Sziasztok! Itt az új rész, jó olvasást!😘

A verőfényes napsütést a parkban lévő árnyék némiképp felfogta, engem mégis kivert a víz, ha csak elképzeltem, hogy egy kisebb embertömeg áll az átjáró előtt és mivel a nővérem nélkül nem tudjuk kitörölni az emlékeiket, nos... Meg kéne őket ölnünk. Arra pedig egyáltalán nem vágytam.
Amikor megpillantottam a nagy fűzfát, egy kicsit megnyugodtam. Egy átlagos fa volt, semmi ragyogás, semmi embertömeg, semmi fura. Csak egy fa. A lelógó ágak eltakarták a törzsét. Nem véletlenül jött ott létre az átjáró. Mindig maguktól keletkeztek, és ha egy tönkremegy vagy le kell zárni, máshova vándorol a földi oldala, de ez sosem tőlünk függ. És annak ellenére, hogy elhelyezkedés miatt még sosem történt lelepleződés, mindig aggódunk a kapuk miatt. Mégiscsak ezek a legsebezhetőbb pontjai a Birodalomnak.
Amikor már egész közel értünk, lehetett látni némi arany fényt, ami a fa ágai közt szűrődött ki, de még ez sem volt olyan feltűnő. Csak akkor tárult elénk az átjáró, mikor átléptünk az ágfüggöny túloldalára.
Aiden nem viccelt, teljesen át lehetett látni a Sárkány Birodalom tróntermébe. A kapu szélei töredezettek voltak, mint mikor egy labda keresztül repül az ablakon, és ripityára töri azt, csak a szélei maradnak a kereten. Az átjáró is úgy nézett ki, mint egy törött ablakkeret. Csak a javítása lesz körülményesebb...
- Mire jutottatok? - kérdeztem Aidentől, aki éppen teljesen egyedül állt a kapu túlsó felén. Összerezzent, majd felénk fordult. - Tőled aztán bárki idelopózhat, mi?
A sógorom vett egy mély levegőt, hogy megnyugodjon, miután ráhoztam a szívbajt. Kimerültnek tűnt és szétszórtnak is talán. Nehéz volt neki, nem kérdés...
- Örülök, hogy itt vagytok - erőltetett magára egy mosolyt. Mint előre lépett, váltott pár szót a testvérével, megkérdezte, hogy van, annak ellenére, hogy ő is látta rajta a választ: szarul.
- És miért egyedül véded az átjárót? - érdeklődött Mint.
- Mert elküldtem a katonákat, hogy keressenek egy szakembert, aki megszerelheti a kaput - felelte Aiden. - Ha van rá mód, inkább megjavíttatnám, mintsem lezáratnám. Túl sok nyűg lenne vele. Bár az már így is van...
Folyamatosan az ajtó felé nézelődött, hátha jön végre a felmentő sereg.
- Ez az átjáró a szüleink csatája után került ide, nem zárhatjuk csak úgy le! - mondta Mint. Ez az információ mindenki számára új volt, ezért ismét elvesztünk a részletekben.
- Hogy került ide? - kérdezte Fowel.
- Amikor lezárul egy kapu, nyílik egy másik, máshol - kezdte Soralen, aki történelemsárkányként ezt is tudja. - Néha jelentősége is van. Ennél például van történelmi háttér. Fatime úrnő és csapata egyszer itt tanácskozott, pontosan ez alatt a fa alatt. A sors úgy gondolta, elég eldugott hely egy átjárónak.
- Jobb választás, mint a MEM - forgatta a szemét.
- Tessék? - pislogtunk rá értetlenül.
- Második Emeleti Mosdó... Hosszú sztori - felelte Mint, akinek az anyja sok dolgot elmesélhetett a gimis éveiről, mert bár az én anyám ugyanabban a küldetésben vett részt, nekem nem mesélt olyan mosdóról, ami történelmi jelentőséggel bírt volna, de mivel a történet felkeltette az érdeklődésemet, úgy döntöttem, majd otthon megkérdezem az anyámtól, mi volt ez a MEM.
