Második rész

Történet, a sakáloktól

Az első, amit érzett egy mancs volt, ami a vállához ért, és erősen megrázta. Nem szerette, ha hirtelen hozzáérnek, és megborzongott. Kinyitotta a szemeit hogy rájöjjön, ki zavarta meg így, de csak sötétséget látott. Majd alakok bontakoztak ki belőle, homályosból körvonaluk lassan kiélesedett, álmai képei teljesen eltűntek. Kilesett a mancsai alól, és meglátta Nanook hosszú bundás hátát, maga előtt. – Biztos egész éjszaka forgolódtam... - jutott eszébe még kissé fáradtan. Jól emlékezett, este még Kiawa oldalán aludt. Bár álmait már nem zavarták Aerisz rémes jelenései, szinte mindig rosszul aludt, olyan képeket látva, amiket értelmetlennek vélt, de azonnal el is felejtette őket.

Amint eszébe jutottak a tegnapi események, gyorsan négy lábra állt, pillanatnyi fáradsága valóban eltűnt. Úgy érezte, egy hordányi szörnnyel is képes lenne megharcolni. Mellette Kiawa állt, a sakál aki felébresztette. Izgalom költözött a szívébe. Mit fognak látni?

- Készen vagy? – kérdezte a sakál, világos bundája halványan kivehető volt a barlang félhomályából.

- Azt hiszem – válaszolta röviden, alig tudva, mit kellene mondania.

Venge és Nanook még a földön aludtak a fészkeikben, zavartalanul összegömbölyödve. A déllem puha, kéregszínű bundája mozgolódni látszott, és egy hirtelen mozdulatra felkapta a fejét.

- Már itt az idő? – kérdezte tőlük, végignézve rajtuk. – Azt hittem, elég megvárni a reggelt. – nézett kételkedően Kiawára.

- De már hajnal van – felelte a nőstény, félrebiccentve kecses fejét. – Amit meg fogtok nézni, az első napsugárnál lesz látható.

- Egyikünk sem emlékezett erre – kelt Nanook védelmére Axel. – És még mindig nem mondtad el, mit fogunk pontosan látni.

- Nem is fogom – válaszolta Axel meglepődésére a sakál. Nem hallatszott dacosnak, inkább úgy tűnt, valóban nem beszélhet erről. Úgy döntött, lemond a sakál kikérdezéséről, és Vengéhez fordult.

Ő volt közülük a legfiatalabb, és mindig hagyták, hogy a legtovább aludjon. Nem pihentek olyan sokat most sem, és érezte, a kishunak több időre lenne szüksége. Erőt vett magán, és lehajolt a békésen szendergő kis test mellé.

- Ébredj... - próbálta keltegetni Vengét.

A kis kutya mocorogni kezdett, majd homályos tekintettel az akitára nézett, nagy, sötétbarna szemeivel talán még az álmait látta pár pillanattal ezelőtt. Megrázta a fejét, majd aprót a levegőbe szökkent.

- Ez azt jelenti, megyünk? – kérdezte, felvillanó lelkesedéssel.

- Persze – bólintott Nanook. – Nem hiszem, hogy itt kellene töltenünk az egész napot.

Nanook önállóan elindult a kijárat felé Kiawához, míg Axel megvárta Vengét. Ahogyan csatlakoztak hozzájuk, a nőstény könyörgően rájuk nézett.

- Nem tudnánk sietni, kérlek? – szólalt, sebesen elindulva. – Van valaki, akivel találkoznunk kell, mielőtt felkel a Nap.

Axel kelletlenül sóhajtott, de nem mondott semmit, tudta, ez fontos a számukra, és ezek a sakálok messze az egyetlenek a közelben, akik képesek rá, és akarnak is segíteni. Az ő szabályaik szerint kell cselekedniük. Követték a nőstényt kifelé az üregből, a félvér boldog volt, hogy maga mögött hagyhatta a földszagú barlangokat. Most az erdős mocsárvidék teljesen máshogy nézett ki a Hold és a csillagok rejtelmes ezüstfénye nélkül.

A halványzöld, nedves aljnövényzet fölött sápadt köd lebegett, és a fák vastag törzsei között szürke homály bolyongott. Axel látta az előtte elterülő nádasok felett felszállni hosszú csíkokban a párát, ahogyan az égbe tartanak, amit még nem hagytak el a legerősebb fényű csillagok, és bátorítva világítottak pislákolva. Az ég dereskékből váltott át lilás-rózsaszínbe, és úgy tűnt, az első arany napsugarak nagyon távol vannak még.

