- Frederik, mi történt? - zihálva követtem Frederiket, aki belökte maga előtt a fürdőszoba ajtaját, levegő után kapkodva megnyitotta a csapot és egymás után kétszer is arcon fröcskölte magát a hideg vízzel. Az arca fal fehér volt, remegő kezével pedig görcsösen kapaszkodott a mosdókagyló, gránit szélébe. Elkerekedett szemekkel kerestem a tekintetét, de Frederik teljes mértékben összeesett. Ide-oda kapta a tekintetét és a fejét csóválta. Hasamra simítottam a tenyerem, próbáltam nem elsírni magam, de a rosszulléte miatt azonnal megijedtem. - Hé? - suttogva a vizes arcára simítottam a tenyerem, magammal szembe fordultam, majd a csillogó tekintetébe néztem. A szívem szakadt meg, hiszen ő ijedt és feldúlt volt. - Semmi baj - töröltem le a könnyeit.

- Nem! Valami nem stimmel - szeméből kitörölte a vizet, majd a tükörképére pillantott. Fekete haja a vizes homlokába tapadt, a rövid borostája is vékony volt. Még ő maga sem tudta, hogy mi okozta a rosszullétet. - Nagyon rossz előérzetem van. Valami nincs rendben...

- Kivel? - csóváltam a fejem értetlenül. Ekkor arra lettünk figyelmesek, hogy rezeg a telefonon. Gyorsan kiléptem a fürdőszobából, majd elvettem az éjjeliszekrény széléről. - Elisabeth telefonál - suttogtam, mire Frederik a szemöldökét ráncolta. Nem várta, hogy felvegyem a telefont: ő maga húzta el a gombot, majd készüléket a füléhez emelte. Csak foszlányokat hallottam, de abban biztos voltam, hogy Elisabeth sír. Eluralkodott felettem a káosz és értetlenül álltam Frederikkel szembe, aki hirtelen leült az ágy szélére, majd egyik tenyerébe temette az arcát. Az arca fal fehér volt, a keze pedig remegett. Innen tudtam, hogy Frederik akkor megérzett valamit. Valami...bajt.

Egy kórházban tértem magamhoz. Egy gép monoton, halk csipogása jelezte azt, hogy valami figyelte az életjeleket. Homályosan láttam, csak foltokban észleltem a plafonon található, lámpa erős fényét és a hangokat. A hangok csak távoli zörejek, illetve morajlások voltak. Pontosan olyan, mint amikor a filmekben elgondolkodik a főszereplő, és csak érthetetlen hangokat hal. Próbáltam megmozdulni, de mintha az egész testem az ágyhoz lett volna ragasztva.

Minden porcikám fájt.

A fejem mindenhol fájt.

A pislogás és a fények is értelmetlennek tűnnek. Olyan érzés volt, mintha a más világról jöttem volna vissza. Ahogy jobban észhez tértem, úgy a látásom is egyre jobb lett. Megpillantottam egy nővért, aki az ágyam előtt állt és az életjeleimet figyelte. A mappája és köztem kapkodta a tekintetét, közben tollával monoton tempóban írt. Próbáltam oldalra kapni a fejem, de nem jártam sikerrel. Mellettem ült Elisabeth, aki azonnal felém kapta tekintetét, majd sírva hozzám hajolt és a homlokomat elkezdte puszilgatni. - Itt vagyok! Itt vagyok, kicsim - óvatosan az arcomra helyezte kezét, de közben sírt és a fejét csóválta. - Végre kinyitottad azokat a gyönyörű szemeidet - a vörösre sírt tekintetét néztem, közben próbáltam felfogni azt, amit mond. A nővérke mosolyogva fordult fejét, majd hátra helyezte a kezét.

- Örülök, hogy magához tért. Mit gondol, tud válaszolni pár kérdésre? - apró biccentéssel jeleztem, hogy próbáljuk meg. - Nagyszerű - köszörülte a torkát. - Megtudja mondani a nevét?

- Andreas - suttogtam alig érthetően. A nővérke egy mosollyal biztatott engem.

- Emlékszik, hogy miért került ide?

Csak egy pillanatra hunytam le a szemem, de mintha újra éltem volna az egészet: ott ültem a kocsiban, amikor egy óriási kamion csúszva felém tornyosul. Az én kocsimhoz képest, az ő fényszórói magasan voltak. Szinte alig láttam valamit. Éreztem a lökést, ahogy nekem csapódik. A kocsim széttört, majd elvesztettem felette az irányítást. Csúsztam, majd neki csapódtam valaminek. Nagy hangzavar, törés, és olaj büdös szaga...

- Volt egy balesetem - pillantottam a nővérke felé.

- És milyen nap van ma?

- Milyen... - erősen koncentrálva próbáltam kimondani, de fogalmam sem volt arról. Abban sem voltam biztos, hogy milyen évet írtunk. Fejcsóválással jeleztem, hogy mára ennyi volt. Ő csak megköszönte, majd jobbulást kívánt nekem. Elisabeth mellettem maradt, aki megsimította a testem mellett pihenő kezem.

