Először egy hosszú folyóson mentünk, majd a hallba érkeztünk ahol egy hatalmas bejárati ajtó volt jobb oldalt, szembe vele pedig egy hosszú két felé ágazó lépcsősor. Igényes és antiknak kinéző bútorok, vázák gyönyörűen megmunkálva tele fényesen csillogó kövekkel, amikről messziről sütött a gazdagság, nagy képek a falakon végig az egész terembe, ahogy láttam egyet levettek ott a fal más színű volt, pont a lépcsősor tetején lehetett a kép, kíváncsi voltam, de nem kérdeztem rá, egyenlőre, sok más kérdésem volt, ami elsőbbséget élvezett jelen pillanatban. Érdeklődve néztem körbe és közben próbáltam a lépést tartani Violettel, nem szívesen tévednék el egy ekkora helyen. A jobb oldali lépcsőn mentünk fel majd tetején is jobb oldalra fordulva az első szobába mentünk be, Violet ment elől én így másodiknak léptem be a szobába.

Bent egy nagyon tágas helyiség volt közepén egy hosszú asztal volt 12 személyes, kényelmes székekkel, a bal sarokba pedig egy kanapé rész volt fotelekkel. Violet odament az egyik férfihoz, aki a fotelt foglalta el a kanapé mellett és lazán az ölébe ült, az szerető csókkal üdvözölte és kezét derekára téve boldogan nézett a lányra, hát így is tud nézni az a félelmetes férfi.

Mikor már kibámultam magamat tűnt fel, hogy itt állok a szoba közepén és fogalmam sincs, hogy mit csináljak, elég szerencsétlenül nézhettem ki, de végül szerintem az egyik férfi megsajnált és odajött hozzám.

-Gyere, foglalj helyet.- szólalt meg mögöttem egy borzongató hang, előszőr összerezzentem és meglepődtem, majd mikor megfordultam és ránéztem a tulajdonosra megnyugodtam és tekintetem rajta is maradt.

Életemben nem láttam ilyen gyönyörűen vonzó férfit. Magas volt nálam legalább két fejjel, fekete középhosszú haja volt oldalt enyhén felnyírva, az férfias arcán volt egy sebhely, de ez nem rontott az összképen inkább még vonzónak tűnt a számomra pedig soha nem hittem volna, hogy bejőnek a sebhelyek, de ezen a csodálatos hímen nem volt egyetlen olyan porcika sem, amiben kivetnivalót találtam volna, keze duzzadt az izmoktól pólóban ez kiválóan látszott, ahogy többi részein is. Alig bírtam elszakítani a tekintetemet róla, ahogy láttam ez nagyon tetszett neki, mert egy férfias, de elképesztően vonzó mosolyra húzódott a szájára.

-Öhm köszönöm. – kaptam észbe és fejem a szoba irányába fordulva megnéztem a helyet ahova terelt fotel volt szemben Violettel, mikor helyet foglaltam benne, azt hittem a felháborítóan szexi hím keres más helyett, de nem ott maradt közel a fotel mellett szinte éreztem magamon a tekintetét.

-Nos.. szeretnénk ha elmondanád, hogy mi történt veled? – tette fel a kérdést előszőr a férfi Gary azt hiszem.

- Előszőr tudni szeretném, hogy kik vagytok ti? – kérdeztem rá az inkább engem foglalkoztató kérdésre és néztem határozottan a kérdező felé.

- Gary O'Brian vagyok, a párommal már találkoztál Ő Violet Cole. - Ő előszőr rám nézett majd kérdőn a mellettem állóra, aki biccentett így megadóan sóhajtva elkezdte a bemutatkozást.

-Hali, az én nevem Williem Campell, velem még nem találkoztál.- küldött felém egy bátorító mosolyt és én viszonoztam.

- Jason Cole, még velem sem találkoztál bánatomra, szépségem.- szólalt meg Williem utána mellette kanapán helyett foglaló szőke hajú és rikítóan kék szemű férfi, incselkedve nézett rám, látszott rajta, hogy viccelt, ezen el is mosolyodtam a nárcisztikus hozzászólást hallva, de egy határozott, figyelmeztető morgást hallottam magam mellől.

Meglepett, ez nem egy emberi hang volt, mintha egy ragadozótól származott volna, de furcsa mód nem féltem sejtettem, hogy nem felém irányul, de a belsőmet jól esően borzongatta a hang. Ezt az érzést nem tudtam hova tenni, de mindenesetre a hang iránya felé fordultam.

-Alexander Gates, én vagyok a vezető. – nézett rám és a tekintete tiszta volt mintha nem is Ő adta volna ki ezt a borzongató hangot az előbb.

- Wayne Edwards. – nyögte ki nagy nehezen mintha fárasztó lett volna neki. Ő volt az utolsó szobában tartózkodó, tőle megmondom őszintén kicsit tartottam, távolabb állt a többiektől a falat támasztotta zárt állásba, de nem mutattam, nem akartam, hogy gyengének gondoljanak így határozottan bólintottam felé egyet, amire egy gúnyos, de már majdnem elismerő mosolyt kaptam.