A remény legkisebb érzése nélkül ment Kiawa után, Nanook és Venge csendben követték.

- Szerintetek miért ilyen titokzatos mindenki? – súgta halkan Venge a két nagyobb termetű kutyának. A kishu lehajtotta a fejét, igyekezve elkerülni az előttük siető sakál tekintetét.

- Ha belegondolsz, ez elég érthető – válaszolta Nanook, amint betörtek a világosbarna nádak közé. A kutyák mancsai szinte teljesen feketék lettek a mocsárvíztől, és Venge csak nagy ugrásokkal tudott lépést tartani velük, hogy el ne merüljön a lápban. – Ha vezér lennék, én is csak annyit engednék elmondani, ami még nem árthat a klán biztonságának. Akármennyire sem szeretném, úgy tűnik, harc lesz... – itt a déllem fényes hangja egyszerre elsötétedett. – És mindenkinek meg kell válogatnia a szövetségeseit.

Axel a világosodó eget bámulva hallgatta Nanook szavait. Mikor hátranézett a válla fölött, látta Venge ijedt tekintetét, ahogyan a déllemre nézett. Egyértelmű volt, hogy a szavai kavarták fel ennyire az érzéseit.

- Úgy érted... háború? – nyüszítette halkan. Hiába idősödött mióta elindultak, most hirtelen a fehér kutya újra kicsinek, és sebezhetőnek tűnt.

Axel jól tudta, a szörnyfarkasok támadása mély nyomott hagyott a kicsi, fehér kutyán. Még mindig magát hibáztatta a kishu vállán keletkezett sérülés miatt, de ennél többről volt szó. Nem az akita volt az egyetlen, aki azóta rosszul aludt. Venge azóta éjszakánként sokat forgolódott, és néha még fel is nyüszített. Sem Nanook, sem pedig Axel nem kérte rá, hogy meséljen az álmairól, de azt a félvér sejtette, a harc rémképei változtatták meg annyira, hogy úgy döntött, gyógyítani kezd.

Meg is halhatott volna azon a napon – gondolta Axel nyomorultan, olyan erős bűntudattal, mintha szinte ő sebezte volna meg a barátját a szörnyfarkasok helyett. Együtt nőttek fel, megígérte neki, hogy megmutatja neki a valódi világot, a királyságon túl. És mit kapott ehelyett? Csak szörnyű dolgokat látott, vért, és harcot, ami talán az álmaiban is kísérti őt.

Axel nem bírta tovább elviselni a gondolatait, előreengedte Nanookot, aki bólintott neki, megértve a helyzetet. Átgázolt a sáron, Venge mellé, oldalát bátorítóan piszkos, fehér bundájához érintette.

- Gyere, már nem vagyunk olyan messze – mondta neki, de szavai üresen vesztek el. – Egész idáig ezért voltunk úton.

Tudta, egyikőjük sem lesz képes örökké megvédeni Vengét a világtól. Félt gondolattól, de lehet, hogy a kishunak egyszer majd nélkülük kell élnie. Azt akarta, hogy boldog legyen, és tudjon vigyázni magára.

- De... - szólalt meg a kishu kételkedve. – Nem akarom, hogy a szörnyfarkasok visszatérjenek. Megtörténne ez újra? – kérdezte, miközben elindultak Nanook után.

- Akkor Nanook jegesmedvévé változna, és olyan leckét kapnának amit nem felejtenének el – próbálta Axel viccessé tenni a témát.

Legnagyobb megkönnyebbülésére Venge halványan elmosolyodott, és lehunyta a szemét, talán éppen elképzelte a déllemet e tevékenység közepette.

- Nanook! – ugatott fel egy kicsivel később játékosan, fehér farkát fáradhatatlanul csóválva. – Mit gondolsz, mindig át tudsz változni jegesmedvévé?

- Ami azt illeti, – szólalt meg a déllem, miközben elhaladtak egy nagy zsombék mellett, és a távolban egy réce hápogott fel – igen. De nem hiszem, hogy ez most jó ötlet lenne. – fehéren fénylő szemei vidáman összehúzódtak az előttük siető sakálra.

- Talán még medvét sem láttak sosem – gondolkozott hangosan Axel.

Váratlanul a nádak sűrűje véget ért, és Kiawa, mielőtt Axel körül tudott volna nézni, megszólalt.

- Megérkeztünk a sámánhoz – jelentette be.

Sámán? – Axel azt hitte, egyedül a farkasoknak lehetnek sámánjai.

