Csak néztem és figyeltem őt. Tudtam, hogy vékony jégen táncolok, ezért mindent elkövettem annak érdekében, hogy lépésről-lépésre ismerjem meg. Andreas világa érdekes és nem hétköznapi. A személyisége magával ragadó. Kicsit magamra emlékeztetett. Ahogy teltek a napok, ahogy figyeltem őt, rájöttem arra, hogy szükségem volt egy ilyen emberre, mint ő. Andreas a maga világában él: nappal egy híres cégnél dolgozik, szabadidejében pedig elmenekül a kis világába. Kicsit féltem, hiszen nem tudtuk elfelejteni azt, ami történt. Még mindig voltak bennünk megválaszolatlan kérdések és fel nem hozott sérelmek. De ahogy a kórházi ágya mellett ültem és végig néztem a gyógyulását, rájöttem arra, hogy valójában mégis csak szükségünk volt egymásra.

Elhúztam az ajkam, amikor lassan felült, majd bordájára szorította a tenyerét és megpróbált felállni. Kérdőn pillantott rám, szemöldökét felvonta, tekintetével pedig a plafont vizslatta. Látszólag falra mászott az örökös aggódás miatt, de az nem számított. - Ne nézz így rám! - kérte hangosan, majd letette a jobb lábát, közben lassan kifújta magát.

- Hogy nézek? - motyogtam.

- Úgy nézel, mintha egy háborút túlélő, sérült katona lennék - nézett végig rajtam. - Muszáj felállnom. Úgy érzem, hogy teljesen legyengültem - ajkát összehúzta, majd lassan felállt és úgy gondolta, hogy célba veszi az ablakot.

- A helyedben én még pihennék - lassan utána sétáltam és figyelmesen fürkésztem, hogy derekára helyezi a kezét, majd lassú, megfontolt léptekkel felém néz és elneveti magát. - Szerintem semmi vicces nincs abban, hogy aggódom érted - összeszorult melkassal emlékeztem vissza a balesetére, aminek hírétől máig megfagy a vér az ereimben. Az autója pont egy lámpaoszlopnak csapódott, aminek vezetéke egyből elszakadt. És mindenki tudja, hogy az elektromosság és a benzin nem jó barátok. Egy halszál választotta el őt attól, hogy az összetört autó, vele együtt felrobbanjon. Biztos voltam abban, hogy Andreas még a történtek hatása alatt volt, hiszen lassan oldalra pillantott, jól láthatóan megrándult egy arcizma, majd képzeletben elhessegette a viharos gondolatait.

- Értékelem, hogy ennyire aggódsz értem! - utánam nyúlt, játékosan átkarolta a nyakam, majd pimaszul összeborzolta, a tökéletesen megcsinált hajam.

- Ne érj a hajamhoz! Szigorúan kondicionált állapotában van! - ujjaimmal hátra túrtam, de a reakciómon hangosan elnevette magát. - Úgy látom, hogy jobb bőrben vagy! - fontam össze a kezem.

- Még meg sem köszöntem - vonta fel a szemöldökét, ezért apró mosolyt villantottam, majd mellé léptem és kibámultunk a tiszta ablakon. A belváros szokásosan zajos volt. Tele volt üres tekintetű emberekkel, feszült sofőrőkkel és kutyákat sétáltató idős hölgyekkel. Mindenkinek megvan a maga története. Pontosan úgy, ahogy nekünk is. - Köszönöm, hogy mellettem vagy - mondta alig hallhatóan. - Egy héttel ezelőtt nem láttam esélyt arra, hogy ketten fegyverszünetet kötünk - mondta egy feszült sóhajjal. - De ez így most jó - túrta hátra a szőke haját.- Legalább néha napján van kit piszkálnom - csipkelődött.

- Na azt próbáld meg - löktem meg a vállát, majd elnevettük magunkat. - Azért szedd össze magad, hogy hamar kikerülj innen - vasalt nadrágom szűk zsebébe csúsztattam a kezem, majd megrántottam a vállam. - Egyébként örülnék ha egyszer eljönnél hozzánk vacs...

