Sziasztok! Visszatértem!😁💖
Már inkább nem is szabadkozom, de most tuti lesz rész kövi héten is. Jó olvasást!💖

Jasiera szemszöge:

Reggel valami furcsa zörgésre ébredtem. Kb. olyan hangja volt, mintha valaki puszta kézzel akart volna kitépni egy bokrot a helyéről. Ezután egy hosszú sziszegést hallottam, de nem egy kígyótól, sokkal inkább, mintha az imént említett bokor bosszúból megtépte volna aljas támadóját.
A sátramból kilépve rájöttem, hogy annyira nem is álltam messze a valóságtól a teóriámmal. Soralen a barlang mellett éppen a szemem láttára tápászkodott fel a földről és porolta le a nadrágját. Ha így felszisszent, nagyot eshetett.
- Mióta vagy fent? - fontam össze a karjaimat magam előtt. Kifejezetten furcsának találtam, hogy még rózsaszínes volt az ég, de máris Soralenek potyognak a magasból. A fiú döbbenten nézett rám, majd elmosolyodott.
- Ja, nem is aludtam - felelte, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.
- Mégis miért nem? - kérdeztem higgadtan.
- Valakinek őrködni is kell - vont vállat. Egyáltalán nem tűnt fáradtnak. Visszalépett a barlang szerű bemélyedéshez és, gondolom ahogy pár perce is, a lelógó inda szerű nővényzeten kezdett a barlang teteje felé mászni.
- Szóval onnan estél le az előbb - konstatáltam. - Miért nem repülsz fel?
Soralen a fejével hátra felé intett. A falhoz sétáltam. Beszélgetést hallottam. Igen, egyértelműen emberek voltak a drótkerítés túloldalán. Soralen nem akarta, hogy meglássák a szárnyát, hiszen a boltív formájú barlang teteje magasabban volt, mint a fal, ami a drótkerítés alapjául szolgált. A túloldali beszédből úgy vettem ki, hogy a veszekedő férfiak sokkal inkább egymással vannak elfoglalva, mint velünk, főleg miután Sora másodszor ~ vagy ki tudja hányadszor ~ is leesett és próbált a lehető leghalkabban ordítani, de a férfiak csak tovább veszekedtek, egyáltalán nem törődve a számukra ismeretlen eredetű hangokkal. Ennek ellenére én sem támogattam volna a repülést. A hangerőből ítélve valószínűleg azért elég közel lehettek.
- Mi a fenét akarsz odafent? - segítettem fel Soralent, vagy inkább vakartam össze a maradványait, ez pontosabban írná le a helyzetet.
- Már mondtam, hogy meg akarom vizsgálni - felelte.
- Jó, és azt nem lehetne önsanyargatás nélkül? - forgattam a szemem. Hirtelen az jutott eszembe, hogy talán, de csak talán, egy kicsit aggódom érte. Igazából fel sem tűnt, mennyire megnyugodtam, mikor tegnap este végülis sértetlenül visszaért. Vagyis sértetten, de úgy értem, hogy nem esett baja. Nagyon bizonygattam Animának, hogy tutira nem lép le, azonban én is attól féltem, hogy nem jön vissza és végleg elmegy...
- Szerintem neki lételeme az önsanyargatás, mert mazochista - lépett elő a sátrából Florian. Haja tiszta kóc volt és nagyot ásított. Beletelt pár pillanatba, mire eszembe jutott egyáltalán pislogni, nemhogy elkapni a tekintetemet.
- Egyesekkel ellentétben, én a kötelességemet teljesítem - szólt vissza neki Soralen, és a nyers hangnemével kicsit visszazökkentett a valóságba. Már majdnem megfeledkeztem arról, mennyire haragszom rá.
- Senki nem kötelezett rá, ezt te találtad ki - feleltem hűvösen. - Elégszer estél már le, alaposan megvizsgáltad?
- Az azért túlzás...
- Mehetünk már!? - szegeztem neki a kérdést. Sora felsóhajtott.
- Rendben, de lenne pár kikötésem - mondta végül, majd elkezdte összeszedni a saját holmiját. Követtük a példáját. A sátrainkat hátizsák méretűre össze lehetett csukni, ez még akkoris viszonylag gyorsan kivitelezhető, ha valaki olyan béna, mint én. Florian azonban úgy tűnt, gyakorlott táborozó, mert mikor észrevette, hogy a sátram már harmadjára ugrott szét, odalépett mellém és egy mozdulattal összecsukta és a kezembe nyomta. És méghogy az emberek nem tudnak varázsolni!
