Ahogyan a farkasok morgása egyre erősebb lett, mély levegőt véve tértem magamhoz, és riadtan néztem körbe a sötét barlangon. A mennyezeten lévő résből sötét csillagfény áradt be, de a hideg levegőt nem éreztem, hiszen nem sokkal a hátam mögött egy hatalmas, narancsszínű lángcsóva lobogott. A melegnek biztonságérzetet és nyugalmat kellett volna adnia, de nem tudott.

Mi történt a Vízfalkával? Mikor és hol fog a Halálfalka legközelebb lecsapni?

Lassan négy lábra álltam, és hátranéztem a többiekre. Bundájukat aranyszínűen világította meg a tűz ragyogása, de láttam rajtuk, ők pont olyan kellemetlenül érezték magukat, mint én. Semmire sem vágytam jobban, mint, hogy egyedül lehessek velük, távol a többi falkától, és Karomszárny, a bétahím rosszindulatú tekintete elől.

- Menjetek ki innen! – morogta a mögöttem a hatalmas, szárnyas béta. – Az alfák tárgyalni akarnak.

Lenyelve félelmemet, ami akkor fogott el, mikor hideg, érzelemmentes, világosbarna szemébe néztem, és szürkés-vöröses bundájára, ami alatt ijesztő erő rejlett, behódoltam neki, majd gyorsan leugrottam a szikláról, és a Hold Királyai többi tagját megvárva álldogáltam, mancsaim a kavicsokba süllyedt.

Valószínűleg más béták is távozásra bírták a többi falka tagjait. Farkasok hagyták el a barlangot, vegyesen, mindenféle rangból, bundaszínből, és fajtából. Még a főgyógyítóknak és a sámánoknak sem volt maradása: Alkonyköd és Hajnallélek Csillagugrótól elbúcsúzva távoztak. Meglátva minket a forgatagban, odajöttek hozzánk, mikor a többiek is csatlakoztak.

- Valami baj van? – hallottam anyám hangját a farkasok mély morajlásából. Magamhoz térve néztem rá, fehér arcára és az apró, halványszürke jelekre a homlokán, valamint a szeme körül.

Igazán el szerettem volna mondani neki mindent, ami miatt rosszul éreztem magam. De a gondolat, hogy nem tehettem meg, csak még nyomorultabbá tett, ezért amennyire tudtam, igyekeztem szomorúságomat és aggodalmamat elfojtani, miközben válaszoltam.

- Nem – ráztam meg halványan a fejem. Válaszom alig volt hallható. – Jól vagyok.

- Ne aggódj – nézett a szemembe a sámán. Lila tekintetében és tiszta, fehér aurájában nyugalmat találtam, még a körülöttünk lévő barlangot is elfelejtettem egy pillanatra. – A vezetők megoldást fognak találni. Mindent, amit csak tudnak megtesznek, hogy a falkák és a farkasok biztonságban legyenek.

- Én nem... - kezdtem volna bele. Nem a saját biztonságomért aggódtam, és ezt anyámnak is el akartam mondani, de ekkor egy békés hang szakított félbe.

- Nagyon jól tudjuk - mondta apám, megállva anyám mellett. Egy pillanatra kinyitotta a száját, mintha még mondani akart volna valamit, de végül elhallgatott. Közelebb mentek a kijárathoz, és mi követtük őket. – A Falkák Tanácsának vége van. El kell hagynunk a barlangot. – emlékeztetett minket a gyógyító, bozontos farkával szelíden intett felénk.

A hófehér, szárnyas farkas, és a fekete foltos farkaskutya eltűnt a járatban. Mi is utánuk mentünk, én örültem, hogy magam mögött hagyhattam a barlang dohos levegőjét, és az aggasztó eseményeket, amik történtek benne. Mikor még utoljára visszanéztem az átjáró szájánál barnás vállam fölött, láthattam, hogy az összes alfa a talajon összegyűlve, kört alkotva tanácskozik, megbeszélve az eseményeket, és, hogy mi legyen ezután. A béták a rést őrizve leültek a sziklafal mellett, egyikük, az Árnyékfalka farkasa nagyot ásított, nyelve felkunkorodott a szájában.

Ez eszembe juttatta, én is milyen fáradtnak éreztem magam. Megrezzentve sötétbarna hegyű fülemet, megfordultam, és követtem a szüleimet át a sötét járaton. Szinte semmit sem láttam, hiszen kintről is alig áradt be némi kevés fény. Ügyelve, hogy ne bukjak orra, követtem a hűvös levegőt, míg ki nem értem a szabad levegőre.

- Egy kicsit jobb – suttogtam, fürödve a tiszta, éjszakai szélben.

Idővel a többiek is kiértek a sziklás mélyedésbe. A zavaros homályban alig ismertem rá a sötét kőfalakra, és az Éjszorosra, ami a túloldalom húzódott. Nehezen tudtam elhinni, ilyen hamar elment a nap.

A többi farkas szétszóródva üldögélt a kis völgyben, vagy csapatokban és párokban felügettek a hegyek tetejére, hogy magasabban lehessenek.

- Felmegyünk mi is a hegytetőre? – kérdezte Ezüstárny, nyilvánvalóan észrevéve a farkasokat. Fehér arca zavartságot tükrözött, mikor ránéztem, de ég kék szemeiből elhatározottság áradt.

- Nem hiszem, hogy tilos lenne – felelte Tundra elgondolkozva. Sárga szemei világítottak a sötétben, fekete bundája élesen elkülönült a csillagok által megvilágított szürke, sziklás talajtól.

