Itt is van a harmadik rész:) Kérlek tudassátok velem, hogy tetszik-e,vagy hagyjatok magatok után valamilyen nyomot:) Millió puszi♡

Jinyoung: Ezt nem hiszem el! Tényleg nem. Már alapból azzal nem értettem egyet, hogy azt a nyamvadt kávét magával vigye, ez totálisan megadta magát ezzel, de azt sosem gondoltam, volna, hogy... Ennyire. Indulok Markék terme felé, hogy elraboljam, mielőtt Jackson bármit tudna csinálni, de azt hiszem... elkéstem. Mármint, a szemem láttára, úgy értem, egy konkrét folyosónyi ember szeme láttára megcsókolja Jackson Markot. Jelen pillanatban nem tudom eldönteni, hogy ez jó, vagy rossz, de mindenesetre teljesen lefagyaszt a látvány. Egy lány pedig még így is odamegy hozzá, és... ohh, most büszke vagyok magamra. Egészen szépen lilul a folt Jackson arcán, és még a kis csajt is elutasítja és kézen fogva indul el valahová Markkal. Ezek szerint, megérte, hogy még mindig sajog az egész jobb kezem...

Jaebum: Éppen óráról jövök ki, amikor megpillantom Jinyoungot. Háttal áll ugyan nekem, és nagyon néz valamit, de így is megismerem, és vigyorogva lépek mögé, magamhoz húzva, és nyakába csókolva. - Hát te életem mit keresel az iskolának ezen a felén, amikor a másik szárnyban volt órád? - duruzsolom fülébe, nem törődve a minket visongva figyelő lányokkal. - Vagy ennyire hiányoztam? - simulok hozzá hátulról teljesen, mire érzem, hogy megremeg. Iszonyat édes!

Jinyoung: Meghallom Jaebum hangját és... hirtelen azt is el felejtem, hogy hol vagyok, nem hogy azt, hogy miért vagyok itt, és ahogy a nyakamba csókol és hozzám simul... Nem, én ezt nem tudom kezelni. Megfordulok ölelésében, és azonnal ajkai után kapok, amikor hirtelen meghallom pár lány sikongatását, de valahogy... jobban leköt az, ahogyan Jaebum az ajkamat harapdálja és közben tarkómat simogatja. - Jae... ennél még sokkal jobban hiányoztál... - bújok hozzá, teljesen átölelve és nyakába hajtva homlokomat, amikor meghallom Mark jellegzetes nevetését, és hirtelen eszembe jut, hogy miért is vagyok itt. - A kicsikénk megadta magát annak a baromnak... Rendben van ez így? - nézek fel szemeibe és egy pillanatra sem engedem, hogy eltávolodjon tőlem. - Aggódom...

Jaebum: - Kicsikénk? - húzom fel szemöldökeimet. Bár megszoktam, hogy becézi Markot folyamatosan, de ez azért túlzás. - Édes, tudtommal még mindig nincs közös gyerekünk, szóval tégy egy szívességet, és ne hívd 'kicsikénk'-nek a haverodat. - fintorodok el. - Egyébként nem kimondottan érdekel, hogy mit kavarnak Jacksonnal. Ahogy elnéztem, Markra ráfér egy kiadós dugás, Jackson pedig jó ebben, szóval miért ne kavarjanak? - vonok vállat flegmán.

Jinyoung: - Hogy lehetsz ilyen? - csapok egyet ököllel vállára, de felszisszenek, így másodjára már csak ellököm magamtól. - Így nem is lesz közös gyerekünk, ha ekkora paraszt vagy! Még egyszer leszólod Markot, szakítok veled! - indulok el szinte futólépésben, sértetten a következő órámra. Pontosan tudja, hogy ő a legjobb haverom, és már ezerszer elmondtam neki, hogy bárkit sérteget a barátaim közül,még ha csak közvetve is, annak következménye lesz... De beszélhetek én ennek bármennyit... és a kis piszok tudja, hogy mennyire szeretem, és nem szakítanék vele, de... ez most fájt. Ne fintorogjon! Megnézheti, hogy mikor hívom én legközelebb az ágyban, apucinak...!