- Annyira megijesztettél - csak puszilt és puszilt. Édes csókokat hintett a szám szélére és a szemem alá. - Azt hittem, hogy elveszítelek - zokogva ejtette ki a szavakat, ezért megköszörültem a torkomat.

- Minden rendben van - nehezen felemeltem a kezem, majd a sötétbarna hajába túrtam. Ujjaimmal megfogtam a haját, enyhén belemarkoltam, de éreztem azt, hogy gyenge vagyok. - Örülök, hogy itt vagy - hunytam le a szemem.

Késő éjszaka volt, amikor beléptem Andreas szobájába. Más időpontot nem választhattam, hiszen a látogatásom híre öt perc alatt közhírré vált volna és aztán lesifotósok ezrei vártak volna a kórház, illetve a recepció előtt. Hajnal egy óra volt, amikor halkan becsuktam magam mögött az ajtót és hevesen dobogó szívvel pillantottam Andreas felé, aki nem aludt. A halvány kis lámpa fényében az ablak felé pillantott. Nem tudom, hogy mi történt, de úgy éreztem, hogy ebben a percben megszakad a szívem. Akkor éreztem utoljára ilyet, amikor William magamra hagyott. Itt látni őt...

Felért a legrosszabb érzéssel, amit el tudok képzelni. Lassan sétáltam az ágya felé, de amikor felém pillantott, hirtelen lehunyta a szemét. A francba! Andreas arca tele volt sérülésekkel és sebekkel. Nyeltem egyet. Az ágya mellett található székre ültem. Nem tudtam, hogy mit mondjak neki. Megéreztem, hogy valami nincs rendben. Akkor, abban a pillanatban éreztem és tudtam, hogy valami rossz dolog történt.

- Mit keresel itt? - alig érthetően kérdezte, ezért megcsóváltam a fejem, majd kicsit előre hajoltam. - Hm? - pillantott felém.

- Én...én csak jobbulást szerettem volna kívánni!

Nem tudtam, hogy mit mondjak. Egyszerre éreztem közel, és eszméletlenül távol magamhoz. Legszívesebben magamhoz öleltem volna, de a tekintete ezt nem engedte. Nem tudtam, hogy hányadán álltunk. - Köszönöm - összeszorította az ajkát, majd lassan felhúzta magát és mélyen a szemembe pillantott. Lepleztem, de a szívem mosolygott. A tekintete...ő is örökölte az anyánk szemének stílusát...

Hihetetlen volt látni. - Nagyon megijedtem amikor megtudtam - suttogtam magam elé.

- Igen? - kérdezte alig hallhatóan. Fájt így látni őt. Gyenge volt és megtört. Mintha egy egész életet a hátán hordozott volna. Nem egy erős férfit láttam. Ebben a pillanatban egy gyenge, megtört embert láttam. És a testvéremet.

Ő a testvérem.

Mint William.

Az enyém. Andreas...

- Jobb lett volna ha meghalok - sziszegve nyúlt a pohár felé, de én gyorsabb voltam. Megfogtam és mosolyogva átadtam neki.

- Ilyenekre ne is gondolj - a fejemet csóváltam és próbáltam észhez téríteni. - Most az a legfontosabb, hogy meggyógyulj - tettem hozzá. Lassan a vízbe kortyolt, majd a leragasztott szemöldökét ráncolta. - Én melletted leszek. Nem kell félned.

- Akkor mostantól testvérek vagyunk, vagy mi? - fejét csóválta és elnevette magát. Én is nevettem, bár nem akartam.

- Bocsánatkéréssel tartozom - suttogtam mélyen a szemébe nézve. - A múltban történteket használtam fel arra, hogy távol tartsalak magamtól. William halálára és a fájdalomra hagyatkoztam. Csak arra tudtam koncentrálni, hogy mennyi oka van annak, ami miatt nem akarlak az életembe. Pedig akarlak. Egyszerűen csak...

- Féltél - fejezte be helyettem. Egy kis szünet után folytattam.

- Őszintén nem akartam veled úgy beszélni - mondtam ki. - De akkor minden a feje tetejére állt.

- Semmi baj! Khm... - köhögött, majd a szemembe nézett. - Semmi baj, Frederik - bólintott alig láthatóan. - Egyébként nekem is bocsánatot kell kérnem. Jól bevált szokásom ráhozni másokra a frászt. De nekem ilyen személyiségem van. Valamiért, ösztönből félnek tőlem az emberek - motyogta, mire őszintén elnevettem magam.

- Az van amikor jól jön - tettem hozzá. - Mindketten hibásak vagyunk.

- És ezért leszünk majd jó páros - mondta, majd lehunyta a szemét. - Persze, ha akarsz az életedben látni. Ha nem, az sem baj - folytatta, majd elaludt, mielőtt válaszolhattam volna.