Aiden ismét hátra fordult, de továbbra sem érkezett senki a trónterembe.
- Mi lenne, ha magad intézkednél az ügyben - ajánlottam fel. - Addig mi itt maradunk őrködni.
- Rendben, köszi - majd elindult kifelé. - De ne menjetek át az átjárón, nem tudjuk, hogy biztonságos-e.
A figyelmeztetésre már nem hagyott reakció időt, mert kiment az ajtón és otthagyott minket. Logikus következtetés, hogy a kapu instabil lett, miután összetörték.
- Vajon hogyan csinálta? - elemezte Scar az átjáró szélét.
- Én a túszra tippelnék - ötletelt Soralen.
- Ezt meg hogy érted? - szólt Anima ijedten. Nem örültem, hogy feltette a kérdést, mert így hallanom kellett Sora feltevését.
- Átnyomta rajta - felelte hidegen a fiú. - Mint az egérfogó esetében, a második egér eszi a sajtot, jelen esetben a második átjutó sértetlenül megússza...
Nagyot boxoltam Soralen mellkasába, aki az ütéstől hátratántorodott és fel is szisszent a fájdalomtól.
- Remélem, hogy tévedsz - morogtam idegesen. - Feltételezem az apja élve szeretné viszontlátni Cade-et, ahogy én is. Szóval ha kérhetlek, ne ültess rémképeket a fejembe, köszönöm - emeltem meg a hangerőmet, csak a nyomatékosítás kedvéért.
- Halkabban, Siera - szólt rám Fowel. Mikor dühösen ránéztem, kicsit behúzta a nyakát. - Megértem a problémádat, de nem akarjuk idecsalni az embereket a hangoskodásunkkal.
Igaza volt, ezért inkább lenyugodtam.
- Jasie? - hallottam egy hangot valahonnan felülről. Igen, felülről. Kerestem a hang forrását, hátrébb léptem, és mikor balra néztem, egy faágon fekve találtam meg azt, aki úgy ismerte fel a hangomat, mint én az övét.
- Cade! - mosolyodtam el megkönnyebbülve. - Jól vagy?
A gyerek nagyjából próbált felülni, de ez egy fűzfaágon nehezen volt kivitelezhető.
- Igen, miért? - értelenkedett.
- Hogy kerültél oda? - kérdezte Fowel.
- Felmásztam? - adta a logikus és kicsit szemtelen választ Cade.
- Akkor egyedül jössz le - vont vállat Fowel. Nos igen, az unokaöcsém nagyon profi mászó volt. Nem lehetett semmit olyan magasra tenni, hogy ő ne érje el és nem létezett olyan fa a palota kertjében, aminek ő nem járt volna már a legfelső ágán. De a mutatvány visszafelé nem ment neki, és valaki másnak kellett felrepülni és lehámozni, vagy ha már itt tartunk, leszüretelni az ifjú herceget.
Cade bizonytalanul nézett körbe és ő maga sem tudta volna megmondani, hogy a fenébe került fel. Végül egy megadó, angyali vigyort villantott Fowelre.
- Bocsánat - a tűzsárkány előrántotta a szárnyait és leszedte a kisfiút az ágról. Landolás után az unokaöcsém egyenesen hozzám sietett.
- Hogy kerültél ide? - kérdeztem Cade-et, miután szorosan megöleltem.
- Fowel lehozott a fáról - felelte teljesen természetesen.
- Igen, ez jogos - helyeselt a megemlített, aki mindig is bírta Cade humorát. Na jó, ki nem?
- Mármint a kapu túloldalára... - pontosítottam, majd lehámoztam az unokaöcsémet a nyakamból, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Követtem egy lányt - felelte.
- Morelia - értelmezte Soralen.
- Várjunk, követted? Nem ő hozott magával? - kérdeztem. Cade megrázta a fejét.
- Csak láttam, hogy átjött és nyitva maradt a kapu, ezért átjöttem utána - felelte.