Jaebum: - Ejjj~! - szisszenek fel, ahogy elviharzik, hátul hajamba túrva. Ezt elbasztam. Tudom, hogy a barátait jobban félti a saját életénél, nem lett volna szabad pont ezzel baromkodnom. - Jinyoungie, várj meg! - futok utána, mit sem törődve a lányokkal, akik jobbat szórakoznak rajtunk, mint bármelyik tv doramán.

Jinyoung: Hallom, hogy utánam kiált, ezért egy kicsit lelassítok, hogy beérjen. Nem, akármennyire is képes lennék összeesni egyetlen érintésétől, most nem fogom magam annyira könnyen hagyni. Ne szórakozzon a barátaimmal... és még a kezem is egyre jobban fáj, a francba!

Jaebum: Beérem, és egyből keze után nyúlok, hogy összekulcsoljam ujjainkat, de felszisszen, én pedig meglepetten fogom meg csuklóját, hogy úgy emeljem fel kezét. Jobban megnézem, és csak most veszem észre, hogy be van lilulva az ökle. - Te... verekedtél? - kerekednek el szemeim. - Jézusom, Jinyoung! Nekem kellett volna szólnod, hogy verjem szét a képét annak, akivel bajod volt! - szidom le, komolyan aggódva érte, ahogy megpuszilom minden bizonnyal fájó kezét. - Hányszor mondjam el, hogy vigyázz magadra? - próbálom meg magamhoz húzni, de nem hagyja, azért csak tovább simogatom kezét, és úgy teszem hozzá. - Az előbbiért pedig bocsánat. Paraszt voltam, nem kellett volna olyasmiket mondanom. Sajnálom, édes.

Jinyoung: Hogy... mégis hogy gondoltam, hogy ellenállok neki, amikor ennyire édes? És bocsánatot kér, puszit ad a kezemre, aggódik... - Nemvészes, csak behúztam egyet Jacksonnak... de csillapítja a fájdalmat a tény, hogy legalább az ő arca is szép vöröses-lilás árnyalatot vett fel az szeme alatt - mosolyodom el, majd ép kezemet összekulcsolom az ő kezével. - Igen, paraszt voltál, pontosan tudod, mennyit jelentenek a barátaim, főleg Mark... de legalább beismered - közelebb hajolok füléhez, és úgy mondom tovább. - De még egy ilyen, apuci, és megnézheted, hogy ki fog alul nyögni esténként... - fogom ajkaim közé fülét, és finoman hozzáérintem nyelvemet.

Jaebum: Morranok egyet, majd elengedve sérült kezét, derekánál fogva magamhoz rántom, és megcsókolom. Nem túl hosszan, de jelentőségteljesen, majd rávigyorgok. - Értettem, anyuci! Jó fiú leszek, és akkor továbbra is te fogsz sikonyálni alattam, ahogy megszoktuk. - dörzsölöm össze orrainkat, majd kuncogva vezetem el az egyik mosdóba, hogy legalább hideg víz alá tartsa a kezét, attól egy picit enyhülni fog a fájdalom, meg valamennyire leviszi a duzzanatot.

Jackson: Mosolyogva figyelem, ahogy édesen pirulva felnevet, de az a tűz, ami szemeiben lángol, ahogy rám néz, és amit mond... Térdére teszem kezemet, és lassan, kínzóan lassan kezdek felfelé simítani combjain, miközben füléhez hajolok és mély hangon, halkan kezdek beszélni, ajkaimmal súrolva fülét. - Baby, szerintem te sem akarod, hogy itt és most, az egyetem egyik termében, ahová bárki, bármikor benyithat, magamévá tegyelek, úgy, hogy az egész teremben, csak a nyögéseid és a sikolyod visszhangozzon, ahogy nevemmel azokon a gyönyörű, vörös ajkaidon élvezzél el - állítom meg kezeimet ágyékától alig pár centiméterre, és ahogy látom, gondjai akadtak. - Különben is, eltörném a kezét annak, aki ehhez itt - simítok végig ujjbegyeimmel nadrágon keresztül is tökéletesen kivehető merevedésén, mire szemeit összeszorítva és ajkait beharapva nyöszörög fel -, hozzáér, rajtam kívül. Biztos, hogy még mindig nem szeretnéd velem megosztani a gondolataidat, Baby?

