Első fejezet: A tavasz fénye

Az erdő mintha újjászületett volna: a puha, világoszöld levelek között fehér és lila, édes illatú virágok nyíltak, körülöttük bogarak zengtek, mint akik a tavasz visszatértét ünneplik. Hosszú ideje először ébredtem madárdalra, és hallgattam vidám, kedves hangjukat. Imádtam a mindig újat hozó, kellemes tavaszt, az érzést, mikor a holdak óta fojtogató jég elolvad, és az erdő illata friss, élettel teli.

A Kristálypatak felé vettem az irányt, és mivel nemrég keltem fel, száraz szomjúságot éreztem a torkomban. A Nap fénye melegen sütött aranybarna bundámra, úgy nézett ki, mintha lángolna. Az ég világoskéken, felhőtlenül bukkant elő a nemrég kinőtt lombú fák ágai közül. A reggeli levegő hűvösen fúrt a bundámba, de a tél fagyasztó hidege után kellemesnek éreztem. Lehajoltam, és nagyokat kortyolgattam a friss, és egy kicsit még jeges ízű patakvízből, majd éreztem, hogy egy kedvesen ismerős, fekete bunda ér az oldalamhoz.

Megfordultam, és megláttam Tundrát, aki az egyik legközelebbi barátom volt az egész Ködfalkában. Éjsötét szőre most már nem volt olyan dús, mint egy holddal ezelőtt, de néhány foltban még meg lehetett rajta látni vastag téli bundáját. Én már a sajátomat elhullajtottam, de tudtam, ez mindig hosszabb ideig tartott a vastagabb szőrű farkasoknál. Egy kicsit meglepetten néztem rá, mert mikor én felébredtem, nem volt nyoma a delták barlangjában. Eszembe jutott, mennyire szeret korán kelni, ezért inkább nem kérdeztem meg.

- Jó reggelt! – köszöntem jókedvűen. Nyelvemmel letisztogattam a bundámat, miközben valahol az erdőben egy fácán rikoltása hallatszott.

- Neked is – felelte, ragyogó sárga szemeit boldogan lehunyva, majd hozzám hasonlóan ő is hátravetette a fejét, és pici, rózsaszín nyelvével lesimította a szőrt a hátán és a válla körül.

Mikor végeztem leültem mellé, és a fákra néztem, ahogy a reggeli, halvány sugarakban fehér és zöld színekben pompáznak. Az enyhe szélben a vékony ágak fel-le billegtették a napfényt.

- Az erdő ma olyan gyönyörű – szólaltam meg, belélegezve az levegő színes, tarka illatát.

- Igen, valóban szép az idő – nézett körül elgondolkozva Tundra, mintha nem is mellettem állna, hanem tőlem valahol nagyon-nagyon távol lenne. Valahogy éreztem, mi ennek az oka.

A jó idő persze nemcsak minket csalogatott ki. Még a legkeményebb szívű farkasok is örültek a tél elmúlásának, természetesen Éjszőrme is köztük volt. A fekete-szürke hím tanítványával az oldalán ügetett hozzánk a fák felől, könnyedén, ahogyan azt már megszokhattam tőle. Tanítványa, Füstvihar közel sem tűnt ilyen magabiztosnak, a fiatal gamma behúzott farokkal haladt felénk, aranysárga szemeit lesütötte, kerülve a szemkontaktust. Vajon mi okozhatja a letörtségét? – tűnődtem el, őt nézve.

- Csodás időnk van! – mondtam nekik lelkesen, hátha sikerül jobb kedve derítenem a sötét-füstösszürke hímet. Éjszőrme nem köszönve könnyedén leült a patak túloldalára, de láttam, hogy valami nincs rendben a két farkassal. – Szeretem a tavaszt. – jegyeztem meg, kíváncsian, a bátyám mit fog válaszolni.

- Te mindent szeretsz – horkantotta, szürke végű farkával legyintve. –Nem csalódtam benned. – felelte lustán, miközben szürke mellső lábait előretolva nagyot nyújtózkodott.

Én sem benned – gondoltam, de mielőtt visszavághattam volna, Tundra eltűnt mellőlem. Aggodalmasan átsietett az apró patakon, orrát vigasztalóan Éjszőrme szürke állához dörgölte.