Óvatosan előreindultam, megkeresve a legmegmászhatóbbnak tűnő sziklatömeget, amiken át könnyen elhagyhatjuk a völgyet. Észrevettem egy hatalmas kövekből álló csoportosulást, amit egyértelműen arra a célra készítettek, hogy feljebb lehessen jutni, a Kietlen Hegyek ormaihoz. Próbaként rátettem világosbarna mancsomat az egyik szikladarabra, hogy megnézzem, nem mozog-e. Már éppen szólni akartam a többieknek, de nem volt rá szükség. Időközben ők is odajöttek hozzám, és egyetértően bólintottak.

- Anuke, a legjobb, ha te mész elsőnek – szólalt meg Ezüstárny, megszólítva a fiatal, rozsdabarna hímet. Ő volt a legkönnyebb, és legjobb mászó közülünk, nem csoda, hogy az ezüstszürke farkasnak rá esett a választása.

- Semmiség lesz! – mondta, zöld szemei felcsillantak a kihívás gondolatára, még, ha ilyen egyszerű is volt.

A vékony farkas gyorsan egyik szikláról a másikra ugrált, szinte azonnal felérve a magas szakadék legtetejére. Őt Tundra követte, úgy mászott, mint az árnyék, és egy pillanat alatt felért ő is, Anuke mellé. Én jöttem, és felálltam ez első kőre, mikor meghallottam Anuke izgatott kiáltását.

- Nézzétek! Ez gyönyörű!

- Micsoda? – kérdezte Vadfagy csodálkozva.

Nem bírva uralkodni kíváncsiságomon, óvatos léptekkel felküzdöttem magam a rengeteg szikla áradatán. Mikor megnyugodva vettem észre, hogy nincs több, egy pillanat hezitálás után felértem a csúcsra, a hegyek legmagasabb pontjára, majd leültem Tundra és Anuke mellé. Mögöttem Éjszőrme morogva mászásba kezdett, de nem néztem vissza rá, mert amit láttam, attól levegőt venni is elfelejtettem. Orromat betöltötte a sós szellő illata, amit akkor is éreztem, mikor először értünk ide, a Kietlen Hegyekhez. Hirtelen rájöttem, mire hasonlított akkor: a tenger hideg, édes-keserű szagára.

Előttem nem volt más, mint az örökös víz, amerre néztem, nem láttam hol kezdődik, és hol ér véget. Sosem hittem volna, hogy létezik ennyi víz egy helyen. Biztos voltam benne, ez maga, Aigantu világának a vége, el sem tudtam hinni, hogy a különösen morajló hullámok után létezne bármi is.

Az éjjeli égen magas, széles sávban futott végig a hófehér, világoskék, és halvány rózsaszín égi ködökből álló Fényerdő, ahol a falkák legendái szerint Hullócsillag farkasai laknak. A végtelen, hideg fényű csillagözön a tenger fekete látóhatára alá merült, de nem tűnt el végleg: a mélykék víz megőrizte ragyogásukat, és visszatükrözte a hatalmas égbolt minden tiszta rezdülését, megtartva őket, hogy ne vesszenek el a sötét hullámok habjaiban. Minden apró csillag ott táncolt a lágyan ringatózó felületen, mintha csak két éjszakai égbolt lenne.

Észre sem vettem, hogy közben a többiek is odaértek hozzám, annyira lenyűgözött a látvány, ami nem tárult a szemem elé minden nap.

- Még sosem láttam a tengert... - suttogta egy kis idő után Vadfagy.

- Én sem – mondta halkan Tundra.

Alig akartam megszólalni, miközben a rengeteg csillagot és az óriási, széles eget tanulmányoztam. Én egyszer láttam, még, mikor a Nyugati Királyság tagja voltam, de akkor nem tartottam olyan csodálatosnak, mint most, mikor úgy éreztem, minden lassan kezd széthullani a világban. Le sem voltam képes venni róla a szemem.

- Ez volt a hegyek mögött? – csodálkozott mellettem Ezüstárny tágra nyílt szemmel. Mikor először jöttünk ide a Ködfalkából, én sem erre gondoltam.

Egy ideig egyikünk sem szólalt meg, csak néztük a csillagokat, ahogyan a tengerben úsztak, és hallgattuk a csendes, lágy zúgást, ami a víz felől érkezett hozzánk. A csillagok fénye hol elhalványult, hol pedig erősödött, akárcsak, ha lágyan lélegeznének: úgy tűnt, mintha mozognának, de mégsem.

- Mi lehet a tenger után? - hallottam magam mellett Vadfagy halk kérdését.

- Nem tudom - feleltem őszintén - Talán semmi.

- Olyan létezik? - nézett ránk megdöbbenve Anuke, zöld szemei kerekre tágultak.

- A mi világunk sem tarthat örökké - válaszolta neki Ezüstárny elmélyülten. Úgy tűnt, mintha teljesen elveszett volna a gondolataiban, és mikor beszélt, akkor sem szakadt ki ebből a különös, furcsa érzésből. Ehhez hasonlót csak akkor láttam,  mikor véletlenül rossz időben látogattam meg anyámat a Léleksziklánál. Olyankor lila szemei ködbe vesztek, és tudtam, a sámán nem a mi  földünkön jár.

- De... - tartott ki Anuke. - De, akkor mi van a világ végén? Ezt nem értem.

Én magam sem értettem. Elmerengeni a világunk rejtelmeiben olyan volt, mintha csak Dhimériára gondolnék. Olyan távolinak és tőlem idegennek tűnt, hogy általában nem is gondolkoztam ilyeneken, egyszerűen csak elfogadtam. Tudtam a létezéséről, de igazából sosem voltam benne biztos, miként.

- Mi fog történni most? – kérdeztem, szinte suttogva, megtörve saját gondolataimat. – Hazamegyünk? Vissza a Ködfalkába?

