogott el. Hogy mondhat ilyet? – Elég, ha én beszélek vele egyedül.

A hiénák csendben maradtak egy kis ideig, mintha haboznának. Engem türelmetlenség fogott el, de közben végig azt járt a fejemben, tiszteljem a minket körbevevőket, még akkor is, ha ezt nem viszonozzák, így folyamatosan megpróbáltam nyugodtan állni, lelapított bundával. De az ereimben folyamatosan lüktetett a vér, ahogyan a többieket figyeltem. Az összes farkas tekintete Gyémántkarmon függött, értetlenül és csodálkozva. A csillagfarkas sebesen kisajátította a némaságot és mézédes hangon újra megszólalt.

- Nagyon jól tudom, hogy Arawu milyen hatalmas, és tiszteletet parancsoló. Éppen ezért, muszáj hozzá fordulnom, mert más erre nem alkalmas. Csak arra kérlek titeket, engedjetek hozzá, most minden a ti közreműködéseteken múlik.

Egy nagymacska üvöltése hangzott el a közelből, mely mennydörgésként hasított az éjszakába. A hiénák félve körülnéztek, és mintha láttak volna valamit, egy pillanat alatt nyüszítve széledtek szét, elbújva közeli sziklák alatt, mint ijedt egerek. Súlyos léptektől rezgett a föld a mancsom alatt, és magam előtt, a hatalmas nőstény mellett, aki egyetlenként maradt helyén, egy óriási, világos derengés jelent meg a sötétben.

Életemben akkor láttam először tigrist, de még így is azt hittem, jóval kisebb lesz. Számításaimat azonban mindenben túlhaladta: a mellette lévő, megtermett hiéna még így is csak a válláig ért. Hosszú, fehér testét sötétbarna csíkok borították, mintha ágak árnyékolnák be az éjszakai, havas tájat. Erőtől dagadó, hatalmas végtagjaival lomhán megkerülte a neki behódoló hiénát, gyűrűs, vékony farkát végighúzta a nőstény orra alatt, míg torkából állandóan egy furcsa, mormogó hang áradt ki. Jeges tekintetét le nem vette le rólunk, attól féltem, zsákmányként tekinthet ránk, és meglepően puha lépteivel közelebb ment hozzánk, újra elüvöltötte magát, szemei szikrákat szórtak, szúrós bajszai pedig szinte a bundámhoz értek.

A fehér tigris egy pillanat alatt felemelte széles mellső mancsát, és sebes mozdulattal felénk vágott vele, de szerencsére gyorsan ki tudtunk térni az útjából. Agyarméretű, fehér karmai pontosan a fülem mellett zúgtak el, éreztem a szelet, ahogyan elzúg a hatalmas macska párnázott mancsának széttárt ujjai között, hálát adva a gyorsaságomnak, amiért félre tudtam lökni Anuke-ot. A váratlan támadás és a döbbenet teljesen elvette a lélegzetemet, hiszen csak egy szőrszálon múlott, hogy egyikünk sem vakult meg. Elképzeltem, ahogyan suhogó, tőrhegyes fegyver az arcomba kap, és több lépést hátráltam, le sem véve a szemem az elsőre békésnek tűnő, döbbenetes ragadozóról.

A farkasok között mozgolódással kísért, zaklatott morgás tört ki, Éjszőrme és Ezüstárny azonnal az ide-oda ugráló Anuke mellé állt, míg Vadfagy és Tundra a szűkölő Jairót tartotta a kör közepén. Egyikünk sem tudta, mi lesz most, vagy mit kellene tennünk. Egy ekkora tigris igaz, nem használt mágiát, de még önmagában is félelmet váltott ki belőlünk hatalmas mérete miatt.

Az óriási lény megvetően elfordította tőlünk nagy, széles fejét, és a hiénához fordult, aki még mindig a földön kuporgott.

- Kahaena! – szólította meg a csontokkal díszített nőstényt mély, száraz üvöltésével. – Mit jelentsen ez?

- A Zúgó Árkok határán találtuk őket – jelentette a démon hiéna a fehér tigrisnek. – Azt mondták, segítenek nekünk, és beszélni akarnak Arawuval.

A tigris hátranézett ránk és óriásit fújtatott ezt hallva. Foltos fülét oldalra lapítva, mély, csermely folyásához hasonló hangon sziszegett felénk, kimutatva az érdes nyelve közötti, hatalmas szem- és tépőfogait, melyek pontosan akkorák voltak, mint azok a nagyobb tőrök, melyeket az agarak használtak a kutyák királyságaiban.

- Miért hiszi azt ez a pár szemtelen patkány, hogy szükségünk van a segítségükre?

- Most is a Halálfalka szövetségesei vagytok – szólalt meg Gyémántkarom csendesen. – És az ő zsákmányukat eszitek. De nem azért vagyok itt, hogy változtassak ezen. Egyik oldalon sem állok, és ez így is fog maradni. Akármit látok vagy hallok, az ezen a helyen marad, és ez igaz a többi farkasra is.

- Mondd el nekem azt, amit Arawuval akarsz közölni – sziszegte a tigris gúnyosan, kerek, színtelen szemében pupillája kitágult. – Utána már indulhatsz is vissza. Feltéve, ha a hiénáim elengednek élve.

- Nem kell semmi mást sem mondaniuk – javasolta Kahaena alázatosan. – Csak egy szavadba kerül, és a klánom most végez velük.

- Elismétlem, hogy ami közlendőm van Arawuval, azt csak ő hallhatja egyedül – indult el Gyémántkarom a fehér tigris után akaratosan. – Azt te sem akarhatod, hogy itt verekedés legyen. Egyik hiéna sem fog harcba keveredni olyannal, akit Csonttörő néven ismernek.

Gyémántkarom sokáig nézett igéző, halvány ragyogású tekintetével a tigrisre, mely rezzenéstelenül bámult vissza rá. Úgy tűnt, a világos tigris elbizonytalanodott és két álláspont között maradt. Idegességét könnyedén elárulta a hátán és a vállán összeránduló, fehér szőre. Végül csak egy halk morgás kíséretében válaszolt.

- Legyen. De ha tovább tart, mint ahogyan én azt megítélem, akkor a többi harcosommal szakítjuk félbe ezt a megbeszélést.

- Köszönöm – hajtott fejet előtte Gyémántkarom alázatosan.

- Nincs mit köszönnöd – nyelte a tigris, magasan ülő fejéről lenézve a szürke farkasra. – A harcosaink még mindig széttéphetnek titeket.

- Maliki csak abba egyezett bele, hogy láthatjátok Arawut – vicsorogta ránk a világosbarna nőstény hiéna is, Kahaena. – A sorsotokról mostantól a szóvivőnk fog dönteni.

Azzal Kahaena elindult, nagyot csapva hosszú farkával. Nyakán halkan zörögtek a naptól kiszívott csontok, szemei halványan izzottak a félhomályban. Mi ott maradtunk, a Maliki nevű fehér tigris előtt, nem tudva, kövessük-e a démon hiénát.

- Most akkor jöttök, vagy nem? – nézett ránk vissza a nőstény ellenségesen, vörös sörényét barátságtalanul felborzolva. Nekünk háttal állva jól láthattam a sok sebhelyet, ami a vállát borítja, mintha valamitől meg akarták volna fosztani őt.

Szó nélkül a nyomába szegődtünk Ezüstárny vezetésével és elhaladtunk a hatalmas, fehér tigris mellett. Megkerülve óriási, lapos mancsait és erőteljes alakját, újra kirázott a hideg, elképzelve, Arawu, a szóvivő csak még brutálisabb lehet nála, ha ennyire tisztelik és félnek tőle.

Szorosan egymás mellett ügettünk, a közelség biztonságában reménykedve. Itt minden sokkal veszélyesebb volt, mint amilyenre számítottam, és a sötétben csak halvány foltokat tudtam látni, muszáj volt a többi érzékszervemre hagyatkoznom. Idővel elértünk egy széles, sziklás völgybe, ahol magam körül mindenütt hatalmas macskákat éreztem mozogni, morgásuk a fülemben zúgott a vihar távoli hangjaival együtt. Fejünk felett fekete felhők siettek át az éjszakai szélben, csak kis foltokban tűntek fel az égbolt, világosabb, kék darabkái.

Lent a völgyben óriási nyomorúság fogadott minket. A földön fekvő tigrisek között néhány, hozzájuk képest kicsiny hiéna futkosott, csontokat rágtak, vagy maradékokért marták egymást. Hangos vihogásuk és morgásuk elfojtott, kísérteties kuncogássá vált, mikor megláttak minket elhaladni a sziklás völgyben. Néhányuk fehéren izzó szeme testtelenül meredt ránk a kövek árnyékaiból, éreztem, ahogyan néma tekintetükkel a mozgásunkat követik. Borzongás futott végig rajtam, és a sötétben közelebb lapultam Éjszőrméhez, aki narancssárgán világító szemével figyelte a nagymacskákat. Tigriseken kívül más faj egyáltalán nem képviselte magát közülünk, és míg egyesek a sziklák tetején feküdtek elnyúlva, mások riválisaikkal verekedtek, hangosan bömbölve. A hatalmas erővel egymásnak ütődő mancsok és karmok pattogó zajából nem tudtam eldönteni, gyakorolnak-e valamilyen csatára, vagy azért harcolnak, mert magányos életüknek köszönhetően képtelenek elviselni társaik közelségét. A levegőben a macskák szaga és elhullott állatok maradványainak bűze terjengett, mely olyan erősen járt át mindent, hogy az orromat facsarta, és égette a szememet.

Mind a hiénák, mind a tigrisek fáradtnak és meggyötörtnek tűntek, bundájuk koszos volt és vértől ragadt össze, hol szélsebes, hol lelassuló, céltalan mozdulataik pedig szomorúságot árasztottak magukból. Hirtelen, mint a hideg hullám, úgy csapott meg a felismerés, milyen rosszul is élhetnek ők, és azonnal sajnálatot éreztem irántuk. Elviselhetetlen volt a gondolat, hogy ők nem ide tartoznak, és a Halálfalkát kell szolgálniuk, emiatt pedig más szemmel kezdtem el nézni rájuk. Rájöttem, az előttünk sétáló, minket vezető nőstény nem rosszindulatú, hanem egyszerűen csak boldogtalan. Néha vágyakozva az égre nézett, de aztán újra az út felé fordult, mintha valamilyen érzés kerítené a hatalmába, majd egy pillanat alatt megszűnne.

Legtöbbünk hozzám hasonló döbbenettel nézett a hiénákra és a nagymacskákra, jól tudtam, a barátaim is ugyanarra gondolhatnak, mint én. Csak Jairó és Gyémántkarom nem osztozott ezen, a sötétbarna bundájú farkas ellenségesen nézte a Halálfalka szolgáit, a világosszürke hím aurája pedig úgy ragyogott, mint eddig soha, és arcára kifejezéstelenség ült ki.

Kahaena tovább vezetett minket, át egy újabb, kisebb hágón, és a sziklák hirtelen úgy magasodtak fölénk mint egy kopár, sűrű erdő, ahol lehetetlenség nem eltévedni. Fejemben ezer kérdés kavargott: hogyan leszünk képesek meggyőzni Arawut, és mi lesz, ha kudarcot vallunk? Hiába tűntek levertnek és csapzottnak az itt élő harcosok, magas létszámuk miatt könnyedén fel tudtak volna minket múlni, bármilyen csatában. Az oda vezető út felkeltette a gondolataimat, az őrjítő várakozás nem hagyott nyugodni, magamban felkészültem az összes lehetőségre, de szívem egyre gyorsabban vert és nehezebben vettem a levegőt. Mi fog most történni? Ki fog beszélni Arawuval, és nekem mit kell majd csinálnom?

Hogy véget vessek az állandó kérdéseimnek, a mellettem sétáló Gyémántkaromhoz fordultam. Az jutott az eszembe, ha szóval tartom a csillagfarkast, az elűzi a félelmemet és az aggódásomat, de a csillagfarkas is valamiért zaklatottnak tűnt.

- Még sosem láttam a bundádat ilyen fényesnek – jegyeztem meg, majd felidéztem azt, mikor Gyémántkarom azt mondta, akkor világít ennyire erősen, ha ideges, és hogy a sötétben különösen fél.

- Igen – helyeselt Vadfagy, odasietve hozzánk. Megnyugtató volt, hogy ő is, hatalmas mérete és bátor természete ellenére ugyanúgy aggódik, mint mi. – Nem kell félned a sötétben. Úgy értem, még ha nem olyan erősen is, mint a nagymacskák, látsz benne.

- Ha pedig te világítasz, – jegyezte meg Anuke, levélzöld szemei felcsillantak – akkor más is lát!

- Amúgy, fogalmam sincs – lassított kicsit Gyémántkarom, bizalmatlanul nézve a minket vezető hiéna útját. – Gondolom, ez valami születési hiba. Tudom, hogy látok a sötétben, mégis félek tőle. Ti nem féltek mondjuk a pókoktól? Kígyóktól?

Itt Gyémántkarom ránézett Aloe-re: - Azt hiszem, a kígyóktól nem.

- Hát – gondolkodott el Vadfagy – még nem számoltam össze, mitől félek igazán...

- Ugyan már, Arawu csak egy macska! – lökte meg Anuke játékosan a vele hasonló méretű csillagfarkas vállát. – Képtelenség, hogy egy tigrissel ne bírj el! Lehet, hogy háromszor akkora mint te, de te sokkal erősebb vagy nála.

- Csak háromszor? – nyögte a csillagfarkas felvillanó bundával. – Na jó, legyen. De ha megesz... - majd itt rájött, hogy ez nem lehetséges. – Ó... ehetetlen vagyok.

Azt vettem észre, máris jobb kedvre derültem, de tekintetem újra a minket vezető hiéna vállaira tévedt, és nem bírtam tovább, muszáj volt megkérdeznem a többiektől, csendesen, hogy Kahaena ne hallja meg: - Miért van ennyi sebhely a vállán, és sehol máshol körülötte? Képtelenség úgy megsérülni, hogy ne legyen több nyoma.

Megdöbbentő módon Jairó válaszolt, aki sor végén baktatott, behúzott farokkal.

- Mert a nőstény démon hiénáknak onnan jönnek ki a szárnyai –magyarázta sötéten. – Ha ott ilyen súlyos sebet kap, azok nem tudnak megjelenni, és akár röpképtelenné is válhat.

- De hát ez kegyetlenség! – hőköltem hátra. – Hogy tehetnek ilyet bárkivel is?

- A Halálfalka előszeretettel használja ezt – Jairó legnagyobb iszonyatomra folytatta. – Olyan farkasokon is, akik lázadnak.

- Hogyan? – hitetlenkedett Vadfagy. – Nem minden farkasnak van szárnya.

- Akiknek pedig van, az nem úgy működik, mint a hiénáké – tette hozzá Éjszőrme oldaláról Tundra. A koromfekete nőstény eddig szó nélkül hallgatott minket, de mikor bekapcsolódott, homoksárga szemei elkerülték Jairót. Még mindig nem bízott a testvéremben, és most nem tudtam emiatt hibáztatni. – Lehetetlen így büntetni minden farkast.

- Nem is így büntetik őket – figyelmeztette az alacsony farkast Jairó. – Nekik elkaparják a farkasjegyüket. Így soha többé nem tudnak mágiát használni, úgy élnek majd, mint a kutyák, könyörögve a csontokért.

Szavai villámcsapásként hasítottak belém. Ilyet soha nem tudtam volna képzelni, gondolataimban sem fordult elő az, akár ehhez hasonló is létezhet. Nemcsak az döbbentett le, Jairó hogyan tudott erről ilyen nyugodtan beszélni, hanem az, is, mennyi ideig tartotta ezt titokban, és ha nem kérdezek rá, talán sosem mondja ezt el.

- De... - Tundra teljesen elveszítette a szavát. – A mágia nem onnan jön. A farkasjegy a varázslatnak csak a kivetülése, egy igazi farkas a szívében érzi azt!

- Ha ilyen okosnak hiszed magad, - kezdte a testvérem vicsorogva – akkor, miért nem próbálod ki magad? Például a világító idiótán, neki úgyis minden sebe begyógyul!

- Jairó – fordult felé hátra Éjszőrme ügetve, felborzolt bundával. Ritkán láttam ilyen dühösnek, de most én is megijedtem tőle. – Be kell vallanom, mindig is megvoltak a kétségeim Gyémántkarommal kapcsolatban, de azt soha nem gondoltam volna, hogy te valaha is túlteszel rajtuk - itt egy pillanatra elhallgatott. – Mikor elhagytad a Ködfalkát, azt hittük jó okból teszed, és hogy az Árnyékfalkában boldogabb életed lesz. Egész úton, eszembe sem jutott, hogy csak azért mentél el, mert a Halálfalkába akarsz csatlakozni, mikor az igazi otthonodban még mindig hiányol a családod. Fantombunda halottnak hisz, és talán jobban is jár ezzel a tudattal.

- Nem érdekel, mit hisz rólam Fantombunda! – morogta neki vissza Jairó. – És a Ködfalka többi tagja sem érdekel, ahogyan az sem, amit gondolnak rólam! Ne tegyél úgy, mintha eddig is foglalkoztak volna velem, és visszavárnának.

- De ez az igazság – nézett rá a bátyám hitetlenül, út közben. – Apánk összetört, mikor hallotta, hogy elmentél.

- Ne gyere te is ugyanezzel! – fújta neki vissza Jairó, sötét aranysárga szemeibe visszatért a jól ismert gyűlölet. – Alkonyköd azt sem tudja, hogy én egyáltalán létezek, és emiatt nem is tud hiányolni. Hálás vagyok a Halálfalkának, amiért befogadott, és örülök, hogy én szabadíthattam ki Hurrikánt!

- Téged sosem érdekeltek a következményei! – most már Éjszőrme is morgott. – Olyanok jóindulatát kéred, aki utánad akarnak takarítani, és elvárod tőlük, hogy rendesek legyenek veled. Megköszönted valaha Gyémántkaromnak, mikor megmentette az életed?

- Azért mentett meg, mert szüksége volt rám – Jairó a földre nézett, valamiért a hangját is lehalkította.

- Éjszőrmének igaza van abban, hogy hálásabb is lehetnél Gyémántkaromnak – álltam a bátyám oldalára. – Nélküle leestél volna a szakadékba.

Jairó csendben maradt, és némán bámult még mindig lefelé. Fogalmam sem volt arról, mire gondolhat most, vagy mi játszódhat le benne. Talán már tudni sem akartam.

- Azt hiszem, megérkeztünk – hallottam elölről Ezüstárny hangját. A szürke farkas eddig előttünk ügetett, nem szólva közbe a testvérek közötti veszekedésbe.

Éjszőrme ellépett Jairó oldalától, és odaállt Ezüstárny mellé, hamarosan én is követtem őt. Izgalomtól dobogó szívvel, remegő lábakkal haladtam el Vadfagy mellett, és megálltam Ezüstárny oldalán, villogó, aranysárga szemeimmel nézve bele az előttünk tátongó sötétbe. Mikor szemem több időt tudott eltölteni a környezeten, halványan kirajzolódott egy kisebb völgy, melyet szintén a Zúgó Árkok sziklás vonulatai öleltek körbe, és a velünk szembe, a túloldalon egy nagy, sötét barlang ásított, melynek bejáratát vörösre festett kövekkel, és szarvasok koponyáival jelezték. Az előző dögszagot most egy hím tigris csípős, szúrós illata váltotta fel.

Kahaena megállt a sziklás völgy előtt, és leült a földre, velünk szemben.

- Ott bent, a barlangban kell lennie Arawunak – nézett ránk komoly, sárgán világító szemeivel. Sebhelyes arcát az árnyékok teljesen sötétségbe vonták. – Kihívjam, vagy bementek hozzá?

- Bemegyünk – bólintott Ezüstárny, szürke bundája a sötétben alig volt kivehető. Egyedül fehér szárnyai derengtek, melyeket most idegesen rakosgatott az oldalán.