- Mi a baj, Éjszőrme? – kérdezte halkan, szelíden megbökdösve a bátyám arcát, miközben ellágyult tekintete megvillant – Csak azt ne mondd, hogy már megint Karomszárny az!

Négy lábra álltam, és óvatosan néztem rájuk. Karomszárny az utóbbi időben mindent megtett, hogy szilárdan megtartsa bétahím pozícióját, de csak pár napja kezdett elviselhetetlenné válni állandó parancsolgatása, ami most már mindenkihez szólt.

- De, sajnos – morogta a bátyám, majd lenézett a mancsaira.

- Mit csinált már megint? – kérdeztem felvillanó dühvel, de azért egy pillanatra körülnéztem, hogy biztosan nincs-e a közelben a sokat emlegetett bétahím.

Tundra közelebb bújt Éjszőrméhez, aki kedvesen viszonozta a gesztust. Hirtelen Ezüstárnyra gondoltam. Eszembe jutott, hol lehet most ő, Anuke és Vadfagy.

- Kérdezd Füstvihart – felelte felborzolt szőrrel. – Most ő volt az, aki nem tetszett Karomszárnynak. - A tanítvány közelebb jött hozzánk, én pedig bátorítóan előrefordítottam a fülem.

A kistermetű, sötétszürke hím kelletlenül odalopakodott felénk, farkát szorosan behúzva, fejét lent tartva.

- Nincs semmi baj, elmondhatod – bátorította Tundra, barátságosan nézve kis farkas arcát.

Füstvihar felemelte a fejét, és körülnézett. Mikor látta, hogy mindannyian őt nézzük, végül megszólalt. – Reggel korábban kezdtük meg a gyakorlást Éjszőrmével, mint általában, és elmentem vadászni valamit, majd egy mókus nyomára bukkantam. Az erdőben találkoztam Karomszárnnyal, és azt hitte engedély nélkül vadászok a falka területén. Elmondtam neki, hogy Éjszőrme megengedte, de nem hitt nekem! Azt mondta, beszél Fagyott Esővel, hogy soha ne legyen belőlem delta!

Megdöbbenten összenéztünk Tundrával. Hogy mondhat ilyet Karomszárny? Csak a legjobb harcosok vehetnek magukhoz tanítványt - hallottam magamban apám szavait. – És általában ők is csak öt éves korukban válhatnak mesterekké. Akinek ennyi idősen tanítványa van, az az alfahím megtiszteltetését élvezi.

Emiatt mindig irigykedve néztem Éjszőrmére, azt kívánva, bárcsak nekem is lehetne tanítványom, de tudtam, hogy nekem ehhez még sokat kell várnom.

- Most szerinted? - kérdezte a bátyám, narancssárga szeme megvillant, oldalán megrándult a bundája.

- Nincs semmi baj – próbáltam vigasztalni Füstvihart, felemelve a farkamat. – Hiszen ez nem az ő döntése! Fagyott eső lesz az, aki eldönti, készen állsz-e rá, hogy új rangot kapj.

Eszembe jutott, Karomszárny lehet, csak azért tette-e ezt, mert egyszerűen irigy a bátyámra. Ha elérné, hogy a tanítványa csak később lehessen delta, azzal gyengítené Éjszőrmét, és a falka bizalmát, amit belé vetett. Ugyanis nyilvánvaló volt mindenki előtt, hogy Éjszőrme nem áll meg, míg nem lesz béta, és ha valami, ez biztosan szúrhatja a hatalmas, denevérszárnyú farkas szemét.

- Remélem, Fagyott Eső valóban nem bízza ezt a döntést a véletlenre – rántott ki a gondolataimból Éjszőrme magabiztosabb hangja. Füstviharra nézett, aki bizonytalanul lesett a víz tükrére – Látnia kell, ami az orra előtt van. Füstvihar már készen áll arra, hogy kiértékeljem a mágikus képességét és a harctudását.

Elgondolkozva néztem Füstviharra. Sokat nőtt és erősödött az elmúlt öt hold alatt, míg Éjszőrme tanítványa lett. Néha volt szerencsém látni őt, ahogyan vékony, füstös alakká válva megy át egy fán, vagy ugrik fel egy magas kőre. El kellett ismernem, Éjszőrme tökéletes munkát végzett vele.