- Miért? - faggattam tovább.
- Meg akarom keresni a mamát - felelte határozottan. Összeszorult a szívem.
- A mamád most nem ér rá, dolga van - próbáltam kímélni a ténytől, hogy Helia nem önszántából van távol.
- Tudom - sütötte le a szemét. - Hallottam, hogy elrabolták.
Döbbenten bámultam gyerekre, aki úgy nézett rám, mintha bűn lenne, hogy megtudta.
- Apa beszélt róla az ajtóm előtt. Azt hitte, alszom, de hallottam mindent. Bocsánat - nézett rám lebiggyesztett szájjal. - Én csak meg akartam keresni, de mikor átjöttem, elálmosodtam, ezért elbújtam aludni - mutatott a faágra. Nem akartam azzal traktálni, hogy épp emiatt nem szoktuk a nagyon kicsi sárkányokat átcipelni a határon, mert megterhelő a szervezetüknek. És ez a kapu ráadásul hibás is, ami aztán csak hab a tortán.
- Apukád nagyon aggódott érted. Mind nagyon aggódtunk - helyesbítettem az első mondatom. - Nem szökhetsz csak úgy el.
- Én csak a mamát kerestem - mentegetőzött Cade.
- De a Föld hatalmas! Mégis hol keresnéd? - tettem fel a költői kérdést, aminek a lényege az volt, hogy nem vártam rá választ...
- Arra - mutatott nyilván az ágakon túlra, de olyan magabiztossággal, hogy rögtön elhittem neki.
- Honnan tudod? - kérdezte Fowel.
- Látom - ez fájt. Mármint a felismerés, hogy ez mennyire értelmetlen és logikus egyszerre.
- Mit? - értetlenkedett Anima, aki azt nézte, nem áll-e mögöttünk a nővérem, vagy ilyesmi.
- A lábnyomait? - kérdeztem a saját képességemből kiindulva.
- Nem - felelte. - Egy fénycsíkot, ami az övé.
- Fénycsíkot? - döbbent le Anima.
- És honnan tudod, hogy az övé? - kérdezte Scar.
- Onnan tudja, hogy olyan, mint én - feleltem helyette, teljes meggyőződéssel. - Akármilyen sárkány vagyok, ő is az.
- Neked is van ilyen képességed? - értelmezte Scar.
- Hasonló - bólintottam.
- Hogy érted...? - Fowel nem fejezhette be a kérdést, mert Aiden visszaért a trónterembe, pár éjsárkánnyal és kovácssárkánnyal a nyomában.
- Cade! Te jó ég! - rohant a fia felé.
- Aiden, a kapu - emlékeztettem arra, amit épp ő mondott, hogy nem biztonságos átmenni a sérült kapun. Egyben megfogtam az unokaöcsém kezét, hogy visszafogjam.
Gyorsan beavattuk Aident abba, amit megtudtunk.
- És most mi lesz? - kérdezte Aiden.
- Itt marad nálunk és segít nekünk - felelte Fowel.
- Egy négyéves? - emlékeztetett bennünket a sógorom a gyereke életkorára.
- Már most többet tud az anyja tartózkodási helyéről, mint mi! - feleltem. Aiden elgondolkodott.
- Ne aggódj, vigyázunk rá! - nyugtatta Mint a testvérét. A férfi felsóhajtott.
- Ezen úgysem jöhet át, úgyhogy nem nagyon van más választásunk - ment bele végül.
- Na, akkor szerintem ezt megbeszéltük. Menjünk ebédelni - vetette fel Fowel, mire többünknek is hangosan megkordult a hasa. Elköszöntünk Aidentől, majd visszaindultunk Mint házához.
- Jasie, akkor én most milyen sárkány vagyok? - kérdezte az unokaöcsém, majd ismét hangosan korgott egyet a pocakja, felvetve nekem a tökéletes kitérő választ.
- Egy nagyon éhes sárkány, úgy hiszem...