A világosbarna nőstény csendben maradt, és tovább ült mozdulatlanul a földön.

Elindultunk a Hold Királyai tagjaival a barlang szája felé, én minden egyes lépéssel próbáltam mélyebbre nézni a barlang sötétjébe, remélve, meglátom a tigrisek szóvivőjét és egyben a vezetőjét. Olyan régóta vártam erre a pillanatra, magamban feltéve a kérdést, hogyan fog ez végződni. Szinte hihetetlen, hogy a semmiből, most egy szemvillanás alatt idekerültem, felkészülve a tárgyalásra, még egy lépéssel közelebb kerülve a Vízfalka kiszabadításához.

- Úgy beszéltük, én fogok tárgyalni vele – szólalt meg a csendben Gyémántkarom, végignézve rajtunk. Megborzongtam, eszembe jutott, a csillagfarkas talán a gondolataimat olvasta. – Elég sokszor volt már szerencsém ehhez, higgyétek el, tudom mit csinálok.

- De ő egy tigris! – sziszegtem, hogy az egyre közelebbi barlangban ne hallják meg. – A legjobb lenne, ha nem mennél be egyedül.

- Ráadásul mi egy csapat vagyunk – nézett a szemébe Ezüstárny. – Mindent együtt csinálunk, így van esélyünk a sikerhez.

- És ne feledd, közülünk Éjszőrme élte meg a legtöbb évet – állt Gyémántkarom mellé Anuke, a vörösesbarna farkas rajongással nézett hátra a bátyámra, aki egy ideje csendben haladt Tundra mellett. – Neki van a legtöbb tapasztalata ebben, a Ködfalkában is mindig ő beszél a Fagyott Esővel, ha valamire szükség van.

- Szerintem én vagyok itt a legidősebb – válaszolta a fénylő bundájú farkas a fejét csóválva. – De ebbe most ne menjünk bele. Velem jöhettek, ha akartok, de előre szólok, nagyobb biztonságban lennétek idekint.

Öreg lenne Gyémántkarom? – merült fel bennem a kérdés. – Nem hiszem... legalábbis nem tűnik annak. – tűnődtem, végignézve könnyed, fiatalos alakján és rövid, fénylő bundáján, ahol az ősz szőrszálaknak nyoma sem volt.

- Biztonság? – hunyorgott Vadfagy a sötétben. – Mikor foglalkoztunk mi azzal? Te vagy a csillagfarkas, Effys szerelmére! A legfontosabb, hogy te épségben kijöhess onnan, nem veszíthetünk el csak úgy.

- Kedves, amiért így aggódtok miattam. Igazán – állt meg Gyémántkarom a barlang szája előtt. Meleg szavainak azonban most eltűnt a dicsérő mivolta, és szigorúan hátranézett ránk. – De azt javaslom, legalább ketten maradjanak kint figyelni. Sosem tudhatjuk, mikor fordulnak ellenünk az itt élők. Egyáltalán nem vagyunk biztonságban, és semmi esélyem nincs ennyi hiénát meg tigrist hatástalanítani.

- Kint maradok, ha szeretnéd – vállalkozott Anuke, nagy füleit hegyezve. – A csapatban nekem van a legjobb hallásom!

- Én is maradok – ült le Vadfagy a földre, erőteljes izmai és harcra való rátermettsége magáért beszélt. A csillagfarkas csak elismerően bólintott nekik.

- Bejöhetek? – állt elő a kérdésével Jairó. A sötétbarna farkas reménykedve Gyémántkaromra pillantott aranysárga szemeivel.

Elgondolkozva álltam a testvérem mellett, nem értve hirtelen jött szerepvállalását. Talán meggondolta magát, és úgy érzi, itt az esélye helyrehozni azt, amit elkövetett. Erre azonban nem láttam nagy lehetőséget, és a csillagfarkas hozzám hasonló kritikussággal nézett végig a sebhelyes, tépett szőrű hímen, majd elutasítóan megrázta a fejét.

- Nem. Itt maradsz a többiekkel, és őrködsz, hátha valaki megtámad minket, míg mi a barlangban vagyunk. Alig vesszük a hasznodat, de legalább sötét a bundád és ez elrejt az éjszakában. Jelenleg ez az egyetlen előnyöd, már ha ezt annak lehetne nevezni.

Jairó csalódottan a földre nézett, majd megkeményedett tekintettel ellépett a csillagfarkastól és leült a földre, tisztes távolságot tartva a két kint maradt hímtől.

- Ha lehet, tartsátok a szemetek Jairón – fordult Gyémántkarom Vadfagy és Anuke párosához. – Van egy olyan érzésem, készül valamire, ami egyáltalán nem jelenthet jót.

- Honnan tudod? – morogta Vadfagy hitetlenül a bajsza alatt.

A csillagfarkas azonban nem válaszolt, és elfordult tőlük, mintha nem hallotta volna a neki intézett kérdést.

- Akkor készen álltok? – nézett végig rajtunk ünnepélyes várakozással.

A feleletünk csak izgalommal teli bólintás volt.

Gyémántkarom elindult a színesre festett kövek felé, és eltűnt a barlang hatalmas szájában, igaz, világító bundáját nem volt nehéz szem elől téveszteni. Őt idegesen csóváló farokkal követte Ezüstárny, és Éjszőrme, akinek a fülei még mindig le voltak lapulva. Nehezen hittem el, hogy a bátyámat ennyire megviselte az, amit Jairóról hallott, de még így is tudtam, fekete bundája alatt elszántság és elpusztíthatatlan erő lakozik. Tundra, mint az árnyék, úgy követte őket, valószínűleg azon gondolkozhatott, hogyan lehetne meggyőzni a szóvivőt. Tudtam, nekem is hasonló dolgokon kellett volna törnöm a fejem, de képtelen voltam szabadulni a szorongató gondolattól, hogy Jairó valóban készül valamire.

A barlang belsejében jéghideg, mohás levegő és elejtett állatok húsának többnapos szaga keringett. Orromat fájdalmasan felhúztam a sötétben. Ezek a tigrisek képtelenek friss zsákmányt vadászni? – bosszankodtam, majd emlékeztettem magamat, a Halálfalka maradékain tengődhettek.

Odabent teljes volt a sötétség, egyedül Gyémántkarom aurájának fehéres fénye adott egy kis világosságot, ami elegendő volt ahhoz, hogy megfigyeljem a földön heverő csontokat és szőrdarabkákat. A gyomrom kavargott a látványtól, de azonnal visszafogtam magam, mikor a csillagfarkas fényében megláttam egy kerek, borostyán sárga szempárt megvillanni, és hideg rázott ki. A szürkén világító hím mögé álltam, örülve, hogy legalább ő, és a többi társam itt van, de ez nem adott sokáig biztonságérzetet. Most dőlt el minden.

- Arawu, beszélnünk kell – szólította meg a tigrist Gyémántkarom bátran.

A földön lévő szempár lassú, dörömbölő hangok kíséretében felemelkedett a helyéről, és míg azt vártam, a tigris tekintete egyszer csak megáll fölöttünk, az tovább nyúlt a magasba, és én döbbent lélegzetemet fojtottam vissza, ahogyan megláttam, a szóvivő négy fej magasságból nézett le ránk, hunyorogva a farkas fényétől.

Mély morgás jött felénk, az egész barlang remegett tőle. A halvány ragyogásban megláttam a tigris hatalmas, sziklaméretű fejét, mely aranyszínű lehetett, de most szürkének tetszett a sápadt derengésben. Széles homlokára és nagy állkapcsára csak félig sütött rá a fény, így arcának kemény mélyedéseire árnyak ezrei ültek ki.

Ha Maliki hatalmas volt, ez a tigris egyenesen óriásinak tetszett.

- Mit akarsz? – mormogta a tigris mély hangján, mintha még a hangja is más lenne, mint a mienk. Érdekes módon ezt a fehér társánál nem vettem észre. Elgondolkoztam, talán a nagymacskáknak is lehet saját nyelve.

- Én, Gyémántkarom, és a Hold Királyai jöttünk el ma hozzád – mutatkozott be a csillagfarkas. – Lenne egy különleges ajánlatom neked, a te számodra, egyedül. Mert senki sem lenne ehhez eléggé méltó, és ha mégis, gyengének bizonyulna később.

- Nekem, egyedül? – morogta a tigris reszelős hangján, a fényben megláttam hatalmas szemfogait. – Mit akarsz, szemtelenkedni velem?

- Dehogyis – hajolt meg Gyémántkarom alázatos ünnepélyességgel. – Az ajánlatom a következő: lehetőségem van eltüntetni rólad Misae elmemágiáját!

Arawu ezt hallva közelebb hajolt felénk csíkos, aranyszínű, hatalmas fejével, és elüvöltötte magát, míg mancsával a levegőbe ütött. Gyémántkarom felborzolt bundával hátrált, de még így is nevetségesen aprónak bizonyult az óriási nagymacska mellett. Bár én mögötte álltam, én is odébb ugrottam az ijedelemtől, míg láttam, ahogyan Ezüstárny és Éjszőrme lassan megközelítik a tigris két oldalát, ha harcra kerülne a sor. Tundra mellettem állapodott meg, és nyugtatóan rám nézett.

- Ne aggódj – döntötte nekem az oldalát. – Többen vagyunk – suttogta. – Bízzunk Gyémántkaromban.

- Ti arcátlan férgek! – bömbölte a tigris felbőszülve – Azt ajándékba kaptam Misae úrnőtől!

- De ő nem mondta el a veszélyeit – vette át a szót remegve a csillagfarkas gyorsan, nehogy Arawu újra lecsapjon. – Idővel, elveszi az erődet, és beteggé tehet.

- Hazudsz – morogta Arawu összehúzott szemmel. – Honnan tudhatnád ezt?

- Úgy, hogy csillagfarkas vagyok – emelte Gyémántkarom magasba az orrát. – Csillagfarkas gyógyító. És történetesen úgy, hogy én magam vettem már le ezt az átkot egyszer egy farkasról.

- Ez nem egy átok! – hörögte vadul az óriási nagymacska, villogó szemekkel. – Erősebbé tesz, mint bármi más!

- De nem örökre – rázta meg a fejét Gyémántkarom. – Ha valaki megöli az elmemágia tulajdonosát, akiből árad ez az erő, mindenki elpusztul, aki uralma alatt áll.

- Ki ölné meg Misae úrnőt? – kérdezte a tigris csodálkozva, majd újra összehúzta a szemét. – Ki merne a Halálfalka és a Sötéthold falka ellen fordulni?

- Arról én nem tudhatok – a csillagfarkas újra megrázta a fejét. – Én csak azt tudhatom, ha egyszer mégis megtörténik, mindenki, akit megfertőztek vele, az áldozata lesz.

- Van fogalmad arról, miről beszélsz? – faggatta Arawu, megnyalva fehér száját. – Az felérne egy vérontással!

- Sajnos, van – nézett le a földre Gyémántkarom, mintha egy emlék ragadná el. – Magam láttam a következményeit, a saját szememmel. Ezért szeretném elkerülni.

- Hogy érted? – úgy tűnt, Arawu nem igazán tudott bármit is a csillagfarkasok szerepéről, de ezért nem tudtam hibáztatni. Ő egy nagymacska volt, végül is. – Senki nem megy sehova magától, csak azért, hogy másoknak segítsen.

- Az igazság az, hogy szeretnék megtámadni egy falkát – kezdte a szürke hím, úgy tűnt, nem esett nehezére a rögtönzés. – Egyedül pedig képtelen vagyok rá. Te eléggé erős szövetséges lennél, de te egy farkas szolgája vagy, így ha még rá is vennélek arra, állj az oldalamra, a dicsőség az úrnődet illetné meg. Lényegében te vagy a leghatalmasabb a környéken, de csak Misae után.

Hosszasan néztük a hatalmas tigrist, ahogyan látszott rajta a gondolkodás. Egyértelműen nehezen bízott meg a farkasban. Pillantásokat váltottam a mellettem remegő Tundrával, reménykedve, hogy Arawu végül megbízik Gyémántkaromban.

- Talán valóban kissé kellemetlen, hogy egy farkas mágiája fut az ereimben – ismerte be a tigris, a csillagfarkas utolsó mondatának köszönhetően. – De még így is hálás vagyok neki, amiért képes vagyok mágiát használni... Hogy tűnnék gyengének, ha az erőmre támaszkodva Misae oldalán maradok, vagy, ha megszabadulok tőle és a farkasaitól?

- De hát az nem a te erőd! – vonyított Gyémántkarom őszinte felháborodással. – Olyan hatalmas vagy, mint egy hegy, és még így is másra akarsz támaszkodni? Komolyan mondom, ez nevetséges. – még a fénye is kihagyott egy pillanatra. – Nem is értem, miért jöttem ide. Hiszen te csak egy gyenge, befolyásolt macska vagy, aki Misae-t szolgálja. Aki nem meri felvenni a harcot a többi falkával, azért fordult a Hurrikánhoz és a csatlósaihoz. Képtelenül bevallani a saját tigriseinek, a farkasok segítsége nélkül nem lehet megőrizni a nagymacskák közötti békét. És még arra mersz gondolni, mikor leszel hatalmasabb? Nem is tudom. Biztosan nem így.

Gyémántkarom sértődötten megfordult, és döbbenten figyeltem, ahogyan elmegy mellettünk, és lassan a barlang szája felé sétál. A csillagfarkas hagyott időt arra, hogy utána lehessen szólni, és ezt Arawu sebesen kihasználta, felvillanó, borostyán szemekkel nézve az útját.

- Várj, nem úgy gondoltam – morogta kelletlenül. – Nem válaszoltál arra, miért akarod megtámadni az egyik falkát.

- Nem akarok megtámadni egy falkát sem – vetette neki oda a farkas a háta mögül. Majd pimaszul folytatta. – Mint ahogyan téged sem akarlak megszabadítani az elmemágiától. Szóval, nekem már máshol van dolgom. Gondolom, jobban érzed magad egy farkas szolgájaként, aki bármikor a szeretett úrnőjével pusztulhat el.

- Tévedsz! – üvöltötte utána a tigris. – Utálom a farkasok után enni a maradékot, és azon osztozni a hiénákkal! De már Misae szövetségese vagyok, ezen már nem lehet változtatni.

- Mindig, mindenem lehet változtatni – fordult hozzá hátra Gyémántkarom, majd szúrós szemeivel ellentmondást nem tűrően a szóvivőre nézett. – Nos, akkor, mi lesz a válasz? Kilépsz a szabadságba, vagy maradsz itt a sötétben, a farkasok következő zsákmányát várva?

- Skotadi szerelmére is! – dörmögte a tigris felüvöltve. – De ha kiderül, hogy átversz, vagy hazudsz, kitépem a szívedet, és azt fogom felfalni!

- Sok sikert hozzá – döntötte oldalra a fejét Gyémántkarom elmosolyodva. – Most pedig, hogy ez gyakorlatilag beleegyezés az átok levételébe, azt javaslom, menjünk ki innen. Rossz a levegő, és nem tudom, mennyire érzed, de a szagok sem túl jók...

Hallottam, ahogyan Ezüstárny és Éjszőrme hangosan felsóhajt, és már a szemük sem villogott annyira. Már nem éreztem Tundra puha szőrét magam mellett, jól tudva, a fekete nőstény gyorsan elindult a kijárat felé. Én is követtem őt, és míg hátráltam, véletlenül a nősténybe ütköztem, akit nem láttam jól a félhomályban. Tundra halkan felnyüszített, én pedig bocsánatkérések közepette mentem utána, hunyorogva a halvány fényre, ami a barlang nyílásából jött.

- Díjaznám, ha nem az út közepén állnál meg – hallottam a hátam mögött Éjszőrme gúnyos hangját, amiben megjátszott elismerés volt.

- Ez gyorsan ment – néztem rá hátra, még mindig Gyémántkarom tárgyalásán töprengve.

- Gyorsabban, mint kellett volna – morogta a bátyám, megnyugodtam, hogy egyetért. – Ez az egész túl könnyű, hogy igaz legyen...

Együtt kiléptünk az barlang száján, vissza az éjszakába. Odakint feltámadt a szél, és a sötét égen egyre gyorsabban száguldottak át a fekete felhők, csak néha látszódott egy-két csillag. Az áporodott levegő a távoli vihar feszült illatát hordozta.

Hirtelen nagyon rossz érzésem lett.

Felborzoltam a bundámat a hideg ellen, és Vadfagyékhoz mentem, hogy elmeséljem nekik a hírt. A nagy, kékesszürke, fekete csíkos farkas mintájával most beleillett volna a tigrisek közé, de ezt nem jegyeztem meg neki viccesen, csak magamban mosolyodtam el. Anuke mellette üldögélt, aggódva nézve a minket körbevevő sziklák tetejét, hiénák fehéren villogó szemei után kutatva, egyértelműen próbálva jó munkát végezni. Jairó tőlük jóval távolabb nézelődött, mikor meghallotta a jöttünket, gyorsan felénk fordult. Tekintetemmel még Kahaenát, a nőstény hiénát kerestem, akit ide küldtek, de neki már szerencsére máshol akadhatott dolga, mert már sehol sem láttam. Mégis volt egy olyan gyanúm, a démon hiénák figyelnek minket.

- Arawu úgy döntött, csatlakozik hozzánk – számoltam be halkan, remélve, a barlangból kimászó tigris nem hallja meg. - Egyenlőre még nem tudja a terv egészét, csak abba egyezett bele, Gyémántkarom leveheti róla az átkot.

- Szóval, fogalma sincs az igazi tervünkről – Vadfagy suttogása még így is dörmögésnek hallatszott.

- Akkor ez még nem is jelenti azt, hogy valóban az oldalunkon áll - egészítette ki Anuke komolyan.

- Reméljük, az átok levétele után ezt megbeszélhetjük vele – állt mellénk Tundra is.

- Ha jól tudom, az elmemágia különösen vaddá teszi azt, akiben lakozik – szállt bele a találgatásba Ezüstárny. – Ha ezt levesszük róla, sokkal egyszerűbbé válik a tárgyalás, és viszonzásként jó eséllyel mellénk áll.

- Ez igaz – pillantottam fel a szárnyas farkas ezüst-fehér mintás arcára, de ő csak megrezzentette sötétbarna füleit. Tekintetem nem vettem le fényes, égbolt kék szemeiről, ahogyan folytattam. – Valószínűleg méltó szövetségesként fog nézni Gyémántkaromra, miután ő megszabadította az elmemágiától, úgy gondolja majd, hálával tartozik neki.

Szavaim csendet okoztak közöttünk, és attól féltem, valami oda nem illőt mondtam, így zavaromban gyorsan a földre néztem. Nem értettem, miért nem szólal meg senki, és miért vált a Hold Királyai összes tagja pillantásokat egymással rajtam kívül.

- Nem is értem, miért kellünk még mindig Gyémántkaromnak – jegyezte meg Ezüstárny csendesen. – Amióta vele vagyunk, csak őt kísérgetjük, és mi alig csinálhatunk valamit.

- Igazság szerint – kezdte Éjszőrme a bundáját tisztítva. – Még sosem éreztem magam ennyire feleslegesnek, mint most.

- De ez butaság! – néztem rájuk felháborodva. – Persze, hogy kellünk neki! Igaz, erősebb nálunk, de attól még szüksége van a segítségünkre...

- Lehet, pont ez a gond – szakított félbe Ezüstárny, a szemembe nézve. – Ő túlságosan erős hozzánk képest. Miért szorulna ránk? Talán neki nem is olyan fontos a Vízfalka ügye, mint nekünk. Míg mi itt szövetségeseket gyűjtünk, ők most valahol rabságban szenvednek.

- Ennek semmi értelme – keltem elkeseredetten a csillagfarkas védelmére, aki éppen a tigrissel beszélt. – Neki ugyanolyan fontos ez az egész, mint nekünk. Az a célja, hogy megdöntse Hurrikán uralmát és visszahozza a fényt Aigantura, de ezt nem teheti egyedül...