A három kutya nyakát tekergetve forgatta a fejét, és rájöttek, nem oda vezette őket a sakál, ahova tegnap este érkeztek. Axel jól szemügyre véve a helyet, egy kis tisztást látott, ahol vékony fűvel borított, száraz talaj volt. Itt nem nőttek nádak, és a kis tisztás után erdei fák nyúltak a távolba. Valahol, a mocsár szélén lehettek, de ide – ahogyan az akita meg tudta állapítani a szagok alapján – csak egyetlen sakál járt. Érezte, hogy a környező nádszálak meg vannak jelölve, mintha az itt lakó lénynek valóban külön területe volna. Emlékezett, hogy Hajnallélek, a Ködfalka sámánja szintén távol élt a többi farkastól.

Elterelte gondolatait a fehér farkasról, és barátai oldalán egy nagy, odvas fához ügettek, Kiawával az élen. A nagy tölgyfa a tisztás végén állt, velük szemben, és aljánál, a gyökerek között egy sötét odú ásított rájuk. A tölgy körül színes, fénylő kövek hevertek, és a fa legalacsonyabb ágairól hosszú sólyomtollak lógtak le. Axel nem tudta, honnan érzett nagy mágikus húzóerőt, és elgondolkozott, van-e a sakáloknak is saját Léleksziklájuk.

A sakál hosszú mellső lábaira támaszkodott, éles arcával benézett az üregbe, miközben farkát magasra emelte.

- Mi vagyunk azok – szólalt meg, a sötétet nézve. – Tudod, itt vannak azok a kutyák, akikről tegnap este beszéltem.

Axel és Venge hiába próbált belátni az odúba, egyedül Kiawa vékony, halvány-ezüst hátába ütközött a tekintetük. Nanook kényelembe helyezkedve leült, fehér, pupilla nélküli szemei zavartalanul tündököltek. A félvér látta, hogy barna bundája alatt az izmai ellazultak, és a déllem nem volt más, mint egyszerű kíváncsiság. Megpróbált példát venni róla, sötétbarna szemeit lehunyta, és igyekezett megnyugodni. Nem értette, mi okozza az idegességét, mert ritkán érzett ilyen zavartságot.

Annyi kérdés kavargott benne, hogyha hirtelen lenne is lehetősége feltenni őket, nem tudná, melyikkel kezdje. Hajnallélek valóban végig segítette őket titokban? Miről tudhat Kiawa? Mi lehet a Lélektoll mögött meghúzódó történet, és miért akarta annyira Aerisz?

Gondolatai félbeszakadtak, ahogyan Venge megbökte vörös bundájú oldalát. Kizökkenve emelte a tekintetét arra a fekete árnyra, ami előbújt az odúból. Legnagyobb meglepődésére egy fekete hátú, majdnem sötétszürke szőrű, kis termetű hím sakál állt előtte. Még sosem látott ilyen sötét bundájú sakált, nem hasonlított a Sólymok Klánjának egyetlen más tagjára sem.

Aranysárga tekintetét rájuk emelte, borostyán szeméből Axel hiába próbált, semmit sem tudott kiolvasni. Tépett füle tövéből fácántollak lógtak le, és fejének mindkét oldalát színes madarak tollazata díszítette, sörényt mintázva vékony, hosszú nyaka köré. Komoly, rezzenéstelen mozdulattal bólintott a három kutya felé, szeme sarkából Kiawára nézve.

- Bemutatom nektek Ekavirt, a Sólymok Klánjának sámánját – törte meg a hűvös csendet Kiawa gyors megszólalása.

- Megtiszteltetés, hogy láthatunk téged, és eléd állhatunk – előzte meg Axelt Nanook. A déllem udvariasan meghajtotta a fejét, hangja meleg volt, és talán most őszinte is. – Nanooknak hívnak.

Ekavir nem mondott semmit, szótlanul meredt a malamut hófehér szemeibe.

- Az én nevem Axel – mutatkozott be a félvér, de igyekezett nem tolakodónak tűnni, igaz nem is hódolt be annyira. Ha egy pillanatra odafigyelt, érezhette a sámánból áradó mágiát, ami rendkívül nagynak tűnt. Nem volt olyan szelíd, mint Hajnallélek lilás aurája, és a furcsa sakál szótlan, fényes aranyszínű tekintetéből kivett valami mást is, amit nem tudott hova tenni. Leginkább úgy tűnt, földre akarja őt kényszeríteni, de a félvér ellenállt neki. – És ő itt Venge. – mutatta be a kishut.

