Azt mesélik, régen, még a császárok idejében, Kínában volt egy hercegnő, akit a madarak tanítottak meg uralkodni.

Az időszámítás utáni harmadik században Zhao Wu Di volt a kínai császár, aki épp császárné nélkül maradt. Kínában ősi törvény, hogy egy császár sem uralkodhat feleség nélkül. Ha özvegy lesz, minél hamarabb újra kell nősülnie, vagy lemondania a trónról. Zhao még fiatal volt, ereje teljében, így az, hogy lemond, meg sem fordult a fejében. Inkább hívatta az összes követét, és szétküldte őket a császárság minden tartományába, hogy hozzanak festményeket a vagyonos hercegnőkről.

Mei Sai Yang hercegnő egy alapvetően szegény, de természeti kincsekben annál gazdagabb tartományban, Jünnanban lakott. A déli tartományt még ma is a Mekong folyó szeli ketté, hatalmas rizs- és teaföldek terülnek el a partjain.

Az itt élő emberek nem szerették Mei Sai hercegnőt és a családját. Az apja gazdag nemes volt, aki szinte éhbérért dolgoztatta a rizsföldeken a munkásokat. Mei Sait sokan irigyelték. Mindig szép ruhában járt, a bőre, a haja tökéletes volt, és mindenki, aki csak ellátogatott hozzá, ajándékokkal halmozta el őt. Kedvenc időtöltése a sétálgatás volt. Palotájuknak nagy, kőkerítéssel körbevett kertje volt, tökéletesre nyírt pázsittal, szökőkutakkal, pavilonnal, és egy madárházzal. Mei Sai hercegnő köztudottan rajongott a madarakért. A távoli országokból érkező követek pedig keresték a kegyeit, így a madárházban a legkülönfélébb fajok voltak megtalálhatók. Azonban a hercegnő, a szívének legkedvesebb madarakat apró kalitkákban, a szobájában tartotta. Volt ott egy pacsirta, melynek énekére reggelente felébredt. Egy fülemüle, mely dalolva álomba ringatta, és egy sárgarigó, amelyik napközben fakadt dalra. Ezek a madarak már tudták, ha nem dalolnak a hercegnőnek, nem kapnak életet adó magvakat. Így, bár mindegyik soványka volt, s a daluk szomorú, mindegyik hűségesen szolgálta a hercegnőt.

Egyik nap, a jünnani császári követ kopogtatott Yang herceg palotájának kapuján, s a hercegnővel kívánt találkozni. A hercegnő a kék szalonban fogadta. A legszebb, ezüsttel hímzett éjkék selyemruháját vette fel. Annyira harmonizált a szobával, hogy a követnek igen csak meresztenie kellett a szemét, hogy tudja, a hercegnő még ott ül vele szemben. Belefeledkezett a látványba, de nem felejtette el, amiért jött.

Bár a hercegnő nem vágyott nagyobb rangra, nagyobb figyelemre meg végképp nem, azért elküldte a legjobb portréját a császárnak. Ez volt az a lépés, amely megpecsételte a sorsát.

Pekingben, a császári palotában kiürítettek egy termet, és a szolgák két teljes nap és éjjel dolgoztak azon, hogy az összes hercegnő képe felkerüljön a falakra. Mikor ezzel végeztek, a császár a legfőbb tanácsosával bezárkózott a szalonba, és egy teljes napig nem hallottak felőlük. Aztán reggel kinyílt az ajtó, és mindketten teljes nyugalomban sétáltak ki rajta. A császár egy szó nélkül elvonult a lakosztályába, a főtanácsos pedig a kert felé vette az irányt.

A hatalmas madárház a kert legvégében húzódott, és három ember dolgozott rajta, hogy a világ minden tájáról származó madarak jól érezzék magukat a furcsa környezetben. Ide tartott most a főtanácsos. Néhány parancs kiosztása után visszatért a palotába, és megkereste a jünnani követet. Fél óra múlva pedig minden készen állt az indulásra.