Mark: Most még felnyögök, nem érdekel, hogy ha valaki meghal a folyosóról. Ezt nem lehet ép ésszel bírni! És még végig is simít rajtam, csak hogy tuti biztosan megálljon a szívverésem! Pompás. Először csak vállára ejtem fejemet, úgy próbálva meg észnél maradni, de aztán... átkarolom nyakát, és minden további gondolkodás nélkül fonom lábaimat dereka köré, úgy "ugorva" rá (már amennyire ez a padról lehetséges), mire persze megbillen, és kénytelen a falhoz vinni, ha nem akarunk csúnyán elvágódni. - Megmondtam. - nézek szemeibe határozottan. - Beszélni nem fogok róla. De bármikor megmutathatom. - kapok ajkai után, hogy talán most először csókoljam meg én őt kiéhezetten. Igen, jól sejti, leszarom, hogy egy teremben vagyunk.

Jackson: Őszintén meglepődöm, amikor lábait körém fonja, és kénytelen vagyok őt a falnak támasztani, de amikor kiéhezetten kap ajkaim után... Egy pillanatra elvesztem önkontrollomat, és teljesen a falnak nyomom, úgy simulva hozzá a lehető legtöbb ponton, de amikor megmozdítom csípőmet, és belenyög a csókba... eszembe jut, hogy hol is vagyunk, ezért elszakadok tőle, és combjait megfogva teszem le a földre, de karjaival még mindig nyakam karolja. - Mark, elég, majd máskor megmutatod, de nem most. Nem foglak egy tanteremben megdugni, felejtsd el. Látom, hogy kívánsz, érzem is, tudom is, és én is téged, de nem foglak itt és most megdugni - hangom még mindig rekedt és mély, és látom, hogy szinte kínzás neki, hogy elváltam tőle, de leveszem karjait nyakamból, csuklóinál a falnak szorítom, de csak annyira, hogy ne fájjon. - De most, hogy ne hagyjalak így itt, elérem, hogy anélkül, hogy hozzád érnék, csak a hangomtól elélvezz. Tudom, hogy imádnád, Baby.

Mark: Amikor letesz magáról, annak ellenére, hogy tudom, ez így helyes, csalódott vagyok. Aztán a csuklóimat a falnak szegezi, amivel igen csak meglep, mert azt hittem, csak simán el fog hátrálni tőlem. De nem. És az utolsó előtti mondata... A szemeim kétszeresükre kerekednek, az állam leesik, és érzem, hogy most olyan vörös lettem, hogy akármelyik pipacs elbújhat mellettem. - M-micsoda...? - hebegem, hirtelen meglóduló szívveréssel. Hogy... elélvezzek... csak a hangjától...? Oké, ez már megfordult a fejemben, de... Ugye csak félre hallottam, és nem készül ilyesmire?

Jackson: - Miért, nem szeretnéd? - hajolok egészen közel füléhez, továbbra is rekedtes hanggal. Engem is szétfeszít belülről a vágy, ezért pontosan tudom, hogy így biztosan nem hagyom itt. - Akkor csak mesélek neked arról, hogy mi mindent művelnék veled, ha nem ebben a teremben lennénk, hanem felmennék hozzád - sóhajtok egy mélyet, hogy meleg leheletem elérje a nyakát. - Végigcsókolnám a nyakad, és a kulcscsontod, itt-ott megszívva a bőrt, hogy emlékeztesselek, az enyém vagy, Baby - hajolok nyakához egészen közel, pont annyira, hogy épp csak ne érjek hozzá. - Kezeimmel végigsimítanék felsőtesteden, olyan lassan és őrjítően, hogy minden egyes érzékeny pontodat kitapintsam, majd ahogy ezeket megtaláltam, beleharapnék minden egyes kis érzékeny bőrfelületbe, amíg össze nem rándulsz minden egyes érintésemtől - szemeibe nézek, és úgy folytatom. - Aztán visszahajolnék vörös ajkaidhoz, amiket most is kívánatosan beharapsz, hogy visszafojtsd a nyögéseket, de ahogy állkapcsodon végignyalnék, ezt előre megsúgom - hajolok füléhez -, nem fog menni.