A kishu tisztelettudóan bólintott, de Axel meglepődve döbbent rá, a fehér kutya vékony mancsain megfeszítette az izmait, mintha aggodalmát próbálná elrejteni. Valami furcsa energia áradt a sakálból, és nem csak a félvér vette észre.

- Gyertek – hallotta Axel Ekavir halk, majdnem elhaló hangját. – A napkelte nincs olyan távol.

A sötét bundájú sakál, nem törődve azzal, követik-e vagy sem, megfordult, és elindult a még fehér rügybe borult fák felé. Axel félig elindulva utána, hirtelen megállt. Nem hallotta a két kutya mancsdobogását maga mögött, és hátranézett a többiekre.

Kiawa szótlanul álldogált a tölgyfa gyökerei között, miközben Nanook előtte ült.

- Biztos, hogy nem jössz velünk? – kérdezte a déllem, tekintetét a sámánra helyezve.

- Mondtam már, egy harcos mint én, nem léphet be oda – a nőstény idegesen megrázta a bundáját, fülét hátralapítva. – Sajnálom. – tette hozzá finomabban.

Axel csodálkozva nézte a déllemet. Úgy emlékezett, azt mondta, egy ideig sakálok között élt. Azt várta, Nanook jobban tisztábban lesz a szokásaikkal, mint ahogy azt az előbb látta. Nem volt benne biztos, hogy a malamut hazudott volna nekik, de úgy érezte, valamit mégis elhallgat.

- Nanook – próbált szólni neki. – Ekavir már elindult, és ha nem követjük, itthagy minket.

Venge, aki a két kutya között eddig félúton állt, most odaszaladt az akitához.

- Még sosem láttam ilyen sakált – szólalt meg bizonytalanul, és Axel észrevette, a kistermetű kutya megborzong.

Ő csak bólintott, enyhén felborzolva narancsvörös bundáját. Nem törődve Nanook követi-e vagy nem, elindult a sötét bundájú sakál után, aki halk léptekkel ügetett előttük. Ahogy Vengével az árnyas, hűvös levegőjű fák között ment a sámán után, csakhamar új, gyorsan ismétlődő mancsdobogást hallott. Hátranézett és meglátta a déllemet, aki csatlakozott hozzájuk.

- Minden rendben, Nanook? – kérdezte Venge aggódva. Nanook barna bundája zavartan állt az égnek, és fehér szemei erős fénnyel világítottak.

- Igen, persze...– szólalt meg tompa hangon. Lehajtotta a fejét, az aljnövényzetet nézve. – Csak sok minden megváltozott, mióta utoljára találkoztam a sakálokkal.

Axel megértette, miért viselkedett ilyen furcsán. Talán évtizedekkel ezelőtt járt náluk. Ha a világ pár nap alatt is képes teljesen megváltozni, akkor az évek rengeteget számítanak. Nanook volt az ő vezetőjük ide, és az akita biztos volt benne, nincs könnyű helyzetben. Nehéz lehet neki állandóan a világhoz igazodni – gondolta, Nanookot nézve.

Ahogyan haladtak a kanyargó ösvényen a fehér virágba borult fák között, a zöld levelek fölött Axel egy pillanatra észrevette az egyre sárguló eget. A fákon madarak röppentek fel, készen állva az új nap kezdetére, és a hajnal illataiban szinte fürödni lehetett. Ahogyan a ritkás, egyre jobban fénybe boruló fákat elhagyták, egy dombvidéken találták magukat, amihez foghatót Axel még sosem látott.

Megálltak ott, ahol az erdő véget ért, és meghökkenve nézték a mezőt, és a nagy, virágokkal és újonnan kinőtt növényekkel sűrűn benőtt magaslatokat. Szinte mindegyik tetején éles, hófehér kövek álltak mereven, amik az ég felé meredtek. Csúcsaik hegyesek voltak, és mindegyikbe ősi jeleket és vonalat véstek. Ahogyan Axel meg tudta nézni a hozzá legközelebb állót, láthatta, hogy ezek a titokzatos, vékony, kacskaringós mélyedések halványkék színnel világítottak.

A félvér érezte, hogy az egyik oldalán Venge nagy levegőt vesz a meglepődés miatt, de mielőtt bármit is mondhatott volna, Nanook finoman megszólalt.

- A modatik nyughelye... - suttogta, füleit oldalra lapítva, és látszott, a mágikus erők szinte a földre döntik.

Axelnek is meg kellett küzdenie azért, hogy állva maradjon. A fehér sziklákból ősi, hófehér energiák szöktek ki, és úgy érezte, kíváncsian méregetik őket, ködbe borítva a látogatókat.