-Destiny Richards vagyok. – mivel várakózóan néztek rám így én is megejtettem a bemutatkozást.

-Destiny...- halottam meg a nevemet magam mellől, érdekes hanglejtéssel mondta ki mintha egy imát súgott volna.

- Most már elmondod mi történt veled? – kérdezett vissza újból Gary, egy fokkal talán barátságosabban, mint első alkalommal.

- Igazából nem túl sok mindenre emlékszem, hazafele tartottam és akkor kapott el, olyan gyorsan történt minden hogy utána már csak arra emlékszem, hogy a földön vagyok ő pedig megsebezte a nyakamat majd onnantól semmi, szerintem elájultam. –bólintottam majd belekezdtem a mesébe, még mindig megrázkódtam kicsit az emlék miatt, ha nem segítettek volna valószínűleg sokkal rosszabb is végkimenetel is történhetett volna velem, amibe bele sem akarok gondolni. Egy kezet éreztem a vállamon, melegség áramlott a testembe ott ahol hozzámért, nyugodtabbnak éreztem magam, tudtam, hogy most biztonságban vagyok.

- Miért voltál egyedül? Hol a családod? – kérdezett rá most Williem.

- A családom nem New Yorkban él, ők Bostonban laknak, már évek óta külön élünk. – mondtam nekik meglepetten. Nem tudom megint, hogy jönnek ide a szüleim.

- Boston? A mi fajtánkból való vagy nem lehetsz egyedül ilyenkor a szüleid ezt nem tudták? – kérdezett rá ezúttal Jason.

- A mi fajtánk? Pontosan mit jelent ez? A szüleim egyszerű emberek, egy klinikájuk van Bostonban. – kérdeztem rá kissé félve.

- Halhatatlanok Destiny, a mi fajtánk... - mondta ki végül Violet.

- Mi? Az meg hogy lehetséges? – most már szabályosan féltem, az első gondolatom az volt, hogy el kell innen mennem, de megint megéreztem azt a gyengéd érintést ez viszont már nem a mellettem álló Adonisz volt. Az Istennő, akivel álmomban beszéltem, jó akkor nyugodjunk meg hallgassuk meg őket.

- Drágám... mennyit tudsz a mi fajunkról?- kérdezett ré aggódóan Violet.

- Semmit, egészen a mai napig azt sem tudtam, hogy ilyen létezik, sőt ha igazán őszinte akarok lenni veletek még most is nehezen hiszem el, hogy különböznétek tőlünk, hisz nincs polip csápotok, meg kisatírozott harmadik szemetek. – néztem rájuk kínosan nevetve a dolgon, hisz még mindig képtelennek tartom, hogy más fajhoz tartoznának, vártam mikor mondják azt, hogy vicceltek vagy akármi.

Nem mondtak semmit, csak meglepetten néztek rám majd aztán tanácstalanul egymásra. Ahogy teltek így a percek kezdtem egyre kínosabban érezni magamat így már szóltam volna, hogy engedjük el, a dolgot én szépen hazamegyek és elfelejtünk mindent, de akkor Williem megszólalt.

- Ne menj még haza, túl korai lenne... - nézett rám mosolyogva.

- Mi? – Ő most tudja mit gondoltam? Nem puszta véletlen... vagy látszik rajtam, hogy ennyire haza akarok menni?

- Nem, igazából innen nézve elég póker arcot vágsz és nem, nem véletlen tudom, mire gondolsz, hiszen telepata vagyok. – nézett rám bocsánat kérően, de mégis vigyorogva.

- Azt hiszem jó, hogy ülök... - reagáltam első körben, Majd hirtelen zavarba is jöttem.

- Akkor ti mind tudjátok, mire gondolok? – kérdeztem meg el sápadtam a gondolatra.

- Nem, mindenkinek más képessége van, Williem az egyedüli telepata a házban. – válaszolta Violet.

- Úgy van, Főnöknek telekinetikus képessége van, Gary pedig mint Hulk olyan erős, csak ő nem zöld. –kezdte a lelkes beszédet megint Williem, és avatott be a képességeikbe. Ezt továbbra is nehezemre esett elhinni, meglepődve néztem körbe a szobában. Nem tagadom mindegyik férfi a szobában vonzó volt izmos, a harcos jelző illett rájuk, ezzel szemben Violet törékeny, természetfeletti szépség volt.

-Honnan tudjátok, hogy közétek tartozom? – akárhogy is néztem a felállást nem láttam olyan számottevő dolgot, ami miatt egyértelmű lenne, hogy én is közéjük tartozom. Külsőleg nem volt köztünk túl sok hasonlóság. Így még ha el is hiszem, amit mondanak, hogy Ők mások, az hogy én közéjük tartozzak, kizártnak tartom.