Mark: Úristen... ne... miért vagyok vizuális típus?! Egészen konkrétan látom magunkat, ahogy fekszem az ágyamon, Jackson pedig szépen csinálja, amit most elsorolt, én meg csak nyögök neki, miközben alul lüktetek. Épp úgy, mint most. Baszki. És a nyögéssel kapcsolatban is igaza van. Fölöslegesen harapom szét megint a számat, így is felnyögök, úgyhogy felhagyok azzal, hogy még duzzadtabbak legyenek ajkaim, inkább tovább nyöszörgök neki, ahogy a hangja tényleg a fülemen át egyenes ívben érkezik ágyékomba, és te jó isten, lüktetek! De nem kicsit! Ha ezt így folytatja, komolyan el fogok élvezni. Jó, csak a hangjától nem, de ha a végén csak egy ujjal is hozzám ér lent, akkor tuti végem. A röhej csak az, hogy én ezt akarom. Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy szégyen vagy sem, el akarok élvezni tőle. Ezért... - Jackson~! - lihegem nevét, nem merve szemeibe nézni, inkább azokat szorítom össze.

Jackson: - Igen, Baby? Mit szeretnél? - duruzsolom a fülébe. - Folytassam? Akarod? - enyhén nyöszörögve alig láthatóan bólint, mire elvigyorodom, és tovább folytatom, közben csuklóját elkezdem finoman simogatni hüvelykujjammal. - Az állkapcsodról, visszafelé haladnék tovább, és végignyalnék ütőereden, ami most is olyan szépen kidagad, a visszafojtott nyögésektől és a vágytól. A vágytól, hogy csak egyetlen ujjal hozzád érjek, ezért tenyereimet térdedre simítanám, úgy, ahogy az előbb az asztalon, ahol akár csak most, csak remegni voltál képes, és lassan, borzasztóan lassan, ujjbegyeimmel végigsimítanék mindkét belsőcombodon egyre csak közeledve ágyékod felé... Milyen érzés lenne, Baby, hm? Ha most elengedném a csuklódat, és csak végigsimogatnám combjaidat, és az értem lüktető péniszedet kikerülném, hogy csípődre simíthassak, és végigsimítsak, még mindig csak ujjbegyemmel feszülő alhasadon, amin már az erek is kidagadtak... Ez hogy tetszene, Baby?

Mark: Tényleg ott tartok, hogy meg fogok őrülni. Hol elakad a lélegzetem, hol zihálva kapkodok levegő után, és tudom, tudom, hogy rák vörös vagyok, de képtelen vagyok kontrollálni magamat, Jackson pedig ezt élvezi. Hiszen sugárzik belőle, hogy elemében van! Jó isten! Azt hiszem tökéletesen megértek minden lányt, aki részese akart lenni Jackson Wang hálószobai életének... Mert titkon én is az akartam lenni. Hát most jól megkapom. - Jackson... - nyöszörgöm, mellkasának döntve fejem, mert csak odáig érek el így, hogy a kezeim még mindig a falnak vannak szegezve. - Kérlek... nem bírom tovább! - adom meg hát neki, amit akar, de fel nem emelném a fejemet. - Érints meg, please~! - Ó, remek, az angolom is előjön miatta, pedig mindig annyira igyekszem, hogy ne azt használjam!

Jackson: Aljas vigyorra húzom ajkaimat, majd egy kézzel fogom meg mindkét csuklóját, és két ujjal álla alá nyúlok, és felemelem fejét, hogy szemembe nézzen. Édes istenem, azok a vágytól elködösült, most szinte fekete szemek... - Hol? Hol szeretnéd, hogy megérintselek, Baby? Talán itt? - hajolok nyakához, és ajkaimat forró bőréhez nyomom, finoman hozzáérve nyelvemmel ütőeréhez. - Vagy itt? - tekintetét fogva tartom a sajátommal, hogy benyúljak pólója alá, és végighúzzam gerincén egyetlen ujjbegyemet. - Esetleg... itt szeretnéd? - nyúlok be nadrágjába, és fenekén végigsimítva bejáratán húzom végig ujjamat, mire az eddigi tehetetlen nyöszörgést egy nagyobb nyögés váltja fel.