- Szerinted? – kérdezett vissza szúrósan Éjszőrme. – Nincs más választásunk... - tette hozzá halkabban. Nem voltam benne biztos, de mintha megbánás szűrődött volna ki a hangjából. Ettől azon kezdtem el gondolkozni, vajon ő is pontosan ugyanúgy ki akarja-e deríteni a Vízfalka sorsát, mint én.

- De a Vízfalka veszélyben van! – tört ki belőlem, miközben meglóbáltam a farkam. Fájt, hogy nem segíthettem rajtuk, pedig nagyon akartam. – Valakinek el kell mennie hozzájuk!

Anuke, aki most csendben figyelte a tengert, hirtelen megszólalt.

- Én szívesen megtenném – mondta őszintén. – Meg szeretném tudni, mi történt velük.

- Ez nem a mi döntésünk – felelte csendesen Tundra. Hangjában szomorú lemondás vegyült. – Még ha akarnánk sem tudnánk menni.

Kétségbeesetten néztem körbe, hálásan Anuke-ra nézve. Úgy éreztem, nem vagyok képes ilyen könnyen feladni. Ha legalább már én mehetettem, tudni akartam, hogy kik igen.

- Kezd hűvös lenni – mondtam, miközben borzongást színleltem. – Egy kicsit tovább maradok, és megfagy a bundám.

- Visszamész a barlangba? – nézett rám oldalról csodálkozva Ezüstárny.

- Biztos vannak más járatok is, ahol nincs senki – igyekeztem ártatlanul hangzani, de mikor sietősen megfordultam, hogy leugorjak, rá a sziklákra, rájöttem, az túl feltűnő volt.

- Érdekesen hangzik – felelte az ezüstös hím, kinyújtva szárnyait, miközben fogaival megigazította egyik fehér, kilógó tollát. – Szívesen felfedezném őket én is.

Végül is, miért ne? – jutott az eszembe. Egyedül nem érezném olyan jól magam, és eszembe sem volt visszautasítani Ezüstárny társaságát. Kíváncsiságtól vezérelve a bátyámra, Tundrára és Vadfagyra néztem, de a két fekete farkas egymás mellett ülve nézték a tengert, míg Vadfagy a földön összegömbölyödve pihent, Aloe pedig a nyakában melegedett. Úgy döntöttem, inkább nem zavarom őket.

- Akkor menjünk – mondtam fellobbanó lelkesedéssel. Izgatottan egyik kőre lépve siettem vissza a völgybe, míg Ezüstárny szorosan a nyomomban volt.

Már éppen félúton jártunk, mikor egy nyughatatlan hang szólt utánunk.

- Ugye nem akartok itt hagyni? – kiáltotta Anuke az emelkedő tetején állva. – Én is látni szeretném azokat a barlangokat!

Választ nem várva, a mozgékony farkas gyorsan leszaladt kőhalmazon, és megállt előttünk. Mi is felzárkózunk hozzá, és vidám pillantásokat cseréltünk.

- Hol kezdjük? – kérdezte a rozsdaszínű hím, felemelve sötétbarna mancsát. Zöld szemei izgatott játékossággal csillogtak az éjszaka ezüstfényes félhomályában.

- Talán ott, annál a résnél – felelte Ezüstárny jóval nyugodtabban, orrával egy kerek nyílás felé bökve. – Közel van a völgyhöz, így hamar kiérünk, ha Fagyott Eső hív minket, mikor végez.

És elsőként találkozhatunk azokkal, akik elmennek megkeresni a Vízfalkát! – gondoltam izgatottan.

Előreengedtem Anuke-ot, aki odaszaladt a nyíláshoz, de nem ment be egyedül. Fent, a hegy tetején Éjszőrme felénk fordult, ő és Tundra a távolból nem tűntek másnak, mint két fekete sziluettnek a csillagos égbolt előtt. Egyértelműen hallották, hová megyünk, de ők egymással voltak inkább elfoglalva. Halkan beszélgettek egymással, szavaikat nem hallhattam.

- Elmegyünk egy kicsit, körülnézni az alagutak között – elég hangosan szóltam neki, hogy a bátyám hallhassa. Biztosra szerettem volna menni, egyszerűen nem tűnt helyesnek csak úgy szó nélkül elhagyni őket. A lelkem mélyén arra vágytam, bárcsak mind a hárman jönnének velünk: de nem kényszeríthettem őket, és meg tudtam érteni, hogy a két farkas inkább most együtt szeretne lenni. És természetesen Vadfagyot sem szerettem volna felébreszteni, akinek mennydörgésszerű horkolása elárulta, milyen mélyen is alszik.

A sötét farkas narancssárga szeme tűzként lobogott az éjszakában, de gúnyosan elmosolyodott.

- Jellemző... - forgatta meg a szemét. – Sosem tudnak elég bajba keveredni – mondta halkabban Tundrának, hogy ne halljuk, de persze szavai tökéletesen kivehetőek voltak. A fekete nőstény csak lágyan sötétszürke állához nyomta a fejét. – Ha majd egy szörnyeteg egyben felfal titeket odalenn, ne engem hibáztassatok, hogy nem voltatok eléggé figyelmeztetve.

Mikor a kis termetű nőstény rájött, még figyeljük őket, gyorsan magához térve felénk nézett, miközben halkan válaszolt.

- Ne is törődjetek vele – szólalt meg, legyintve apró mancsával. – Magától nem merészkedne le a sötétbe, azért mond ilyeneket.

- Ez nem igaz! – nézett rá Éjszőrme, miközben sértődötten elfordult.

- Visszajövünk, mikor az alfák végeznek – mondta nekik Ezüstárny fejcsóválva, de ekkor már mindkét farkas elfordult tőlünk, mert Tundra játékosan csipkedni kezdte a bátyámat, aki csak mormogott neki valamit, amit nem értettem.