- Kizárt dolog, Frederik - megigazította a fekete pólóját, majd a fejét csóválta. - A történtek után biztos, hogy nem - pillantott a szemembe. - Nem találnám ott a helyem, de köszönöm a meghívást! Komolyan - helyezte vállamra a kezem.

Én csak vigyorra húztam az ajkam.

Nekem senki nem mondhat nemet, igaz?

Enyhén feszült testtartással léptem be a palota boltíves ajtaján. Ide-oda kaptam a fejem, hiszen a hatalmas épületben minden arany és piros színben pompázott. Elegáns cipőm orrát bámultam, miközben Frederik lesétált a lépcsőn és tőle jól megszokott stílusban köszöntött engem. Megbeszéltük, hogy egyforma színű öltönyt húzunk fel, ezért mindketten bólogatva fürkésztük a kék színű öltönyöket. - Jól nézel ki - mondtam.

- Te is remekül festesz - egy feszült sóhaj arra következtetett, hogy feszült volt. - Ideges vagy? - kérdezte.

- Nem! És te? - motyogtam.

- Nem - vágta rá, bár mindketten tudtuk, hogy egyikünk sem mond igazat. Egy hét telt el azóta, hogy kiléptem a kórház fotocellás ajtaján, de azóta minden megváltozott. Én csak próbáltam felvenni a tempót és befogadni azt, ami jön. Elfogadtam Frederiket. A szívem érezte, hogy nem lehetünk haragban, hiszek egész gyerekkoromban arról álmodoztam, hogy legyen egy testvérem. És azt hiszem, hogy az életem egy olyan fordulatot vett, amiből nem szállhatok ki. Van egy gyönyörű barátnőm, aki csintalan, okos és egyszerre pajkos is. Van egy testvérem, aki kötődik hozzám és érdekli, hogy mi van velem.

- Talán egy kicsit - motyogtam, miközben az ebédlő felé igyekeztünk. Az arany színű, festményekkel tarkított folyosón sétálva kicsit megnyugodtam, bár ettől eltekintve éreztem, hogy az anyám és annak a férje az asztalnál várnak rám. Nem is tudom...

Az anyám...

És annak a férje...

- Mit gondolnak rólam? - kérdeztem rá a lényegre, hiszen a történtek óta biztos voltam abban, hogy a hátuk közepére sem kívánnak. Az pedig száz százalék, hogy a király legszívesebben kivégeztetne engem. Frederik a fejét lógatta, majd elnevette magát.

- Apám nem kíváncsi rád - jelentette ki. Hm...értékeltem, hogy őszinte. - Viszont anya nagyon meg akar ismerni!

A kijelentésre hevesebben kezdett el verni a szívem. Éreztem, hogy felmegy a pulzusom és hirtelen izzadni kezdett a tenyerem. Az anya szó tőlem mérföldekre távol áll. Nem tudom, hogy fogok reagálni arra, amikor kezet fogok az anyámmal. Lehet egy hétköznapi érintés, de lehet anál sokkal több. Talán olyan érzéseket vált majd ki belőlem, amire magam sem számítok. Nem tudom, hogy meg fogom-e látni szemében azt a csillogást, amit annak idején az apám látott.

Talán...ez lesz az én új kezdetem.

- Szép estét kívánok! - illedelmesen megszólaltam. A mély hangomra a hercegnő, és a királynő is felpattant a kipárnázott székről. Zavarban voltam. Az anyám gyönyörű volt. Elmondhatatlan érzések kavarogtak bennem. Vajon hasonlítok rá? A szemét biztos örököltem. Na de a mosolyát?

Csak álltunk egymással szemben. Ő nézett engem, én pedig őt. Lassan közelebb lépett, tekintete a könnyektől csillogott. Halvány mosolyra húzta az ajkát, majd puha kezét óvatosan az arcomra helyezte. Szinte éreztem, hogy érintésétől felforr a vérem, hogy testem tudtomra adta azt, hogy hiányzott nekem: az anyai szeretet. - R...remélem, hogy felépültél - vékonyra szedett szemöldökét felvonta, majd ujjával letörölte az apró könnyeit. - Itthon nagyon aggódtam érted - tovább fürkészte az arcomat, miközben a tekintetem találkozott dánia uralkodójával. A király zsémbes tekintettel fürkészett, ajkát feszülten összehúzta. Biztos elküldött egy melegebb éghajlatra. Biztos gondolta, hogy mi keresnivalóm itt?