Mark: A nyakam... a gerincem... a... Végem! Érzem, hogy pusztán egyetlen érintésnyire vagyok attól, hogy elélvezzek, és te jó isten, alig telt el talán negyed óra, hogy a fülembe morog azzal a veszettül szexi hangjával, és nekem még a szemeibe is kell néznem, hogy tényleg totálisan meghaljak. Ha itt és most elmegyek, én utána tuti eggyé fogok válni a földdel, ebben biztos vagyok. - Mindenhol... - válaszolok a kérdésére, mert tudom, hogy addig fog szekálni, amíg nem kap valamiféle választ. Persze ezzel csak tovább növelem azt az önelégült vigyort a képén. - Úristen, Jackson, akárhol, csak csináld! - nyüszítek fel, a maradék önbecsülésemet is a kukába hajítva.

Jackson: - Azonnal Baby - csókolok finoman vörös ajkaira, majd rögtön el is hajolok, elengedem csuklóit, és egyszerre csókolok nyakára, egyik kezemmel, a gerincén simítok végig finoman, míg a másikkal továbbra is bejáratát simogatom, és egyik lábamat megemelve, térdemet hozzányomom merevedéséhez, és ahogy egyszerre nyalok végig nyakán, húzom végig ujjam gerincén és fenekén, és mozdítom meg a térdemet, egy mély, rekedtes nyögés tör fel a torkából, amiben mintha a nevemet hallottam volna.

Mark: Olyan remegés fut végig a testemen, amilyen még sosem tapasztaltam. Szorosan behunyt szemeim előtt csillagok táncolnak, és muszáj megmarkolnom Jackson fölsőjét, hogy ne essek össze, amikor elélvezek. Mert miért is ne élveznék el? A suliban, egy tanteremben, amikor órám lenne épp? Hogyisne. A hab a tortán pedig, hogy az ő nevét nyögtem, amikor elmentem, de teljesen önkéntelenül. Csodálatos. Nem tudom miért, de úgy érzem, legszívesebben elsüllyednék szégyenemben. Ahogy ez eszembe jut, az első könnycsepp ki is buggyan a szememből. Ó, szuper, még sírok is! Rögtön elengedem Jacksont, és a fal mellett lecsúszva leguggolok, térdeimre hajtva fejemet, hogy ne lássa könnyeimet, két kezemmel átkarolva magamat.

Jackson: Arcát figyelem, ahogy elélvez és... életemben nem láttam még nála gyönyörűbbet, ahogy az élvezet hevében megnyalja kiszáradt ajkait, pólómba markol, majd... lassan elkezd egész arca vörösödni, és ijedten veszek észre egy arcán legördülő könnycseppet, de rögtön el is enged, csak lecsúszik a fal mentén és összegömbölyödve takarja arcát előlem. - Mark... - guggolok le hozzá, hangomban tömény aggodalommal és féltéssel. - Mark, Baby, mi a baj? - térdelek le, és felemelem fejét, hogy lássam könnyáztatta arcát. Rögtön leülök, és Markot ölembe húzom. - Baby, miért sírsz? Nincsen semmi baj... - próbálom nyugtatni, közben hátát simogatom.

Mark: "Nincsen semmi baj." Könnyű azt mondani. Nem ő élvezett el a cseszett iskola egyik rohadt termében! Úgy érzem magam, mint egy utolsó ribanc. Persze, én akartam, én voltam az, aki nem bírt magával. Ha nem hozom fel hülyeségből, hogy feljönne-e hozzám... Most nem bőgnék, mint valami csecsemő, az ölében ülve, megszégyenülve. Az a vicc, hogy nem is rá haragszom. Egyedül saját magamra. Még akkor is, ha élveztem. - Borzalmas vagyok. - csak ennyit tudok kinyögni két fuldokló hüppögés között.