Az akitának ideje sem volt arra, hogy elgondolkozzon Nanook furcsa válaszán. Kérdőn meredt Ekavirra, aki előttük állt, lehajtott fejjel figyelve a csontfehér tömböket.

- Igen – szólalt meg a sakál alig hallhatóan. Lehunyta a szemeit, és a levegőbe szagolt.

- A legnagyobb tisztelettel kérdezem, - Nanook illedelmesen fejet hajtott a sakál előtt – egyike vagy az őreiknek?

- Én vagyok az egyetlen őr – felelte komolyan a fekete sakál. – Azért választottak meg sámánnak, hogy vigyázzak a lelkük itt maradt részére.

A sötét bundájú sámán hosszú arcával végignézett a zöldellő dombokon, majd farkával intett, és elindult a kövek felé. Nanook a nyomába szegődött, és úgy látszott, szinte ő is eggyé vált az ősi erőkkel.

Axel és Venge tőlük lemaradva haladtak. Még sosem hallott a modatikról, még a nevük sem csengett ismerősen. A sziklákból erős, szinte már öreg energiákat érzett, de nem tudta őket beazonosítani, és azt sem volt képes megállapítani, miféle lények lelkéből árad. Meg akarta kérdezni Nanooktól, de biztos volt benne, hogy nem most teszi meg.

- Nincs két egyforma szikla – állapította meg Venge érdeklődve, ahogyan felsiettek egy domb tetejére, és elhaladtak egy kőtömb mellett. A kishu óvatosan megszaglászta a fehér követ, majd prüszkölni kezdett, amitől hátradőlt. – Furcsa illata van. – jegyezte meg, négy lábra állva.

Vengének igaza volt. Még a sziklákba vésett vonalakból jövő fények színe is teljesen más árnyalatokban játszott. Nem állt meg, hogy jobban szemügyre vegye a sziklát, de még egy pillanatra hátrafordult, mert úgy érezte, valaki, vagy valami őt figyeli. A kishu könnyed léptei után rohant, mancsai maguktól vitték lefelé a lejtőn. Felzárkózott a hármashoz, tekintetét nem kerülhette el a hatalmas, köves domb, ami előtt megálltak. Nagyobb volt, mint azok, amik mellett elhaladtak, és sziklás felületét növények és bokrok borították. A domb alján egy kis rés nyílott, az volt a bejárat.

Axel meglepve nézett Ekavirra. Nem volt benne biztos, hogy a sámán ilyen egyszerűen beengedi őket, és megmutatja neki a klánja titkait, amiket talán korszakokon át őriztek.

- Ha valóban rólatok beszélt Fehér Farkas Wayra álmában, akkor már hallottatok a Lélektollról – kezdte Ekavir. – Azok, akik most a tulajdonukba vették, nem tudnak róla többet nálatok. Ha egyszer halljátok a történetet, amit a Sólymok Klánja őriz, talán sok kérdésre megkapjátok a választ. A ti döntésetek, mit, és mennyit adtok belőle tovább.

Axel halványan bólintott a hím hangsúlyos szavaira. Még ő sem volt benne biztos, milyen tudáshoz is jutnak hozzá, és hálás volt, hogy Hajnalléleknek köszönhetően a sakálok a bizalmukba fogadták őket. Nem akart ezzel visszaélni, a legkevésbé sem, és nem csak azért, mert tartott a sakálok haragjától.

- A feladatunk, hogy visszaszerezzük a tollat – mondta megköszörülve a torkát. – Nem az, hogy a saját céljainkra használjuk.

Lehet, hogy túl sem élnénk... – tette hozzá magában mormogva. Elég volt visszaemlékeznie Bliitzhára, Seasha, a Háború Szellemének a lányára, aki megőrült a Lélektoll felfoghatatlan erejétől.

- Akkor gyertek – fordította oldalra a fejét, és eltűnt a sötétségben.

Száraz levegő, és kellemetlen szag üdvözölte őket a sötét járatban. Az egyetlen dolog, ami fényt adott az Nanook hófehéren világító szempárja volt, ami úgy ragyogott, mint két ezüstös hold. Axel zárta a sort, mert semmiképpen sem akarta, hogy Venge menjen leghátul. A fekete, gyökerekkel átszőtt alagút úgy tűnt, bármelyik pillanatban rájuk szakadhat.