Nem voltam biztos benne, hogy ezt látni akartam, ezért a sötéten ásító alagút bejárata felé néztem. Ezüstárnnyal csatlakoztunk Anuke-hoz, aki már ott várt ránk, izgatottsága rendületlen volt.

- Mehetek elsőnek? – kérdezte, farkát egyre jobban csóválva.

- De legyél óvatos! – figyelmeztettem zöld szemébe nézve. – Nem tudjuk, mi van előttünk.

Amint ezt kimondtam, Anuke már meg is fordult, és egy pillanat alatt eltűnt a feketeségben. Aggódva a csend miatt, utána siettem, de mikor átpréselődtem a szűk nyíláson, először teljes fénytelenség fogadott. Egy idő után megszoktam, így hamar észrevettem Anuke-ot, aki az egyre jobban kiszélesedő járatban üldögélt, ide-oda nézelődve.

- Minden rendben van? – kérdezte Ezüstárny, majd ő is megjelent mellettünk.

- Természetesen! – mondtam neki, helyet adva neki.

Hangom egy darabig visszhangzott a göcsörtös, hűvös kőfalak között. A levegőbe szagolva, hirtelen víz és pára illatát éreztem, amitől szomjasan nyeltem egyet. Ekkor jutott csak eszembe, egész nap alig ittam valamit. Ha eléggé füleltem, jól hallhattam, a sziklákról a távolban vízcseppek potyognak le, megzavarva a föld alatti kővilág szinte halotti csendjét.

- Érzitek a vízszagot? – kérdeztem a fényes lomb zöld, és a tiszta ég kék szempárokba nézve. – Honnan jöhet? – csodálkoztam.

- Szerintem derítsük ki! – állt a sor elejére Ezüstárny, úgy tűnt boldog volt, hogy egy kicsit elfelejtheti előbbi aggodalmait.

Olyan jó volt egy időre nem visszaemlékezni arra, ami a Falkák Tanácsában történt, hogy kezdtem lassan újra kölyökként érezni magam. Jó volt látni, hogy a többi farkas is így gondolja.

Kíváncsiságtól vezérelt mancsokkal követtük a szárnyas, ezüst bundájú farkast. Úgy tűnt, a járat olyan hosszú és kanyargós volt, hogy kezdtük azt hinni, sosem ér véget. Ide-oda tekergett az alagút, mintha csak egy hatalmas kígyó hozta volna létre. A sziklás, éles kövekből álló falak viszont egyre szélesebbek lettek, majd nem sokkal előttem, Ezüstárny megállt, és orrával szimatolva nézett fel a mennyezetre, füleit óvatosan lelapítva.

- Mi történt? – kérdeztem, de ekkor én is felnéztem a mennyezetre, ahol apró, csillogó drágakövek ragyogtak halványan.

Szinte az összes színben láthattam őket, ahogyan a járat végéből jövő fény lágyan rájuk világít. Nem csak a mennyezetet borították el, hanem a sziklafalon is ott ragyogtak, de ott jóval erőtlenebbül.

Anuke, aki eddig a színpompás kristályokat nézte, most előre tekintett zöld, fürkészően kíváncsi szemeivel. Mikor megszólalt, hangjában izgatottság és megnyugvás vegyült, majd bolyhos, sötétbarna farkát örömében megcsóválta.

- Nézzétek! Vége a járatnak!

Igaza volt: Ezüstárny elől nem sokkal halvány, fehér fény áradt be, ez miatt ragyogtak olyan erősen a sziklákba ékelődött apró kristályok. A víz szaga pedig erősödött, és ha egy kicsit hallgatóztam, rohanó víz zubogását hallottam.

Vezérelve a hangok által, követtük a fényt, és egy hatalmas, tágas, szabálytalan alakú barlangban találtuk magunkat. Majdnem olyan nagy volt, mint az, ahol a Falkák Tanácsát tartották meg, de ez teljesen az elhagyatottságról árulkodott. Az a kevés farkasszag, amit éreztünk, halvány volt és színtelen.

De a tekintetünket legjobban a hatalmas vízesés fogta meg, ami a magasból zúdult alá, és a tó, amibe a morajló hullámok lassan elvegyültek. A víz szaga itt nagyon erős volt, és apró cseppek borították az összes kavicsot, valamint a magas, talajból rendezetlenül kiálló sziklákat is. A rés, ahonnan a zuhogó víz érkezett a szabad égre nézett, onnan áramlott be hozzánk az ezüstös csillagfény, amitől a barlangot olyan jól és tisztán láthattuk.

Lassan megszoktam a hullámok visszhangját, ami végigzúgta a nyirkos, hűvös kőfalakat, de mielőtt bármit is mondhattam volna, Anuke szélsebes, kitörő futással száguldott el mellőlünk. Körberohanta az egész barlangot, és felugrott az összes kőre és sziklára, ami elég nagy volt ahhoz, hogy elférjen rajta.

- Várj csak! – kiáltottam hirtelen jött vidámsággal.

A fiatal hím nyomába szegődtem, és gyors ugrásokkal futottam utána. A hátam mögött Ezüstárny loholt, aki szárnyait használva néha-néha aprókat szökkent a levegőbe. Anuke-ot a barlang egy hatalmas kövekkel borított sarkában értem utol. Egy nagy szikla takarásában rejtőzött, de mikor meglátott, vidáman felvonyított, és elhagyta menedékét. Játékos hévvel követtem őt, és már éppen készültem szelíden ráugrani, hogy megállítsam, mikor zajos csobbanással egy kődarab zuhant le a tó vizébe a magasból. Hangja sokáig visszhangzott a barlangban, így nem felejtettük el egy ideig.