A kis zöld méhevő- vagy ahogy nálunk nevezik, smaragd gyurgyalag- tíz nappal a kép elküldése után érkezett. A követ három nap alatt tette meg az utat a pekingi császári palotától a Jünnan tartománybeli Yang herceg palotájáig. Kimerülten térdelt le a hercegnő elé, és nyújtotta felé a császár ajándékát, az aranykalitkába zárt madarat.

Mei Sait azonnal elvarázsolta a gyurgyalag hangja, de a madár is fenséges volt, akár csak egy smaragd ékkő az arany foglalatban. És bár mindene ellenkezett az ellen, hogy császárné legyen, mindennél jobban akarta a madarat. Kinyújtotta a kezét, és elvette a követtől a kalitkát.

Szerelmi zálogot úgy ne fogadj, hogy viszonzásodra nem talál- idézte magában Mei Sai önkéntelenül dédnagyanyja szavait. Hosszas gondolkozás után úgy döntött, egyik hajtűjét küldi el a császárnak. Amint megkapta a szerelmi zálogot, a követ útnak indult, magára hagyva a feldúlt hercegnőt.

A gyurgyalagot a lakosztályába vitte a másik három madár mellé. Becézte, szólongatta, de a madár nem akart énekelni. Etette, itatta, de dal nem hagyta el a csőrét. Így, Mei Sai sétára indult a kertbe. Célja a kis madárház volt. Az ott dolgozó öreg madarásztól megtudta, a gyurgyalagok akkor énekelnek legszívesebben, mikor a sárgarigó hangja már elhalt, de a fülemüle még nem kezdte meg altatódalát.

Mei Sai várt. A haját fésülték, megmosdatták, megmasszírozták, közben a sárgarigó elhallgatott, de a gyurgyalag nem akart énekelni. Aztán csak várt, és várt, hálóruhában az ágy szélén, de csak a korai tücskök hallatszottak a kertből. Aztán meghallott egy madárdalt. Fülemüle volt, de nem az ő fülemüléje. Odalépett az ablakhoz, és a császárfán meglátta a daloló fülemülét. Gyönyörű volt az éneke, sokkal szebb, mint amilyen az ő fülemüléjének valaha is volt. Ekkor a szoba mélyéről az ő fülemüléje is rákezdett panaszos énekére, s a fán ülő felelt neki. Átrepült az ablakpárkányra, és onnan hallgatta szomorú sorsra jutott társának énekét. A hercegnő nem tudta miért, de nagyon elszomorodott. Azért mégis lefeküdt, és a fülemülék dalára aludt el.

Másnap reggel későn kelt. A pacsirtaszó elmaradt, és a sárgarigó sem dalolt. A hercegnő nagyon dühös lett a madaraira, és megtiltotta a szolgáknak, hogy megetessék őket. Ha nem dalolnak, nem esznek.

Este aztán a fülemüle újból megjelent a császárfán, s a fogva tartott fülemüle válaszolt az énekére, panaszosabban, mint eddig bármikor. Mei Sai csak forgolódott ágyában, nem tudott elaludni az énekre. Végül felkelt, és elhessegette az ablakban daloló fülemülét. Így ment ez másnap este is. de a szabad fülemüle kitartó volt, nem hagyta egyedül a társát.

A negyedik napon egy császári követ érkezett, hogy bejelentse, a császár úton van Jünnanba, hogy magával vigye a hercegnőt Pekingbe, hogy császárnéjává tegye. A hercegnő kimerült volt a kevés alvás miatt, és a hír még jobban feldúlta. Lement a szívének kedves kertbe, de csak céltalanul bolyongott a virágok között.

Egyszer csak szembe találkozott az öreg madarásszal. Mei Sai kérdőre vonta az öreget, hogy miért nem énekelnek a madarai, és az a fülemüle, amelyik minden éjjel a császárfán pihen, miért énekel olyan gyönyörűen.

