Itt valami tévedés történt! Ezzel a gondolattal futottam az anyám után, aki kilökte maga előtt a kétszárnyú ajtót, meg a kertig meg sem állt. Már sötét volt, ezért zihálva lefutottam a lépcsőn, majd az úri kert közepén csobogó, szökőkút felé igyekeztem. Anyám ott volt és a szökőkút mellett található padon ülve sírt. Amikor hozzá értem, leguggoltam elé és könnyeim között combjára helyeztem a kezem. Nem tudtam, hogy mi történt. Semmit nem értettem, de nem tartottam helyénvalónak azt, hogy most kérdésekkel bombázzam őt. A félhomályban tenyerébe temette arcát és görnyedt testtartással zokogott. Azt kívántam, hogy bárcsak visszapörgethetném az idő kerekét és meg nem történtté tehetném az éjszakát. Anyám szíve újra össze tört. És ezúttal nem tudtam fájdalma forrásának az okát. Kellemes volt az időjárást. A lámpákkal megvilágított szökőkút vize folyamatosan folyt. Medencéjében apró habok keletkeztek és megrángatták a színes tavirózsákat. Hosszú néma csend telt el, de anyám végre megszólalt. - Bocsáss meg nekem, fiam! - könnyektől csillogó arcát rám emelte, majd puha kezei közé fogta az arcomat. Tanácstalanul pislogtam, hiszen végérvényesen nem értettem a történteket. Nem ilyenre terveztem a ma estét! Édesanyám a saját születésnapján sírt és valami miatt boldogtalan lett.

- Miért kérsz tőlem bocsánatot, anya? - simítottam kézfejére a kezem, majd nehézkesen beszívtam a levegőt. A palotában égtek a villanyok. A boltíves, rácsos ablakok enyhe fényt bocsátottak a közelben található növényekre és a rövidre vágott fűre.

- Azért, mert születésed napján megfogadtam, hogy mindig jó anyád leszek!

- Mindig jó anya vagy - csóváltam a fejem. - Efelől ne legyen kétséged - tűrtem a füle mögé egy barna tincsét. - Anyukám! Te vagy a legfontosabb - homlokon csókoltam, de ő zihálva eltolt magától. Rám emelte a könnyes tekintetét. Szemfestéke enyhén elkenődött, ezért szürke foltok tarkították a könnycseppjei helyét.

- Frederik! - emelte fel a hangját zihálva. - Neked... - motyogta remegő hangon. - Neked van egy testvéred - mondta ki, mire pislogás nélkül hátra hajoltam. Egyensúlyomat megtartottam a sarkamon, majd két pislogás között hátra dőltem és a seggemre ültem. Tanácstalanul ültem anyám előtt, miközben fejembe szállt az előző mondata:

"Neked van egy testvéred."

"Neked van egy testvéred".

Pislogás közben óriási könnycsepptől szabadultam meg, ezért meggyötörten letöröltem az arcomról. Anya megállás nélkül zokogott. Szenvedett. Ellenben vele: én egy szót sem tudtam kibökni az ajkamon. Nem értettem, hogy csak viccel, vagy komolyan beszél. Valóban lenne egy testvérem? A váratlan hír miatt csak pislogtam és egy szót sem tudtam mondani. Csak néztem magam elé, és reménykedtem, hogy hamarosan felébredek. - Van egy bátyád, akivel eddig nem találkozhattál, mert elhagytam őt! - tört ki belőle, de én gyorsan arcom elé helyeztem a kezem.

- Elég! Elég legyen! - megrészegülve megfordultam, a szökőkút szürke felületére támaszkodtam. Legszívesebben arcon locsoltam volna magam, hogy ébredjek fel. Mi történik? Miért történik ez?

- Tudnod kell az igazságot, édes fiam - szipogta. - Andreas...

- Andreas?! - pillantottam hátra a vállam felett. - Andreas?! - ismételten, hiszen ebben a pillanatban elszakadt bennem valami, ami félő, hogy többé nem kovácsolható össze. - Ki nekem Andreas?! - kiabáltam.

- Ő a testvéred - zihálta, majd tenyerébe temette az arcát. Nem láttam a szemét, se az arcát, se a könnyeit. Viszont a fájdalmát annál jobban éreztem. Nem tudtam lábra állni. A szívem mázsa súllyal lett nehezebb. A mellkasom liftezett és legszívesebben hánytam volna. - Édesapád előtt szerelmes voltam egy férfiba, akit megajándékoztam egy fiúval - suttogta maga elé. Bárcsak ne hallanám! Bárcsak tehetnék ellene valamit!

- Ne folytasd - kértem halkan. - Ne folytasd - tettem magam elé a kezem.