- Az igazi kérdés nem az, kellünk-e neki – kezdte Tundra halkan, mielőtt Ezüstárny visszavághatott volna – hanem, hogy a világnak mi szüksége van a Hold Királyaira most, hogy ő megérkezett?

Szavai belém fojtották a szót, és sokáig gondolkoztam rajtuk. Valóban: ha Gyémántkarom minden problémát meg tud oldani a hatalmas erejével és csodálatos képességeivel, akkor vajon mit tehetünk mi itt, egyszerű, halandó farkasok? Lehet, hogy már nincs is többé létjogosultságunk?

De ezt nem bírtam elfogadni. A Hold Királyai volt a családom, a csapat, mely először fogadott el, és ahova mindig is tartozni akartam. Nem tudtam volna élni nélkülük, vagy elfogadni azt, nincs tovább.

Felzaklatott gondolataimat félretéve megfordultam, és Arawura néztem, akit most láttam először teljes valójában, a barlang sötétje nélkül. A nagymacska valóban hatalmas volt, jóval magasabb, mint a többi tigris, melyet a völgyben láttunk, feje olyan messze volt a földtől, hogyha két lábra álltam volna, akkor is csak nehezen nézhettem távol ülő, borostyán sárga szemeibe, melyek ritka drágakőként szikráztak az éjszakában.

El kellett ismernem, külseje igazán mutatósan nézett ki: arcán az orra és a homloka kivételével mindenhol hófehér volt a szőre, lábai, sőt, még a hasa fölött az oldala is egy sávban, ebben a világosan izzó színben pompázott. Bundája halvány aranybarnán tündökölt, kacskaringós csíkjai pedig mint a lángok, vörösen tekeregtek a sötét, apró pettyek között.

Ahogyan egy vezető fenséges lépteivel felénk közeledett, csíkjait szinte megbabonázva néztem, mintha varázslat kerített volna a hatalmába. Hosszú, kígyózó farka ide-oda tekergett, míg macskákra jellemző, rejtélyes hangján megszólalt.

- A mágia levételét a barlang mögött, egy sziklás mélyedésnél fogjuk csinálni – szavai ellentmondást nem tűrőek voltak, szinte már parancsolóak. – A tigriseim és a hiénák nem tudhatják ezt meg idő előtt.

Nem igazán tetszett, hogy így ránk parancsolt, de nem maradt más választásom, mint behódolni neki és követni a lépteit, mely elvezett a barlang mögé, egy újabb árok felé, ahol a sziklafalak megint kis rést alkottak. Csodálkoztam, egy ekkora macskaféle hogyan képes bepréselni magát egy ilyen szűk szorosba, és hajlékony könnyedsége csak még jobban ledöbbentett.

A talajon mindenhol csúszós kavicsok voltak, melyeken nem találtam fogást a mancsommal, és közben még arra is ügyelnem kellett, bele ne ütközzek egy kiálló sziklába, ugyanis semmit nem láttam a teljes sötétség miatt. Mögöttem Vadfagy morgolódott a bajsza alatt, valószínűleg mindenki ugyanúgy küszködött a nehézkes körülmények miatt.

Idővel a szűk sziklaszoros két oldala egyre távolodott egymástól, és az árok lassan kitágult, így Gyémántkarom magányos fényén kívül újra visszatért az ég felől érkező, sötét félhomály. Körülöttünk furcsa hangok ütötték meg a fülemet, és megborzongtam.

Előttünk valóban egy meredek bemélyedés ásított, könnyedén el tudtam látni a völgy másik végében lévő pereméig. A mélyedés szinte teljesen kör alakú volt, mintha egy hatalmas mancs szakított volna ki egy darabot a sziklás földből.

- A legendák szerint ide csapódott be az első csillagfarkas – suttogta Gyémántkarom áhítattal. – Az első hullócsillag, mely végig száguldott a jeges, sötét égen, fényt hozva az éjszakába...

- Valóban? – néztem rá oldalról felcsillanó kíváncsisággal. Képzelőerőm azonnal működésbe lépett, és vadabbnál vadabb történetek zajlottak le a fejemben. – Ki volt az? Te?

- Dehogyis – kuncogott fel a csillagfarkas, majd nyugodtabban folytatta, mikor a tigris halk léptekkel eltűnt a mélyedés aljában. – Nem is éltem még akkor. De csak fecsegek itt össze-vissza. Induljunk, vegyük le az átkot Arawuról, és mentsük meg a Vízfalkát. Mielőtt túl késő lenne.

Ekkor a csillagfarkas váratlanul az enyémhez érintette az orrát, én pedig összerezzentem, mert érintésétől jóleső melegség járt át, melytől nem éreztem a kinti hideget. Csodálkozva néztem igéző, sápadt fényű, kékeszöld tekintetét, a körülötte lévő, fehér szőrét, és, mintha egy másik, földöntúli erő irányított volna, orrom hegyét viszonzásként hozzádörgöltem világosszürke állához, mely olyan lágy volt, mintha apró tollak borítanák.

Mielőtt jobban maga alá kerített volna csillagfarkas hatása, gyorsan elhúztam tőle a fejem, hogy szembetaláljam magam Ezüstárnnyal, aki döbbent rémülettel figyelt minket, kék szemei nagyra tágultak, sötét fülei egészen lelapultak, azt a hatást keltve, nem is léteznek.

Én magam sem értettem, miért tettem ezt, de mielőtt az ezüstös hímhez fordultam volna, az felprüszkölt, és fejét elfordítva követte a tigrist, le a lejtőn. Utána akartam szólni, de végül csak követtem a többi farkast a mélyedésbe. Valamiért nem tudtam tisztán gondolkozni. Mikor Gyémántkarom közelében voltam, úgy éreztem, minden gondom megszűnik létezni, de mélyen, egy eltemetett ösztönöm azt súgta, menekülnöm kell, amikor még mozdulni sem bírtam. Minél többet gondolkoztam ezen, annál jobban összezavarodtam, és néztem értetlenül magam elé, képtelenül tovább látni a csillagfarkas fényénél, szó szerint elvakított.

Gyémántkarom keskeny, világos arcára néztem, majd elfordultam tőle, és megálltam Ezüstárny mellett, a lejtő alján. Bármi is történjen, tudtam, az ezüstszürke hím oldalán volt a helyem. Legbelül tudtam, nem helyes, ha a barátságnál többet érzek egy halhatatlan, szinte túlvilági lény felé, és hirtelen megbántam, amiért ilyen gyorsan viszonoztam a közeledését. Azt kívántam, bárcsak meg nem történté tehetném.

- Azt mondtad, egyszer már levetted az átkot egy farkasról – állt Gyémántkarom elé Arawu, hosszú farkának a hegye megrándult. – Hogyan csináltad akkor? Hogyan tudod bizonyítani, hogy most is képes leszel rá?

- Kicseréltem a benne lévő mágikus erőket a saját gyógyító energiámra – magyarázta Gyémántkarom, elővéve legszebb mosolyát.

Ezüstárny végig kettejüket nézte, egy pillanatra sem tekintve le rám, és akármennyire próbáltam ezzel nem törődni, tagadni sem tudtam, milyen rosszul esett. Hozzá hasonlóan, én is az előttünk lévőket bámultam, igyekezve azon gondolkozni, hogyan lehet ezt a tigrist megszabadítani az átoktól.

- Hozzám fogsz érni? – fintorogta a tigris megundorodva. – Azt már nem! Ti farkasok soha nem törődtök a tisztasággal, semmi szükségem rá, hogy bármilyen betegséget elkapjak tőled.

- Úgy nézek én ki, mint aki valami végzetes járványt cipel a hátán? – vonta kérdőre Gyémántkarom oldalra döntött fejjel. – Most komolyan. Azt hiszem, más dolgok miatt kellene aggódnunk.

- Mi miatt? – nézett le rá a tigris gyanakvóan, kerek, borostyánkőhöz hasonló szemeiben résnyire nyíltak a pupillák. – Ne ferdíts, mondd el az igazat! – rivallt rá a csillagfarkasra, mikor az nem szólalt meg.

- Az aurámmal Misae mágiáját kell helyettesítenem – magyarázkodott az. – Legalább, hogy ne halj meg a gyógyítás közben, a negyedét. Ami rengeteg hozzám képest. Tudsz követni? – elvigyorodott. – Ha a sima, egyszerű megoldást használnám, még a félénél odavesznék.

- Azt hiszem értem, mi a bajod – közölte az aranyszínű, hatalmas tigris. Mindannyian jó pár lépés távolságot tartottunk tőle az aggodalom miatt, ami akkor sem szűnt meg, mikor a szóvivő leült a földre. Anuke a másik oldalamon alig észrevehetően remegett és Éjszőrme bundája összerándult egyszer. Arra gondoltam, talán a múlt eseményei kavarták fel ennyire. – Sajnos, nem tudok alakot váltani, egyedül azokra a mágiákra vagyok képes, amiket Misae adott.

- Létezik egy értelmes megoldás – villant fel a szürke hím fénye.

- Micsoda? – kérdezte Ezüstárny hirtelen. – Miért nem beszéltél róla eddig?

- Mert egyedül még soha nem próbáltam – felelte Gyémántkarom idegesen, hátranézve rá. – Hullócsillag mutatta. A lényege, hogy az aurám helyett a véremet használjuk.

Az aggodalom jégcsapként zuhant rám a szavaitól, amiket olyan nyugodt szívvel mondott ki.

- Azt már nem! – vonyítottam fel rá kétségbeesetten. – Nem hagyom, hogy elvérezz! Milyen mágia az, amihez a véredet kell használnod? – kérdeztem tőle iszonyodva.

- És ne feledd, hogy nem vagy egyedül – állt mellé Vadfagy is, mintha a kistermetű farkast meg akarná védeni. – Mostantól semmit sem kell magad csinálnod. Az a célunk, hogy segítsünk.

- Miért van az, hogy megint nekem a legnehezebb? – nyöszörögte a csillagfarkas letörten. – Egyébként meg tudom, hogy nem vagyok egyedül. Hogyan is felejthetném el?

Összenéztünk a csillagfarkas hirtelen jött szomorúságán. Nem értettem, miért lett ilyen bánatos hirtelen, de a következő pillanatban visszatért a jól ismert vidámságához.

- Mindenki! – nézett végig rajtunk, bundája szinte fehéren izzott. – Holdkört fogunk készíteni!

- Holdkör? – fordította felénk Arawu óriási, kerek fejét. Kicsi füleit oldalra lapította. – Az meg micsoda?

- Nemsokára megtudod – kuncogott fel a hím, majd elfutott a tisztás másik végébe, és sötét hegyű farkával intett, hogy kövessük.

Izgatottan mentem utána, remélve, bármikor segíthetek neki. Ott akartam lenni a számára, hogy végre megtudja, bízhat bennünk. Szerencsére a Hold Királyai többi tagja is ilyen lelkesnek látszott. Anuke nagyokat ugrott a levegőbe Vadfagy oldalán, aki súlyos, nyugodt lépteivel ment Gyémántkarom mögött, majd, mikor a sovány, szürkés-fehéres hím megállt, Vadfagy támogatva hozzáérintette a saját, kékes oldalát. Tundra is követte őket, és egyenes tartással leült a csillagfarkas mellé, sárga tekintetében leplezetlen kíváncsiság ült.

- Még mindig azt mondom, hogy ez őrültség – morogta Éjszőrme Ezüstárny nyomába szegődve, majd gúnyosabban folytatta. – De hát a csillagfarkas szava az szent, az a törvény. Csak nehogy rosszra forduljanak a dolgok, teljesen váratlanul...

- Éjszőrme! – szólt rá Tundra, mielőtt még én tettem volna. – Ez az esélyünk, hogy segítsünk a Vízfalkán! Ha így állsz hozzá, már vesztettünk.

- Nem tudom, miért változtatna bármin a hozzáállásom – vonta meg a fekete farkas a vállát. – De legyen igazad.

Végül Ezüstárny is csatlakozott hozzánk, Jairóval a nyomában, aki árnyékként követte az ezüstös farkast.

- Valóban elmondtad neki, hogy őt, és a többi tigrist akarod Hurrikán ellen uszítani? – állt a csillagfarkas elé Jairó, felborzolt szőrrel. Sötét bundája alig volt kivehető ebben a viharos, zavaros időben. Hosszú bundájú sörényét a szél tépte és sötét aranysárga szeme Gyémántkarom tekintetébe izzott. – Tudod, hogy ez mivel jár, ha idő előtt kiderül?

- Csak rajtunk múlik, hogy kiderül-e – fordult felé élesen a szürke farkas. A testvéremhez lépett, és a fülébe súgott valamit, nagyon halkan, annyira, hogy csak a szavak elejét értettem. – Ha még egyszer megemlíted, hogy a Halálfalka ellen akarok menni bármelyik szolgája előtt, előbb...

Szavait teljesen elvitte a szél, és gyorsan hátrafordultam, hogy láthassam Arawut. A hatalmas tigris semmit nem hallott meg Jairó mondandójából szerencsére, és megkönnyebbülten a többi farkasra emeltem a tekintetemet. Gyémántkarom pont akkor lépett arrébb a sötétbarna hímtől, de azt még sziszegve hozzátette, bármit is mondott előtte:

- Érthető? Semmi kedvem nincs ahhoz, hogy valamelyik teljesen véletlenül megöljön.

Jairó szemei kerekre nyíltak az ijedelemtől, és mozdulatlanná dermedt. Bármit is mondott neki Gyémántkarom, az mély nyomot hagyott benne. Majd csak bólintott, és nem tehettem róla, de meghallottam a szavait, amit válaszul felé intézett:

- Rendben, Gyémántkarom. De ne feledd, ez a fenyegetésed volt az utolsó. Legközelebb már te könyörögsz majd az életedért, és ne aggódj, az az idő nagyon hamar el fog jönni. Minden, amit valaha tettél ellenem, vissza fog rád ütni, gyorsabban, mint ahogyan gondolnád.

Jairó semmi mást nem mondott, csak elsuhant a csillagfarkas mellett, egy pillanatra eltakarva annak világos fényét. Gyémántkarom ott állt, ahol eddig, és szemét becsukva állt egy ideig, arcán fájdalmas kifejezés ült ki, majd kinyitotta sápadt tekintetét és visszatért hozzánk.

- Mi az a Holdkör? – fordult felé Ezüstárny érdeklődve. – Tényleg lehetséges azt elkészíteni?

- A Holdkört bele kell vésni a földbe – mesélte nekünk a csillagfarkas szárazon, ahogyan mi körbeültük őt. Széttárta az egyik fehér mancsát, és éles, átlátszó karmával belerajzolt egy apró kört a földbe. – Akit bármilyen tiltott mágiától akarunk megszabadítani, azt ebbe a körbe kell tennünk, és örökre mentes lesz tőle. A létező legtisztább varázslat, és egyedül fénymágiával működik, azonban olyan magas szintű energiák szükségesek hozzá, amikre én nem vagyok képes. Tiszta fényt kell hozzá előállítani, ugyanis.

Agyam gyorsan megoldásokon járt. Azon gondolkoztam, a Hold Királyai tagjai közül, ki képes fénymágiára, vagy ahhoz hasonlóra. Éjszőrmére néztem, aki narancssárga szemét összehúzva leginkább fekete árnyékra hasonlított, ami nem állt messze a valóságtól: a sötétségmágia egyik legnagyobb ismerője volt a számomra. Egyszerűen csak... nem erre volt most szükség. Szemeim tovasiklottak Tundrára, és megállapodtak a hátán lévő fehér farkasjegyén. Nagyon jó volt a vízmágiában, különösen a hópelyhek létrehozásához és a fagyasztáshoz értett, de még sosem láttam, hogy mágiájában fény jelent volna meg. Anuke és Jairó jött. Mindkettőjük fémmágiájú volt, a rozsdabarna, zöld szemű hím páncélját jól ismertem, amit támadás esetén az ellenség felé is tudott hajítani, és bár Jairót nem láttam olyan sokszor varázsolni, azonnal tudtam, ebben nem válhat a csillagfarkas hasznára.

Ezüstárnyra pillantottam, akinek fehér tollú, erőteljes szárnyai magukért beszéltek. Titokban mindig is irigyeltem azért, amiért ő tud repülni levegőmágiájának köszönhetően. De még ő sem volt képes a fénymágiára, így végül Vadfagyra néztem, és mikor tekintetünk találkozott, azonnal fellobbant bennem valami.

Vadfagy tudott villámokat létrehozni, bármennyit, szinte bármilyen méretben. Ezek ilyenkor sárgás, erőteljes fényt bocsátottak ki magukból, és vészjósló, pattogó zajt. Talán ez lesz a megoldás – jöttem rá gyorsan. Majd végül eszembe jutott a saját tűzmágiám, amit nem lehetett hasonlítani a fényhez, de talán jó volt valamire.

- Azt hiszem, valami működhet – szólaltam meg hirtelen. – Nem tudom, mennyire lehet helyettesíteni a fénymágiát, és valószínűleg teljesen máshogy működik, mint a többi, de talán ez megtörténhet. – miután láttam, hogy mindenki engem néz, folytattam. – Arra gondoltam, mi lenne, ha a fénymágiát helyettesítenénk a tűzmágiával?

- Pont erre gondoltam én is – nézett rám Tundra felbátorodva. – Amit nekem meséltek a két mágiáról, az alapján eléggé hasonlónak tűnhetnek. Ha ugyanazokból az alkotó energiákból állnak, akkor elvileg lehetséges őket kicserélni egymással, legalábbis az én tudásom szerint.

- Talán beválhat – nyújtózkodott a csillagfarkas. – Nem az igazi, de működhet. Mondjuk. De a tűzmágia kevés lesz, előre szólok.

- Az én képességeimet gyakran nevezik villámmágiának – dörmögte Vadfagy végül. – De lényegében a tűzmágiával azonos. Ha szükség van rá, én is tudok segíteni.

- Köszönöm, Vadfagy és Leilana – bólintott Gyémántkarom. – De nem csak erről van szó. Valakinek fel kell vésnie a körbe az ősi jeleket, amik a Szellemekhez szólnak, hogy szabadítsák meg Arawut az elmemágiától.

- Ősi jelek? – néztem rá nagy szemekkel. – A kör belsejében?

- Fogadjunk, hogy nem tanultatok a Szellemek nyelvén, vagy gyógyítást, esetleg mágiatörténetet – jegyezte meg a csillagfarkas szinte csak magának. – Komolyan mondom, néha ijesztően műveletlenek vagytok. Ezért sem juttok el Aigantu uralásáig.

- Már megbocsáss – háborodott fel Anuke, de szemében játékos fény pislákolt. – De hogyan is tudnék megtanulni a Szellemek nyelvén? Az erdőben lakok, nem Dhimériában, a csillagok között. Bár néha jó lenne ott élni...

- Lényegében senki nem „él" ott, el kell, hogy keserítselek – felelte neki Gyémántkarom, letörölve az ábrándozó mosolyt Anuke rozsdabarna arcáról. – De most térjünk vissza ide, mert nem hallgattatok végig. – ezzel újra minden szemet magára vonzott. – Az ősi jeleket fel kell tölteni a véremmel, mert bár én nem értek a fénymágiához, csillagfarkas vagyok, ennél fogva a véremnek különleges ereje van.

- És ez mennyi ideig tart? – kérdezte Ezüstárny aggódva. – Lehetséges, hogy közben Arawu felébred?

- Valójában rövid idő, csak nekem rossz – jegyezte meg a csillagfarkas, újra nyújtózkodva. – Nem tudom, érdekel itt valakit az én jólétem?

- Nem tehetünk róla, hogy ilyen kicsi vagy! – fintorgott Vadfagy, de meleg fényű, sárga szemei elárulták, igenis törődött a csillagfarkassal, ugyan úgy, mint mindenki más is közülünk.

– Legalább ne azt mondtad volna, hogy kicsi vagyok - folytatta a panaszkodást Gyémántkarom. - Tényleg fel szokták emlegetni.