Ezüstárny és Anuke közelebb ment a tóhoz, én pedig csodálkozva követtem őket. Nem éreztem sót, mikor a levegőbe szagoltam, de ettől még elgondolkoztam, a vízesésből jövő hullámok nem hordoznak-e tengervizet. Nagyon jól tudtam, az nem iható, és óvatosságra akartam inteni a két hímet, de Anuke máris lekuporodott, hogy igyon.

Odasiettem hozzá, de mikor ő felnézett rám, arca zavartalanságot tükrözött.

- Nem éreztél sót? – kérdeztem tőle, miközben a tiszta, hűvös tó fölé hajoltam, és benne a saját, aranybarna arcomat figyeltem, ami alatt halványan apró, fényes kavicsok képét ringatta a hullámzó víz.

- Egyáltalán nem – rázta meg sötét rozsdabarna fejét Anuke.

- Az azt jelenti, ez a víz valahonnan máshonnan érkezett – gondolkozott el Ezüstárny, a mennyezeten lévő nyílást figyelve, amiből a vízesés zuhogott. – Talán egy folyó kanyarog végig a sziklák között, behálózva a Kietlen Hegyeket és annak barlangjait.

- Ez lehetséges – néztem rá, helyeselve a szavait.

Végül hagytam, hogy szomjúságom által vezérelve én is nagyokat kortyoljak a vízből, aminek hidegsége most igazán jól esett.

Egy kis idő után mindhárman a tó partján feküdtünk, hallgatva a hullámok ütemes, zúduló hangját, amit idővel már nem bántam.

- Kár, hogy a többiek nincsenek itt – szólalt meg Anuke bánatosan az éles, egymásba érő sziklákat és a hatalmas, tiszta vízesést figyelve. – Örülnének, ha látnák ezt a helyet. Vadfagy különösen szeretné.

- Ha visszamegyünk, elmeséljük nekik – nyugtatta meg Ezüstárny, miközben fehér-szürke fejét egy hatalmas kőre támasztotta.

Én kényelmesen elfeküdtem az ezüstös hím mellett, és erősen küzdöttem, hogy ne fogjon el az álom. De mikor mellső mancsaimat keresztbe téve felnéztem egy pillanatra, ki a szabad, csillagos égre néző résen, hirtelen, meghallottam valamit.

- Hófúvás! Jó híreket hoztál?

Ez a mély hang csak nem olyan rég dörögte be a Falkák Tanácsa barlangját, és most, alig vettem levegőt a felismeréstől. Feketeszem volt az, aggódó mormogása tompán szűrődött át hozzánk, a kőfalakon keresztül.

Ezüstárny és Anuke is észrevette, mert mindketten füleiket forgatva pattantak fel, és néztek a hang irányába. Egy pillanatra megfordult a fejemben: mi történik, ha Feketeszem megtudta, hogy éppen abban a barlangban időzünk, ami pont az övé mellett van? De aggodalmam szertefoszlott, mikor megnyugodva végiggondoltam, nem hozzánk beszél, és valószínűleg fogalma sincs a jelenlétünkről.

- Ez azt jelenti, csak egy kőfal választ el a többi falka alfájától, és még csak nem is tudtunk róla? – Anuke volt az első, aki fojtott, lehalkított hangon megszólalt.

Négy lábra ugorva a falhoz siettem, de igyekeztem olyan halk lenni, amilyen csak tudtam. Fülemet hegyezve ültem csendben, hátha meghallok még valamit, de ekkor Anuke és Ezüstárny is mellettem termett.

- Ha csendben maradunk, és jól fülelünk, majdnem hallunk mindent – szólaltam meg halkan, az izgatott Anuke-ra nézve.

Ő csak bólintott, és széles, sötét füleit serényen ide-oda mozgatta, a legkisebb motoszkálás jelét keresve. De Ezüstárny ott maradt, ahol volt, fehér mancsát tétován felemelte, mintha nem tudná eldönteni, ő is követni akarja-e a déli félhold farkas példáját, vagy nem.

- Ez nem helyes – mondta rosszallóan megcsóválva a fejét, de ő is leplezetlenül fülelt. – Nem hallgathatjuk le a saját alfahímünket!

- De nem is mehetünk el, mintha semmi sem történt volna – feleltem sziszegve. – Ez fontos lehet! – néztem rá könyörögve, miközben a szívemben éreztem a szavaimat. – Nem is akarod hallani, miről beszélnek?

- Ha nem mondunk semmit, nem kerülünk bajba – nyugtatta meg a szürke farkast Anuke, orrával barátságosan megbökve.

- Nem erről van szó... - mondta, de szavai félúton elvesztek. Lenézett a földre, miközben farkával kellemetlenül csapkodott.

Éreztem nagyon jól, hogy mire gondol. Én bennem is ott volt a kétkedés, igaz, nem hagytam, hogy a többiek lássák. Nem volt helyes. Egy igazi delta sosem kémkedik a vezére után! De valamiért, nem voltam képes elmozdulni a helyemről, mint ahogy sem Anuke, sem pedig Ezüstárny. Mancsaim remegni kezdtek, és szívem fájdalmasan összeugrott, mint mindig, mikor olyan dolgot teszek, amit tilos.

- Nézzétek! – kiáltott fel hirtelen Anuke.

Mielőtt még csendre intve lepisszeghettük volna Ezüstárnnyal, ösztönösen odanéztünk, ahova orrával mutatott. Mikor közelebbről is megfigyeltük, azonnal rájöttünk mi az: egy kicsi rés, elég tágas ahhoz, hogy átnézzünk rajta, anélkül, hogy a vezérek a másik barlangban látnának minket.

Lassan közelebb húztam hozzá a fejem, óvatosan belesve a nyíláson. Mellettem Anuke ugyanígy tett, és éreztem Ezüstárny meleg leheletét a bundámon, ahogyan átnézett a vállam fölött.