- Igazat mond! - mély hang törte meg a csendet, ezért megpördültem a tengelyem körül, majd szembe találtam magam vele. A férfival, akire rá sem ismertem. Andreas egy fehér inget és sötétkék nadrágot viselt. Anya elkerekedett szemekkel méregette, ajka elé csapta a kezét. Nem tudtam, hogy mit csináljak. Számtalanszor láttam már ezt a férfit. Most mégis idegennek tűnt a szememben. Ott állt, szomorúan mosolygott, de ebben a pillanatban azt kívántam, hogy bárcsak halott lenne. Andreas felsóhajtott, majd tett felém pár lépést. - Nem akartam fájdalmat okozni, de meg akartam ismerni az édesanyámat - tekintetével az anyám felé nézett, de én hirtelen megragadtam inge gallérját és hatalmasat taszítottam rajta.

- Fejezze be! - tettem fel a mutatóujjam. - Magának semmi köze az én anyámhoz! Most pedig távozzon! - próbáltam határozott lenni, de minden szó kiejtése közben megremegett az ajkam és a lábam. - Elég problémát okozott!

- Problémák mindig vannak - tárta szét a kezét.

Anya csak sírt. Hol engem, hol Andreast nézte. Nem tudtam, hogy mire gondol, vagy mit lát bennünk. Azt hiszem, hogy ez a legkevésbé sem érdekelt. Nekem most csak az számított, hogy ez a férfi eltűnjön az életemből. Nem volt szükségem rá. - Tűnjön el!

Andreas egy kis hezitálás után bólintott, ezért hátra helyezte a kezét és az anyámra nézett. Találkozott a tekintetük, majd megfordult és sietve elsétált. Addig néztem, amíg a sövények takarásában el nem tünik. Újra anyára pillantottam, aki fejét csóválta. - Bárcsak elmondtam volna neked.

- Hallani sem akarok erről! Én vagyok a te fiad és William az én testvérem - mutatóujjammal a föld felé böktem, majd a félhomályban a fejemet csóváltam. - Mindegy, hogy mi történt a múltban, mindegy, hogy mi derült ki! Ettől a naptól fogva nem akarok hallani erről a témáról! - a szökőkút szélének támasztottam a derekam, majd néztem, hogy anya sírásban tör ki és fejét lógatva magamra hagy. Távozásával úgy éreztem, hogy bármelyik percben összezuhanhatok. Egyedül maradtam a porblémákkal, a gondokkal és a teherrel, amit anyám ma este a szívemre ragasztott. Még mindig nem fogtam fel azt, ami történt. Andreas az én testvérem? Az enyém?

Ez számomra nem csak hihetetlen, de őrült elmélet is. Másra sem vágytam, csak arra, hogy visszatérjek a normál hétköznapokhoz és a szokásokhoz. Nem voltam sokáig egyedül, hiszen Natalie futott felém. Idő elteltével a konty kiszabadult, ezért szőke haja hullámokban omlott a vállára. Frufruja is kusza volt, de még mindig elképesztően gyönyörű. Zihálva megállt velem szemben. Mellkasomra simította tenyerét, testét közel nyomta hozzám. Elkerekedett szemekkel méregetett, hiszen nem értette, hogy mi történt köztem és anyám között. - Sápadt vagy. Mi történt, Frederik? - arcomra simította vékony ujjait és könnyei között fejét csóválta. - Nagyon megijesztesz. Mond el kérlek!

- Nincs semmi baj - suttogtam, majd hasára simítottam a tenyerem. - Ti hogy vagytok? Hm?

- Mi nagyon jól vagyunk - szélesen mosolygott, hasára simította kezét, de gyorsan visszazökkent. - Látom, hogy történt valami!

- Megtudtam valamit, amit talán nem is kellett volna megtudnom - ujjaimmal a hasát simogattam és frusztráltan felsóhajtottam. - Megtudtam valamit az anyám múltjából. És sajnos ezzel most nem tudok mit kezdeni!

- Jól van. Nem erőltetem - simogatta a tarkómat. - Majd elmondod, ha készen állsz rá!

Szerintem soha nem fogok erre készen állni. És valamiért úgy éreztem, hogy nem is akarok. Nem volt szükségem Andreasra. Egy kicsit sem!

Azon az estén nagyon későn aludtam el. Megállás nélkül zakatoltak a gondolataim és nem hagytak nyugodni. Jobban boncolgattam a témát, és egyre kevésbé hittem el az igazságot. Andreas mérföldekre messze állt tőlem és a szívemtől. És azt sem akartam elhinni, hogy az anyám ennyi éven át képes volt hazudni a múltjával kapcsolatban. A gondolataim egymás mellett cikáztak ezért megállás nélkül forgolódtam Natalie mellett, aki hátán szuszogott. Nem jött álom a szememre. Újra és újra lejátszódott bennem a pillanat, amikor anyám kimondja azt, hogy van egy testvérem. Gyorsan megráztam a fejem, tenyerembe temettem az arcomat. Megfogadtam, hogy nem engedem azt, hogy a múlt befolyással legyen rám. Megígértem, hogy elfelejtem a dolgokat és csak a jövőre koncentrálok. Még akkor is, ha egy apró részem már elfogadta Andreast és már is hiányolja.