A csillagfarkasra mosolyogtam, azt kívánta, bárcsak már elindulhatnánk, és elkészíthetnénk a mágikus kört. Még soha nem csináltam ilyet, és titokban féltem attól, ügyetlenségemnek köszönhetően elrontok egy ilyen fontos varázslatot. Csak megráztam a fejem, önbizalmat gyűjtve: ez nem történhet meg! Túl sok minden forgott kockán, nem engedhettem meg magamnak a hibázást.

- Szerintem induljunk – bökte oldalba Ezüstárny Éjszőrmét. – Minél többet időzünk itt, Arawu annál gyanakvóbb lesz.

- Végre valami értelmes döntés – jegyezte meg a fekete farkas élesen, gúnyos pillantást vetve a panaszkodó, világosszürke hímre.

Ezüstárny és Éjszőrme elfordultak a csillagfarkastól, Anuke zavart pillantást vetett rájuk, majd felém fordult, míg én is követtem őket.

- Olyan érzésem van, hogy jobb, ha meg sem szólalok most – súgta a fülembe Anuke, levélzöld szemei idegesen villogtak. A fiatal hím rövid, rozsdabarna szőre felborzolódott vékony gerince mentén, ahogyan hosszú, sötét lábaival mellettem szedte a távolságot.

- Ne aggódj – mentem hozzá közelebb, remélve, bátorságot tudok önteni belé. – Minden rendben lesz. Gyémántkarom pontosan elmondta, mit kell tennünk.

- Éppen ez a baj – sóhajtott gondterhelten, ami nem volt túl gyakori boldog természetéhez képest. – Ha valami ennyire a helyén van, nagyobb eséllyel fordulnak a dolgok az ellenkezőjükre. Valami készülődik, olyan ez, mint a hűvös szellő a vihar előtt.

- Működni fog – győzködtem, kissé elkeseredetten. – Talán sikertelenül járunk, de ha ki sem próbáljuk, soha nem tudjuk meg, és csak Vízfalkától vesszük el az esélyt.

Csatlakoztunk a Hold Királyai többi tagjához, és megálltunk Arawu előtt, aki várakozás telien nézett le ránk magasan ülő, hatalmas fejéről. A lelkem mélyén megsajnáltam az óriási, fenséges ragadozót, azon rágódva, elmemágia ide vagy oda, most mi leszünk azok, akik irányítani fogják őt, és rosszul lettem, mikor ebbe jobban bele mertem gondolni. Akárhogy is, valóban sokkal gyengébb lesz Misae mágiája nélkül.

- Ha ez sikerül, valóban megszabadulunk a farkasoktól és élhetjük a saját életünket? – kérdezte a lángvörös csíkokkal rendelkező nagymacska.

- Igen – bólintott Gyémántkarom helyett Ezüstárny alázatosan. – Miután... - mesélte volna őszintén, de éles pillantásunkkal találkozva elhallgatott és újrakezdte: - Ha egyszer befejeztük az itteni feladatunkat, lehetőség lesz felszabadítani valamennyi macskát és hiénát, akik békében visszatérhetnek az otthonukba.

- Feltéve, ha lesz elég zsákmány – morogta Arawu, kimutatva éles, hófehér szemfogait. – És nem folytatjuk újra a régi harcokat, amiket elkezdünk régen.

- A világ megváltozott – válaszolta Ezüstárny nyugodtan, feljebb emelte hosszú, fekete hegyű farkát. – A túlélés nem az állandó csatákban, hanem az összefogásban rejlik, és talán erre most jobban szükségünk van, mint eddig bármikor.

- Ha nem harcolsz, akkor meghalsz – fújtatta a tigris, majd elfordulva a tisztás közepébe lépett. A sötétben csak ruganyos mozgását tudtam kivenni, és hosszú, ezüstösen csillogó bundáját. – Bár egy olyan nyúlszívűnek, aki csak harminc másikkal tud biztonságban lenni, ezt nehéz megmagyaráznom.

- Nem kell mindenkinek falkában élnie – álltam gyorsan Ezüstárny védelmére, a szóvivő után szólva. Bundámat kényszerítettem, hogy lapuljon le, miközben a tiszteletre gondoltam. – De egy igazi farkas akkor is megvédi a családját, ha egyedül harcol. A falka cserébe őt védi meg, így nem kell magányosan csatába mennie. Egymásért élni és segíteni nem gyávaság, hanem pont ellenkezőleg: a legnagyobb bátorság!

- Ti falkai lények mindig azt gondoljátok, nektek van igazatok – nézett ránk a tigris, villogó szemekkel, hangjában rejtett gúnyolódással. – Olyan nemesek vagytok, és közben egyformák.

A bundám felborzolódott a nagymacska lekicsinylő szavain, de visszafogtam magam, és hagytam, hogy Ezüstárny elsimítsa a helyzetet. Az ezüstös farkas bundája homályosan csillogott, egyedül fehéres arca és hasa derengett ki, meg természetesen a hosszú szárnyai, melyeket közel szorított az erőteljes oldalához.

- Szerintem leginkább a Holdkör felállításával kellene foglalkoznunk – állt a magas farkas a tigris elé, amely meglepetten nézett le rá. – Arawu, a legjobb, ha te itt maradsz, így tudni fogjuk, kihez mérjük a kör középpontját és milyen széles legyen.

- A szélesség nem mindegy – ugrott Gyémántkarom gyorsan Ezüstárny oldala mellé. – A kör oldalainak három szarvasugrásnyira kell lenniük egymástól és lehetőleg csináljátok olyan arányosra, amennyire csak lehet.

A csillagfarkas utasításait észben tartva elindultam a mélyedés pereme felé, ahol leszakítottam egy éles ágat az egyik bokorról, melynek már lombjai sem voltak, csak elszáradt gallykupacként hevert a földön, kettétört, vékony törzzsel. Tundra is követett, és a kicsi, fekete farkas is a szájába vett egy ágat, mely valamivel nagyobb volt az enyémnél.

Visszafele az alacsony, eszes nőstényre mosolyogtam, jól tudva, ugyanarra gondoltunk. Időközben a többi farkas már a kör szélességén dolgozott: Anuke hatalmas ugrásaival a szarvas szökkenéseit utánozta, és mikor három nagyobb elrugaszkodás után megállt, szemben a szóvivővel, elégedetten elvonyította magát.

- Kész a kör szélessége!

Ezüstárny Vadfaggyal beszélgetett, valószínűleg a terv kivitelezésével kapcsolatban, míg Éjszőrme kijelölte a három szarvasugrásnyi távolságot, és a földbe kapart a tigris mindkét oldalánál. Jairó a mélyedés túlsó oldalában ült ridegen, a sötétbarna farkasnak eszében sem volt közreműködnie, vagy legalább felajánlani a segítségét. Fenyegető, néma tekintetekkel figyelt minket, amikkel ha találkoztam, égnek állt a bundám.

- Jairó igazán idejöhetne segíteni – jegyezte meg Vadfagy, miközben odasietett hozzánk. – Mire vannak azok a botok?

- Ezekkel véssük bele a földbe a kört – mesélte neki Tundra halk szavaival, miután letette a saját ágát. – Így sokkal pontosabb lesz, mintha a mancsunkkal tennénk ugyanezt.

- Ó – Vadfagy sárgán világító tekintete kerekre nyílt. Látszott rajta, a hatalmas méretű, hosszú bundájú farkas eddig ebbe bele sem gondolt. Aloe kíváncsian tekergett a nyakán, mintha ő is a folytatást várná. Majd Vadfagy felém fordította csíkos arcát, orra élénken járt, ahogyan engem kérdezett. – Hát nem izgalmas? Mi fogjuk előidézni a mágiát!

- De igen – értettem vele egyet, de a lelkesedésem mellett jókora aggodalom is helyet kapott. Csak is azon járt az eszem, képes leszek-e rá, és mindenáron be akartam bizonyítani, hogy a válasz igen. A lehető legtöbbet kellett nyújtanom, és az ezzel járó felelősség felhőként követett. Mindez viszont inkább megnövelte az önbizalmam, és átvéve társam bátorságát, a tűzmágiára készülve megkérdeztem tőle: - Ki fog kezdeni?

- Nem tudom – rázta meg a fejét Vadfagy. – Talán majd Gyémántkarom megmondja.

Tundrával a földbe vájtuk az ágak hegyes végét, és elindulva a két földbe kapart jel irányába, amennyire csak tudtunk, egy szabályos, holdra emlékeztető kört hoztunk létre, aminek a közepében a szóvivő állt, aki farkát hiún tekergette, várva, mikor szabadulhat meg a tiltott mágiától.

- Egész jó lesz – jegyezte meg Gyémántkarom, megállva a kör előtt. – De lehetőleg ne ezzel foglalkozzatok a jövőben. Tundra – fordult a fekete nőstény felé. – Elkérhetem azt a botot?

- Persze – azzal az alacsony farkas a vele hasonló méretű társának adta az ágat, és a csillagfarkas egy könnyed ugrással a kör belsejében termett. Egyként figyeltük, ahogyan az égre néz, pontosabban azokra a csillagokra, amik kilátszanak a felhők alól és mintha számolna, furcsa, ismeretlen jeleket vésett a kör belső széle mentén. Miután végzett, óvatosan, hogy semmire ne lépjen rá, visszatért közénk és a földre dobta az ágat, majd vidáman ránk mosolygott. – Mancsban tartom az ügyet!

- És azt gondolod, a Szellemek meg fogják érteni ezeket a jeleket? – kérdezte Arawu értetlenül hunyorogva. – Vagy erre is van valami csodálatos képességed?

- A jeleket kell feltölteni fénymágiával – válaszolta Gyémántkarom. – Olyan ősiek, még a teremtés korában is használták őket. Képtelenség, hogy a Szellemek ne lássák meg.

Az ég felé néztem, bár tudtam, a természet erői mindenhol jelen vannak. Bűntudatot éreztem, amiért az utóbbi időkben nem foglalkoztam velük annyit, de ami jobban fájt, hogy Ignis is elhagyott, a saját védőszellemen. Mi lesz, ha nem fogok tudni varázsolni ez miatt, és az egész terv romba dől?

- Mikor kezdjük meg a fénymágia létrehozását? – kérdezte Vadfagy Gyémántkaromhoz fordulva. Bozontos farkát izgatottan csóválta, és nagy, szürke mancsait ide-oda rakosgatta, mint egy várakozó kölyök. A kékesszürke, csíkos farkas pont annyira várhatta a bizonyítást, mint én, egyértelműen készen állt bármire.

- Akár most is – felelte a világosszürke farkas. Bundája sokkal erősebben ragyogott sajátos, kékeszöldes és fehéres fényével, mint eddig bármikor, úgy láttam, akár az egész völgyet be tudná vele világítani. – De Aloét azért majd vedd le a nyakadról előtte, nehogy szegény kicsit megsüljön majd a villámok áradatában. Tényleg, annyira nem fontos a kedvemért...

Vadfagy ezt hallva magához szorította a zöld pikkelyű kígyót, és közben fújtatott: - Ez még viccnek is rossz volt! – morogta. – Ha valóban azt gondolod, hogy ez így működik, akkor el is felejtheted a segítséget! – villogtatta hegyes szemfogait.

- Sajnálom – nyöszörögte a csillagfarkas szánni való hangon. – Csak idegesít ez az egész. Egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy sikerülni fog. Még sosem volt dolgom ekkora... macskával. Ráadásul a démon hiénák is feszélyeznek. De komolyan, nem akartalak megbántani.

A fintorgó Vadfagy mellől én egyre inkább sajnálkozva néztem a csillagfarkasra. Még mindig nagyon elveszettnek nézett ki ebben a világban, titokban nem is értettem, miért pont őt küldték ide, aki egyike lehetett a legjólelkűbb és legkedvesebb farkasoknak. Legszívesebben megvigasztaltam volna, biztonságot nyújtva neki, és megenyhülten felé fordultam.

- Ne aggódj – néztem fel rá, tekintetemet le sem vettem az ő hatalmas, sápadt szemeiről. – Mindent úgy fogunk csinálni, ahogyan mondasz. És ha valami mégsem úgy alakul, ahogyan elterveztük, akkor harcolni fogunk érted, mintha a mi életünk múlva rajta.

- Köszönöm – mosolyodott el a csillagfarkas őszintén, de azért nyugodtabban hozzátette. – De igazán értelmetlen az életeteket adnotok értem. Az enyém nem ér annyit. Ha ilyen helyzet áll elő, ne kockáztassatok, és hagyjatok hátra.

Döbbenten bámultam a hímre, még levegőt venni is elfelejtettem. Hogyan mondhat ilyet? Jelenleg az ő élete éri a legtöbbet Aigantun, hiszen az ő feladata a világ egyensúlyának újbóli helyreállítása! Hogyan érnék én többet nála?

Gyémántkarom kihasználta a figyelmetlenségemet, és elém állva megszólította a Hold Királyai többi tagját. Jairó a távolból odasomfordált hozzánk, és leült közénk, arcán érthetetlen kifejezéssel.

- Amikor szólok, Leilana tüzet fog megidézni, amit végigvezet majd a Holdkör vonalán – hátranézett rám, tekintetünk találkozott. – A legfontosabb, hogy ne lépj ki a körvonalból, és még véletlenül se sértsd meg az ősi jeleket. – ezután Vadfagyhoz fordult. – Vadfagy, neked az lesz a dolgod, hogy ha ég a tűz, belehajítsd a villámokat. Annyit, amennyi az állkapcsodba belefér.

- Mi lesz a mi feladatunk? – kérdezte Éjszőrme, mancsait szilárdan megvetve a talajon.

- Egyelőre még semmi – felelte Gyémántkarom megrázva a fejét. Újra felénk fordult. – Értitek a feladatot?

- Persze! – vágtam rá, erőteljesebben, mint ahogyan azt kellett volna. Füleimet hátracsaptam, megálltam pár lépéssel az üres Holdkör előtt, melynek sötét körvonalait csak az egyre inkább halványodó égbolt és a csillagfarkas aurájából áradó terebélyes fény világította meg.

- Menni fog, Leilana! – bátorított Anuke, zöld szemei izgatottan ragyogtak, farkát élénken csóválta.

Tekintetem végigsiklott rajta és a többi farkason: Ezüstárny Anuke mellett ült, és mellkasa gyorsan szedte a levegőt, izgalma egyértelmű volt. Tundra barátságos, békés tekintettel nézett rám Éjszőrme mellől, aki fekete farkát elegánsan a mancsai köré csavarta ültében. A bátyám egyetlen, narancssárga tekintete semmi gúnyról nem árulkodott, arcán láttam, ugyanolyan komolyan veszi ezt az egészet, mint én. Nyugodt kisugárzása erőt adott, igyekeztem bátorságot meríteni a magabiztosságából.

A másik testvérem azonban rosszindulatúan meredt rám sötét arca mögül, és ettől a hideg kirázott. Úgy éreztem, csak arra vár, hogy hibázzak, és akkor valami olyanra szánja el magát, amire sosem gondoltunk volna. Dacosan megráztam a fejem, a mögöttem várakozó Vadfagyra és Gyémántkaromra pillantva. Nem adhatom meg ezt az örömöt Jairónak. Muszáj jól csinálnom, mindannyiunk élete múlhat akár ezen.

Mellső mancsaimat előrébb helyeztem, mint a hátsókat, rövid, tompa karmaim a földbe mélyedtek. Az összes izmom megfeszült, és miután a kört bámultam pár pillanatig, lehunytam a szemem.

Nyugalom járt át, ahogyan a belső sötétségbe fordultam, és hirtelen mindennel megbékéltem. Egyedül a pillanatra összpontosítottam, mindenki más, aki segített, vagy éppen ellenem volt, eltűnt, mintha nem is létezne, és magán a tűzön kívül semmi nem tűnt fontosnak. A vállamon lévő, kör alakú farkasjegyem, melyből fent két csigavonal állt ki, néhány pettyel, most felizzott, ezt akkor is tudtam, mikor nem törődtem vele. Bundám hűvös szellő járta át, de most ez is kívülinek tűnt, odabent, a lelkemben forró tűz égett, mely elöntötte a testemet.

Amint felidéztem gondolatban a lángokat, a sötétség megszűnt, a lelkemből a tűz kiszakadt, és az egész belső lényemet körbejárta. A lángok világos szívéből narancssárga, meleg fátylak borultak a végtelen, békés feketeség felé, ismeretlen magasságokat hódítva meg, útjukat fehér parázs és éles, pattogó hang kísérte, melyet hangosabban hallottam, mintha a fülembe ordítanának.

Mély levegőt véve kinyitottam a szemem, és oldalamon biztonságot adva egy hatalmas lángcsóva lebegett, a megszokott módon, a föld felett. Most jött még csak a neheze.

Haladj végig a kör mentén – utasítottam a tűzgolyónak óvatosan, külön figyelmeztetve arra, egy kósza lángcsóva se bontsa fel a szabályos vonalakat.

Összpontosítva, mintha egy távoli tárgyat irányítanék, elkezdtem vezetni a tüzet, mikor az olyan vadul lángolt, mert féltem, kárt okoz az értékes körben. A hatalmas láng szétterjedt a körvonal mentén, és a vékony, kicsi ösvényen haladva lassan megindult, én pedig azért imádkoztam, még véletlenül se szabaduljon ki a szeszélyes, önfejű tűz ezek közül a szabályos, szigorú vonalak közül. A lángcsóvák narancsos, aranyszínű fényükkel idővel beborították a kört, már csak egy kicsi üres, sötét hely hiányzott a két pont között, ahol a tüzek nem találkoztak egymással. Ezúttal sajnáltam, hogy a mágikus tüzek nem terjednek, és ennyi gondolat elég volt a kizökkentéshez: az egész lángcsóvából egy fényes szikra vált ki, de mielőtt a földre ért volna, a kör belsejét tönkretéve, még gyorsan vissza tudtam terelni a többihez. A két csóva találkozott, és felsóhajtva láttam, az egész Holdkör körvonalát arany lángok borítják, ahogyan kiegészül egy tüzes gyűrűvé. A melegen táncoló fényekben fürdött az éjszaka, ahogyan mindent megvilágítottak.

Elégedetten néztem a lángokat, a többi farkasra pillantva, akik várakozva fordultak Vadfagy felé.

- Te jössz, Vadfagy – Gyémántkarom nyugodtan megérintette a hozzá képes óriási farkas vállát. – Egyszerűen csak szórd a tűzbe a villámokat.

- Ennyi az egész? – sandított a hosszúszőrű farkas a vékony, éles körvonalú hímre. A csillagfarkas csak komolyan bólintott, sápadt kékeszölden csillogó, távoli szemei elárulták, mennyire fontos neki ez az esemény.

Az izgalomtól senki nem szólt semmit, csak mindannyian lelkesen néztük a fekete csíkos farkast. Bár, én tudtam, a bátor, tapasztalt hím nem fogja elhibázni.

Mégsem volt igaza Éjszőrmének, vagy Ezüstárnynak - gondoltam diadalmasan. - Gyémántkaromnak még mindig szüksége van ránk. Vadfagy nélkül ez az egész nem működne.

Vadfagy mély levegőt vett, és lassú mozdulatokkal megállt a lángoló kör előtt, arcára eltökéltség ült ki. Közben a varázslatra készült a nyakában lévő zöld kígyó lemászott róla, és a kövek között húzódott meg. A hatalmas, szürkéskék farkas szemei sárga szikrákat hányva felizzottak és valami olyan történt, amit eddig sosem láttam. Háta és válla körül villámok tűntek fel, melyek cikázva körbejárták a testét, de mire pislogtam, már nyomuk sem volt.

Döbbenten néztem, ahogyan az állkapcsában megjelennek a jól ismert, sárga villámai, míg farkasjegye a borostyán fényével ragyogott. A hím a levegőbe ugrott, állkapcsát kinyitotta és fehér agyarai közül kiszabadultak a vadul őrjöngő villámok melyeket fejének egy erőteljes mozdulatával a lángokba repített. Ami ezután jött, mindannyiunkat ledöbbentett.