Jackson: Ahogy kinyögi, hogy borzalmasnak tartja magát... teljesen lefagy az agyam, és kezem is megáll a simogatásban. Úristen... mégis... mi a faszt csináltam én? - Mark... sajnálom. Úristen, annyira sajnálom, Mark! - ölelem magamhoz, és fejét nyakamhoz húzom. - Nem vagy borzalmas, dehogy vagy te borzalmas, Baby. Én vagyok a borzalmas, hogy így rád erőltettem magam... Ne haragudj, kérlek! Elvesztettem a fejem, nem gondolkodtam, csak ahogy belenéztem a szemeidbe... jó ég Mark, annyira sajnálom! - egyre csak ölelem magamhoz, és fogalmam sincsen, hogy nyugtassam meg. Annyira... undorító alak vagyok.

Mark: Attól, hogy még jobban ölel, és amit mond... Valahogy... Elkezdek megnyugodni. Nem azért, mert meggondoltam magam. Nem. Továbbra is idióta baromnak tartom magam, amiért ezt tettem, de a tény, hogy Jackson ennyire könyörög a bocsánatomért, miközben mindent megtesz, hogy jobban érezzem magam, meglep. Nem kicsit. Eddig akármennyire is bizonygatta, hogy nem az a seggfej, akinek minden eddigi kalandja mondja, nem teljesen hittem el. Egészen mostanáig. Így lassan elállnak könnyeim, és csak a szipogás marad, úgy kuncogok fel, és húzódom el picit tőle, hogy szemeibe nézhessek, egyik kezemmel megfogva arcát oldalról, hogy ujjaim a fülénél legyenek, míg mutatóujjammal megsimogatom arcát. - Te tényleg törődsz velem. - állapítom meg, már mosolyogva. - Nem rád haragszom, ne aggódj. - puszilom meg orrát. - Annyira édes vagy Jackson, hogy el se hiszem!

Jackson: Ahogy meghallom édes kuncogását a nyakamnál, és kezei közé fogja arcomat, puszit ad orromra, és azt mondja, hogy édes vagyok... Nem értem. - Mark... nem értelek. Én, édes? Ezt te sem gondoltad komolyan. Egy utolsó undorító szemétláda vagyok, aki kihasználta, hogy be voltál indulva... hogy mondhatod, hogy édes vagyok? - Állítom fel a földről, és a táskájából előhalászva a váltónadrágját amit gimnasztikára hozott, kezébe nyomom, hogy öltözzön át. - Egyáltalán nem értelek Mark... miért nem haragszol? Miért nem tartasz egy rohadéknak, miért gondolod azt, hogy édes vagyok? - legszívesebben itt helyben eggyé válnék a laminált padlóval, ha tehetném. Meg akartam neki mutatni, hogy megváltoztam, erre... erre ezt művelem vele az egyetem egy tantermében. - Ennek kurvára nem kellett volna megtörténnie... Nem most, nem így és legfőképpen nem itt.

Mark: Nem, mintha általában sokat beszélnék, de per pillanat köpni-nyelni nem tudok. Most komolyan lebasz azért, mert nem rohadékoztam le? Csak állok a váltógatyámmal a kezemben, és bámulok rá, míg nem fogom a táskámat, és lebaszom a földre a váratlanul feltörő dühömben. - Mégis mi az istent vársz tőlem?! - kiáltom el magam, ami furcsán visszhangzik a teremben. - Miért kellene téged szemétládának tartanom, amikor ÉN kezdtem az egészet? Én jöttem azzal a szöveggel, hogy gyere fel hozzám, én nem bírtam magammal, és lényegében én harcoltam ki, hogy ezt csináld velem! De ha te attól jobban érzed magad, hogy szemétládának hívlak, hát jól van! Az vagy. Remélem most boldog vagy. - kapom fel a táskám, és kiviharzom a teremből, be a legközelebbi mosdóba, hogy kicseréljem kellemetlenül nedves nadrágomat. Persze a fülkében megint potyogni kezdenek a könnyeim. Nem, ez nekünk nagyon nem fog működni, én már előre látom. De ez főleg azért van, mert képtelen vagyok beszélni neki az érzéseimről normálisan.

