Jackson: Egyre boldogabb vagyok, hogy végre megtettem ezt a lépést, és bár egy normális kapcsolatban, ahogy Youngjae mondta, még ez is nagyon korai, de tekintettel a tényre, hogy én vagyok a pár egyik fele, ez hatalmas előrelépés számomra. Igazából, minden tekintetben az, ha jobban belegondolok. Hosszú ideje Mark az első normális kapcsolatom, és még életemben nem voltam ennyire szerelmes. Egyébként rettentően édes, ahogy hétfőn a suliban még mindig felszisszen, amikor leül valahová. Vasárnap is inkább csak feküdtünk... meg szexeltünk. Jó, tudom, az én hibám, de Mark annyira ellenállhatatlan! Este mondjuk, közös megegyezés alapján már nem szexeltünk, de pettingeltünk. Azért azt nem akartam, hogy járni se tudjon. Nos, járni tud, de ülni... - Ne haragudj, tényleg nem gondoltam, hogy ennyire... - teszem le elé a kávéját a suli büféjében és kérek, a mai nap során vagy ezredjére bocsánatot, egy bűnbánó mosollyal, amiért még mindig fáj neki.

Mark: - Maradjál már nyugton, nem kell az egész sulinak tudnia, hogy végig szexeltük a hétvégét! - rántom le magam mellé Jacksont, bujkáló mosollyal, majd egyből megcsókolom, ahogy szólni akarna valamit. Már éppen folytatnám a beszélgetésünket, amikor elválunk a csókból, mikor megjelenik Jinyoung és Jaebum, akik egyből leülnek mellénk, és úgy néznek ránk, mintha valami új faj lennénk. - Mi van? - húzom fel kérdőn a szemöldökömet. - Mi ez a vizslató tekintet? - nézek gyanakodva hol az egyikre, hol a másikra.

Jackson: Meglep, ahogy ezt ennyire nyíltan mondja, hiába halkan, és amikor éppen mondanám, hogy dehogynem, én szét akarom kürtölni mindenkinek, hogy ő az enyém, leránt maga mellé és megcsókol. Mikor elengedés megszólalna, levágódik mellénk Jinyoung és Jaebum és úgy néznek ránk, mintha minimum mi lennénk a megváltók. Oh, a fogadás, tényleg. Nos kedves Jaebum én nem fogok mondani semmit, Mark jelenleg ül és ha felkel is egyenesen jár, nincs veletek óránk sem, szóval az ég egy adta világon semmiből nem fogtok rájönni. De Jinyoung tekintetétől már jobban félek, egyszerűen érzem, hogy átvilágít rajtunk, mint valami röntgen sugár... Jobb lesz, ha csöndben maradok.

Jaebum: Próbálok rájönni, hogy mi a helyzet velük, de egyelőre még nem csináltak semmi olyasmit, ami árulkodna. Hmm... - Na és... hogy sikerült a hétvége? - puhatolózok, Jacksont figyelve a legjobban, de a kis köcsög kerüli a tekintetemet. Így tuti nem tudok kiolvasni belőle semmit. Mark viszont sejtelmesen mosolyog, ami már jó jel. - Úgy látom elég jó kedvetek van. - nézek hát Markra, aki enyhén elpirul, mikor pillantásunk találkozik.

Mark: - Jó volt a hétvége, igen. - válaszolok röviden, nem mondva semmi konkrétat. Én aztán tuti nem fogok a büfé közepén eldicsekedni azzal, hogy lefeküdtünk végre Jacksonnal, Jinyoungnak majd úgyis elmesélem. Most meg rá sem merek nézni a legjobb barátomra, nehogy még jobban zavarba hozzon.

Jinyoung: - És? Hasznotokra vált, amit az uram tanított neked szombaton? - kérdezek egy kikerülhetetlen kérdést. Bármit mondanak, az egyértelmű válasz lesz és végre megtudjuk a fogadás eredményét. Nem, egyszerűen ahogy ott ivott a pult mellett, nem hiszem, hogy a sarki fűszeresnél vett magának bátorságot... De ha mégis, és én kifizettem a számláját... Ő fogja Jaebum nyereményét fizetni!