A lángok közül, melyeket én idéztem meg, a villámok cikázó szikrái jelentek meg, és mint a tűz, hullámozva törtek az éjszakai égbolt felé. A füst illatával valami furcsa, égett szag vegyült el, mely forró volt és az orromat kínozta, olyan csípős volt.

- Villámok a tűzben? – meredt maga elé Ezüstárny, kék szemei kerekre nyíltak, és lejjebb lapulva meghátrált a jelenség elől. – Lehetséges ez?

Mi is több lépéssel odébb mentünk Vadfaggyal, aki kimerülten lihegett, úgy tűnt, nem is tudta, testét milyen villámok vették az uralmuk alá. Talán hasonló lehetett, mint ami velem történt a Pusztuló Oromban, és muszáj volt erről beszélnem vele, de erre akkor nem nyílt lehetőségem.

Egyetlen farkas sem volt a furcsa, még a mágiához képest is szokatlan tűzhöz közel, csak egyetlen, törékeny, földöntúli alak sétált oda, mintha legkevésbé sem félne attól, ami ott várja.

- Ne, Gyémántkarom! – vonyítottam oda neki kétségbeesetten. A tűzből mindenhova villámok csaptak ki, attól féltem, még a végén őt is eltalálják. Aranybarna bundám égnek állt az aggodalomtól és farkam kétszer akkorának tűnhetett, annyira felborzolódott rajta a szőr. – Veszélyes lehet!

A világosszürke hím úgy látszott, meg sem hallotta a szavaimat. Elindultam volna felé, de ekkor egy üvöltést hallottam a lángok közül, és azonnal felismertem Arawu mély hangját.

- Mi történik itt? Nektek mind levelek vannak a fejetekben? – a tigris felől halk morgás jött ki, de fenyegető és félelmetes, igaz, nem láttuk a nagymacskát, csak, mikor a lángok alább hagytak. – Átkozott farkasok! Mindig is tudtam, hogy átvertek engem!

A lángok mögül a szóvivő a földön kuporgott, hosszú testével előrenézve, pontosan oda, ahol a csillagfarkas volt. Sötét, kerek fülei egészen oldalra simultak, éles bajszai az ég felé néztek és kör alakú szemeiben fekete pupillája alig volt nagyobb egy apró bogárnál. Az egész testét vörösre festették az izzó lángok és a cikázó villámok, a rémülettől tőrszerű, hegyes fogai mind kilátszottak. Párnás mancsai közül előbukkantak görbe, ijesztően hosszú karmai.

A nagymacska egyértelműen rettegett, és mikor aranysárga tekintetem találkozott az ő ide-oda járó borostyánfényű szemével, hirtelen megsajnáltam. Még minket is megijesztett a furcsa helyzet, el sem tudtam képzelni, milyen riasztó lehetett a kavargó lángok között lenni. A kétségeim azonnal felmerültek: mi van, ha Arawu annyira elveszti a bizalmát bennünk, hogy még idő előtt idehívja a többi tigrist és hiénát? Akkor vége lenne az egész tervünknek, annak, amit már olyan hosszan tervezünk megvalósítani, és nem lesz több lehetőségünk kiszabadítani a Vízfalkát. Elkötelezetten megráztam a fejem. Az nem lehet! – gondoltam dacosan. – A Vízfalkának szüksége van segítségre, és ha nem cselekedünk most, talán már késő lesz! Egyetlen farkas sem érdemli meg, hogy szolgasorban éljen!

Felfokozott érzéseimet egy mennydörgésszerű, fortyogó morgás oszlatta el, mely újra a szóvivőtől jött. Hiába nézte villogó szemmel a csillagfarkast, az nem mozdult, csak halkan megszólalt.

- Hiszed vagy sem, ennek így kell kinéznie – Gyémántkarom leült a földre, egyik hátsó lábát előbbre helyezte, és mintha mosakodni akarna, fölé hajolt, de ekkor váratlanul éles karmait a saját, szürke combjába mélyesztette, négy hosszú, vörös vágást ejtve magán. – Egy kis idő múlva felveszi az elfogadott külsejét, és megszületik a Holdkör. Addig helyezd magad kényelembe, én pedig majd szépen elvérzek itt...

A tigris bizonytalanul figyelte őt, és most mi is. Emlékeztem, azt mondta, a rituáléhoz az ő vére is kell, de sosem hittem volna, hogy ezt komolyan mondta. Fájdalmasan néztem, ahogyan vérző combjára teszi a világos mancsát, amit ezzel teljesen elönt a tömény, vörös folyadék. Sötétre színezett mancsát a tűz felé rázta, és a vére cseppekben repült bele a tűzbe, mely ettől egyre csak fehérebb lett.

A csillagfarkas egy sebes mozdulattal a földre esett, egyértelműen legyengülve, és én nem bírtam tovább, azonnal odarohantam hozzá, észrevétlenül is megközelítve az egyre vadabb lángokat. A hátam mögött mancsok dübörgését hallottam, és az oldalamon hirtelen megjelent Éjszőrme, aki egy sebes ugrással elállta az utamat.

- Gyémántkarom nagyon jól tudja, mit csinál – nézett a szemembe szigorúan a fekete farkas, felemelve a farkát. – Hadd fejezze be a rituálét. Semmi szükség rá, hogy odamenjél, és csak nagyobb bajba kerülj, szokásodhoz híven!

Megdöbbentem a bátyám komoly hangján, de nem tágítottam. Tekintetem le sem tudtam venni Gyémántkaromról, aki a földön feküdt, mint apró, élettelen szőrkupac.

- Neked úgy tűnik, mint aki jól van? – kérdezte helyettem Anuke hirtelen. Azt észre sem vettem, hogy a rozsdabarna hím ilyen gyorsan mellettem termett.

- Talán segítségre van szüksége... - kerültem ki Éjszőrmét, és a fehéres lángok mellett fekvő világosszürke hím fölé hajoltam.

Gyémántkarom pont ekkor állt négy lábra, és egy megnyugtatónak szánt mosollyal felénk pillantott: - Már elmondtam egyszer, hogy a Holdkörhöz három fényre van szükség. A tűzre, a villámokra, és végül az én véremre. Erről volt szó, vagy nem emlékeztek?

- Emlékszem – bólintottam halványan. Hitetlenül néztem a combján lévő vérző sebet, és azt, ahogyan egész testében remegett. – Biztosan jól vagy?

- Persze – intett fehér mancsával, nem túl meggyőzően. Fájdalmas, utálatos arccal újra a combjába kapott, újabb és újabb cseppnyi vért zúdítva a tűzbe. – Au. Hogy én ezt mennyire utálom. És csak rosszabb lesz. Egy kis idő után nézzetek meg, élek-e még...

Megint a földre rogyott, de most nyelvét kinyújtva be is gyógyította a mély sebet, ami egy pillanat beforrt, helyét bőr vette át melyet halványszürke, rövid szőr borított el.

Szemem sarkából a fehér fény egyre csak erősebb lett, és akaratlanul is a hihetetlen ragyogás irányába fordítottam a fejem. A kör mentén a villámok eltűntek és visszahúzódtak, majd teljesen eggyé olvadtak a tűzzel. A furcsa jelenség csak tovább fokozódott, mikor a tűz elhalványodott, és vöröses fénye végleg fehéres-kékes színt vett fel. Mindannyian döbbenten néztük ahogyan a fehér fény betöltötte a tájat, és mindenki alakját megvilágította, sötét árnyékokat torzítva az összes apró kis szikla mögé. Ahogyan a tűz találkozott Gyémántkarom vérével, felvette végleges alakját, a vörös folyadék, a villámok és a lángok egybeolvadtak, egy halvány, holdfényhez hasonló ragyogást adva, mely végtelenül tört felfelé, a sötét égbe.

Elámulva bámultam a halványkékes Holdkörre, és a benne lévő kis jelekre, melyek most fehér fénnyel izzottak, és a kör egész belsejét megvilágították, mintha hideg jégből lennének. Ekkor vettem csak észre a kör közepén lévő szóvivőt, mely elterülve feküdt, nagy mancsait kinyújtva, valószínűleg teljesen eszméletét veszítve. Hosszú, elnyúlt testét körbevették a csillagfarkas által alkotott ősi jelek, és barnás-narancsos bundája fényárban úszott.

Még soha életemben nem láttam ilyen csodát, és minden más farkas szavát is elvette a fényjelenség. Anuke és Éjszőrme oldalán közelebb mentem a holdfény ezüstjéhez hasonló ragyogó körvonalhoz, de valami megállított, hogy hozzáérjek. A kör belsejéből elhaló morgást hallottam, ami ősi félelmet keltett bennem.

- Az a helyzet, – hallottam a hátam mögött Gyémántkarom tompa hangját – hogyha felébred, és nem sikerült a mágia, akkor nagyon dühös lesz, szóval szerintem hagyjátok azt a kört és húzódjunk fedezékbe.

- Azt mondtad, ez mindenképpen működni fog! – sziszegtem a csillagfarkas felé fordulva, és az aggodalmam csak még jobban erősödött. Ha valóban rosszra fordulnak a dolgok, nemcsak magunkat, de őt is biztonságba kell vinnünk, mert egyelőre még nem volt olyan állapotban, hogy megvédje magát. – Miért nem beszéltél erről előbb?

- Nem akartam senkit sem megijeszteni – felelte a csillagfarkas bocsánatkérően, majd megrázta a fejét. – Egyébként kicsi rá az esély, hogy ne működne.

- Mikor fog felébredni? – kérdezte Anuke, félve hátranézve az óriási tigrisre, akinek most megmozdult a füle.

- Pillanatokon belül – Gyémántkarom feltápászkodva, fájós lábát húzva elkezdett a mélyedés végében lévő hatalmas sziklás felé sietni. – De még ahhoz kell egy kis idő, hogy magához térjen, arról nem is beszélve, hogy a mozgástól jobban szétterjednek majd a mágikus energiák a testében, úgyhogy egy ideig nem fog emlékezni semmire.

- Miért nem szóltál, hogy ez ilyen kockázatos? – háborgott Vadfagy, követve Gyémántkarmot a kövek mögé, míg Anuke is a nyomába eredt.

Egy darabig még álltam a kör előtt, melynek a fénye egyre halványabb lett, megvárva a többi farkast, de mikor ők is csatlakoztak, mi is a kövek fedezékébe vonultunk egy újabb mély morgás hallatán.

- Kérlek, mond azt, hogy még tud mágiát használni – nézett ki a kövek mögül Éjszőrme, cinikusan a mozdulatlan Gyémántkaromra sandítva. – Semmi más sem nyugtatna meg most ennél jobban.

A biztonságos hely takarásából én is kidugtam a fejem egy pillanatra, látva, a Holdkör fénye teljesen kialudt, és feketén ásító közepében a tigris rövid, izmos nyaka lassan megrándult. Feszülten vártunk a menedékünkön.

- Sajnos, tud – nyelte a csillagfarkas, félelemről tanúskodva. – És egy kis ideig csak a legközelebbi dolgokra fog emlékezni. A fénymágia már csak ilyen, jár egy kis felejtéssel. De, amíg többen vagyunk nála, nincs semmi baj. Egyelőre. – gyorsan körbenézett, és én követtem a példáját. Tudtam, a hiénák bármikor idejöhetnek. Majd kissé kihúzta magát, ahogyan folytatta. – Persze, ne értsetek félre, nem gondolom azt, hogy nem tudnék elbánni vele, csak... A farkasokhoz jobban értek.

Arawu lassan mozogni kezdett, míg nem nehézkesen felkelt. A tigris előrehajtotta a fejét, orrával a levegőbe szagolt, és üres tekintettel nézett maga elé. Tényleg nem volt magánál. Aranyszínű bundáját felborzolta, amennyire csak rövid szőre engedte, mintha azt akarná tudni, megvannak-e még a csíkjai.

Valószínűleg észrevette Gyémántkarom világosbarna, bolyhos füleit, melyek kissé kikandikáltak a kövek mögül, és a fénye odavonzotta a tekintetét, mert felénk kapta a fejét, és újabb morgás jött felénk.

- Azt hiszem, szívesen elcserélném most a világítást repülésre – sziszegte halkan a csillagfarkas, csukott szemmel.

A repülés szó hallatán Ezüstárny azonnal szárnyait kezdte bontogatni: – Szeretnéd, hogy felrepülve eltereljem a figyelmét?

- Nincs rá semmi szükség – intette le gyorsan a világító hím. - Elvileg, minden a terv szerint alakult, nincsen semmi oka haragudni ránk.

Mintha csak a szavait kérdőjelezné meg, a sziklák mögül a nagymacska fenyegető mormogását hallottam. Ösztönösen is lejjebb lapultam, a szikla oldalához simulva.

- Pontosan – válaszolta a tigris gúnyolódva, meghallva a suttogásunkat. – Egyáltalán nem haragszom, kivéve, hogy megtudtam, milyen érzés az, mikor valami olyantól fosztanak meg, ami mindig is engem illetett.

- Te egyeztél bele abba, hogy levegyük az átkot! – dugta ki a fejét Gyémántkarom felháborodottan a kövek közül. – Azt hittem, komolyan gondoltad.

- De azt nem hittem volna, hogy kiesnek az emlékeim – nem bírtam kinézni a sziklák mögül, csak a hangját hallottam, ahogyan vészesen közelített hozzánk puha lépteivel, elkerülhetetlenül. – Mesélj, milyen hátsó szándékod volt ezzel? Vagy kinek a hibája ez? Biztosan nem az enyém.

A csillagfarkas már kész volt kiugrani a sziklák mögül, megmagyarázva a helyzetet, de ekkor valami igazán váratlan dolog történt. Jairó, aki azóta alig szólalt meg, hogy idejöttünk, most magabiztosan felugrott a kövek tetejére, megállítva az egyébként is legyengült csillagfarkast.

- Jairó? – meredtem rá döbbenten. – Mit művelsz?

- Én beszélek vele – a sötétbarna testvérem rám sem nézett, úgy mondta ezt, mintha régóta erre készült volna. Hirtelen valami nagyon rossz érzésem támadt. Nem kellene hagyni... - szólalt meg bennem egy hang, de ugyanakkor a reményem is feltámadt bennem. Mi van akkor, ha most döntött úgy, hogy változik, és helyrehoz minden rosszat, amit egykor tett?

A Hold Királyai többi tagja között most zúgolódás támadt, de Jairó már leugrott a szikláról és tovatűnt a hajnalodó, vöröslő égbolt alatt. Kíváncsian kidugtuk a fejünket, úgy néztük, ahogyan a sötétbarna, sebhelyes bundájú hím nyugodt, óvatos léptekkel halad a hatalmas nagymacska felé, majd alázatosan megáll előtte. Mit fog most csinálni?

Oldalról Gyémántkaromra néztem. Ő képes volt olvasni a gondolataiban, és ha Jairó valami szörnyűre készült, még meg tudtunk volna állítani. Azonban a csillagfarkas legyengülten nézett maga elé, mintha itt sem lenne velünk. Kirázott a hideg a gondolattól, hogy magunkra maradtunk. Csak bízni tudtunk abban, hogy a testvérem a helyes dolgokat fogja mondani.

- Arawu, a tigrisek nagyságos szóvivője – köszöntötte Jairó vészjóslóan a hatalmas macskát. – Bizonyára neked is nehéz megérteni a helyzetet.

- Én csak azt nem értem, te ki vagy – morgott le rá a tigris, megmutatva neki hatalmas fogait. – Láttalak azokkal az átkozott farkasokkal, de beszélni most hallak először.

- Azért nem mutatkoztam velük, mert nem tartozom közéjük – nézett fel rá Jairó, majd észrevétlenül folytatta. – A nevem Jairó, és a Sötéthold falkából jöttem. Lehet, hogy most velük utaztam, de a lelkem mélyén örökre a Halálfalka szövetségese vagyok, és egy figyelmeztetést szeretnék neked adni, ha megengeded.

- Milyen figyelmeztetést? – hajtotta le hozzá a tigris óriási fejét, villogó szemekkel.

- Azt szeretném, hogy tudj ezekről a farkasokról – biccentett felénk vészjóslóan Jairó. – Emlékszel rájuk?

- Jelenleg nagyon nehéz bármire is emlékeznem – vicsorogta a tigris. – Egyedül arra a világító kutyára emlékszem, ami olyan idiótán beszél. Ő okozta, hogy elveszítsem az emlékeimet, és a mágikus képességeimet.

Mellettem Gyémántkarom mintha kicsit észhez tért volna a világító kutya elnevezést hallva, és szemei kerekre nyíltak, ahogyan talán Jairó elméjében kutakodott.

- Nemcsak ezt tette veled, nagyságos Arawu – sajnálkozott Jairó, alázatosan behúzva a farkát. – Azért vette el a mágiádat, mert félt attól, hogy sokkal erősebb vagy nála. Minden szava hazugság. – egy levegővétel után azonnal mondta tovább, legnagyobb döbbenetemre. – A titkos célja megtámadni a Halálfalkát, ami neked a képességeidet adta, sőt, téged is meg akart ölni, hogy soha többé ne kerülj az útjába.

- Tennünk kell valamit! – suttogott Ezüstárny, kinézve a kövek közül. – Jairó mindent el fog rólunk mondani!

- Ne – állította meg Gyémántkarom. – Arawunak több esze van ennél, nem fog hinni neki. Idővel előjönnek az emlékei és tudni fogja, Jairó hazudik.

Arawu csak bólintott Jairónak, hogy folytassa, aki kapva a lehetőségen újra megszólalt. A tigris arca nem árult el semmit, abban reménykedtem, talán nem is hisz neki.

- Nemcsak ő veszélyes – bólintott a magas hím. – Hanem az összes többi farkas, aki vele van. Egytől-egyig harcosok, de nem jelentenek komoly fenyegetést, ha időben megállítjuk őket. Mind az életünkre törhetnek, de Gyémántkarommal kell a legjobban vigyáznod, mert ehetetlen, és mivel be tudja magát gyógyítani, úgy tudsz vele végezni, ha azonnal megölöd.

Minden, amit mondott, belém fagyasztotta a szót. Éjszőrme mellettem nem túl szépen káromkodott, míg azon gondolkoztam, mit tehetnénk. Arawu jól tudta, a szikla mögött vagyunk, és ha mégsem, akkor hamar rá fog jönni egyszer. Az összes porcikám azért kiáltott, hogy ugorjak ki a többi farkassal, de ha ezt megtenném, csak a testvéremet igazolnám.

- Gyémántkarom! – morogta a tigris kivicsorítva a fogait, akkorát üvöltve, hogy belezengek a hegyek. – Ő okozta ezt az egészet! – majd megnyugodva lenézett a farkasra. – De te ezt honnan tudod? És ha volt fogalmad erről, miért hagytad, hogy megtörténjen?

- Én meg voltam félemlítve – hőkölt hátra a farkas fájdalmasan. – Bántottak engem, csak erőszakkal tudtak maguk között tartani. Végeztek volna velem, ha megszökök, és akkor senki sem tudna erről. Muszáj volt kitartanom, és erősnek mutatkoznom, elhitetve velük, hogy követem őket. Be kellett állnom közéjük egy időre.

- Nem válaszoltál a kérdésemre – a tigris hatalmas mancsából kibukkantak hosszú, hegyes karmai, és ezt hallva Jairó remegő hangon azonnal a tárgyra tért.

- Én jól tudtam a tervüket, kérlek, sokáig utaztam velük – a barna farkas behódolva hátrált, ahogyan a tigris felé emelte kitárt mancsait, készen rá, hogy karmaival lesújthasson. – Nem tudtam volna ezt megakadályozni, nem nyílt rá alkalmam! Ennyi farkas ellen semmi esélyem sem nincs, a mancsom végig meg volt kötve!

- És most azt várod, hogy higgyek neked, amikor ilyen könnyen beálltál az ellenség közé – Arawu letette a mancsát a földre, de még nem végzett. Szavaitól remény öntött el. Talán mégsem hisz neki.