A hatalmas barlangot most szokatlan szögből láthattuk: a Jégfalka sziklája mögött voltunk, a magas kő éppen, hogy nem takart ki mindent. Velünk szemben ültek a földön a vezérek, kicsiny, szerény kört alkotva. Jól megfigyelhettem Fagyott Eső sápadt, szürke bundáját, ahogyan Csillagugróra néz, aki mellette kuporog, és olyasmit mond neki, amit nem hallhattam. Sajnálom, Fagyott Eső – gondoltam, ösztönösen levéve szememet az alfahímről. A Földfalka alfapárja Szürkeszőr oldalán ült, és úgy tűnt, kényelmetlenül feszengenek a náluk jóval idősebb alfák közelében. Sápadttűz megértő pillantást küldött feléjük: furcsa volt látni a halvány érzelmek jelét színtelen szemeiben. Feketeszem Sziromléptű mögött volt, a kicsi, világosbarna nőstény alig ért fel a válláig, így jól kivehettem hatalmas, fehér termetét, és hosszú, széles arcát, amit most az újonnan érkező farkas felé fordított.

A vezérekkel szemben egy vakítóan világos, vastag bundájú hím állt, hosszú, ruganyos teste és hideg illata azonnal elárulta, jégfarkas volt, mint Feketeszem. Fehér szőrét fekete foltok és apró pettyek borították, mintha sötét korommal szórták volna le: arcára nézve pedig hűvös, zöld szemekkel találkoztam. Őt szólította meg Feketeszem, mikor először meghallottam a hangját, és ebből már rá is jöttem, Hófúvás lehet a neve. A gyógynövények jellegzetes szaga áradt belőle, amiből számomra egyértelmű volt, ő a Jégfalka egyik gyógyítója.

- Attól tartok, sajnos nem, vezérem – felelte a gyógyító csendesen. Végig Feketeszem sötét tekintetébe nézett, de az csak szótlan maradt, az alfahím arra várt, hogy folytassa. – Most jöttem vissza a sebesültektől. A többi gyógyító és én keményen dolgozunk, de a sérülések még mágiát használva is lassan gyógyulnak. A farkasok nagyobb része még mindig nem épült fel a harcból, és több napra lenne szükségük, mire újra képesek lennének hosszabb utat megtenni.

Talán ő lehet a főgyógyító – jutott hirtelen az eszembe, azon csodálkozva, miért nem jöttem erre rá előbb. Nem emlékeztem rá a Falkák Tanácsából, de biztos voltam benne, hogy ő is helyet foglalt a Jégfalka szikláján.

Megütközött csend fogadta szavait ezután. Csillagugró rövid szőrét halványan felborzolta, de tudtam, a fekete farkas nem a gyógyítóra volt dühös.

- Akkor, mit fogunk tenni? – kérdezte halkan Erősmaró, általában barátságos hangjában most enyhe pánik vegyült. – Kik fognak elmenni az útra, hogy megtalálják a Vízfalkát, ha nincs senki, akit el tudnánk küldeni?

- Semmi okod nincs az aggodalomra – fordult Erősmaró felé Fagyott Eső. Az idős hím bölcs, kék szemeivel a jóval fiatalabb hímre tekintett, miközben folytatta. – Rengeteg más farkas van a többi falkából is, akik részt vehetnének a keresésben.

Erősmaró kissé megnyugodva magához tért, szürke farkát maga köré csavarta. Úgy tűnt, egyet értett a Ködfalka vezérével, de Feketeszem nem tűnt ilyen beleegyezőnek. A fehér hím megrántotta a fülét Fagyott Eső szavaira, mintha hallani sem akarna arról, hogy ne jégfarkasok induljanak az útra.

- Azok a farkasok sincsenek elég jól, akik legutóbb elindultak a Vízfalka területére, hogy híreket hozzanak? – Feketeszem nem veszítette el a nyugalmát, és tudtam, mindent meg fog tenni, hogy fényt derítsen az eltűnt falka rejtélyére.

Hófúvás megrázta a fejét.

- Mikor visszatértek, sebeik felnyíltak az út miatt, és félek, nem lennének képesek megtenni még egyszer ugyanezt az utat – számolt be a főgyógyító. – Egészséges, jó erőben lévő farkasokra van szükségünk, ha azt akarjuk, hogy visszatérjenek. – itt a hím egy éles pillantást vetett az alfára, mintha egy régebbi eseményre emlékeztette volna.

A Jégfalka vezére Hófúvás szavaitól egyre feszültebbnek tűnt. Valószínűleg sosem mutatná meg ennyire idegességét a falkája előtt, de a vezérek körében teljesen máshogy viselkedett. A gyógyítóhoz fordult, és tiszteletteljesen megszólította.

- Van bármi más, amit jelentened kell?

- Nincsen, vezérem – felelte Hófúvás, indulásra készen.

- Akkor térj vissza a többi gyógyítóhoz és a sebesültekhez – jött a parancs a hatalmas, fehér bundájú hímtől. – Köszönjük a beszámolásodat.

- Bármikor, Feketeszem – bólintott udvariasan a főgyógyító, majd megfordult, és a kijárat felé indult, erőteljes, rugalmas lépteivel.

Mikor a gyógyító farkának fekete hegye is eltűnt már, csak akkor szólalt meg újra a Ködfalka vezére.

- Az nem elég, ha elmennek a Vízfalka területére, és visszajönnek – mondta nyugodtan Fagyott Eső, szavaiban tapasztalat csendült. – Ha bármi veszéllyel találkoznak útjuk során, nekik kell vele szembenézniük.

- Ez így van – bólintott váratlanul Szürkeszőr. A nőstény eddig szótlanul figyelte a többi alfát, de most világos szemeit végighordozta a barlangon, fülét körbefordította. – Képzett, mágiát jól ismerő és használó harcosokra van szükségünk, akikre számíthatunk.