Axel reménytelenül várta az út kiszélesedését, miközben elgondolkozott, hány földalatti üregbe kell még bemászniuk a nap folyamán. Megérzései a jövővel kapcsolatban nem jöttek, így szó nélkül menetelt a kishu mögött.

- Reménytelenül sötét van... - súgta halkan Venge, lemondással a hangjában. Úgy tűnt, akárhova is tartanak, meglehetősen messze vannak tőle, mert kijáratot jelző fénynek nyoma sem volt.

- Sehol egy kijárat – felelte, alig hallhatóan.

Nanook előttük háborítatlanul ügetett, igaz, alig fért el a járatban. Ahogyan Axel a déllem hosszú bundáját nézte, és a saját, vöröres vállát, észrevette, a falak tágulni látszottak, mert a hely egyre szélesebb lett. Próbált előrelesni, de csak Nanook bolyhos füleit látta.

Végül a járat teljesen kiszélesedett, és Axel láthatta a sziklás mennyezetet, ami most hihetetlenül magasra nyúlt. Ahogyan megállt a déllem és a kishu mellett, érezhette a meglepődésüket. A mancsa alatt hideg kőtalaj volt, és egy hatalmas, kör alakú barlang terült el előtte. Végig hegyes, kiálló kövek borították, egyedül középen simult el a föld. A levegő is tisztábbnak, és szabadabbnak érződött, a homályos barlang kiálló barázdái pedig egyre jobban kivehetőbbé váltak. Mélyen lehettek a föld alatt, ez egyértelmű volt: mégis úgy tűnt, egy új világba kerültek, ahol a sötétség, és a nagy sziklák uralkodtak. Hirtelen Axel nagyon kicsinek érezte magát, mintha csak egy szent helyen járna.

- Ezt a sziklaüreget a Hét Sugár Barlangjának nevezzük – törte meg a mély, de nem hideg csendet Ekavir magyarázó hangja. – A barlangok behálózzák az egész dombvidéket, de mi egyedül ezt az egyet tartjuk fontosnak.

- Hű... - nézett végig a majdnem kerek barlangon Venge. A kishu sötétbarna szemei kitágultak, és bennük a halvány fényben Axel szinte az egész helyet látta visszatükröződni.

Még Nanook is úgy tűnt, elismerően néz végig a sziklás téren. A sámán feléjük emelte keskeny, aranysárga tekintetét és Axel úgy látta, alig észrevehetően elmosolyodik a reakciójuk miatt. Ez volt az első érzelem, ami átsuhant az arcán, mióta találkoztak vele.

A fekete sámán óvatos léptekkel elindult az ősi barlang közepe felé, és Axel zavartan követte. Egyáltalán nem tudta, mi következik ez után. Majdnem felbukott egy kőben, de szerencsére senki nem vette észre. Gyorsan leült Ekavir mellé, Nanook és Venge követte a példáját. Valami az akitát arra késztette, hogy felnézzen a mennyezetre, és a sziklákon kívül most észrevett egy széles, kerek lyukat, ami felettük nyílt meg, és szabad kilátást nyújtott a reggeli égbolt arany felhőire. Ahogyan forgatta a fejét, még több lyukat látott meg elszórva maguk felett: összesen hetet, és mindegyiken keresztül sárgás-fehéres fény szűrődött be.

Felkelt a Nap.

Mielőtt még pisloghatott volna, a hét lyukon keresztül fényoszlopok szöktek le a négy alakhoz, úgy zúdultak alá a mélybe, akár a vízesés mindent elsöprő hullámai. A barlang fénybe borult, és megvilágította a falakat is, amik eddig sötétségben rejtőztek a három kutya mindent látni akaró szempárjai elől. A hozzájuk legközelebb álló fénysugár arany kört rajzolt a sziklás falra, és a fény kis darabja olyan tüzes erővel világított, mint az égető Nap. A sámán, mintha csak erre várt volna, követte a függőleges fényoszlopot, és a falhoz vonult, a három kutya izgatottan szegődött a nyomába.