– Ó, azt csak kényszerből tettem, hatalmas szóvivő – Jairó sűrűn bólogatott, miközben a földön kúszva próbálta elnyerni a nagymacska bizalmát. – Igazából ezért is mondtam nekik, hogy jöjjenek ide. Arra gondoltam, a te erős néped és a hiénáid könnyedén végeznek velük, mielőtt nagyobb kárt ejtenek a Halálfalka útjának egyengetésében. Akár most is megölheted őket – a mögötte lévő sziklára pillantott. – Ott rejtőznek, a kövek között. Számomra nem fontosak egyáltalán.

- Ha ennyire ragaszkodsz a Halálfalkához, miért nem üzentél Hurrikánnak előbb? – Arawu izmai dühében megfeszültek, mintha gondolatai elködösödnének, az emlékei még mindig nem tértek vissza, ez egyértelmű volt. – Te is nagyon jól tudod, csak annyira emlékszem, hogy lefekszem abba az ostoba körbe, és aztán felébredek, talán a mágiám nélkül. Téged nem is ismerlek. Azt hazudhatsz, amit akarsz.

- Minden egyes pillanatban őriztek – hazudta Jairó, de mintha félelmet vettem volna ki a hangjából. Milyen régóta tervezhette ezt? Időm sem volt ezen gondolkozni, a szóvivő még mindig kételkedett. – Elmondták nekem, hogy az emlékeid hamarosan vissza fognak térni, de ez nem ad hozzá sokat az igazsághoz. És még valami: amíg nem nyerted őket vissza, tudsz mágiát használni!

Arawu homályosan nézte a mancsait, mintha azon gondolkozna, tényleg képes-e még a mágiára. Majd nehézkesen Jairó felé fordította hatalmas fejét.

- Csak egy dolgot kérdezek még, farkas – nézett vele farkasszemet borostyánszínű, villogó tekintetével. – Tényleg át akart verni az átkozott, hogy megölhessen?

- Pontosan – bólintott Jairó gyorsan. – Minden tervéről tudok, és bármikor elmondom őket. Az egész népedet kiirtaná, ha tehetné. De azért is akart idejönni, hogy legyengülj, ne legyél többé a Halálfalka szövetségese, és ő végezhessen veled. Borzasztó gonosz teremtmény, csak a viszályhoz ért. És különösen veszélyes is, azt tanácsolom, mindenképp öld meg.

- Meggyőztél – a tigris nehéz mozgással elhaladt a farkas mellett. – Akárhogyan is csináltad ezt, jól kitervelted.

- Akkor ezennel átadom őket neked - nézett fel rá a farkas örömtelien, ahogyan olyan szorosan haladt mellette, mintha soha nem akarna kilépni a nyomából.

A fejemet gyorsan visszadugtam a kövek közé, de ez nem segített a helyzetünkön. Minden tervnek vége volt, de most nem sajnálkozhattunk ezen. Gyorsan ki kellett találnunk valamit.

- Mit tegyünk? – néztem össze a többi farkassal. – Támadjunk vagy védekezzünk?

- Szerintem fussunk – nézett fel a szikla tetejére Éjszőrme kerekre nyílt tekintettel. – Olyan gyorsan, amennyire csak lehet.

A szikla mögött újra Jairó behízelgő hangját hallottam.

- Ha én a helyedben lennék, nem hagynám megszökni őket. Nagyon gyorsan el tudnak tűnni, bárhonnan.

- Nem fogom – Arawu hangja csak egy alig felismerhető morgás volt.

Megálltam a szikla szélénél Ezüstárny és Tundra között. Tekintetem ide-oda járt a többi farkast nézve.

- Ennyit a zseniális tervemről – morogta Gyémántkarom fintorogva, majd egy kecses ugrással elhagyta a sziklák fedezékét.

Mi a másik oldalon rohantunk ki, remélve, hátulról még el tudunk futni a tigris elől. Azonban amint kiértem a nyílt terepre, lábaim nem mozdultak. Képtelen voltam otthagyni Gyémántkarmot, és ahogyan láttam, a Hold Királyai többi tagja sem akart még elfutni. Szememmel észrevettem Jairót, ahogyan egy hatalmas ugrással a sziklákon terem, és üvöltve hátravetette a fejét. Egy utolsó, elégedett pillantást vetett ránk, majd otthagyott minket a mélyedésben, elszaladva Zúgó Árkok sötétjében.

- Engem akarsz? – vonyította dühösen Gyémántkarom, visszafogott fényével világítva maga után csalva a tigrist, átrohanva a völgyön. – A világító kutyát, aminek olyan hülye a beszédje, igaz? Mindjárt csak is a tiéd lesz!

A csillagfarkas olyan sebesen futott, hogy a nagymacska csak nehezen tudta utolérni, és bár hiába tudtam, a tigrisek rövidtávon a legjobbak, a sok vért vesztett halvány bundájú hím hamar újra fog legyengülni.

- Utána kell mennünk! – néztem sürgetően a többi farkasra. – Meg fogja ölni Gyémántkarmot!

- De mi lesz Jairóval? – állt meg Éjszőrme egy pillanatra. Egyetlen, narancssárga szeme vadul izzott, és attól féltem, ösztönére hallgatva az öccse után fog rohanni.

- Semmi, elárult minket! – fújtatta Ezüstárny futásra készen. – Soha nem kellett volna megbíznunk benne!

- Most ezzel kell a legkevésbé foglalkoznunk – jegyezte meg Tundra közénk állva. – Azt kell kitalálnunk, hogyan jussunk ki innen. A többi tigris és a hiénák bármikor itt lehetnek!

- Ez igaz – bólintott Anuke, zaklatottan csapva egyet a farkával. – Olyan gyorsnak kell lennünk, amennyire csak lehet.

- Most pont hatan vagyunk – Ezüstárny szárnyait kitárva rohanni kezdett, mi pedig azonnal követtük őt, villámgyorsan a csillagfarkas és a tigris nyomába iramodva. Az ezüstszürke farkas futás közben lihegett nekünk hátra, közel kellett hozzá lennünk, hogy hallhassuk. – Ne váljunk szét, úgy nem tudunk egymásra vigyázni. Vegyük körbe a tigrist, próbáljuk meg megállítani, mielőtt ő végezne Gyémántkarommal!

Amennyire csak lehet, megkétszereztem a lépteimet, olyan gyorsan rohantam, mint addig még soha életemben. Szinte észre sem vettem azt, ahogyan a távolságot vettem, csak azt hallottam, ahogyan mancsaim hol elrugaszkodnak a földtől, hol pedig nekiütődnek, karmaimmal jól megkapaszkodva benne. Bundámat a hajnali szél tépte, és a sötét felhők a vörös éggel egyetlen, sebesen lüktető masszává olvadtak össze, melyek gyorsabban száguldottak, mint a vér az ereimben.

Vakon követtük Ezüstárnyat, annak egyedüli, nagy, fehér szárnyait tartva szem előtt. A hátam mögött Vadfagy vágtatott Éjszőrme mellett, az én két másik oldalamon Anuke futott sebesen Tundrával, ezt anélkül is tudtam, hogy oda kelljen néznem.

Ezüstárny egy pillanat alatt szárnyait kitárva a levegőbe röppent, és ekkor vettem csak észre, beértük Arawut, igaz, Gyémántkarmot még sehol sem láttam. A tigris a fáradság legkisebb jelét sem adva rohant tovább, egyre közelebb érve a meredek emelkedő felé, ami a tisztás végét jelezte. A vágtázó nagymacska olyannyira a zsákmányán tartotta a szemét, hogy észre sem vette azt, Ezüstárny fentről támad rá.

A tigris mellett rohantam, utasítást várva, miközben az ezüstszürke, szárnyas hím a levegőből a tigrisbe csapódik, ellökve azt az őrült tempót diktáló csillagfarkas útjából. A tigris egy pillanatra a földre dőlt, és Ezüstárny farkának egy intésével azonnal kiadta a jelet, hogy támadjunk. Szélsebesen irányt váltottam, és farkammal kormányozva feléjük rohantam, a többi farkassal együtt belevetve magamat a csatába, kihasználva a lehetőséget, míg a nagymacska a földön van. Olyan gyorsan kellett megállítanunk ezt az egészet, amennyire csak lehetett.

Levegőbe ugrottam, készen belemarni a tigris vállába, és mikor mindannyian odaértünk hozzájuk, egy éles villanás hasított a szemembe, mely messzire hajított, lerepítve a hatalmas, veszélyes nagymacskáról.

Fejemet megrázva négy lábra álltam, odaszaladva a többi farkashoz. A Hold Királyai összes tagja a közelemben ért földet, kivéve Gyémántkarmot, aki sokkal távolabb hevert tőlünk, de mivel Arawu állt közöttünk, nem tudtam odamenni hozzá. Utoljára Ezüstárny kelt fel, akit karmolás nyomok borítottak az előző harc miatt, de ahogyan láttam, a szárnya épségben volt.

- Szabad így bánni azzal, aki a bizalmát adja nektek? – üvöltötte tigris, hangjától a föld is rezgett.

Leült, egyértelműen még nem tudott értelmesen gondolkodni, de a mágia használatából semmit nem veszített. Megállt egy pillanatra, majd rémülten figyeltük, ahogyan teste fölött átveszi az elmemágia az irányítást. Borostyán sárga szemei felizzottak, pupillája eltűnt, és óriási száját hatalmasra nyitotta, torkából és orrlyukain át narancssárgás, tüzes fény jött ki, ami semmi jót nem jelentett.

Testén a csíkok tűzszínűvé váltak, és döbbenten figyeltem, ahogyan tűzcsóvák csapnak ki belőle, míg bundája teljesen sötétszürke nem lett. Úgy nézett ki, mint a föld tüzes lelke, mely vadul és megállítatlanul jön fel a sötét mélységekből. A feketén gomolygó félhomályban szőre teljesen elveszni látszott, csak kegyetlenül izzó, tüzes csíkjai világítottak, és ahogyan meglóbálta hosszú farkát, melynek a végén egy lángcsóva lobogott, Gyémántkarmot elfeledve üldözőbe vett minket. Erőteljes mancsaival azonnal körülöttünk termett, farka egyetlen rántásából apró tűzgolyók seregei ostromoltak minket, amiket alig tudtunk csak kikerülni. Dühében újra üvöltött, de hangjában tűz lobogását fedeztem fel, és amint hátrapillantottam, megláttam, hogy agyarai közül lángok csapnak ki, melyek felfalva a talajt, követtek minket.

- Vigyázzatok! – kiáltottam a többi farkasnak felprüszkölve, orromat ekkora már teljesen elborította a füstszag. Tehetetlenül rohantunk a lángok elől, itt semmi nem volt, amit az én saját tűzmágiámmal tenni tudtam volna: csak a saját tüzemet irányíthattam, másokét nem.

Vonyításomat hallva minden farkas elkezdett futni az emelkedő felé, de amint felugrottunk volna, azonnal visszaestünk.

- Ne! – szűkölt fel félelmében Anuke. – Túl magas és meredek!

Nem hagyhattam, hogy pánik eluralkodjon rajtam, de a félelem szinte azonnal elvakított. Mindvégig a mélyedés rossz irányába futottunk, az felé az oldal felé, ahol a föld magasabban van. A talajba vájt, kör alakú sziklafal, amire azt hittük, megvéd majd minket, hirtelen a végzetünk is lett egyben.

Éjszőrme tekintete elsötétült, és hátranézett ránk, míg alakja egyre nagyobb és gomolygóbb nem lett.

- Ti keressetek egy biztos kijáratot, addig én lefoglalom a tigrist! – vonyította nekünk egyre inkább elmélyedő hangján, míg végül teste nem lett más, mint egyetlen, sebezhetetlen farkasárnyék, ami jóval a tigris felé magasodott.

Nem volt időm, hogy ellenkezzek, és tudtam, Éjszőrme halált megvető bátorsága nem lesz elég arra, hogy hosszú ideig fenntartsa ezt az alakot, Arawu is rá fog jönni a cselre idővel. A lehető leggyorsabban kellett kitalálnunk valamit. Végignéztem a Hold Királyai tagjain, senkinek sem volt komolyabb sérülése, kivéve a csillagfarkasnak, aki alig állt a lábán, és erősen lihegett.

- Nincs időnk már messzebbre menni – nézett ránk Ezüstárny, majd felrepülve a levegőbe, heves szárnycsapkodásokkal tett egy kis kört, és gyorsan visszatért hozzánk. – A mélyedés ezen oldala mindenhol ilyen meredek. – számolt be nekünk, mellkasa vadul járt fel-le. – De van egy szikla, amit ha le tudok ide görgetni, elég magas lesz ahhoz, hogy felugorjatok rajta.

Bólintottunk, és Ezüstárny egyetlen szó nélkül újra felrepült. Fentről, a sötét égbolt felől hallottam a morgásokat, amiket az ezüstös farkas erőlködés közben hallatott, majd sziklák ropogása ütötte meg a fülemet, miközben végtelenül hálás voltam a szárnyas hímnek. Csak remélni tudtam, hogy mindannyian kijutunk innen.

Tekintetem a bátyám felé fordítottam, aki még mindig hatalmas árnyalakját felvéve harcolt az óriási nagymacskával. Az árnyékfarkas kikerülte Arawu egy hibásan irányzott mancsmozdulatát, és fogaival a földre szorította az teremtményt, harcuktól megremegett a föld, és hirtelen kicsinek és jelentéktelennek éreztem magam, hozzájuk képest.

Az égre néztem, imádkozva Effyshez, hogy legalább a társaimat mentse meg ebből a borzalmas helyzetből. A távolból tigrisek üvöltését és démon hiénák vérfagyasztó kacagását hallottam, jól tudva, Arawu segítsége hamarosan megérkezik. A Zúgó Árkokat feketébe vonta a lassan felkelő, hideg Nap árnyéka, és tépett hegyvonulatok felett a mélyvörös égen sötét, vészjósló felhők suhantak át, mint óriás viharmadarak. A piros napfény átkúszott a sziklákon, ahova sosem ér be a világosság, és alaktalan foltokba rendeződve ült meg a köves talajon, azt az érzést adva, maga a föld vérzik.

- Vigyázzatok, most küldöm le a követ!

Ezüstárny hangjától több ugrást hátráltam, odébb lökve Anuke-ot, aki pontosan a súlyos szikla alatt álldogált. A kő hatalmas puffanással ért le közénk, és előreengedve a gyengébbeket, azonnal megkezdtük a mászást. Tundra aggódva a vörös fények között harcoló párjára nézett, akinek Ezüstárny egy rövid vonyítással jelzett.

- Ne aggódj miatta, kiváló harcos – nézett a kicsi nőstényre Ezüstárny szelíden. – Nemsokára jönni fog. - a szárnyas farkas lejjebb hajolt hozzánk, mancsát nyújtva Tundrának. – Gyere, felsegítelek.

- Köszönöm – zihálta Tundra kilógó nyelvvel, de azonnal újra a bátyám felé fordult.

A fekete nőstény nagyot sóhajtva felmászott a sziklára, és a magasba ugrott, mancsaival próbálva megkapaszkodni a sziklafal meredek peremén. Ezüstárny óvatosan fogai közé vette Tundra sörényét, és segített neki felmászni. Őt Anuke követte, aki nehéz szívvel, de könnyű mozdulatokkal a két másik farkas mellett termett. Egyikünk sem volt képes levenni a szemét Éjszőrméről, minden egyes pillanatban hátranéztem hozzá. Az árnyékfarkas és a tigris jelenleg egymást kerülgették, de harcuk kimenetele megjósolhatatlan volt.

- Képes vagy ugrani? – fordult Vadfagy hirtelen Gyémántkarom felé. A vékony, szürke hím érdekes módon nem válaszolt, csak fázósan megremegett. Valóban a vérveszteség okozta a furcsa viselkedését? Aggódva néztem, ahogyan Vadfagy a szájába veszi őt a nyakánál fogva, és Ezüstárny segítségével felvergődik vele a sziklafal tetejére.

- Leilana! Te jössz!

A Hold Királyai többi tagjának az üvöltése azonban nem győzött meg. Képtelen voltam otthagyni Éjszőrmét, aki pont akkor váltott alakot, és most már fekete bundáját felborzolva rohant felém. Kissé megnyugodva, gyorsan felléptem a nagy sziklára, és a meredek perem felé ugrottam, de mikor a levegőben voltam, hirtelen éles karmok vájtak mindkét oldalamba. Hiába próbáltam megkapaszkodni mellső mancsaimmal a sziklafal peremén, visszazuhantam volna a mélybe, ha Anuke, aki az őrjöngő nagymacskához a legközelebb volt, felizzó, zöld szemekkel nem idéz meg mancsnyi kis hegyes kőszilánkokat, melyek egy szőrszál híján kikerültek, és a szóvivő széles fejébe ékelődtek.

A karmok fájdalmas szorítása megszűnt az oldalamban, és mikor megszabadultam tőlük, a többi farkas segítségével gyorsan fent találtam magam, a magaslat tetején. Azonban valaki még mindig lent volt...

- Éjszőrme! – vonyított fel Tundra rettegéssel a fekete hímnek, aki abban a pillanatban ért oda a tigrishez.

Éjszőrme gondolkodás nélkül a magasba ugrott, nem törődve azzal, hogy nem a sziklán landol, hanem a tigris vékony hátán, aki még mindig üvöltött, és fejét rázta, szemeiből tűzvörös fény áradt. A fekete farkas újabb ugrásra szánta el magát, de Arawu félig felemelkedve nyújt utána a levegő magaslatában. Egy pillanatra még lélegzetet sem vettem. Majd Éjszőrme szürke mellső lábait kinyújtotta, és röpte elég sebes volt ahhoz, hogy egyetlen, kitartó mozdulattal mellettünk érjen földet.

Tundra azonnal odaszaladt hozzá, és bundájába simult, de lentről azon nyomban üvöltés hangzott el. Boldogan, hogy mindannyian épségben voltunk, nem törődve a sérülésemmel, Éjszőrméhez mentem. Egy kis idő után szétváltunk, és az előttünk lévő, ismeretlen szikla szoros felé néztünk, ahova nem ért be a napfény, csak a sötétség uralkodott mindenhol. Irányából fák és erdők illata jött felénk, elárulva, arra van a kijárat.

- Induljunk! – szólt hátra Ezüstárny, majd azonnal a nyomába szegődtünk, olyan gyorsan, amennyire csak az lehetséges volt, megcélozva a hatalmas árkot.

Jól tudtam, a többi tigris és hiéna egy pillanat alatt itt lehet. Csak mert kijutottunk a mélyedésből, még nem szabadultunk meg a veszélytől teljesen. A hátam mögött Arawu félelmetes üvöltése ütötte meg a fülemet, de képtelen lettem volna hátranézni. Csak reménykedni tudtam abban, hogy az oldalamon lévő sebek nem gyengítenek le túlságosan, de a karmolásokból jövő fájdalom túl erős volt, és ahogyan nehézkesen elhaladtam két szikla között, láttam a pirosas napfényt megcsillanni a bundámat borító vörös véremen.

Egy pár pillanat alatt eltűntünk a Zúgó Árkok egy hasadékában, arról mit sem tudva, mi vár ott minket. Idegen teremtmények szagát sehol sem éreztem, egyedül a hideg szél illatát, ami visszaadta a maradék hitemet. Belépve az egyre inkább világosodó sötétbe, hirtelen újabb morgást hallottunk a hátunk mögül.

- Azt hiszitek, elfuthattok azután, amit tettetek? – a hatalmas tigris nehézkes léptekkel követett minket az árokban, nyomában arannyá váló napfény töltötte be a két fenyegető, magas sziklafalat. Háta mögött szürke felhők kúsztak át a zafírkék égen. – Úgysincsen hova. Itt minden az enyém!

Utolsó szavait egy mély bömböléssel zárta le, csíkjai továbbra is égtek, és ahogyan rohant felénk, vadul kivont karmokkal, szájából újabb lángok törtek fel.