- Akkor ez azt jelenti, ma kiviszed őt a Kéksziklához – jegyeztem meg. A Kékszikla volt az a hely, ahol a tanítványokat kiértékelik, és ahol utoljára gyakorolhatják képességeiket.

Füstvihar kihúzta magát, és reménykedve nézett a mesterére. A deltává avatás ünnepe az összes fiatal farkas számára fontos volt, igaz mi, a Hold királyaival egészen máshogy estünk át rajta.

Az égen a Nap egyre feljebb kúszott, és a levegő is melegebbé vált. Hirtelen eszembe jutott, kezdtem éhes lenni. Vágyakozva gondoltam a vadászatra, de hirtelen eszembe jutott Karomszárny. Szerencsére a felnőtt farkasoknak nincs szüksége engedélyre, ha maguk akarnak megenni egy kisebb zsákmányt, mint a mókus.

- Velünk jössz, Tundra? – kérdezte Éjszőrme egy rövid bólintás után. – Jó lenne, ha látnád Füstvihar kiképzését.

- Valóban? – Tundra igazán meglepettnek tűnt. – Persze, ha szeretnéd.

Kissé esetlenül éreztem magam, végignézve, ahogyan a többiek egyedül hagytak. Éjszőrme és Tundra szemmel láthatóan szerettek volna kettesben lenni. A két farkas az utóbbi időben többet voltak együtt, mint eddig bármikor, és én örültem a boldogságuknak.

- Én a helyedben bemennék az erdőbe – jegyezte meg Éjszőrme lustán hátrafordulva felém, mint aki szívességet tesz éppen. – Ha érzékeim nem csalnak, van rá esély, hogy összefutsz valakivel.

Tundra szemei sokat tudóan csillogtak, majd sürgetően megnyalta a bátyám arcát.

- Hát... rendben – kezdtem, mert ma azt terveztem, megkérem Égősörényt, had őrködjek a falka valamelyik határán. – Mindegy, úgy is jó lenne vadászni.

Elköszöntem tőlük, és a fák felé vettem az irányt. A barlangok felé siettem, belsejük sötéten és üresen ásított, és mikor elhaladtam előttük, hűvösség csapta meg a bundámat. Olyan jó volt kiszabadulni a száraz, mohaszagú odúkból.

Felmásztam a meredek, sziklás lejtőn, és felértem a magas, vékony törzsű fákhoz. Ez a hely az egyik kedvenc vadászterületem volt, nemcsak a sok préda miatt, hanem mert jól esett a hely nyugalma és csendje. A Nap fénye kellemesen ült meg foltokban a sötét avaron, pillanatnyi meleget adva annak, aki átlép rajta. Ezernyi szag csapta meg az orromat, és eszembe jutott az éhségem. Talán mégiscsak jó lesz vadászni.

Gondolataim elsötétültek egy pillanatra, mikor eszembe jutott, mennyire hiányzik a csapat. Mióta hazahoztuk Hajnallelket, a Hold Királyaival semmilyen más küldetésünk nem volt. Pedig a kalandok, amiken együtt átmentünk olyan események voltak, amik életem végéig el fognak kísérni, és sosem felejtem őket el. A szívem összeugrott, ha eszembe jutott, talán sosem leszünk már úgy együtt, mint régen, Hold Királyai néven.

A bennem élő tűz ettől feltámadt, és sebesen száguldani kezdtem arra felé, ahova az ösvény, vagy sokkal inkább az ösztöneim vezettek. A vérem lángolt, és egyetlen irányba hajtott, én pedig behódoltam neki, és még gyorsabban kezdtem futni, a száraz levelek összetörtek a karmaim alatt, a szél a szőrömbe kapott. Mancsaim mélyen belesüllyedtek az aljnövényzetbe, ezért észre sem vettem, hogy beleléptem egy tüskébe, ami felsértette a jobb mellső lábam. Megálltam a szúró fájdalomra, és észrevettem, hogy az erdő sűrűbb, sötétebb részébe keveredtem.

Itt a fákat borostyán nőtte be, és a bokrokat a kúszónövények teljesen befedték, mint egy végeláthatatlan barlangot. Valaki pedig ott mozgolódott benne. Éjszőrmének igaza volt – jutott eszembe jobb kedvre derülve. Azonnal megéreztem Ezüstárny szagát, és meglapulva a növények közt vártam a felbukkanását.

