– Ezért gondolom úgy, hogy egy macska simán lehet akár sellő is – zárja le a hosszantartó monológját a koreai származású fiú.

A gólyatábor alapszabálya, hogy mindenki olyan mellett foglaljon helyet a buszon, akire a legkevésbé sem kíváncsi. Ian szerint, ez a valaha létező legnagyobb baromság, hiszen a felügyelő tanárjuk mégis honnan tudhatná, ki kit ismer? Ám mielőtt  magához hűen kicselezhette volna a szabályokat, és gyerekkori legjobb barátját választja erre a szerepre, ez a srác lépett mellé. Ian egója pedig nem engedte neki, hogy ne tudja meg, miért nem kíváncsi rá.

Sajnos hamar rá kellett jönnie, hogy konkrétan semmi baja nincsen vele, csak megítélése szerint Ian olyan sellősen nézett rá, és meg akarta osztani vele ezt a barom elméletét.

– De akkor most macska vagy sellő? Vagy mi van?! – ad hangot értetlenkedésének.

– Tom! Amúgy Tom vagyok! – nevet fel, szeme apró csíkká húzódik. Ian nagyot nyel. Nem oszthatja ki az alacsony IQ-val rendelkező osztálytársait már a gólyatáborban. Az még tőle is durva lenne. Bár miért is várt csodát egy művészeti iskolától?

– Klassz. Én Ian.

És ennyivel lezárja a beszélgetést. Magában elraktározza, hogy a fiú nem százas, gondok vannak a felfogó képességével, amikor a busz hátuljából ismerős hang dörren fel.

Már megint Chad.

– Válaszolj már, te néma fasz!

Tommal azonnal a hang irányába fordulnak, Iannek pedig büszke mosoly csúszik a szájára. Tőle sok lenne, ha ennyi idő után balhézna, de Chadtől nem. Azt is csodálja, hogy eddig bírta.

A szöszi mellett egy vékonyka, göndör hajú fiú üldögél. Kezében spirálfüzet, szénceruza, jobb fülét nagy, fekete fejhallgató fedi, a bal üresen hegyedzik. Mint egy manónak. Hosszú, barna szempilláján megülnek az ablakot áttörő reggeli napsugarak, ahogyan lefelé vezeti a lapra a tekintetét. Aztán egyszer csak úgy dönt, felemeli őket, mintha csak megérezte volna, Ian őt figyeli.

Aranybarna, egy anyajeggyel a sarkában, és megannyi kimondatlan szóval. Hideg. Meleg. Megremeg. Előre kellene fordulnia. Kimaradni a balhéból. De nem bírja elszakítani az összeakadt lelküket.

– Miért lesel? Tetszem?

A busz egy emberként nevet fel a kérdés hallatán. Ian arca lángokba borul, keze ökölbe szorul. Nem erre számított.

– Nem vagyok buzi, mint egyesek.

– Ja, Ian nem bukik a faszra, úgy, mint te! – kiáltja erőteljesen Chad az arcába, néhány csepp nyál még kellemetlen helyekre is lecsöppen. A göndör hajú fiú közömbös arckifejezéssel törli le bal orcáját.

– Neked lehet, hogy kellene. Kevésbé nyilvánulna meg az agresszív, figyelemhiányos személyiséged.

Ian felnevetne, ha pillanatokkal korábban nem oltotta volna be ő. Ian felnevetne, ha nem a legjobb barátját ócsárolnák.

– Vagy lehet, pont neked kellene kihúznod azt a rohadt merev faszt, amit indulás előtt felnyomtál magadba – szólalt meg hamarabb, mint Chad. Tudja, hogy a legjobb barátjának mekkora szája van, meg tudja magát védeni, de valahogy... Az előző megszólalását még nem érzi lezártnak. Mindenki rajta nevetett.

A lapról ismét felemeli a tekintetét, egyenesen ismét az ő szemébe néz. Most határozottan jegesen hideg, a kimondatlan szavak nem repülnek ki, hatalmas lakat kerül rájuk.

Ian nagyot nyel. De még véletlenül sem azért, mert bűntudata lenne, vagy ilyesmi. Csak nyelnie kellett.

Chad és Tom hangosan felröhög, őket követi az osztály többi tagja. De ez a nevetés még így sem hangosabb, mint, amit ő kapott. És a srác még csak zavarba sincs; mint akit nem is érdekel ez az egész a szabadon hagyott fülére is ráhúzza a fejhallgatóját. Ian pedig... Ian pedig csatlakozik a tömeghez, ahogy mindig is tenni szokta.