El kell bújnunk valahol! – gondoltam kétségbeesetten, tudva, ha elég türelmesek vagyunk, Arawunak teljesen visszatérnek az emlékei és mágikus képességei semmivé foszlanak. Akkor talán újra tudunk beszélni vele.

Kitérve a lángok útjából, tovább futottunk az árnyak felé. Itt sehol sem tudtunk elbújni, ráadásul Gyémántkarom világító bundája elégnek bizonyult ahhoz, hogy a nagymacska ha dülöngő mozgással is, de folyamatosan kövessen minket. Félelem hatolt a szívembe: mi lesz, ha itt mindannyian meghalunk, a tigris prédájává válva?

- Nézzétek! – mutatott Anuke futás közben két hatalmas, földre zuhant kőre, melyek talán egykor a sziklafal tetejéről omlottak le, most pedig az árok két oldalán magasodtak a sötétben. Elég nagy és széles volt ahhoz, biztos védelmet nyújtson a lángok elől.

Tundra, Anuke, Gyémántkarom és én a baloldali sziklatörmelék mögé bújtunk be, a Hold királyai többi tagja pedig a velünk szemben lévőkhöz ment.

Anuke kinézett a sziklák mögül, én pedig vadul doboló szívvel figyeltem őt, nem hallva mást, mint a saját zihálásunkat és a lángok vad zaját. A barnásvörös hím lelapította a füleit, zöld szemei félelmében kerekre nyíltak és fejét gyorsan beljebb húzta, mikor mellettünk nem sokkal, vad lángok vágtattak el a távolba. Csak egy szőrszálon múlott... Hálásan a sziklák védelmének, mély levegőt vettem, de tudtam, ez nem tart sokáig.

- Ha csak az aurámat használtam volna, most sokkal fürgébb lenne – jegyezte meg Gyémántkarom mellettünk, csak úgy magának. – Meg jobban is célozna. Talán mégis csak működni fog a dolog.

- Itt van már? – suttogta Tundra halkan.

Anuke újra kinézett, majd azonnal vissza is dugta a fejét. Csak bólintani tudott félelmében. A tompa napfény egyre inkább odaért hozzánk, felfedve a búvóhelyünket.

- Most jön az a rész, hogy vagy borzasztóan rosszul lesz, vagy nagyon józan – lihegte Gyémántkarom erőtlenül. – Amiből most a rosszul levés lenne a legjobb. Fogalmam sincs, mit kezdenék egy józan, dühös nagymacskával.

Megérettem a csillagfarkas félelmét. Ő egyedül csak a farkasok tiltott mágiáit tudta hatástalanítani, a többi más fajjal sokkal nehezebben bánt el.

A szikla mögül vad üvöltést hallottam, és lágy, puha mancsok közelítettek felénk, melyekből bármikor éles karmok villanhattak ki.

- Azt hisztitek, örökre el tudtok bújni? – hallottam a közelünkből a hatalmas macska szinte már doromboló kérdését, de még a lélegzetemet is visszafojtottam. Hangja elgondolkozóvá vált, rájőve a tervünkre – Mi történne, ha nyugton maradnék?

Még a szívem is kihagyott egy pillanatra. A velünk szemben rejtőző Vadfagyra, Éjszőrmére és Ezüstárnyra pillantottam, és halványan észrevettem, ahogyan az ezüstös hím lassan megközelíti a tigrist támadásra készen, aki olyan lassan cserkészett be minket, mint az őzet szokás.

- Akkor még véletlenül sem ennél meg minket, és a fénymágia időben győzné le benned Misae átkát! – kiáltott rá Gyémántkarom, kidugva a fejét a sziklák biztonsága mögül, megválaszolva a kérdést.

Döbbenten néztünk a halvány bundájú hímre, bele sem gondoltam abba, hogy ez az okos csillagfarkas ilyen könnyen belesétál ebbe az ócska csapdába. Mikor rájött a hibára, csak ennyit nyögött maga elé: - De hülye vagyok...

- Megvagy, te kis ocsmány egér! – vigyorogta ránk a tigris, és hirtelen lángok csaptak bele a sziklába, ami mögött rejtőztünk, darabjai ezerfelé hullottak, szanaszét repülve.

Egy pillanat alatt szembetaláltuk magunkat a feldühödött szóvivővel, akinek szemei izzottak, és szemfogait villogtatta felénk. Sebes mozdulatokkal próbáltunk kitérni az ide-oda szálló sziklák útjából, miközben a tűzgolyókat is kerülgetnünk kellett, melyeket a tigris utánunk hajított. Mivel elméje ködös volt, a legtöbb tűzgömb jóval mellettünk ért földet, útjukat fénysugár és gomolygó füst övezte, mely ellepte a torkomat, és a szememet vakítóan csípte.

- Fedezékbe! – hallottam valamerről Ezüstárny vonyítását, és azonnal elkezdtem futni Tundra és Anuke oldalán, míg rá nem jöttem, valaki hiányzik.

Hátrafordultam, és megláttam Gyémántkarmot, ahogyan magabiztosan áll Arawu előtt, mintha elhinné, egymaga képes elbánni egy ekkora és ilyen veszélyes ellenféllel.

- Csak ennyi telik tőled, cicus? – a csillagfarkas támadásra kész volt. Nem is tudtam elképzelni, hogyan gondolhatja ezt komolyan.

- Majd én megyek érte! – kiáltottam hátra a többi farkasnak hirtelen, esélyt sem adva nekik az ellenkezésre.

Megfordultam, a döbbent társaimat magam mögött hagyva, elindultam a felzaklatott csillagfarkasért, akinek bundája kétszeresére borzolódott fel, és sárkányként fújtatott.

- Ez könnyebben megy, mint gondoltam – a tigris széles szája kegyetlen vicsorba torzult, száját marásra készen kinyitotta. Egyértelműen örült annak, hogy a csillagfarkas magától áll elé.

- Ne, gyere fedezékbe! – vonyítottam a szürke hímnek, aki már a levegőbe ugrott, mintha valóban puszta manccsal akarná széttépni a nála sokkal nagyobb macskát.

Azonban Gyémántkarom támadásai gyengék és pontatlanok voltak, így jóval a tigris mögött ért földet, aki azonnal utána fordult, és végső csapást készült mérni rá. Magamban felidéztem a tűzmágiát, melyet az utóbbi időkben elég sokat használtam, a varázslás okozta fáradságommal és az oldalamban lévő fájdalommal nem törődve. Egy remegő mozdulattal jóval a csillagfarkas előtt termettem védelmezően. Ignishez imádkozva egy fejnél alig kisebb lángcsóvát sikerült megidéznem, melyet Arawu arca felé küldtem, kihasználva annak figyelmetlenségét. A döbbent tigris nem tudta kikerülni a lángcsóvát, és több lépést hátrált, felemelkedve a hátsó lábaira, miközben a mellsőivel hadonászott vadul. Kihasználva a lehetőséget, elszaladtam mellette, Gyémántkaromra várva, hogy kövessen.

- Szerinted magamtól nem tudtam volna legyőzni? – fújtatott mögöttem a csillagfarkas felháborodva, majd tovább zúgolódott miközben fedezéket keresve követett. – Mondtam, hogy mancsban tartom az eseményeket. Úgy nézek én ki, mint egy kezdő?

Tovább szaladtunk egy sziklafal alatti, kis rés felé, ahova egy farkas még befért, de nagyobb lények már nem, mikor a csillagfarkas beszéd közben hirtelen összeesett, és zihálva az oldalára dőlt. Összeugró szívvel fordultam felé, igyekezve felsegíteni, mert tekintetemet le sem tudtam venni a tigrisről, ami fenyegető árnyékként volt jelen mögöttünk. A nagymacska nem látott minket, a tűzzel hadakozva paskolta széles mancsával az arcát, és a lángok rajta egyre inkább alább hagytak.

- Gyerünk, kelj fel! – szűköltem neki, mikor nem tudtam négy lábra állítani. Arcán az izmok ide-oda mozogtak, szeme teljesen csukva volt, mintha aludna. Majd kétségbeesett fejjel rám nézett, kimondottan zavartan.

– Nem vagyok jól. De most komolyan.

Feje újra visszaesett, én pedig tovább bökdöstem az orrommal. A tigris mögött hiénák ezernyi alakja sejlett fel a sötétből.

- Mind meg fogunk halni – vonyította a csillagfarkas elhalványuló fénnyel. – De, igazából... - egy pillanatra elhallgatott, majd folytatta, észre sem véve a kihagyást – Boldoggá tennél, ha elfutnál ennek a... közeléből. Ha aggódsz, most kéne kirohannod a világból. Csak szólok. Jó szándékból.

- Nem fogunk! – kiáltottam rá, elszántan, majd megpróbáltam négy lábra állítani, de legnagyobb döbbenetemre megint összeesett – És miattad aggódok, nem foglak magadra hagyni!

- De Arawu megesz téged – nyögte a csillagfarkas tompán, míg én a fogaim közé vettem a vékony nyakát, és futva a menedék felé vonszoltam, ahol Anuke és Tundra futottak felém, segítve nekünk. A csillagfarkas szája be sem állt. – Igazából mindenkit megesz. Csak figyelmeztetésből mondom. Engem nem.

- Tudjuk – mormogtam siettetve a többi farkast, és egy kósza pillantást vetettem a hátam mögé, míg bebújtunk a sziklafal mélyedése alá.

Nem kellett sok idő, míg Arawu többi alattvalója is megérkezett hozzánk. Bent, a sziklafal alatti hosszú, keskeny kis résben alig volt hely, felért egy kihívással beszuszakolni oda magunkat. A benti, árnyas sötétben csak a csillagfarkas halvány bundáját láttam fényleni, ahogyan mozdulatlanul fekszik Anuke és Tundra fogásában, akiknek szemei rémülten villogtak a feketeségben.

- Hol van Éjszőrme, Vadfagy és Ezüstárny? – suttogtam halkan, alig hangosabban egy sóhajtásnál, miközben a két világító szempárba néztem.

- Valahol a túloldalon kell, hogy rejtőzzenek – felelte Tundra csendesen, de nem túl nyugodtan. Fekete farkával idegesen söprögette a sziklás talajt, ahogyan olyan kicsire próbálta magát összehúzni, amennyire csak lehetett. A sziklarés mennyezete pontosan a fejünk fölött volt.

- Tudnánk róla, ha elkapták volna őket – válaszolta Anuke, de zöld szemei bizonytalanul figyeltek kifelé, miközben széles füleit forgatta. – Egy darab ismerős hang nem jön kintről.

- Meg kell keresnünk őket! – sziszegtem, kinézve a velünk szembe lévő sziklafal felé, abban reménykedve, fényes szemeket látok megvillanni a félhomályban.

- Ha most kiugrunk, csak azt érnénk el, hogy leleplezzük Ezüstárnyék búvóhelyét – figyelmeztetett Tundra, halkan zihálva.

- Azt sem tudjuk, hol vannak! – félelmem irántuk egyre inkább nőtt és nőtt. Megérzéseim azt súgták, másszak ki ebből a szűk, sötét helyből, és harcoljak a társaim életéért.

- Valószínűleg a tigrisek és a hiénák sem – Tundra lassan kijárat felé fordult, és én vele együtt néztem ki a növekvő, sárgás napfénybe. – A macskáknak nincsen olyan jó szaglásuk, mint nekünk. – magyarázta a nőstény, fekete bundája láthatatlan volt a sötétben. – Ha nem érzik itt a szagunkat, másfelé fognak keresni minket. Gyémántkarom azt mondta, idővel Arawu elveszíti a mágiáját, és visszanyeri az emlékeit, csak azt az időt kell kivárnunk.

- De én ezt már nem bírom! – hallottam Anuke elfojtott vonyítását. – Mi lesz a hiénákkal? Nekik pontosan olyan érzékszerveik vannak, mint nekünk.

Tundra erre nem válaszolt, csak figyelmeztetően csendre intette az ugrásra kész, fiatal hímet. Odakint egy seregnyi hiéna vonult végig, fejük egy vonalban, púpos hátuk az ég felé nézett, ahogyan hosszú nyakukat lehajtva keresték a nyomokat. Fenyegető jelenlétükről halk vihogásuk és dögszagot árasztó, szürkésbarna, fekete foltos szőrzetük tanúskodott. Közöttük sokkal nagyobb ragadozók sétáltak, egy király méltóságával: óriási tigrisek, izmos lábaikkal halkan lépkedve a szétszéledő tömeg között, kelletlenségükről büszkén magasra emelt fejük, és rángatózó fülük könnyedén árulkodott.

Arawu a morgó, veszélyes tömeg közepén sétált egyre inkább nehézkesen, a bundáját borító lángok már rég eltűntek, és újra lenyűgöző mintájú, fehér-aranyszínű tigris volt, csíkos szőre ragyogott a felkelő nap fényében.

Tekintélyt parancsoló külsejük mélyről jövő, megmagyarázhatatlan érzéseket keltettek bennem, hullámzó csíkjaikat figyelve, melyek megbabonáztak. Az ősi félelem tovább erősödött, mikor félig kivillanó, veszedelmes agyaraikra terelődött a tekintetem, és éles karmaikra, melyek néha előtörtek puha, lapos mancsaikból.

- Valamit tennünk kell, mielőtt megtalálják a többieket! – suttogtam, vérem vadul száguldott a mancsaimban, futásra késztetve. Az ösztöneimnek egyre nehezebben álltam ellent.

- Nem – nézett ki mellettem Tundra. – Nem tehetünk semmilyen mozdulatot, kivéve, ha muszáj. Még együtt, heten sem lenne esélyünk ennyi tigris és hiéna ellen.

- Akkor mit tegyünk? – meredt Anuke ránk hátulról, mancsai között Gyémántkarmot tartva, aki még mindig eszméletlen volt.

- Csendben maradunk, és várunk – jött a sötétből a válasz. – Remélve, a Hold Királyai többi tagja is ugyanezt fogja tenni.

Hallgatva a fekete nőstényre, lejjebb lapultam a földre, hasamat a talajra szorítva. A hiénák folyamatosan a hosszú sziklahasadék szűk ösvényein kavarogva keresgéltek minket, csak idő kérdése volt, hogy megtaláljanak minket. El sem tudtam képzelni, mi jöhet még ezután. De ekkor hirtelen egy halk nyöszörgést hallottam a hátam mögött.

- Ó, Hullócsillag falkája... Hol vagyok?

Tundra gyorsan hátrafordult a csillagfarkashoz, és halkan lepisszegte az ébredező hímet, míg én odalopóztam hozzá, és suttogva elmondtam neki a helyzetet.

- Bemenekültünk egy sziklahasadék alá – úgy tűnt, Gyémántkarom mondani akart volna még valamit, ezért Anuke mancsaival gyorsan befogta a száját. – Most a két sziklafal között nemcsak Arawu, de a többi tigris és hiéna is járőrözik. Nem tudjuk, a többiek hol vannak, de valószínűleg hozzánk hasonlóan elbújtak valahol.

- Jól vagy? – ment oda hozzá Tundra, és óvatosan hozzáérintette az orrát. – Nagyon aggódtunk, mikor összeestél.

- Köszönöm a kérdést, minden rendben. Már voltam sokkal rosszabb állapotban is – fordította oldalra a fejét. – Csak kell egy kis idő, amíg regenerálok. Addig úgyis kiderül, mi lett Arawuval.

Kintről dörgő üvöltéseket hallottunk. Egy tigris mély morgása zendült fel, és megláttam Malikit, a fehér hímet, akinek jeges tekintete a hideg napfényben csak még ijesztőbb volt.

- Szeretem, ahogyan azt hiszik, mindig el tudnak bújni – jegyezte meg a világos tigris, egy hiéna felé fordulva. – Megtaláltad a nyomukat?

- Igen. Közel vannak – vihogta egy kicsi, görbe lábú hiéna, ide-oda kőrözve, farkát lengetve.

Arawu, aki a méretével ijesztően kitűnt a többi nagymacska közül, csak ködösen, de kellően fagyasztóan elvigyorodott.

- Azt hiszem, gyengül – feleltem, ügyelve, ne halljanak meg. – De nem tudom, elveszítette-e a képességeit.

- Miért van az, ha azt akarod, hogy működjön valami, magadnak kell megoldanod? – nézett ránk sápadt tekintetével Gyémántkarom leverten, majd sóhajtva folytatta. – Jól van, megcsinálom. Arawu amúgy is az én dolgom egyedül.

A csillagfarkas a kijárat felé kúszott, és még utoljára hátranézett ránk: - Elterelem a nagymacska figyelmét, addig ti keressétek meg a többi farkast.

Gyémántkarom egy kecses mozdulattal kibújt a kis résen, majd elkezdett szaladni előre, nem törődve azzal, utána akartam szólni. Ez az egész őrültség volt. De meg kellett találnunk a Hold Királyai többi tagját.

- Hé, még mindig keresel? – állt meg a csillagfarkas fehér fogait kivillantva Arawu előtt.

A hiénák kegyetlenül felvihogtak a csillagfarkas magabiztos kiállását látva, de mielőtt támadtak volna, Arawu csendre intette őket.

- Szia kutya, rég beszéltünk – a szóvivő beszéd közben hatalmas szemfogait vicsorította, miközben mély, hömpölygő hangon sziszegett. – Hiába mutogatod azokat a kicsi fogakat, nem fognak segíteni rajtad.

- Mielőtt ebbe jobban belemennénk, hogyan érzed magad? – mosolygott fel Gyémántkarom idegesítően a hatalmas tigrisre.

- Azt majd mindjárt megtudod! – üvöltötte el magát a tigris haraggal, elérve, hogy mindenki őt figyelje a nagymacskák közül. De a hiénák még mindig körülöttünk keringtek, így képtelenek lettünk elhagyni a fedezéket harc nélkül.

Arawu farka hegyén megjelent a jól ismert tűzgömb, melyet az előtte üldögélő csillagfarkas felé akart hajítani, az viszont nem mozdult, és több próbálkozás után a mágikus láng kialudt. Szívem vadul járt ezt látva, remélve, a hiénák figyelme is elterelődik.

Valamennyi démon hiéna az események láttán Arawu felé ment, és halkan kuncogva kerülgették laposan, a gyengeség jelét észrevéve. A tigris a fenyegető helyzetet látva felmorgott, és a világosszürke farkasra vicsorította az hatalmas agyarait, száját félig kinyitva.

- Átvertél – nézett le Gyémántkaromra a tigris vérfagyasztóan. – De csak majdnem. Most már jól emlékszem mindenre.

- Akkor tudhatnád, hogy Jairó hazudott – felelte a csillagfarkas nyugodtan.

- Nem hazudott – a tigrisnek kivillantak a karmai, ami semmi jót sem jelentett. – Minden, amit mondott, összefügg a te szavaiddal. Például, hogy azért vetted el a mágikus képességeimet, hogy ne szolgáljam Hurrikánt, és helyette neked engedelmeskedjek.

- Senkinek sem kell engedelmeskedned – Gyémántkarom egyre idegesebbnek tűnt a tigris morgása miatt. – Ennek az egész harcnak nem kell megtörténnie, sőt, még mindig meg lehet előzni, ha úgy akarod. Csak engedd el a Hold Királyait, velem pedig azt csinálhatsz, amit akarsz.

- Csak ki akartál használni – húzta össze borostyánszínű szemét az óriási macska. – Jól tudom, a Halálfalka nekem ígérte a Földfalka területét, de ha rajtad múlna, még azt is elveszíteném. Ezek után, miért ne akarnék harcolni?

- Ez nem igaz – védekezett gyorsan a csillagfarkas. – Csak a segítségedet szerettem volna kérni, és megmenteni téged a biztos haláltól. Igazából hálával tartozol nekem.

- Nincs szükségem erre az undorító hazugságra – morogta Arawu növekvő dühvel. – És nem tartozom neked semmivel. – a tigris most a körülöttük lévő nagymacskákhoz fordult. – Öljétek meg!