Mark: Persze, hogy még jobban elvörösödök, és összepréselem ajkaimat, majd kezeim mögé rejtem arcomat. Nem, én erre a kérdésre nem vagyok hajlandó válaszolni, a reakcióm így is teljesen egyértelmű lesz. De amikor Jaebum felkiált, hogy ő nyerte a fogadást... Felkapom a fejem, és csak bámulok rájuk. Az arcomból egy perc alatt kifut minden vér. - Ti... fogadtatok? - kérdezem halkan, totálisan elborzadva. Nem hiszem el, hogy megint RÁM fogadtak. - Mi a fasz vagyok én?? Valami kibaszott versenyló?! - pattanok fel az asztaltól, nem törődve a fájdalmaimmal, könnybe lábadó szemekkel. - Akadjatok már le rólam, a rohadt életbe! - viharzok el a termek felé.

Jackson: - Hát öregem... gratulálok - nézek Jaebumra dühösen, majd rohanok életem után. - Mark, várj! - kiáltok utána, de mire kiérek a büféből, már nem látom sehol. Dühösen kiáltok egyet és visszarohanok a büfébe, majd megragadom Jinyoung pólóját és felrántom a székből, és úgy sziszegem neki a választ az arcába. - Igen, jó volt a hétvége, igen, hasznomra vált, hogy megtudtam, hogy bír téged Jaebum sikításra, és remélem kurvára örülsz, hogy Mark a kurva fogadásotok miatt bőg. Nem tudom, emlékszel-e még arra, hogy mi volt az első reakciód, amikor Mark Youngji és az én fogadásom miatt borult ki - szorítom ökölbe a kezemet és felemelem, hogy én is beverjek Jinyoungnak, de végül megállítom arca előtt a kezemet és elengedem a pólóját. - Mázlid van, hogy Marknak és egy barátomnak is - nézek Jaebumra egy pillanatra - te vagy a legfontosabb. Viszont neked - fordulok Jaebumhoz és egy lendülettel behúzok neki. - Neked rohadtul nem volt jogod ehhez - rázom meg egy kicsit öklömet és Mark után rohanok. Igen, tudom, hogy először én is röhögtem rajta, te gondoltam van annyi eszük, hogy azután, ami Youngji és az én fogadásomból lett, nem fogják neki elmondani. Tévedtem.

Jaebum: Jó nagyot kapok Jacksontól, de tudom, hogy megérdemeltem. Tényleg nem kellett volna elárulnunk a fogadásunkat. Jinyoung meg sem próbál most ápolni, amit teljesen megértek. Valahol biztos ő is mérges rám, hiszen én kezdtem.

Mark: Berohanok a tornaterem szertárába, és ott leguggolva kezdek el bőgni. Itt Jackson egészen biztosan nem fog keresni, de most nem is akarom látni. Tudom, hogy ez nem az ő hibája volt, tudom, hogy Jinyoungék voltak köcsögök... Most magányra van szükségem. Össze kell szednem a lelkem megtépázott darabkáit. Csak egyet nem értek... a számomra legfontosabb emberek miért űznek játékot az életemből?

Jackson: Nem találom. Sehol nem találom, szerintem az egyetem összes wc-jébe benéztem már, az összes üres terembe is, abba is, ahol Markot kielégítettem... De nem találom. A tornacsarnokba nem mehetett, oda miért menne... Vagy... pont ezért ment oda, mert ott nem jutna eszembe keresni? Rögtön rohanok is a csarnok felé, hogy az ajtóban megtorpanjak... Ha olyan helyre jött, ahol úgy sem keresném, akkor nem... egyedül szeretne lenni? De én így nem akarom egyedül hagyni!