Egy pillanatig csend uralkodott a barlangon. Egyedül a mi lélegzetvételünket hallottam, és a szívem egyre jobban gyorsuló dobogását. De ekkor egy erős, valahol mégis bizonytalan hang szólalt meg. Csillagugrótól jött, a magas, fekete farkas vékony fenyőfaként emelkedett a többi vezér fölé, ahogyan beszélt.

- Azt hiszem... - kezdte, miközben hosszú, fekete-fehér mintás fejét felemelte, bár tudtam, nem láthatja a többi farkast. – Nem veszítettük el az összes reményünket, amink maradt.

- Hogy érted ezt, Csillagugró? – hallatszott a csodálkozó kérdés Sápadttűztől, de úgy éreztem, bárki feltehette volna a fiatal, halvány bundájú vezér helyett.

- Más harcosokat kell küldenünk – tért azonnal a lényegre a sötét hím. – Olyanokat, akik nem a Jégfalkából származnak, és megvan a tapasztalatuk, hogyan tegyenek meg hosszabb utakat, távol a saját falkájuktól.

Meglepődésemben majdnem hátrébb léptem, de ezt nem tehettem meg, hiszen akkor Ezüstárnyba ütköztem volna. Mire gondol valójában Csillagugró? – cikázott a kérdés a fejemben. Egyértelműen nem volt meg neki a hatalma, hogy ő maga küldjön az utazásra más, Árnyékfalkán kívüli farkasokat, és tudtam, nem is ez járhat a gondolataiban. Arra vártam, hogy ezt hosszasabban is kifejtse, de az alfahím nem tette, és csöndbe zuhanva hallgatott el.

- Talán ez az egyetlen lehetőség – szólalt meg egy kis idő után Fagyott Eső. – Ha bölcsen választjuk ki a farkasokat, talán majd ők segíthetnek nekünk felkutatni a Vízfalkát.

- És ezt hogyan oldjuk meg? – jött az egyértelmű kérdés Sziromléptű felől. A halványbarna nőstény négy lábra állva felemelkedett, de így is aprónak tűnt a többi farkashoz képest. – Már nem hozhatunk át ide farkasokat a többi falka területéről. Az átjárók hamarosan bezárulnak, és nincs több idő visszatérni a harcosokért. A Vízfalka talán most is veszélyben van, a csapatnak pedig olyan hamar kell indulnia, ahogyan csak lehet.

Szavait egyetértő mormogások követték, amik elvesztek a barlang tágas terében, így nem hallhattuk őket.

- Ez így igaz – értett egyet Csillagugró is a fiatal nősténnyel. – Akárkiket is küldjünk el, nekik azokból kell kikerülniük, akik most itt vannak.

- Ki szeretné a saját farkasát elküldeni az útra? – Feketeszem nyugodt kérdése újra némaságot teremtett. Valamiért most kimerültnek tűnt, és sötét tekintete elővigyázatosan siklott végig a vezéreken, míg farka hegye megrezzent egy rövid pillanat erejéig. Furcsa volt látnom tőle egy olyan mozzanatot, ami bármit is elárult az érzéseiről, mikor már ennyire megszoktam közömbös, távolságtartó viselkedését.

Hosszú pillanatokig senki sem mondott semmit, és én egyre izgatottabban figyeltem őket, várva, mikor szólal meg az egyikük. De a legtöbb farkas csendben ült, egyedül Erősmaró kezdett el nyugtalanul fészkelődni a helyén, de azonnal abba is hagyta, mikor Sziromléptű óvatosan megérintette szürke nyakszőrét az orrával.

- Talán a Ködfalka el tudja küldeni néhány harcosát az útra – hallottam Fagyott Eső egyre inkább határozottabbá váló hangját. – Még évekkel ezelőtt, a Vízfalka segített nekünk, mikor a területünkön éhség pusztított. Nem felejthetjük el, amit velünk tettek, és vannak farkasaim, akik már jártak a falkájuk határain túl. Tudni szeretném, mi történt Kavicsörvénnyel, és párjával, Hullámvágtával.

Szavait hallva a farkasok többsége helyeslően fejet hajtott az idősebb alfahímnek.

- Mindannyian tudni akarjuk a Vízfalka sorsát – felelte Feketeszem nyugodtan. – De kikre gondolsz? A Hold Királyait szeretnéd elküldeni erre az útra? – puhatolózott a fehér alfahím.

Ekkor szinte úgy éreztem, nem fogok levegőt kapni, annyira hatalmába kerített a döbbenet. Mintha hirtelen támadás ért volna, de a két érzés egyedül csak a felkészületlenség miatt hasonlított annyira egymásra: fájdalom nem járt vele. De még nem voltam benne teljesen biztos, Fagyott Eső is ránk gondolt volna. Valószínűnek tűnt, hogy nálunk jóval idősebb farkasok vesznek részt a kutatásban, olyanok, akik sokkal tapasztaltabbak az ismeretlen tájak felderítésében.

- Pontosan – bólintott Fagyott Eső behunyt szemmel, megdöntve szürke fejét. Ezzel minden kétségemet kizárta.

Izgatottságtól remegve és tettvággyal készen fordultam volna meg, hogy Anuke-ra és Ezüstárnyra nézzek, akik pontosan olyan csendbe zuhantak, mint én, de abban pillanatban Szürkeszőr hangja újra vissza terelte a figyelmemet a barlangra.

- Az nem lehet! – tiltakozott a nőstény, fehér farkán és sörényén égnek állt a szőr az idegességtől. Hangját felemelve nézett dühösen a nála jóval idősebb hím szemébe. – Hiszen még csak kölykök! Képtelenek lennének eljutni a Vízfalkáig és vissza! Olyan szégyent hoznának a Falkák Tanácsára, ami sosem mosnánk le magunkról!

