S ím az új rész! Jó olvasást!❤

Siera szemszöge:

Próbáltál már buszon aludni? Hát én eddig nem próbáltam, és többször tutira nem fogom. Rémes volt! Az első két órában, még úgy ahogy kényelmes is volt, de utána már kezdett mindenem fájni. Éjfél körül sikerült elaludnom, míg mellettem Soralen már másfél órája húzta a lóbőrt. Ráadásul többször is felkeltem, mert például elzsibbadt a karom, a lábam vagy épp lefejeltem az ablaküveget.
Hajnali kettőkor megálltunk egy benzinkútnál, esküszöm az volt az utazás legjobb része, mert le lehetett szállni a nyamvadt buszról! Már annak, aki felébredt. Ez a megálló amolyan mosdószünet is volt, mert bár alapvetően a buszon volt egy WC, az nem volt túl higiénikus, és ezt nem csak azért mondom, mert a palotai tisztasághoz vagyok hozzászokva, hanem mert büdös volt és kész!
Soralen is felébredt, minekutána sikeresen ráléptem a lábára, ahogy kikecmeregtem a belső ülésről.
- Aú - morogta az orra alatt.
- Bocsi - szisszentem fel.
- Megérkeztünk? - nézett körbe hunyorogva.
- Benzinkút - válaszoltam. Soralen felsóhajtott, majd elfordította a fejét és aludt tovább.
Nagyjából negyed óra pihenőt tartottunk, majd mentünk tovább Minneapolisba. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy minden harmadik kátyunál felébredtem.
Olyan hajnali négy felé már annyira álmos voltam, hogy elkezdtem immunis lenni a busz folyamatos rázkódására és végre elaludtam. De az egész utazás együttvéve sem volt olyan kellemetlen, mint mikor reggel arra ébredtem, hogy Soralen óvatosan rázogatja a vállamat, hogy felébredjek. Kellett pár pillanat, míg észrevettem, hogy az ölében feküdtem.
- Sajnálom - pattantam fel paprikavörös fejjel.
- Semmi baj, buszutakon előfordul - vont vállat mosolyogva, mint akit ez egyáltalán nem zavar.
- Sokszor buszoztál már? - kérdeztem, miközben előkerestem a kaméleon-Mariától kapott hátizsákomat.
- Egyszer, apámmal - mesélte, miközben felvette a saját táskáját. - Mai napig nem tudom, hogy kerültem az ablak melletti székből a középső folyosóra - önkéntelenül elmosolyodtam, ahogy elképzeltem a kicsi Soralent a két széksor között aludni.
A busz még a kapkodások ellenére is lassan ürült ki. Az emberek annyira siettek, hogy egy csomó minden a buszon maradt: egy kötött pulcsi a hátsó sorban, egy csokis papír, meg egy csipszes zacskó mellettünk, egy tükördíszes nyaklánc előttünk, meg egy fél pár cipő, ami fogalmam sincs, hogy került a vezetőülés mellé. De ennek ellenére vagy negyed órába telt, mire le tudtunk szállni. A toronyóra szerint ekkor volt háromnegyed hét.
- Nem hatra kellett volna ideérnünk? - néztem Soralenre.
- Távolsági busz - forgatta a szemét. - Az lenne a csoda, ha pontos lenne. Na de hol kezdjük a keresést? - kérdezte vidáman. Irigyeltem az éberségét.
- A városhatárra kb. emlékszem, mert nagyon örültem, mikor megláttam - néztem arra felé, ahonnan a busz jöhetett. - Menjünk arra, hátha felismerem a környéket.
- Oké. Útközben vegyünk egy kávét, mert állva elalszok - húzta a száját továbbra is rengeteg energiával a hangjában. - Most mi van, azt hiszed, csak te aludtál pocsékul?
Szóval elindultunk a városhatár felé, ami nem volt messze. Útközben elfogyasztottam életem első kávéját. Valami latte, vagy mi volt a neve. Egész iható volt.
- Abba kell dobni a szemetet - mutatott a sarkon lévő szemetesre az utánfutóm, aki jelenleg idegenvezetőnek érezte magát.
- Nem vagyok hülye, Soralen! Tudom, mi az a kuka! - vágtam hozzá lesajnálóan. Pár pillanatig nem válaszolt, azt hittem, megsértődött, de nem erről volt szó.
- Miért nem hívsz Allennek, mint mindenki más?
- Mert én nem vagyok mindenki más? - adtam a logikus választ. Soralen elmosolyodott.
- Na, most komolyan, miért?
- Mert az Allen túl lányos.
- Mivel uniszex név! - kérte ki magának.
- De te nem vagy uniszex, szóval nem illik rád - zártam le a témát. Soralen csak a szemét forgatta.