- Az illatodról.. messziről is érződik, hogy nemsokára átfordulsz.- válaszolta nekem, a még mindig szilárdan mellettem álló tökéletes hímpéldány.

Kíváncsian néztem rá férfias márkáns arcán nem látszottak érzelmek, de a tekintete nagyon is árulkodó volt, forrón, bírtokólan nézett rám, én pedig ettől a bizalmas nézéstől azt sem tudtam lányos zavaromban hova kapjam a tekintetemet, már ha el tudtam volna szakadni a lázasan engem vizslató fekete tengertől. Halk köhintést halottam megszakítva minket a nem is tudom, hogy milyen néven illessem az állapotunkat. Fejemet a hangforrás felé fordítottam, Violet tekintetével találkoztam, aki gyengéden mégis a tekintetében mintha ott bujkált volna a mindent értő szikra, mintha Ő pontosan meg is tudta volna nevezni a számomra ismeretlen állapotot közöttünk.

-Mond csak Destiny, nem érzed magadat kényelmetlenül, hogy a tested olykor forrósodik, majd hírtelen lehűl, hogy alig tudsz valamit letuszkolni a torkodon, érzed a hiányt, de fogalmad sincs, mi hiányzik? – kérdezte meg a számottevő kérdést és éreztem, hogy helyére kattan valami a tudatalattimban.

-Én azt hittem összeszedtem valami vírus... -kezdtem magyarázni, szinte kétségbeesetten akartam kapaszkodni a számomra logikus dolgokhoz.

- Oh, drágám. A mi fajtánk nem fogékony az emberi betegségekre...- cáfolta meg egyetlen mondattal a kétségbeesett logikus gondolkodásomat.

Megint helyreállt valami az elmémben. Soha nem voltam beteg. Kezdetben azt hittem, azért mert a szüleim gyerekorvosok és ezáltal jobban vigyáztam magamra, de az hogy soha nem volt még csak megfázásom se....

-Mennyi idős vagy?- kérdezett rá Violet.

- Én 24 éves vagyok, de 2 hét múlva töltöm a 25-öt. – válaszoltam a kérdésre.

Erre mindannyian felhördültek és mintha kicsit aggódva néztek rám, egyedül a még mindig csendesen a falnál álló Wayne tartotta meg az érzelemmentességét.

-Mi a baj ezzel? – kérdeztem meg most már kicsit tartottam a dologtól.

- Ez azt jelenti, drágám, alig 2 hét múlva véglegesen közénk fogsz tartozni.- szelíden nézett rám és hirtelen nem tudtam mit mondani.

- Hogy érted, hogy véglegesen? Nekem nincs is választásom? Mivel jár ez az Átváltozás, pontosabban, mivé fogok változni? - kérdeztem meg tőle és el is sápadtam a gondolatra, mit takar pontosan a halhatatlan lét.

- Te már így születtél azzal, hogy átváltozol, nem leszel más, csak kiteljesedsz. Az átváltozásodba a családod segít amennyiben még nincs pár jelölted, ellenkező esetben átsegítenek egy kiválasztott fajtársunkkal. – ha ezt mind nem Violet mondta volna azzal a nyugodt és melegséget sugárzó hangjával tuti biztos, hogy sokkot kaptam volna bár így is eléggé kész voltam lelkileg.

- A szüleim soha nem mondtak semmit erről. – kezdtem bele miután percek múlva észhez tértem.

- Semmi baj, mi tudunk neked segíteni... Nem leszel egyedül.- jött oda mellél és megfogta a kezemet.

- Köszönöm! – néztem rá hálásan.

- Előszőr el kellene menni a szüleidhez és tisztázni miért nem avattak be a fajunk dolgaiba. – kezdte Alexander.

- Mindenek előtt haza kell mennem, Jose a barátnőm biztosan halálra aggódja magát. – istenem lehet már a rendőrséget is kihívta.

- Egyedül sehova nem mész!- váltott szigorú hangnemet Alexander, erre én felvont szemöldökkel néztem rá.

- Mégis ki vagy te nekem, hogy parancsolgass?! Oda megyek, ahova akarok eddig is nagyon jól boldogultam...- álltam fel a fotelből és léptem hozzá közelebb hogy nyomatékosítsam a mondanivalómat.

- Jól boldogulásnak számít, hogy egy sikátorban majdnem meghaltál?- lett hírtelen ő is indulatosabb.

- Meg tudom magamat védeni...- néztem határozottan a szemébe, észre sem vettem, hogy szinte összeér az orrunk olyan közel vagyunk egymáshoz. Zavartam léptem hátrébb, de továbbra is, gyilkos tekintettel néztem a harcost.

Majd választ nem várva kisétáltam a teremből, halottam még beszéd foszlányokat, de nem figyeltem rájuk egyenesen a szobába tartottam vissza és mindenáron azon voltam, hogy lenyugodjak...