- Öhm, akkor asztalhoz is ülhetünk - mosolyogva kihúztam a királyné székét, majd megvártam, hogy helyet foglal. Tudtam az illemet, ezért én ültem le utolsóként. Frederik mellett foglaltam helyett, aki a szemben ülő Natalieval szemezgetett. A szőke hajú nő sziporkázott. Eszméletlenül gyönyörű és dögös volt. A formára vágott frufru szépen keretezte az arcát és kiemelte a telt ajkát. - Hogy érzi magát a hercegnő? - támasztottam kézfejemre a kezem. - És a baba?

- Nagyon jól vagyunk - mosolyogva a hasára pillantott, majd átnyúlt és megfogta Frederik kezét. - Már nem kell sokat várnunk, hogy kiderüljön a baba neme!

- Bár Frederik abban bízik, hogy ikrek lesznek - szólalt meg a királyné, ezért felé kaptam a fejem.

- Legyen úgy - bólintottam, majd a király szemébe néztem, aki természetesen úgy nézett rám mint a véres rongyra. Talán eljött az idő arra, hogy bocsánatot kérjek? Az nem tartozik az erősségeim közé! A francba! Pedig csak annyit kéne mondanom, hogy "bocsi". Hm...talán húzom egy kicsit a dolgot.

- A babavárás mindig egy izgalmas időszak. Arról pedig nem is beszélve, hogy gyönyörű és emlékezetes - fogtam meg a poharamat.

- A maga helyében én elnézést kérnék - hirtelen megszólalt Frederik apja, ezért a fehér inges, bajszos férfi felé néztem. A harcsa bajusza csak jobban kiemelte a mogorva, unszimpatikus pillantását. Részben megértettem őt, hiszen haragudott rám. Mit is kéne mondanom? Fátylat rá, nem igaz?

- Nos igen - suttogtam magam elé. - Részben azért is jöttem, hogy elnézést kérjek a történtek miatt. Khm, nem gondolkodtam tisztán és nem mértem fel a károkat, amiket okoztam.

- Fátylat rá - legyintett Frederik.

- Ez nem ilyen egyszerű! - horrkantotta az apja. - Tönkretette a nejem születésnapját.

- Igazából nem - suttogta a királyné, mire megfeszültem. Megfogta a király kezét, majd sóhajtva megcsóválta a fejét. - Betekintést adtál egy olyan világba, aminek én nem lehettem a része. Egy olyan ajándékot adtál vissza, amit az élet elvett tőlem - közelebb hajolt, a torkát köszörülte. - Egy valóban egy nehéz dolog, de ha te is benne vagy, akkor szeretnélek jobban megismerni téged - suttogta, mire Frederik meglökte a vállam és diszkréten bólintott.

- P...persze! Ezer örömmel - fújtam ki magam.

Vacsora után Frederik egészen a magas, fekete kapuig kísért engem. Az új autómat már előre hozták, ezért a félhomályban megfordultam, majd zsebre vágtam a kezem. - Rosszabbra számítottam!

- Én is - nevette el magát. - Az apám miatt pedig az elnézésed kérem - helyezte vállamra a kezét. - Tőle örököltem azt az oldalam, amit nem igazán lehet kedvelni - vágta rá szórakozottan.

- Akkor még találkozunk! - fogtam vele kezet, majd hirtelen magamhoz húztam és mosolyogva megveregettem a vállát. - Valamikor elmehetnénk - Már azt hittem, hogy meg sem kérdezed!

- kocsmába!

Akkor ezt megbeszéltük - mondtam, majd kinyitották előttem a kaput, én pedig a kocsihoz igyekeztem.