Idővel a bokrok közül egy fehér és ezüstszürke fej jelent meg, szájában pedig egy elejtett nyulat tartott. Azúrkék szemei átsiklottak rajtam, amiből arra következtettem, az álcám elég jóra sikerült. Ezüstszürke bundája sötéten csillogott, ahogyan a lombok árnyéka alatt haladt el. Az ösvény felé tartott, és láttam, szárnyai közé levelek ékelődtek. Erről eszembe jutott, mennyire utálja, ha növények mennek a tollai közé. Bundája összerándult az idegességtől, zsákmányát letette, majd hátravetette a fejét, és fogaival kiszedegette a borostyánleveleket a hosszú, hófehér tollaiból.

Tekintete újra felém siklott, sötétbarna füleit kíváncsian rám szegezte, és erről tudtam, hogy felismert. De akkor már késő volt.

Kiugrottam a bokorból, és Ezüstárny felé szaladtam. Nem lepődött meg, csak mosolyogva tűrte, hogy ráugorjak, és a földre szegezzem. Mancsaim vastag, fehér nyakszőrébe fúródtak, és éreztem a puha bundája alatt megbújó kemény izmokat. Azonban megláttam valami oda nem illőt is: vért, márpedig a sajátomat.

- Megvagy! – vonyítottam fel farok csóválva, egyelőre nem törődve vérző mancsommal.

- Jó reggelt neked is, Leilana! – somolyogta nyugodtan, majd lekászálódtam róla, és ő pedig négy lábra állt.

Lenézett nyakának fehér alsó részére, és meglátta azt a néhány apró, vörös foltot, amit ejtettem rajta.

- Szent Effys! – kiáltott fel, oldalán újra idegesen megrándult a szőr. – Hiszen te vérzel!

- Csak a mancsomba állt bele egy tüske – mutattam rá, megrázva a fejem. – Egyáltalán nem fáj, komolyan.

- Biztos vagy benne? – kérdezte hitetetlenül, megrázva a szárnyát.

- Teljes mértékben – bólintottam, farkammal legyintve. Nem akartam ennyit beszélni a mancsomról, és főleg nem Ezüstárnnyal.

Megláttam a nyulat, amit elejtett. Ezüstárny nem túl jó az erdei vadászatban, mivel a szárnyai könnyen megakadnak az ágakban. Ettől függetlenül értékeltem, hogy elejtett egy nyulat, főleg egy ilyen nagyméretűt.

- Szép zsákmány – dicsértem meg. Valóban büszkeséget érzek? – jutott eszembe meglepődve.

- Csak szerencsém volt – nézett szerényen a nyúlra, és megvonta a vállát. – Korán keltem, hajnalban, mikor még kint volt az üregéből. Egészen a fákig követtem, és mikor eltűnt egy járatban, egyszerűen kiástam belőle.

Igen, ez teljesen a szerencsén múlott – gondoltam magamban felhorkanva. – Az nem is számít, hogy a Ködfalka egyik legjobb vadásza vagy!

Mégis meghagytam abban a hitben, hogy ő egyszerűen csak szerencsés, mint ügyes. Tudtam, milyen szerény tud lenni, ezért inkább nem szóltam semmit.

- És te mi járatban vagy erre? – kérdezte, leülve zsákmánya mellé.

A sötét, hűvös fák felé néztem, miközben válaszoltam. – Igazából vadászni jöttem. – feleltem, de ez csak a féligazság volt.

- Hát, engem minden bizonnyal már sikerült levadásznod – nevette el a végét, és megcsóválta a farkát. – De abban az esetben, ha rajtam kívül valami mást is el akarsz ejteni, tudok mutatni néhány jó helyet az erdőben!

Mosolyogva néztem rá, és éreztem, hogy bundám furcsán lángol, pedig nem használtam mágiát.