A tigrisek hűségesen engedelmeskedtek neki, és az elfutó csillagfarkas után szaladtak, Arawu élén. Gyémántkarom még utoljára hátrakiabált nekik, futás közben.

- Jól van, te akartad! Próbáljuk ki, sikerül-e elkapnod egy seregnyi macska élén – a csillagfarkas elfutott egészen a hasadék végéig, ahol egy halom leomlott kő magasodott, majd eltűnt a sziklák mögött. Ezután egyedül Arawu követte. Miközben őt figyeltük, még hallottuk a felé intézett sértését a távolból. – Csak vigyázz, át ne ess a nevetséges fogaidban közben!

- Hah! Megmutatom, mire jók azok! – üvöltötte el magát Arawu, követve a szürke hímet az ágakkal borított kőhalom mögé. – Játszunk egy kicsit, kutya!

Anuke és Tundra felé fordultam. Ez volt a lehetőségünk megkeresni a többi farkast. Miután az öt tigris elrohant, az ott maradt hiénák közül egy nagy nőstény felmorogva oldalra fordult.

- Ravasz – majd a nőstény megkerülte a társait, és a csillagfarkas szagnyomát követve elindult a mi rejtekhelyünk felé. – De nem eléggé. Nézzük, micsodát is próbálsz rejtegetni.

Itt volt az időnk. Mielőtt a nőstény hiéna állkapcsát bedugta volna a résbe, mi két oldalánál elhagytuk a sötétet, és kiszaladtunk a sziklahasadék közepébe, a hiénák közé.

Szemem először fájt az erős napfénytől, de idővel jobban hozzászoktam, és a levegőbe szagoltam, a társaimat keresve. Illatuk érdekes módon mindenhol ott lógott a levegőben.

- Erre vannak! – szóltam Tundrának és Anuke-nak, elszaladva a szomszédos sziklafal felé, majd ekkor hiénák csoportja állta el az utunkat.

- Mit gondoltál, csak úgy átengedünk? – vihogta ránk egy hiéna, seregük teljesen körbevett minket. – Kétségbeejtően ostobák vagytok.

Dühösen rámorogtam, muszáj volt elismernem, valóban buta gondolatnak tűnt azt hinnünk, elengednek minket harc nélkül. Jóval többen voltak, mint mi, de teret adva a kétségbeesésemnek és a tehetetlen haragnak, mikor láttam, hogy az egyikük vörösesbarna társamba mar, azonnal támadásba lendültem.

A hiénára vetettem magam, és az oldalába haraptam, így az elengedte Anuke-ot, aki szintén harcra készen a segítségemre sietett. Mivel fogásom egyre gyengült, a hiéna lerázott magáról, és mielőtt felkelhettem volna, hatalmas fogaival a földre szorított. Tekintetem előtt egy rozsdabarna bunda tűnt fel, és lentről láttam, ahogyan Anuke a hiéna oldalába marva próbálta lerángatni rólam azt. A démon hiéna viszont állkapcsát kiakasztva fogott engem, félelmem egyre inkább nőtt, mikor fogai mélyebbre vájtak a bundámba.

Hirtelen egy ezüstös árnyék suhant el előttem, és a nyakamat szorító fájdalom megszűnt, csak azért, hogy most érezzem belőle kifolyni a véremet. Remegő mancsokkal tápászkodtam fel, és hirtelen boldogság öntött el, mikor megláttam Ezüstárnyat harcolni a megvadult démonnal.

- Ezüstárny! – kiáltottam fel, hihetetlen örömöt érezve, majd az oldalán, a kövek közül megjelent egy szürkéskék, csíkos bunda is, nyakában a jól ismert kígyóval. – Vadfagy!

- Én már nem is számítok? – szólalt meg a hátam mögött egy gúnyos hang.

- Éjszőrme – sóhajtottam megkönnyebbülve a bátyám felé fordulva. Hálásan az életnek, amiért újra láthatom, elkezdtem felé botorkálni, de a nyakamból és az oldalamból jövő fájdalom egyből megállított. Döbbenten jöttem rá, hogy mozogni sem bírtam, nemhogy mágiát használni. A bátyám gyorsan odasietett elém, én pedig hozzáérintettem az orromat. – Olyan jó, hogy itt vagytok mind, titeket kerestünk! – néztem rá, elmesélve az eseményeket. – Hol voltatok végig?

- A szemben lévő sziklafalnál – bökött elénk a fekete hím, majd elhagyta az oldalamat, és egy irányunkba futó hiénára támadt. A sötét farkas addig marta a vigyorgó hiénát, míg az visítva el nem szaladt. Ezután egy másik csoportnyi hiéna felé vetette magát, én pedig amennyire csak tudtam, Tundra segítségére sietettem, aki egyedül harcolt két kisebb hím ellen.

- Mikor Arawu tűzzel megtámadott titeket, a törmelék belecsapódott a mi fedezékünkbe, és mikor egy pillanatra berohantunk a sziklafal alá, a kövek eltorlaszolták a kiutat – magyarázta Ezüstárny lihegve harc közben.

– Mi is titeket kerestünk – egészítette ki az ezüstös hím mondandóját Vadfagy, miközben hatalmas mancsaival levélként söpörte félre a sok, kisebb, hím hiénát. Erőtől duzzadó izmain és vastag bundáján még a nagyobb nőstények harapása sem jutott át. – Olyan sokáig voltunk betemetve a sziklák mögé, hogy azt sem tudtuk, mi történt.

- Szerencsére képesek voltunk elgörgetni a köveket az útból – vette át a szót Ezüstárny, miközben mancsával hatalmas ütést mért egy hiénára, mely ezután megfutamodott.

Idővel egyre kevesebb hiéna harcolt ellenünk, és végül elértük, hogy a maradék is farkát behúzva elszaladjon előlünk. Az egészet csak annak köszönhettük, hogy néhány kivétellel alig volt közöttük nőstény, és a hímek jóval vékonyabbnak és gyengébbnek számítottak.

- Hol van Gyémántkarom? – morogta Vadfagy, körbe nézve rajtunk, a világosszürke hímet keresve.

- Elájult – meséltem sietve. Alig bírtam levegőt venni. – Elrejtőztünk vele egy sziklafal alatti résben, majd mikor magához tért, kirohant a fedezékből, és beszélni akart Arawuval. Az viszont nem hallgatott rá, így Gyémántkarom elterelte az ide kivezényelt tigrisek figyelmét, és elszaladt velük a Zúgó Árkok végébe.

- Úgy érted, több tigris is volt itt? – nézett rám Ezüstárny meglepődve. Ezüstszürke bundáját sebek borították, és szavaimat hallva szőre az égnek állt. – Mennyi?

- Öt vagy hat – válaszolt helyettem Tundra.

- Meg kell találnunk Gyémántkarmot! – vonyította Vadfagy harciasan. – Ha ő nem vezeti el a tigriseket, most elveszítettük volna ezt a csatát.

- Ő a csillagok küldötte, Effys szerelmére! – kiáltott fel természete ellenére Tundra is. – Mi lesz velünk, ha őt elveszítjük? Megfogadtuk, hogy védelmezni fogjuk, ha már idejött, hogy megmentse Aigantut.

- Egyetértek – bólintott Ezüstárny, döntésre szánva el magát. – Olyan sok mindennel tartozunk neki, nem hagyhatjuk, hogy baja essen!

Az ezüstszürke, szárnyas hím a levegőbe röppent, és fentről vezette az utat, mi pedig elindultunk, sebes mancsléptekkel. Én azonban csak jóval a sor végén tudtam haladni, akkor is csak úgy, ha Vadfagy és Éjszőrme vállának támaszkodom. Utáltam, hogy a segítségükre szorulok, és a sérüléseim miatt lelassítom a csapatot, ezért amennyire csak tőlem tellett, elfeledve a szörnyű fájdalmam, megszaporáztam a lépteim.

Nincs még egy olyan farkas, aki annyira érdemes lenne a feladatára, mint ő – gondoltam Gyémántkaromra, eltökélve magam. – Hálát adok a sorsnak, amiért megismerhetem és segíthetek neki elvégezni a küldetését. Vissza kell hoznia közénk a harmóniát, ha neki nem sikerül, akkor senkinek...

- Ugye nem ették meg? – kérdezte tőlünk Anuke aggodalmasan. – El sem tudom képzelni, mit tehetnek vele azok a tigrisek!

- Az azért megvan, mikor azt mondta, nem lehet megenni? – kérdezte tőle Éjszőrme maró gúnnyal, és valami számomra ismeretlen fájdalommal. – Nem érdemes túlaggódnod magad miatta.

- De hát elájult egyszer!

- Annyi furcsa, elképesztő mutatvány után bárki elájult volna – morogta a bátyám futtában.

Meg sem álltunk egészen a sziklahasadék végéig, ahol a hatalmas kőhalom keresztezte az utunkat. Arawu tigrisei sehol sem voltak, de a nagymacskák forró szaga a sziklák mögül jött felénk. A köveken mindenhol mély karmolás nyomokat vettem észre, és semmi jóra nem gyanakodtam a látottak alapján.

Hirtelen egy magas vonyítás hallatszott a távolból, a sziklák mögül, melyekre vad üvöltések feleltek, és azonnal felismertem Gyémántkarom hangját. A csillagfarkas nagy bajban volt, és tudtam, képtelen lesz ennyi tigrissel elbánni.

Ezüstárny, aki eddig a levegőben csapkodott a szárnyaival, leszállt közénk, és megállt a kőhalom tetején.

- Gyerünk! Gyémántkarmot sarokba szorították!

- Meg kell mentenünk! – harcra készen, elindultam a kőhalom felé, és felugrottam az első sziklára.

A Hold Királyai többi tagja pillantásokat váltottak, majd felmásztak a kőhalom tetejére hozzánk, és úgy bámultunk le, döbbenten. A két sziklafal itt teljesen eltávolodott egymástól, és tovább nyúltak a vöröses messziségbe, míg egyre kisebbek nem lettek, úgy szelve ketté a tájat, mint egy hatalmas seb. Alattunk csíkos, narancsszínű, fehér és aranybarna testek mozogtak ruganyosan, egy vihar erejével felérő hangokat hallatva. A tigriseken túl, ott volt Gyémántkarom, aki a földre lapult, fejét lent tartotta, és hátát felhúzta, miközben lassú lépésekkel hátrált. Még sosem láttam ilyen kicsinek és rémültnek a csillagfarkast.

A csillagfarkas mögött egy hatalmas, magas szikla állt ki a földből, a napfény megvilágításától az egész felülete szikrázott, inkább tűnt óriás aranyrögnek. A Nap felkelésének irányából, velünk szemben, ahol a két sziklafal elvált egymástól és a hegyek a távolba nyúltak, új, tengerré összeolvadt, megszámlálhatatlan alakokat vettem ki, egyedül halk vihogásuk valamint a fényben fehéren izzó szemeik árulkodtak a kilétükről.

Komolyabb terv nélkül, egy farkasként, ösztönösen ugrottunk le a szikla halomról, és szálltunk alá a még sötétségben rejtőző mélybe, a tigrisek mögött érve talajt. Mikor mancsaim a földre értek, az egész testem megingott, és összerogytam volna, ha Éjszőrme nem tart meg.

- Nem kellene harcolnod – állt elém Tundra, aggódva megnyalva a sebem. – Senki sem haragudna érte.

- De muszáj – lihegtem kimerülten, de követve a többi farkast. – Mindenkire szükség van, csak így menthetjük meg Gyémántkarmot.

Lassan, lopakodva elindultunk az árnyékok takarásában maradva, remélve, hogy a tigrisek nem érzik meg a szagunkat. Folyton a hatalmas macskák mozgását figyeltem, ahogyan fenyegető lassúsággal a hatalmas szikla falához szorítják a csillagfarkast, aki ha szökni próbál, azonnal a hiénák martaléka lesz.

Ezüstárny, aki a sor elején kúszott, olyan alacsonyan, hogy fehér hasa a földet súrolta, kiugrott az árnyékok takarásából, és egy váratlan, hirtelen ugrással a csillagfarkas előtt termett, fogait csattogtatva a tigrisek felé. Visszanyelve a nyakamból és az oldalamból jövő fájdalmat, egy ügyetlen szökkenéssel csatlakoztam az oldalához, feladva mindent, és utolsó hangszálaimat használva az óriási, kegyetlen nagymacskákra acsarogtam. Az egyetlen célom ezzel az volt, hogy lefoglaljam és feldühítsem őket, így Gyémántkarom közben támadhat, futhat, vagy bármi mást tehet. Már túl hosszúra nyúlt az állandó menekülés a tigrisek elől, furcsa és ijesztő volt az, hogy most már nem éreztem félelmet, csak vad harci vágyat. Nem érdekelt semmi, csak a többi farkas biztonsága.

Oldalamon hallottam Aloe sziszegését és Vadfagy ijesztő, viharos morgását, ahogyan Éjszőrme a földbe vájja a karmait. Tundra csak halkan vicsorgott, Anuke pedig remegő hangon, harciasan vonyított.

- Igazán hősies az, ahogyan mindenáron fel akarjátok áldozni magatokat értem – fordult felénk Gyémántkarom, kevésbé összehúzódva. – Komolyan. De nincs rá szükség. Mondtam, hogy képes vagyok irányítani a helyzetet.

Arawu előttünk egyre inkább közelített felénk, mi pedig tovább hátráltunk a szikla felé. A tigris fehér-arany csíkos arcára elégedettség ült ki, és éhesen megnyalta a száját.

- Olyan hosszú ideig nyújthatjátok ezt, ameddig csak akarjátok – pupillái összeszűkültek, ahogyan a Nap arany fénye megvilágította sebhelyes fejét. Füleit hátrahajtotta, és kegyetlenül kinyitotta a száját. – Mi szeretünk sokáig játszani azzal, amit megeszünk.

Az őt követő tigrisei türelmetlenül bömböltek, a félhomályban szemeik mohó vággyal izzottak a vezetőjük háta mögött.

- Nem úgy tűnik, hogy te irányítanád ezt – súgta Anuke Gyémántkaromnak rémülten hátrálva, lelapítva óriási, sötét füleit. – Nem hiszem, hogy van valami bolondos tehetséged, ami most jól jöhet...

- Azért ez nem olyan biztos – felelte a csillagfarkas, megtorpanva, mikor elértük a szikla falát. –Hiszen csillagfarkasként nem is állok másból, mint bolondos tehetségből. – Gyémántkarom felnézett a hatalmas kő tetejére, nagy, sápadt szemei csillogtak a szikla árnyékában. Halkan, komolyabban folytatta. – Emlékeztek, mikor azt mondtam, csillagteleporttal jutottam el a Vízfalka területére? Az történetesen igaz volt.

- Azt fogjuk használni? – nézett rá Ezüstárny, kék tekintetében felizzott a remény gyenge sugara.

- Ha nem halunk meg mind, akkor igen – a csillagfarkas egyre nagyobb izgalommal folytatta. – De azt kell tennetek, amit mondok. Tudom, hogy Ezüstárny a vezér, de ez az egyetlen útja, hogy kijussunk innen élve.

- Mit kell tennünk? – kérdeztem türelmetlenül. A csillagfarkas ködösítése mindent csak nehezebbé tett.

- Fel kell ugranotok a sziklára – utasította a csillagfarkas komoly hangon. Majd, mikor találkozott értetlen tekintetünkkel, gyorsan magyarázkodásba fogott. – Mielőtt letépnétek a fejem, azért kell a szikla, mert a csillagteleportnak üres helyre van szüksége, ahol csak mi vagyunk. Ezért nem használtam előbb. Nem akartam, hogy a vonzással valami kevésbé aranyosat is a teleportba rántsak, és magammal vigyem az új helyre.

Csak bólintottam, jelezve, megértettem a csillagfarkas szavait. Nehézkesen is, de elhagytuk Gyémántkarom közelségét, és a szikla tetejére ugrottunk, mielőtt még a mögöttünk lévő hiénák támadásba lendülhettek volna. A mozgástól újra kifolyt a vér a nyakamban lévő sebből, és az oldalamon a karmolás nyomok is megint felszakadtak, elviselhetetlen égést okozva. Alattunk hiénák kuncogtak, és éhesen néztek fel ránk, talán arra várva, a tigrisek hátrahagynak nekik valamit belőlünk. A gondolattól megállt a szívem, és felfordult a gyomrom.

- Mindenki fent van? – kérdezte Ezüstárny, kereső tekintettel végignézve rajtunk.

Én is körbefordultam, és majdnem leszédültem a szikláról, igyekezve olyan kicsi helyet foglalni, amennyire csak lehetett. A csillagfarkas kivételével mindenki itt volt: Anuke Vadfagy oldalához lapult, Tundra Éjszőrme mellől nézett le borzongva az alattunk háborgó hullámokhoz hasonló vad, üvöltő tömegre, aminek a közepén mi gyűltünk egy pontba, rettegve attól, mikor csapnak fejünk fölött össze az állkapcsok.

Egy fehéres villanás jelent meg előttünk, de mielőtt ráugorhattam volna, rájöttem, hogy csak Gyémántkarom az.

- Maradjatok közel hozzám – szólt nekünk a világos farkas, ahogyan bundája természetellenesen izzani kezdett furcsa, fehér fénnyel.

Amennyire csak tudtam, a csillagfarkas közelében maradtam, finomban a bundájához bújva. Könyörgöm, add, hogy működjön ez az egész...

Még sosem használtam csillagteleportot, egész életemben alig egyszer teleportáltam, de az teljesen más körülmények között zajlott. Most az emlék távolinak és idegennek tűnt, mintha nem is velem történt volna meg.

- Miért nem történik semmi? – hallottam a közelemből Tundra rémült nyüszítését.

Félelme rám is könnyűszerrel átragadt. A sziklára, amin álltunk, hiénák mérhetetlen tömegei igyekeztek felmászni, karmaikkal a követ kaparták, csodálkoztam, hogy egy szárnyas nőstény sem bukkant még fel eddig. Bár nem hiányoltam őket. Előttünk, Arawu egy győztes kiállásával kőrözött körülöttünk.

- Nevetséges – prüszkölt a nagymacska, szemfogai megvillantak, ahogyan újra üvöltött. – Azt hiszitek, az a kis kavics megvédi a koszos, nyomorúságos bundátokat?

Farkával jelzett a többi tigrisnek, akik aranyszínű lángcsóvaként indultak meg felénk. Egy hatalmas macska hátsó lábaira támaszkodva a levegőbe szökkent, könnyedén, mint egy madár, mi csak csíkokkal borított nyakát, és világos hasát láttuk, és persze vadul hátracsapott, apró kerek füleit. Arcán vad, ölésre kész vicsor ült ki, fénylő bajszai az ég felé álltak, jáspisfényű szemeiben pedig vérszomjas, kegyetlen tűz égett. Mancsait szélesen kitárva repült felénk megállíthatatlanul és elkerülhetetlenül, mint a sors ijesztő teremtménye, kivont karmokkal, melyekkel kész volt a testünkbe vájni.

Félelemtől megdermedve néztük a felénk száguldó, óriási ragadozót, védtelenül. Felkészültem a karmokra, ahogyan újra, végleg felszakítják a húsomat, fülemben az üvöltés és a morgás egyedüli, vérfagyasztó elegye rohant végig.

Ekkor hirtelen fehér csillagfény vakított el, olyannyira, hogy csak környezetemben lévő barátaim sötétedő alakját tudtam kivenni. Mielőtt a karmok és az óriási, rettenetes agyarak utolértek volna a végzetemmel együtt, a ragyogás tovább erősödött, mancsom alól szó szerint eltűnt a talaj. Fel sem fogva, mi történt, farkamat behúzva adtam át magam a furcsa, repítő érzésnek, ahogyan a világosság most már az egész látásomat elborította, én pedig túl ijedt és döbbent voltam, hogy bármit is értsek. Szememet becsuktam a vakító, szememet égető ragyogás miatt, mely a bundámba hatolt, és hagytam, vigyen, amerre a sors akarata szerint vinnie kell. Együtt utaztam a fénnyel.