Sziasztok! Elnézést a hosszú kihagyásért, emelteztem egyet. De íme, itt az új rész! (És talán már nem lesznek ekkora szünetek a részek közt.) Jó olvasást!💖

A többiek mind engem bámultak. A legtöbben nem is látták még az odagondolásom másik oldalát, vagyis a testemet, mikor máshova gondoltam magam nélküle. Úgy bámultak rám, mintha a világ mittudoménhány csodája közé tartoznék.
Bár már ismét a testemben voltam, nem múlt el az a szorongató érzés, ami miatt vissza akartam térni Aidenéktől. Mintha egy láthatatlan kéz szorongatná a torkomat és nem tudnék rendesen levegőt venni.
- Mi történt? - bátorkodott feltenni a kérdést Soralen.
- Mor elrabolta Cade-et - préseltem ki magamból az információt.
- Ki az a Mor? - kérdezte Mint.
- Ki az a Cade? - kontrázott Ana.
- Cade a herceg, Helia királynő fia - világosította fel Scar Animát.
- Morelia pedig Siera jóslathozója, aki évekig élt kígyóként... - magyarázta Sora.
- A kígyó, akit behoztál az órára? - értelmezte Scar. - Ő egy sárkány? Éjsárkány?
- Igen - felete Soralen. - Egy néhai bűnöző, akinek a bűntetése az lett, hogy földi alakjába szorulva Sierára legyen utalva. Az ő előéletével nem meglepő, hogy képes egy gyerek elrablására.
- Álljatok meg egy kicsit! - szólt a többiekre Mint, megjegyzem sokkal kedvesebben annál, ahogyan én tettem volna ugyanezt, csak néhány pillanattal később. - Hell fia nincs meg?
- Fel... Feltörték a kaput - a hangom remegett, a gyomrom liftezett, a szemem előtt pedig millió olyan kép jelent meg, ahol az unokaöcsém holtan fekszik egy bokorban vagy sikátorban. Vagy ami még rosszabb, él és retteg. Ha idekint van, nekem kell megtalálnom. Őt is, az anyját is, meg a rohadékot, aki ezért az egészért felelős, a csatlósaival együtt. Meg ott vannak a kövek, a Sedena dolog, amit eddig sikerült nagyjából elfelejtenem, de most újra megrohant a felelősség érzet. Az egész családom veszélybe került, a sorsuk az én kezemben van. És őszintén szólva fogalmam sem volt, mit kéne tennem. De egyre szorongatóbban éreztem, hogy el kéne mennem onnan. El a többiektől, el a kanapétól, el a szobától, el a háztól, bárhova, csak innen el!
A srácok várták, hogy folytassam a sztorit, hogy elmondjam az eseményeket és a megoldást, de én nem bírtam tovább. Felpattantam a kanapéról és kirohantam a bejárati ajtón. Ott balra fordultam és elbújtam a ház sarka mellett. Levegő után kapkodtam. Kicsit olyan volt, mintha legalább öt kilómétert tettem volna meg teljes sebességgel, de most csak néhány métert futottam, ettől nem lehetett... A szívem kalapált, próbáltam lassítani a légzésemen, lassan be és lassan ki. Be... Ki...
Az idő lelassult körülöttem. Mintha már órák óta próbáltam volna rendszerezetten lélegezni, mikor valaki megszorította a vállamat. Soralen guggolt mellettem. Előtte nem is realizáltam, hogy a földre kerültem. Sarokülésben remegtem. Nem sírtam, vagy dühöngtem, mint bárki más tette volna a helyemben, én csak... Lélegeztem. Vagyis kétségbeesetten próbálkoztam vele...
- Nem vagy egyedül - mondta Soralen mélyen a szemembe nézve. Szemírisze most inkább barnának tűnt és mintha aggodalmat véltem volna felfedezni benne. Nem csoda. Ahogy kezdtem magamhoz térni, úgy kezdtem tisztább képet kapni jelenlegi helyzetemről. Sebezhető és sebesült voltam egyaránt. Teljesen elvesztettem az önkontrollomat és rettenetesen féltem. Igen, többnyire letagadnám, de abban a pillanatban még ehhez sem volt erőm... határozottan féltem. Talán nem is ez a megfelelő szó. Rettegtem. Igen, ez pontosabb.
- Mi történt? - préseltem ki magamból a kérdést. Soralen továbbra sem engedte el a vállamat, de kivételesen még örültem is neki. Éreztem, hogy tényleg ott van.
- Átestél egy erősebb pánikrohamon - felelte a lehető legmegnyugtatóbb hangján.
- Mi? - motyogtam erőtlenül. Még a rettegést is felvállaltam volna, abban az állapotban, de a pánik mégis egy nagyobb dolog! És mitől jött volna rám egy roham? Voltam már szar helyzetben, ez mitől különb...
Hirtelen bevillant egy kép, amit nem akartam újra látni. Még mielőtt belegondolhattam és újra bepánikoltam volna, gyorsan elhessegettem a képet a napról, mikor rajtam múlt a családom sorsa és mégis tehetetlen voltam... Pont, mint most...
- Az nem lehet... Az másmilyen...
- Tudod, nagyon sokféle pánikroham létezik. Ez embertől függ...
- Én sárkány vagyok - morogtam makacsul. Soralen csak felsóhajtott, figyelmen kívül hagyva a kijelentésemet.