Ezüstárny zsákmányát felkapva futásnak eredt, és én követtem őt. Elindultunk ez erdő mélye felé, és együtt elkaptunk két fácánt, amiket ő hajtott fel, és végül én ejtettem el. A Nap eközben felért a fák fölé, a kék ég közepére. Dél lehetett, és még nem mentem el a szüleimhez és Fantombundához. Öt holdja voltam a Ködfalka tagja, az alatt pedig igyekeztem megtanulni mindent, ami a falkai életben fontos lehet. Például, hogy ha egy farkas találkozik egy nála magasabb rangúval, kénytelen felajánlani neki a zsákmányát. Ma már mosolyogva emlékeztem vissza, mikor visszahoztuk a Ködfalkába Hajnallelket, Fagyott Eső felajánlotta, hogy nekem is hagyományos, falkai nevem legyen, mint Éjszőrmének vagy Fantombundának. Sajnos, vissza kellett utasítanom ezt a lehetőséget, mert a saját nevem olyan közel állt hozzám, hogy nem lettem volna képes lecserélni és elfogadni egy másikat. Később kiderült, hogy Anuke is ugyanígy tett, mikor a Ködfalkába jött, ő ugyanis falkanélküli volt, mikor megszületett.

Már visszafelé tartottunk a völgybe, mikor Ezüstárnnyal elhaladtunk a varázslatos Szellemfa előtt. Korábban mindig meglepődve néztem fel a jelekkel és színes alakokkal díszített fa törzsére, de idővel megszoktam, még ha nem is értettem teljesen. Most már meg sem álltam előtte, sietnünk kellett. A szemem sarkából láttam, hogy az árnyékos fák általi félhomályban a fény egy hosszú, agyarszerű csíkban rásüt a mélybarna kéregre, és Metallum fényes oroszlánalakja halványan felragyogott. Idővel megtanultam felismerni az összes szellemet, ami csak létezik Dhimériában, annak ellenére, hogy először nehezemre esett mindenki nevét és külsejét megjegyezni.

- Köszi, hogy segítettél nekem elejteni ezt a két fácánt – fújtam ki magamat, lehuppanva a kavicsok közé a békésen csordogáló Kristálypatak mellett.

- Ugyan már! – Ezüstárny megrázta a fejét, és lehajolt, hogy igyon. Kék szemeit lecsukta, fehér sörényén apró, világos csíkokban táncolt a víz visszaverődött fénye. – Igazán semmiség.

Zavaromban fülemmel igyekeztem elkergetni egy legyet, ami talán ott sem volt igazából. Világosbarna mancsaimat előrenyújtottam, fejemet a mellső lábaimon pihentettem. Aranysárga szemeimet lecsuktam, de rögtön ki is nyitottam, mikor meghallottam egy ismerős, gunyoros hangot.

- Ugye nem mondod komolyan, hogy már most, ilyen korán elfáradtál? – kérdezte Éjszőrme csípősen. – Megleptél, komolyan mondom... - sóhajtotta drámaian, visszafojtva gúnyos nevetését.

- Végigjártuk az erdőt, tudod – magyarázta nyugodtan Ezüstárny, egy kicsit fáradtnak tűnve. – Éppen most értünk vissza.

- Azt látom – vigyorgott a bátyám. Fekete bundája sötétbarnának látszott a napfénytől, ahogyan az rásütött.

Gyorsan felpattantam, nem akartam, hogy a többiek kimerültnek lássanak: - És te mi járatban vagy itt? – kérdeztem Éjszőrme felé fordulva, kíváncsian narancssárga szemébe nézve. – Nem Füstviharral kellene gyakorolnod?

- A kiértékelése véget ért, ha nem tudnád – húzta ki magát, egy önelégült vigyor keretében. – Fagyott Eső egyetértett abban, hogy holnap elküldjem őt az utolsó próbájára.

Akaratlanul is elmosolyodtam ezt hallva, ezúttal nem zavart, hogy ezzel elismerem Éjszőrmét. Egy farkasnak az utolsó próbájával lezárul a kiképzése. Mi a Hold Királyaival sosem estünk át rajta, mert Fagyott Eső a csapat többi tagjával együtt – Éjszőrmét leszámítva – rögtön akkor tett meg minket deltává, mikor visszahoztuk anyámat a falkába. A többiek elmondása szerint a próba folyamán a fiatal farkas három napra elhagyja a falka szívét, és egyedül kell boldogulnia, a határokon belül. Majd, ha ezen átesett, a Léleksziklához visszatérve fel kell esküdnie az őt vezető szellemnek, hogy mágikus képességeit a falkája védelmére fordítja.

- Hiszen ez fantasztikus! – mondta lelkesen Ezüstárny. – Nekünk még nem is volt tanítványunk, te pedig már be is bejezed a tanítását!