Mark: Mikor abba marad a sírásom, picit dülöngélve a sok sírástól, elindulok, hogy a csarnok zuhanyzójában megmossam az arcom, azonban a folyosón meglátom Jacksont, aki szintén észre vesz. Egy pillanatra bennem van, hogy megint el kellene futnom, de... Ő a párom. Látom az arcán a tömény aggódást. És a szívem hatalmasat dobban. Szükségem van rá! Ajkamba harapva rohanok hozzá, és kérdezés nélkül karolom át nyakát, lábaimat körbe fonva csípője körül. Lép hátra kettőt, hogy a lendületemtől ne essen el, aztán ugyan úgy a falnak támaszt, mint az első hetünkön a teremben tette. Csak most a nyakába hajtott fejjel szipogok, így nem olyan romantikus a pillanat.

Jackson: Amikor észreveszem Markot, oda akarok menni hozzá, de... nem tudom, hogy most akar-e bárkit is maga körül. Fél perccel később már a nyakamban landol, lábai is derekam körül vannak így a falnak támasztom, hogy ne essem el vele. Hm... milyen ismerős jelenet... De akkor nem szipogott a nyakamba. Nem bántotta meg a legjobb barátja és nem sírta vörösre a szemeit. Ellépek a faltól és visszamegyek vele a szertárba, az egyik szivacsot a fal mellett eldöntöm, leülök rá, a hátamat a falnak vetve, így gyakorlatilag most Mark az ölemben ül, én pedig őt ölelem. - Baby, semmi baj... ne sírj - próbálom csitítani több-kevesebb sikerrel.

Mark: - Ne mondd, hogy ne sírjak... - csuklik el a hangom, és megint patakzani kezdenek a könnyeim. - Miért csinálják ezt velem? Ennyire szánalmas lenne az életem? Vagy ennyire TV műsor-szerű? Pedig nem akarok az az ember lenni, aki kitereget mindent a közönségnek... - motyogom, tényleg értetlenül állva a dolgok előtt. - Jinyoungtól meg végképp nem számítottam ekkora hátba szúrásra. - teszem még hozzá, fél kézzel megtörölve arcomat, majd picit elhúzódom Jacksontól, hogy szemeibe nézhessek. - Még a végén csak te maradsz nekem. - viccelődök, de valahol legbelül komolyan is gondolom a dolgot.

Jackson: Valahol jól esik az, amit mond, de pontosan tudom, hogy Jinyoung most legalább ennyire szarul érzi magát, és valahol azt is érzem, hogy Jaebummal most veszekedhetnek... - Ne butáskodj, Baby - suttogom fülébe, miközben tarkóját masszírozom és hátát simogatom. - Szükségetek van egymással Jinyoungra, te is tudod. Igen, ez a húzás valóban paraszt volt tőle, de igazán megérdemel egy második esélyt, nem? - puszilok halántékára, utána kicsit eltolom magamtól és állát megfogva a szemébe nézek. - És én is mindig itt leszek neked, ezt jól gondoltad, kicsim - törlöm le hüvelykujjaimmal könnyeit majd adok egy puszit duzzadt ajkaira.

Mark: Elgondolkodom szavain, de tudom, hogy igaza van. Jinyoung a legjobb barátom, szinte már a testvérem, nem tudnék elszakadni tőle. - De, érdemel. - sóhajtok, összetámasztva Jacksonnal homlokainkat. - Hát, édes, nem gondoltam volna, hogy egyszer te fogsz nekem tanácsot adni az életemmel kapcsolatban. - nevetek fel erőtlenül, de aztán rendesen rámosolygok és picit hosszabban megcsókolom. - Milyen meglepetéseket tartogatsz még számomra? Mert félek, nem leszek képes még ötvenszer újra beléd szeretni. - húzom végig ujjam nyakán, közben fejben már meg is cáfoltam, amit mondtam. Én ebbe az emberbe a végtelenségig képes lennék újra meg újra beleszeretni.

Jackson: - Hát, akkor megvárom a negyvenkilencet és akkor újra kezdhetjük a számlálást egytől - vigyorodom el, és megfogom elkalandozó kezét nyakamon, majd adok rá egy csókot. - Szerintem keressük meg őket, jó édes? - adok egy puszit orrára. - Ahogy ismerem őket, Jinyoung képes volt szakítani Jaebummal, és most mindketten a suli két pontján sírnak a másik után - sóhajtok egyet, majd Mark derekát fogva felállok a matracról.