- Menjünk be és készítsünk egy új tervet - állt fel és nyújtotta felém a kezét, hogy felhúzzon.
- Ebből nem csinálunk rendszert - mondtam, miközben Sora segítségével álló helyzetbe kerültem.
- Mármint abból, hogy elmenekülsz, ha valami bajod van, vagy abból, hogy megfogod a kezem? - a kérdés hallatán szétbontottam a kézfogásunkat, amit csak ekkor vettem észre, hogy még nem tettem meg.
- Abból, hogy pátyolgatsz - feleltem. - Nem szorulok rá...
- Tudom - mondta Sora, majd elindult a bejárat felé. - De itt leszek, ha kellek.
Nem tudtam, mit mondjak. Nem állt neki gúnyolódni, hogy de, nagyon is rászorulok a védelmére. Talán ő is belátta, hogy történelemsárkányként nem sok védelmet jelent a számomra. Lelki támaszként viszont... örültem, hogy ott volt.
A házban a többiek letámadtak a kérdéseikkel, hogy jól vagyok-e és mi történt. Nem mondtam el nekik.
- Csak egyedül kellett átgondolnom a történteket - feleltem diplomatikusan. - Új tervek kellenek. Meg kell találnunk az unokaöcsémet és... És Mort.
- Oké és ez a Mor, hogy néz ki? - érdeklődött Fowel. El is felejtettem, hogy csak Sora látta őt a csapatomból félsárkány alakban, mert a többiek a Morral való beszélgetésem után csatlakoztak csak hozzánk.
- Éjsárkány - feleltem. - Zöldeskék az alapszíne.
- És nincs emberi alakja - tette hozzá Soralen. - Morelia, a nevét a fajtájáról kapta. Egy méregzöld piton a földi alakja.
- Te jó ég, egy kígyó! - nyafogta Anima. - Tudod, mennyire utálom őket...
- És mégis hogy akar elrejtőzni? Egyáltalán hová tart? Vagy hol jött ki a birodalomból? - érdeklődött Scar.
- A tróntermi kapun jött át...
- Az ide nyílik, a parkba! Mi is ott jöttünk át - értelmezte Fowel.
- Szóval egy kígyó van a parkban!? - visította Ana.
- Már órák óta elment, bárhol lehet...
- Persze, mert egy kígyó igazán nem feltűnő - forgatta a szemét Scar.
- Lehet, hogy nem is változott át... - ötletelt Fowel.
- Igazad van, egy méregzöld és éjkék színű szuperruhás kamaszlány tényleg kevésbé feltűnő, mint egy szabadon kószáló kígyó!
- Én is ezt mondom - helyeselt Fowel, mire az imént szarkasztikusan megszólaló Scar homlokon csapta magát.
- Idióta... - motyogta a lány.
- Hahó, csak hozzám ért el az információ, hogy egy kígyó mászkál szabadon és BÁRHOL lehet!? - akadt ki Anima.
- Most mit vagy úgy oda? - kérdezte Fowel tudatlanul.
- Kiskorában megmarta egy kobra, épp csak túlélte - felelte Soralen... Kínos csend...
- Bocsi - húzta be a nyakát Fowel.
- Nyugi, Ana, a piton nem mérgeskígyó - világosította fel Scar.
- Ettől még nem lesz kevésbé undorító állat...
- Hé! - háborodtam fel. - Ő az én kígyóm... Vagyis az volt...
- Igen. Most meg elrabolta a herceget - vágta hozzám Anima. Mintha egy teljesen másik személy szólt volna hozzám az előbb rémülten, mint most. Egy pillanat alatt vált jéghideggé a tekintete, amit jelenlegi labilis állapotomban elég ijesztőnek találtam.
- Mondjuk lehet, hogy könnyebben találnánk meg őket, ha Morelia nem éjsárkány lenne - gondolkodott el Sora.
- Mert akkor lenne emberi alakja, amivel elrejtőzhetne a többi ember között - folytatta a szarkasztikus hangvételét Ana.
- Befejeznétek a folyamatos gúnyolódást!? - háborgott Fowel, akinek végre leesett, hogy a két vörös hajú lány már egy ideje az ellentétét mondja annak, amit gondol.
- Csak arra céloztam, hogy Mor tudja, hol van Siera...
- Miért is? - vágott a szavába Ana.
- Mert az ő éjsárkánya. Mindig megtalálja. És ha tudja, hol van, el is kerülheti. Ezt azért tudnod kéne - célzott arra, hogy mindkettejük anyja éjsárkány volt.
- Jól van, na! Az én anyám nem volt jóslathozó, és az elfajzottak sem lehetnek azok - védte meg magát Anima, aki már egy cseppet sem tűnt ijesztőnek, inkább egy durcás kislánynak látszott, akit a bátyja éppen lehülyézett... Mert nagyjából ez is történt...
Hirtelen, nem is tudom miről, de eszembe jutott valami nagyon fontos. Talán a hülyeséget kapcsoltam össze az emberekkel és a tudatlanságukkal, vagy ki tudja...
- A kapu! Oda kell mennünk a kapuhoz!
- Miért? Nem azt mondtad, hogy már nincsenek ott? - értetlenkedett Scar.
- Mert Mor feltörte! Vagyis nyitva van! Oda kell mennünk, nehogy az emberek észrevegyék és valami még nagyobb borzalom történjen!