Ezüstárny hangjából egy kevés irigységet sem lehetett kihallani, teljesen őszintén mondhatta ezt. A lelkem mélyén persze én is örültem az ő sikereinek. Hiszen az én bátyám az, aki a Ködfalkában talán a leghamarabb vált mesterré... Ez egyszerre volt felemelő, és megdöbbentő a számomra.

- És mi a terved, a jövőre nézve, Mester? – nevettem miközben mellső mancsommal játékosan széles vállára böktem. – Lesz új tanítványod?

Éjszőrmének ideje sem volt válaszolni, mert hirtelen hangos mancsdobogás törte meg az erdő szuszogását és a madarak énekét. Előre néztem, és azonnal szembetalálkoztam Karomszárnnyal, a hatalmas bétahímmel. Meg mertem volna esküdni rá, hogy ő a legnagyobb méretű farkas a falkában. Széles, barna denevérszárnyai az oldalára lapultak, ordas, vöröses-szürkés bundája égnek állt, farkát fölényesen felemelte, ahogyan beszélni kezdett hozzánk.

- Mit műveltek itt? – kérdezte, hosszú szemfogait vicsorítva. Világosbarna szemei semmi jót nem ígérve villogtak. Igyekeztem távol maradni tőle, nem akartam, hogy hatalmas állkapcsa a közelemben csattanjon. – Nem engedhetjük meg magunknak, hogy a falka fiatal tagjai tétlenül csevegjenek!

Vastag, szürke sörényét felborzolta, és mi Ezüstárnnyal gyorsan behódoltunk neki, kisebbre összehúzva magunkat. Éjszőrme viszont elénk állt, és kihívóan a bétahím szemeibe nézett, akinek vörös arca dühösen megrezzent ettől.

- Ezüstárny és Leilana a vadászatról tértek vissza – válaszolta mozdulatlanul Éjszőrme, fekete farkán felborzolódott a szőr, és tudtam, hogy nem a félelem miatt. – És éppen indulni készültek.

Meglepetten néztem a bátyámra. Nem hittem volna, hogy megvéd minket Karomszárnytól. A bétahím ránk nézett, és a vicsor lassan eltűnt a szájáról. Karmai a földbe vájtak, farkát meglengette a levegőben. A két farkas kész volt egy összecsapásra.

- Nagyszerű – horkantotta végül Karomszárny. Alig hallhatóan sóhajtottam, a lelkem mélyén örülve, hogy nem tört ki harc. – Pár tanítvány állítólag látott valami sárkányt az égen. Lehet, egy madár volt csak, de kiküldtem néhány szárnyas farkast, hogy megnézzék. Ha sietsz, még utoléred őket. – intett Ezüstárnynak.

Ezüstárny bólintott, de mielőtt szárnyát kitárhatta volna, halkan a fülembe súgta: - A nyulat nyugodtan elviheted valakinek.

Meglepetten néztem rá, szívem szerint tiltakoztam volna. Hiszen ez az ő zsákmánya, joga van hozzá! De Karomszárny jelenlétében nem volt időm ellenkezni. Bólintottam, és az ezüstszürke hím hangos szárnycsapkodással a levegőbe repült, és eltűnt az égen.

- Te pedig menj el, és vigyél zsákmányt Hajnalléleknek – parancsolta nekem a bétahím. Fejét megrázva Ezüstárny felé nézett – Nincs olyan rossz hallásom, mint ahogy azt egyesek gondolják!

Halványan bólintottam, és felkapva a nyulat a fácánok felé készültem, de valami megállított. A falka törvénye szerint most fel kellene ajánlanom a zsákmányt Karomszárnynak. Azonban ő Éjszőrmével volt elfoglalva, és úgy tűnt, nem is vette észre a két madarat, ami a bátyám mögött volt a patak partján. A vállamat megvonva a számba vettem a két fácánt is, és a zsákmány súlyától roskadozva gyorsuló léptekkel a Lélekszikla felé igyekeztem.

Még a hátam mögött hallottam, ahogyan Karomszárny megparancsolja Éjszőrmének, menjen és őrködjön a falka északi határán Acélfelhővel és Gyorskarommal. Egy pillanatra még hátrafordultam, és láttam a bátyámat eltűnni a fák árnyékai között.