Jackson: Ebben a pillanatban szíves-örömest rohannék Jinyounghoz az ütés másik feléért. De nem, most rohadtul nem hagyhatom egyedül Markot. Kirontok a teremből és csak imádkozni tudok, hogy a legközelebbi mosdóba ment be, de ahogy meghallok egy ismerős szipogást, valahogy megnyugszom. Odamegyek az egyetlen csukott fülke elé, és bekopogok rajta. - Mark, gyere ki, légy szíves - kérlelem és csak reménykedni tudok, hogy ezek után még van kedve beszélni velem.

Mark: Már rég átöltöztem, most a wc tetején ülök, térdemre könyökölve, úgy hajtva fejem tenyereimbe, amikor meghallom Jackson hangját. Nem adja fel. De miért nem?? - Hagyj békén, Jackson. - köszörülöm meg a torkom, hogy ne legyen annyira rekedt. - Just leave me alone, okay? [Csak hagyj egyedül, rendben?] - És már megint itt vagyunk. Előjön az angolom, mert annyira ideges vagyok. Nagyszerű.

Jackson: Jó, hát ha szép szóval nem... a fülke úgysem volt bezárva, csak becsukva, ezért benyitok és látom, ahogy ott kuporog a wc tetején. Megfogom egyik kezét, és minden tiltakozása ellenére kihúzom a fülkéből, és nemes egyszerűséggel, csak megölelem. - No, it's not okay [Nem, nincs rendben] - suttogom és semmi mást nem csinálok, csak ölelem, és simogatom haját.

Mark: Miért? Miért dögösebb az angolja, mint a koreaija? Kiakasztó. Komolyan. Én meg úgy simulok a karjaiba, mintha muszáj lenne. - Minek jöttél utánam? - harapok alsó ajkamba, vállára támasztva államat, de nem ölelve vissza. Kizárt. Mivel véget akarok vetni ennek. Itt és most. Csak... előbb még hallani akarom az okot.

Jackson: - Mert kellesz nekem - válaszolom őszintén. - És nem csak mint a következő a sorban, hanem mint az utolsó és egyetlen. Aki miatt felhagyok a nőcsábász Jackson életmóddal, akiért jelenleg bármit megtennék, hogy jobban érezze magát, akivel járni szeretnék. Így kellesz nekem, Mark Tuan - mondom komolyan, de nem engedve az ölelésből. Félek, ha elengedem, sosem tarthatom újra karjaimban.

Mark: Ledermedek. Nem. Nekem ez túl sok. Nem akarom elhinni, de hallom, érzem, hogy őszinte, és ettől teljesen összezavarodom. Nagyot nyelve próbálnék meg elhúzódni tőle, de nem enged. Egy centit se. Sóhajtva adom meg magam, és hajtom fejem nyakába. - Jackson Wang... Hajlandó vagyok járni veled, de ha megbántasz, én magam foglak kiherélni, csak hogy biztosan én legyek számodra az utolsó, megértetted? - fenyegetem, miközben minden erőmet összeszedem, hogy ne vigyorogjak nyakába.

Jackson: Nem hiszek a füleimnek. Beleegyezett, igent mondott. Mark Tuan velem jár. Eltolom magamtól, és látom azt a bujkáló mosolyt a gyönyörű szája szélén, és hiába, egyszerűen nem bírok magammal, megcsókolom. Nem durván, nem próbálkozva azzal, hogy nyelvemet is bevonjam, csak csókolom ajkait, néha megszívva, ráharapva, hol a felsőt, hol az alsót és... úgy érzem, hogy tűzijáték robban a szívemben, amikor visszacsókol.

Mark: Végre enged kicsit hátrébb húzódni, de mielőtt akármi mást is mondhatnék, megcsókol. Egészen máshogy, mint eddig. Ettől nem érzem azt, hogy most azonnal magamban akarom őt érezni, csupán azt érzem, hogy boldog, és ki akarja fejezni ezzel az érzéseit. A csókba mosolyogva viszonzom a csókot, miközben átkarolom nyakát. Majd valami tudatosodik bennem, amit eddig minden áron figyelmen kívül akartam hagyni: alig egy hét leforgása alatt szerelmes lettem Jackson Wangba.