- Szóval egész út alatt a teljes nevemen fogsz hívni?
- Adhatok neked más becenevet, ha akarod - mosolyogtam gúnyosan.
- Például?
- Például - gondolkodtam el - Sora!
- Mert az aztán sokkal férfiasabb, mint az Allen! - háborgott szarkasztikusan Soralen.
- De jobban illik hozzád!
- Miért is?
- Mert folyton Sora-kozol velem! - hoztam fel egy szóviccet a szórakozni szóból. Soralen fájdalmasan felsóhajtott.
- Kösz!
- Ugyan, Sora sem érdemes - húztam tovább az agyát.
- Erre most nincs idő - próbálta elterelni a témát. - Inkább keresd meg az emlékeidben, merre menjünk tovább ahelyett, hogy a nevemmel szórakozol...
A fáradtság nagy úr. Soralen lassan felém nézett és mindkettőnkből kitört a röhögés. Az ő Sora vicce annyira spontán és véletlen volt, hogy kenterbe verte az én előző két szóviccemet.
Kellett pár perc, mire össze tudtuk szedni magunkat és tovább tudtunk menni a város határához.
Valóban felismertem pár tereptárgyat a határban. Pár boltot, meg egy rozsdás padot, ami azóta sem lett szebb. A másik elágazás máshogy nézett ki, mikor utoljára láttam. Egy építkezés volt ott annak idején, ami természetesen már befejeződött és egy ronda emeletesház épült az üres romhalmaz helyére... Nekem romosan jobban tetszett...
- Nos? - érdeklődőtt Soralen az emlékeim felől.
- Arra - mutattam a pad felé.
- Biztos? - vonta fel a szemöldökét.
- Az a ház akkor épült, mikor itt jártam és gyűlöltem a hangos zajokat, ezért akartam minél távolabb kerülni az építkezéstől. Tuti, hogy jobbra mentem - elfogadta az érvelésemet és elindultunk a rozsdás pad felőli utcán. Kezdtem azt hinni, hogy nem is lesz olyan nehéz, de ez a gondolat nem volt hosszú életű. Komoly kétségeim támadtak, mikor tíz perc séta után egy parkhoz érkeztünk. Egy vadonatúj park. Ráadásul jó nagy! Francba...
- Miért álltunk meg? - kérdezte Soralen bizonytalanul. Így utólag belegondolva, lehet jobb lett volna elmondani neki, hogy fogalmam sincs, merre kéne tovább mennünk, de a büszkeségem legyőzte a józan eszemet.
- Átkelünk a parkon! - mondtam a lehető leghatározottabban.
Szép kis park volt egyébként, játszóterekkel, labdás játékokhoz való pályával, sok fával, meg bokrokkal, meg padokkal, meg mindennel, ami akadályozhatja az egyenesen átkelést és ezzel a tájékozódást. Egy totál ismeretlen utcában lyukadtunk ki.
- És most? - vonta fel a szemöldökét Soralen.
- Tovább megyünk egyenesen! - vágtam rá, majd elindultam.
Már jó háromnegyed órája haladtunk ugyanilyen bizonyossággal utcáról utcára, mikor Soralen megragadta a karomat.
- Mi lenne, ha megállnánk, reggeliznénk és addig kitalálnánk valami jobb tervet a céltalan bolyongásnál? - vetette fel. Döbbenten néztem rá. - Öt perce megint elhaladtunk a park mellett, amin az elején átmentünk. Fogalmad sincs, hol vagyunk - állapította meg, majd az egyik lépcsőhöz sétált, leült és elővette a táskájából az egyik szendvicsét.
- Sajnálom - ültem le mellé.
- Nem a te hibád, hogy nem emlékszel, hol sétáltál nyolc évesen, pánikolva, kimerülve, de hazudnod felesleges, mert baromira nem megy - vitába akartam szállni ezzel az állítással, de jelenleg kisebb gondunk is nagyobb volt annál, hogy jól hazudok-e vagy sem.
- Akkor menjünk vissza a parkhoz? - kérdeztem.
- Felesleges. Az egy útvesztő - mondta, majd nagyot harapott a szendvicsébe. Követtem a példáját és én is elővettem a saját reggelimet.
- Menjünk ki a főútra és kérdezzük meg az embereket, hogy ismernek-e errefelé barlangokat - ötleteltem.
- Király. Szerinted mennyire vágnának hülye pofát az emberek, ha odaállnál eléjük, hogy ,,Bocsánat, megmondaná, hol a legközelebbi barlang"? - értetlenül néztem rá.
- Miért? - felvonta a bal szemöldökét, mint aki azt várja, hogy átgondoljam, mit akart mondani, majd ahelyett, hogy megmagyarázta volna, inkább félredobta az ötletemet.