Ekavir a megvilágított kőfal előtt állt meg, és tekintetét a fényre szegezte. Axel is így tett, és torkában dobogó szívvel nézett fel, majd meglátott öt sötét bemélyedést, a fénykör közepén. Az öt alakzatot borostyánszerű, kacskaringós vésett vonalak tartották össze, hogy a kör részesei maradjanak. Ahogyan a félvér jobban megnézte őket, észrevette, hogy nem egyszerű bemélyedések voltak. Legfelül egy kör alakú gödör állt, belsejét tenger-színűen csillogó kristályokból borították, és ez volt a legmélyebb. Axel úgy érezte, egy valódi szem néz le rá, aminek színe a legélénkebb kék volt amit életében látott. A szem alatt egy több szögletű véset volt, körvonalai barna, zöld és arany színnel világítottak a napfényben. Ez leginkább egy ritka ásványkőre hasonlított. Ezt egy könnyen kivehető vájat követte, Axel számára egyértelmű volt, hogy valamilyen fejsze sötét sziluettjét nézi. Az ez utáni bemélyedés ovális alakot vett fel, és tojást mintázott. Arany tűzzel égő lángok vették körbe, és bár Axel tudta, hogy nem igaziak, szinte érezte a tűz melegét, vagy éppen pusztító erejét. A tollszerű, hosszúkás formát vette észre utoljára, de talán szándékosan kerülte el eddig. Alig volt bevésve a kemény sziklába fekete árnyékos körvonala, a félvér szinte láthatta a toll apró, lágy pihéit, és a rajta lévő, kicsiny, fehéren fénylő köveket amik az éjszakai égbolt csillagait idézték fel benne.

Tudta, hogy nem a valódi Lélektoll előtt áll, de a látvány így is magához ragadta őt. Hevesen dobogó szívvel rezzent össze, elvesztve mindent, ami a külvilághoz tartozott. Egy pillanatra fekete és sötétkék, csillagokkal és színes ködökkel borított tollak tengerében találta magát, és egy éles, rikácsoló kiáltást hallott, ami az egész fülét betöltötte, megfosztva a csend nyugalmától.

Ne újra! – a fájdalomtól vonyítani akart, mint egy farkas, de végül egyre erősebb fogást talált a földön, így mancsai nem remegtek már többé. Leült, és egy pillanatra semmit sem látott a fejében lévő szörnyű érzéstől, majd kitisztult a tekintete. Hirtelen felsóhajtott, és megkönnyebbülten jött rá, magát nyugtatva, hogy bár Aerisz még mindig figyeli őt, nem tud többé az elméjébe férkőzni.

- Jól vagy? – hallotta maga mellett Venge rémült kis hangját. A kishu orrával a bundáját böködte, sérülés nyomait keresve.

- Mostmár... - próbált nyugodtnak tűnni, nem akarta a gyengeség jeleit mutatni. Óvatosan eltolta magától Vengét, mindenképpen elkerülve, hogy a sámán azt érzékelje, valami történt. Nanook figyelmesen nézte őt, szemeivel mintha a lelkébe látna, de barna-fehér mintás arca nem árult el mást, mint egy kevésnyi aggodalmat. Úgy tűnt, Ekavir észre sem vett semmit az egészből, vagy ha igen, nem mutatta ki hármójuk felé.

A furcsa, fekete sakál a mélyedések nyomait nézte elmerengve, és úgy tűnt, egy másik világban jár. Egy pillanatra teljes csend volt, amit a sakál nyakán lévő tollak halk susogása tört meg, ahogyan feléjük fordult.

- Ez az a hely, ahol egykoron az első öt mágikus tárgyat őrizték – jelentette be a hím. - A történetüket még sohasem mondták el.

Axel homlokráncolva nézett fel. Valami azt súgta neki, hogy a sakál igazat beszél, de nehezen tudta elhinni, hogy ahol most ő áll, ott visszatekinthetetlenül régen a Lélektoll is volt, egy sziklafalba elhelyezve. És ha így volt, ki tette oda? – merült fel benne a kérdés.

- A mágikus tárgyakat a Szellemeknek köszönhetjük, akik idehozták őket, Aigantura – folytatta elgondolkozva a sakál. – Koruk majdnem egyidős a világgal, és mindegyik tárgy a természet egy szelleméhez tartozik. Mikor Effys és Skotadi megteremtette ezt a helyet, - volt valami furcsa egyensúly abban, ahogy Ekavir kiejtette a két ősszellem nevét, talán azért, mert a sámán szavai egyszerre hordozták a fényt és a sötétséget is. – arra kötelezték az öt természetszellemet, hogy hagyjanak valamit itt, ezen a világon, ami csakis tőlük származik. Annak jeléül, hogy feladatukat örökre ellátják, és fogadalmukat tetteikkel is megerősítik Aigantu védelme érdekében. Ez az öt tárgy elpusztíthatatlan, de mindegyik szellem gyengült, mikor elvették tőlük.