Jinyoung: Fájt. Nagyon fájt, amit Jackson mondott. Nem is az, amit mondott, hanem az, hogy igaza volt. A legjobb barátom, az egyik legfontosabb ember az életemben... most miattam... miattunk... És én behúztam neki, amikor ő fogadott Youngjival, ráadásul Mark szeme láttára, ő viszont... nekem nem, azért, mert... Egyszerűen rám tör a sírógörcs, ahogy rájövök, mennyire félreismertem Jacksont. Jaebumot most biztos nem fogom megvigasztalni. Ez az egész hülye fogadás is az ő ötlete volt, hiába mentem bele, szinte azonnal. Nem kellene többet rá hallgatnom. A hülyesége, a hülyeségünk miatt... most utál a legjobb barátom. - Hanyagoljuk egymást egy ideig - mondom szipogva de a sírást abba nem hagyva és egyszerűen csak... elsétálok mellette, ki a büféből.

Jaebum: Azt mondja, hanyagoljuk egymást. Persze, mert megint a legjobb barátját választja helyettem. Pedig hányszor tűrtem el, hogy ha éjszaka közepén kiugrott mellőlem, és eszét vesztve rohant Markhoz! Vagy amikor még szex közben is ott hagyott, csak hogy segítsen a barátjának. Nem, mintha nem értettem volna meg, de ezt már túlzásnak tartom. Oké, az én ötletem volt a fogadás, de ő ugyan úgy nem ellenkezett. Nem hiszem el... Hagyom hát a csudába, csak ülök magamban az asztalnál, miközben tehetetlenül meredek magam elé. Az életem most vált teljesen értelmetlenné.

Mark: Jacksonnak igaza van. Jinyoungék most tuti voltak akkora balfékek, hogy összevesztek emiatt. Elindulunk hát, hogy megkeressük őket, de a büfé felé vezető folyosón máris szembe jön velünk Jinyoung, természetesen sírva. Elállom az útját, és csak nézek rá komolyan. Nem szólok semmit, úgyis tudja, mit várok tőle.

Jinyoung: Mark megáll előttem és csak néz rám, alig merek ránézni, ezért kicsit oldalra fordítom a fejemet, de ekkor meglátom Jackson mosolyát. Nem gúnyos, nem kárörvendő, hanem... biztató. Tényleg, teljesen félreismertem. Sírva vetem magam Mark nyakába. - Ne haragudj, kérlek, nagyon bunkók voltunk és nagyon utálom magam, de kérlek, legalább te maradj meg nekem - fakadok ki, és úgy ölelem Markot mintha az életem múlna rajta, és jelenleg úgy érzem, tényleg az múlik rajta.

Mark: - Semmi baj, te barom. - nevetek fel, ahogy megölel. - De a következő ilyennél téged is és Jaebumot is... várj! - tolom el magamtól kicsit, hogy szemeibe tudjak nézni. - Ugye nem szakítottatok most hirtelen felindulásból? Mert akkor mindkettőtöknek kijár egy alapos verés! - szűkítem rá szemeimet fenyegetően. Azért azt nem szeretném, hogy egy ilyen faszság rovására menjen a kapcsolatuk. Ahhoz ők túl tökéletes pár együtt.

Jinyoung: - Hát... - szipogom, majd félve nézek mindkettőjükre. - Nem... szakítottunk, csak... mondtam, hogy... hanyagoljuk egymást egy ideig - motyogom, de amint meghallom, hogy Jackson homlokon csapja magát, és meglátom tenyerébe temetett arcát, rögtön védeni kezdem magam. - De... de nem véglegesen! Csak... csak egy ideig! Úgy is tudom, hogy nem sokáig tudok meglenni anélkül a nyomorék nélkül... - hajtom le a fejemet, ahogy Jackson rám kiált, hogy akkor meg minek kellett szakítani. Nem tudom...