Az öreg fáradtan sóhajtott. Tudta, hogy egyszer a hercegnő meg fogja kérdezni. Őszintén válaszolt neki.

- Hercegnő, a madaraid azért nem énekelnek, mert szomorúak. Egy madárnak lételeme a repülés, a szárnyalás, és akkor boldog, ha a többi madár között repülhet. Ha bezárod egy szűk kalitkába, elsorvad, s nem lesz kedve többé énekelni.

Mei Sai elgondolkozott azon, amit az öreg mondott, és elhatározta magát. Este, mikor sötétség telepedett a tartományra, rendes szokás szerint megjelent a virágzó császárfa ágán a fülemüle. Mikor énekelni kezdett, a hercegnő odalépett a kalitkában senyvedőhöz és kinyitotta börtöne ajtaját. A madár először félénken kémlelt, aztán kiugrott a kalitkából. Gyorsan ki akart repülni a nyitott ablakon, de lendülete csak a padlóig vitte. Aztán párszor próbálgatta a szárnyát, végül sikerült kirepülnie. Tett két kört a levegőben. Mei Sai csodálva figyelte röptét. Szabad, mint a madár. Most már értette a szólásmondást. Aztán a fülemüle leszállt a másik mellé a császárfa ágára, és dalolni kezdtek. A hercegnő ilyen emelkedett dallamot még soha nem hallott. Gyorsan kinyitotta a sárgarigó és a pacsirta kalitkáját is, és azok ketten olyan sebesen távoztak, hogy alig lehetett őket látni.

A hercegnő szomorú volt, de egyben örült is. Soha nem gondolta volna, hogy kegyetlen. Ő csak nagyon szerette a madárdalt. Lelkében vegyes érzelmekkel aludt el.

Reggel pacsirtaszóra kelt. Körülnézett a szobában, és látta, hogy egy kalitka kivételével mindegyik üres. Emlékezett a tegnap estére. De akkor honnan jön ez a dal? Akkor meglátta. Az ablakpárkányon az ő pacsirtája ült, és dalolt. A hercegnő szívébe pedig boldogság költözött.

A boldogsága egészen Pekingig kitartott. A császár rendes ember volt, de ahogy -a most már császárnévá lett- Mei Sai látta, igen keveset foglalkozott a dolgozó emberek sorsával. Sokat gondolkozott, hogy tudná rávenni, hogy több figyelmet szenteljen a rizs- és teaföldeken robotoló embereknek.

Lakosztályába szinte bezárva közel sem érezte olyan jól magát, mint otthon. Aztán egyik nap rátévedt a szeme az aranykalitkában gubbasztó smaragd madárra, és elhatározta magát. Fogta a kalitkát, és a szolgái minden tiltakozása ellenére lement a kertbe. Sokáig bolyongott a hatalmas területen, mire megtalálta a madárházat. Az elképedt szolgák csak bámulták a császárnét, ahogy teljes pompában belejt a madárházba. Majd keresett egy alkalmas helyet, és kinyitotta a kalitka ajtaját. A gyurgyalag kirepült, de nem messzire. Rárepült a császárné vállára, és csodaszép énekbe kezdett.

Mikor kigyönyörködte magát a madárseregletben, Mei Sai visszaindult a palotába. A császár mérges volt, amiért a felesége kitette a lábát a palotából. A császárné azonban nem ijedt meg. Elmesélte a történetét a madarakkal, és kérte a császárt, foglalkozzon többet a népével, de ne csak a nemesekkel, az elnyomottakkal is. Ő pedig, ha tetszik a császárnak, ha nem, minden nap meg fogja látogatni a madarait. Különösen azt, amelyiket a férjétől kapta ajándékba.

Zhao Wu Di-t meglepte, milyen erős személyiség a felesége, de engedett a kéréseinek. A császárnénak köszönhetően a kínai gazdaság felvirágzott, a nép pedig szerette az uralkodóit. A császárné iránti tiszteletből pedig minden tavasszal egy országos ünnepség keretében fülemüle röptetést tartottak.