- A szégyen az egyetlen dolog, ami miatt aggódsz? – sziszegte szemfogát megvillantva Erősmaró. A fiatal alfahím hirtelen felszólalása meglepett, és nem csak azért, mert nem állt a szürke nőstény mellé, hanem azért is, mert békességét szinte elveszítve hadart, ami tőle szokatlan volt. – Mikor a Halálfalka a nyakunkon van, és az egyik falka éppen most vált le tőlünk, a másik pedig minden jel nélkül eltűnt?

Feketeszem megrázta a fejét, amivel csendre intette a szürke hímet. Erősmaró visszaült a helyére, és lenézett a talajra, szemmel láthatóan próbálva visszanyerni régi nyugalmát. Valóban minden alfa olyan kétségbeesett, mint Erősmaró, csak nem mutatják ki? – merült fel bennem riadtan. Vajon ugyanúgy félnek mint az összes többi farkas, aki a falkájukban van? – ezt a gondolatot viszont gyorsan elkergettem a fejemből. A vezérek feladata az, hogy bátorítsák a falkájuk tagjait, nem pánikolhatnak előttük.

- Fagyott Eső, miért gondolod, hogy a Hold Királyai képes lenne megtenni az utat a többi másik farkasod helyett? – kérdezte Sápadttűz közömbösen, farkát hosszú, sötétszürke mellső lábai köré kanyarítva.

Meglepett, hogy a többi falkavezér ennyire ismer minket. Alig tudtam elhinni, hogy hallottak a történetünkről, hiszen mi nem találkoztunk mindegyikükkel, és az a gyanúm támadt, hogy talán Fagyott Eső mesélt nekik rólunk.

- Igaz, lehet, hogy fiatalok – kezdte nyugodtan a Ködfalka vezére, beismerően Szürkeszőr felé fordulva – De az nem bizonyítja az alkalmatlanságukat. A Vízfalka nincs olyan távolra innen, egyedül a Rejtelmes Síkságon kell átkelniük. Tettek már meg ennél hosszabb utat is, és akkor több holdon át voltak távol a falkájuktól. Most az egyetlen feladatuk az lenne, hogy menjenek el a falka területére, derítsék ki, mi történt, és jöjjenek vissza. Semmi más.

- Biztos vagyok benne, hogy képesek lennének teljesíteni – szólalt meg Csillagugró. – Az úthoz bátorság és kitartás kell, de én tudom, hogy mindez megvan bennük.

- Fagyott Eső – szólította meg Feketeszem komolyan az alfahímet, miután Csillagugró befejezte. – Ők nem az én farkasaim. Nincs hatalmam fölöttük. De a döntésedet a Falkák Tanácsa összes vezetőjének jóvá kell hagynia. Mi az Árnyékfalka véleménye? – nézett itt hideg kíváncsisággal a két különböző nézőpontú vezérre.

- Nincs kifogásom ellene – mondta egy kis csend után Csillagugró. – Pont annyira képesek az útra, mint bármelyik más farkas, és ahogyan azt Fagyott Eső is említette, van már tapasztalatuk a küldetésekben.

Feketeszem most Szürkeszőrre emelte a tekintetét, és a nőstény felé fordult. A szürke-fehér mintás farkas halkan valamit Csillagugró tépett fülébe súgott, amit nem hallhattam, majd erre a fekete szárnyas hím csak bólintott.

- A véleményem ugyanaz, mint Csillagugróé – vágta rá Szürkeszőr. Valamiért mégis úgy éreztem, valójában egyáltalán nem azt gondolja, mint a párja, de el akarta kerülni a további nézeteltéréseket, ezért gyorsan változtatott álláspontján.

- És mit gondol a Földfalka? – nézett a fiatal alfapárra a hatalmas, fehér hím. Úgy tűnt, nem lepődött meg Szürkeszőr szavain, egyszerűen csak elfogadta őket.

A szürke hím és a halványbarna nőstény gyors pillantásokat váltott, de köztük nem volt nézeteltérés.

- Beleegyezünk – felelte szilárdan Sziromléptű. Mivel nem mondott ezen kívül semmit, Feketeszem a Holdfalka egyedüli vezérét szólította meg.

- Sápadttűz?

- Egyedül apró történetek jutottak el a Kelő-Hold hegyeibe a Ködfalka harcosairól, - nézett fel sápadt szemeivel a világos hím. – de hiszek nekik. Ha valóban ez az, amit Fagyott Eső szeretne, akkor én nem állok akarata útjába.

Végül Feketeszem szólalt fel, négy lábra állva.

- Akkor ez azt jelenti, a Falkák Tanácsa végleges elhatározásra jutott, miszerint a Hold Királyai induljon felkeresni a Vízfalkát. A döntést most azonnal fogom bejelenteni, az összes jelenlévő falka előtt.

A döntés már nem fog változni, ezt jól tudtam. A világ most nem forgott velem, és mikor végre csend lett, levettem a tekintetem az alfákról, és elfordultam a nyílástól.

Mögöttem Anuke még mindig izgatottan emelgette egyik, majd másik sötétbarna mancsát, zöld szemei élénken ragyogtak. Ezüstárny jóval nyugodtabb volt, ő egyenesen négy lábra állt, határozott kék szemei és mozdíthatatlan, szilárd testtartása eltökéltséget tükrözött. Azt kívántam, bárcsak én is olyan magabiztos tudtam volna lenni, mint ő. De az én lelkem tele volt várakozással, aminek minél hamarabb véget akartam vetni. Már alig vártam, hogy az alfahímek kimondják a nevünket, és elindulhatunk az új küldetésünkön, a Vízfalka nyomába szegődve.