Axel figyelmesen hallgatta Ekavir történetét, és egyedül a napfény által látható mélyedéseket kémlelte. Hirtelen megértette, miért kell Aerisznek még mindig a Lélektoll. Szárnytolla nélkül a Levegő Szelleme megkárosítva érezheti magát, akit egyezségek kötnek meg. Nem csoda, ha meggyengült szellem vissza akarja szerezni, hogy csakis újra az övé legyen.

- De sosem kaphatják vissza – szisszent fel a sakál, aranysárga szemeit összehúzva. – Ha a világ véget ér, és ha nem semmisül meg örökre, akkor a szellemek visszatérhetnek ezekbe a tárgyakba, és újjászülethetnek belőlük. Ha nem születnek újjá, a keletkezett világban nem lesz víz, mely életet ad, sem tiszta levegő, ami nélkül megfulladnánk, sem félelmet parancsoló tűz, a hegyek fémek nélkül maradnának, sem pedig föld, hogy otthont adjon zsákmánynak és vadásznak. És ezek nélkül a világ nem létezhet. – mielőtt Axel végiggondolhatta volna ezt, a sakál szemei a tárgyak felé tévedtek. – Mindegyik tárgy különböző képességekkel rendelkezik, amivel a sakálok régóta tisztában vannak. Neró, a Víz Szelleme négy szeme közül az egyiket hagyta itt, hogy figyelje Aigantut. Nelada, a Föld Szelleme pedig a Világkövet hagyta ránk, ami képes tulajdonosa összes emlékét összegyűjteni. Metallum, a Fém Szelleme egy fejszét hozott ide, ami sosem sérülhet meg. Ignis, a Tűz Szelleme egy lángoló tojást adott, amiből újjá tud majd születni. És Aerisz... - itt a sakál Axelre nézett, aranysárga szemei a félvér lelkébe hatoltak. – Ő, mivel nem akart semmit sem adni, kénytelen volt a saját tollát kitépni, amit mi Lélektollnak ismerünk.

A gondolatok most nem kergetőztek Axel fejében, hanem egyenesen felfalták egymást. Amit hallott, arra nem tudott felkészülni. Mi történt volna, ha visszaadja Aerisznek a Lélektollat? Szinte bűnösnek érezte magát, amiért ő is a Levegő Szellemének önös érdekét szolgálta. Hirtelen agya elkezdett új elméleteket gyártani: a Halálfalka beteljesítené-e az ő feladatát? Vajon Aerisz őket is meg fogja keresni? Mit tudna a Levegő Szelleme felajánlani a hataloméhes falkának? Ezek kérdések voltak, amikre jobb, ha sohasem lesz igenlő válasz. Eddig is tudta, hogy vissza kell szerezniük a Lélektollat, de nem tudta, hogy ennyire sürgős.

- Megkérdezhetem, hol van most a többi tárgy? – szólalt meg Nanook, hangjában olyan kíváncsisággal, ami még pont hogy illendő volt. Ez eddig még eszébe sem jutott az akitának.

- Elmondanám, ha tudnám – rázta a fejét a sakál. – Mikor a Szellemek megidézték a mágikus tárgyakat, még a régi korban, a fajok úgy döntöttek, igazságosan osztják fel őket egymás között. Minden faj egy tárgyat akart. A gottók maguknak tervezték a Lélektollat, a kutyák a fejszét, a farkasok pedig a Világkövet szándékozták birtokolni, míg a démonoknak a sárkánytojás kellett volna. Mivel úgy döntöttek, minden fajhoz csak egy tárgy tartozhat, valamint a sárkányokat és a nagymacskákat kihagyják a megállapodásból, ezért Neró szeme tulajdonos nélkül maradt. A nagymacskák hallottak erről, és úgy döntöttek, kisajátítják a Víz Szelleme tárgyát. Mivel a kutyák és a farkasok ekkor már harcban álltak, a nagymacskák akkori lázadása mindkét félt gyengítette, és az egyezmény már halott volt. Végül a mágikus tárgyakat széthordták, és egy kivételével senki nem tudja, hol lehetnek.

Ekavir története után felsóhajtott. Ezeknek a tárgyaknak távol kell lenniük mindentől és mindenkitől, remélni akarta, hogy így van, de nem tudhatta biztosra. Mellette Nanook és Venge csendes szóváltásba kezdtek, de ő nem volt képes értelmet adni a halk sustorgásoknak, túlságosan is el volt mélyedve a saját gondolataiban. Egyre jobban nézett fel a sziklafalra, de mélyedések hirtelen eltűntek, és csak sötét feketeség volt ott, ahol eddig az öt mágikus tárgy díszelgő nyomát látta.

A napfény tovahaladt.