- Mi lenne, ha keresnénk egy olyan közösségi helyet, könyvtárat, netkávézót vagy ilyesmit, ahol van számítógép - vetette fel az új ötletet. - Rákereshetünk a barlangodra és képet is nézhetünk róla, hogy biztos felismerd. Nos?
Nem találtam kivetni valót, ezért miután megreggeliztünk, elindultunk a főút felé, mert ott nagyobb eséllyel találunk ilyen internetes cuccokat, mint egy olyan egyirányú utcában, mint amin éppen keresztül mentünk.
- Az ilyen helyeken bármire rákereshetsz? - faggattam Soralent.
- Nagyjából - bólintott.
- A Sárkány Birodalomra is?
- Nem. Vagyis - pontosított - rákereshetsz, csak épp nem fogsz találni róla semmit.
- Ja, tényleg - húztam a számat. Szokatlan nekem az emberek világa... - Ha majd minden rendbe jön, megkérem a nővéremet, hogy csináljon egy ilyet a Sárkány Birodalomban is...
- Sárkány Birodalom - nem kellett volna hangosan beszélnem a sárkányokról. Egy fiú állt közvetlenül mellettem az egyik kapualjban. Nagyjából velünk egyidős lehetett. Szürke pulcsit és kopott farmert viselt sportcipővel, a kezében egy kulccsomó volt, mint aki csak a boltba akart elugrani. Tejfölszőke haja belelógott világoskék szemébe. Tipikusan olyan srác volt, aki ha mindent elkövet az ügy érdekében, akkor sem tud rosszul kinézni.
- Ja... Egy könyvben... - improvizáltam.
- Pocsékul hazudsz - mosolygott rám pimaszul a srác.
- Mit tudsz? - kérdezte Soralen hidegen.
- A nagyapámat mindenki hülyének nézte, mert váltig állította, hogy a nagyanyja sárkány volt. Néhány éve halt meg, de még mindig emlékszem a meséire, hogy negyedvérként még beléphetett a világba, ahonnan kizárták az emberek mocskát és ahol minden fűszálban varázslat lapul.
- Tehát azt mondod, hogy tizenhatod vérű leszármazott vagy? - faggatta Soralen.
- Gondolom... - túrt a hajába a srác. - Bebizonyítsam?
- Be tudod? - vonta fel a fél szemöldökét Soralen, mint aki a másik fiúnak egyetlen szavát sem hiszi.
- Be bizony! - majd kinyujtotta előre a kezét és Soralenre mutatott. - Plaque signalétique!
Kis fehér fény villant fel a két fiú között. Olyan volt, mint egy világító névtábla.
- Soralen. Coner és Yensabell fia. Történelemsárkány - olvasta le a feliratot.
- Ez meg mi? - döbbentem meg. Még sosem hallottam ezt a varázslatot.
- Az egyik leggyengébb varázslat. Ritkán használatos - vont vállat Soralen. - Mákja van, mert csak tiszta vérűeken működik. Ha félvér lennék, nem történt volna semmi.
Eközben a fiú rám mutatott.
- Jasiera. Wendar és Fatime lánya. Ismeretlen? - nézett rám elkerekedett szemekkel.
- Hosszú sztori - legyintettem.
- És nekünk nincs időnk hosszú sztorikra - tette hozzá Soralen, aki szerintem le akarta rázni szegény kis leszármazottat.
- Ne csináld már! Ti vagytok az elsők, akik nem néznek hülyének!
- Erre ne fogadj - forgatta a szemét a történelemsárkány, mire rácsaptam a karjára.
- Ne legyél bunkó, Sora! Egy kis időnk csak van - erősködtem.
- Miért? Hova mentek? - kérdezte a srác.
- Egy barlangot keresünk - feleltem.
- Milyen barlangot? - faggatózott tovább a fiú.
- Egy olyan barlangszerű barlangot! - vágta oda neki Soralen.
- Neked meg mi bajod van? - kérdeztem tőle. Eddig nem volt ilyen bunkó, most mégis úgy bámult rám, mintha ez lenne a normális magatartási formája.
- Kelet felé van egy barlang - vetette fel a srác.
- Nem kértünk tanácsot! - felelte Soralen mogorván.
- Ne már, haver! Segíteni akarok! - mondta a srác lelkesen.
- Nem kell a segítséged!
- Soralen! - emeltem fel a hangomat. - Én vezetem a küldetést. Ki segíteni akar, fog, segítségét fogadd el. Ezt mondta a jóslat, tehát a fiú velünk jön. - Majd figyelmen kívül hagyva a feleselni készülő Soralent, a csapatunk új tagja felé fordultam. - Hogy hívnak?
A fiú hálásan mosolygott rám.
- Florian. Florian Anderson.