Miután összepakoltunk, Soralen papolni kezdett, de meglepetésemre a kikötései éppen ellentétesek voltak azzal, amire számítottam. Sőt azzal is, amit eddig el akart érni...
- Fogjátok meg egymás kezét - egyetlen pillanat alatt pipacsvörös lett a fejem. Eddig azt akarta, hogy ne bízzak benne, most meg kerítőnőset akar játszani.
- M-mi van? - vártam pontosítást.
- Mivel nem tudjuk, mi ez az izé, nem tudjuk, hogy ugyanoda vezet-e. Ha nem kapcsolódunk, elveszíthetjük egymást, ha máshol tesz ki bennünket - magyarázta.
- És te? - vonta fel a szemöldökét Florian.
- Meg akarom figyelni, mit csinál a kapu, mikor átkeltek rajta - felelt neki most először normális stílusban Sora.
- De rád nem vonatkozik, hogy nem ugyanoda lyukadsz ki, mint mi? - kérdeztem, mire elmosolyodott.
- Történelemsárkány vagyok, hidd el, tudlak követni - nem igazán értettem, hogy függ össze a kettő, hiszen a mi sztorink még nincs megírva a történelem könyvekben, pedig a törisárkányok csak azt tudnák követni, de annyira nem érdekelt, hogy faggatózni kezdjek. - Na, fogjátok meg egymás kezét, menjetek át, én megnézem itt mi történik és fél perc múlva utánatok megyek - ebben maradtunk. Florian megfogta a kezem, az arcom újra lángolni kezdett. Nyilván nem szószerint, hanem elvörösödtem. Jajj, de borzasztóan mélyre süllyedtem, hogy ennyitől képes vagyok zavarba jönni!
A kapuhoz léptünk. Akaratlanul is a Sárkány Birodalom kapui jutottak az eszembe. Hogy mind zárva van. Jó lenne minél hamarabb a nővérem nyomára bukkanni. Átléptünk a kapun és egy nagy főút kellős közepére érkeztünk. A hátunk mögül eltűnt a sikátor, a drótkerítés és Soralen. Ketten álltunk egy tök üres autóút közepén. Valami nagyon nem stimmelt.
- Mi a baj? - mosolygott rám kedvesen Florian, aki továbbra is fogta a kezemet. Ezt villámgyorsan megszakítva elengedtem a kezét és előrébb léptem, mintha csak próbálnám felmérni, hol a fenében lehetünk. Ami amúgy így is volt, mert az bizonyos volt, hogy nem ugyanoda érkeztem, mint kiskoromban.
- Hova hoztál minket? - kérdezte Soralen. Ott állt Florian mellett zsebre tett kézzel, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy pont ugyanoda érkezett meg, mint mi.
- Fogalmam sincs - vallottam be.
- Mire gondoltál, mikor átlépted a kaput? - faggatott Sora.
- Nem is tudom... Talán... - ekkor ugrott be, mi is járt a fejemben. A nővérem...
Előrántottam a szárnyaimat és a magasba emelkedtem, de Helia nem volt sehol. Azonban halványan láttam a nyomát. Egy légvonalbeli fekete sávot, tehát repült.
- Itt járt - motyogtam, miközben leszálltam a fiúk mellé.
- Az nem lehet - ráncolta a szemöldökét Sora. - A barlangnál nem láttad a nyomát, ugye? - kérdezte, mire megráztam a fejem. - Ez viszont azt jelentené, hogy azóta, hogy utoljára a nyomában voltunk, megállás nélkül repült.
- Ilyen messze jutottunk? - kérdeztem, mert abból amit mondott, arra következtettem, hogy ő tudja hol vagyunk. Soralen előre mutatott. Észre sem vettem a hatalmas épületeket a városka végén. Láttam már azokat az épületeket...
- Az ott... New York? - Sora bólintott.
- Igen. Pont a túloldalon vagyunk, mint ahol lennünk kéne.
- Akkor mire várunk még!? Fowelék már várnak ránk! - indultam volna el.
- Öhm... Nem kéne elrejtened a szárnyadat? - kérdezte Florian bizonytalanul. Eltűntettem a két bónusz végtagomat, majd mosolyogva a fiúra néztem.
- Hallod ezt? - láttam, hogy szegény nagyon koncentrált.
- Nem hallok semmit - rázta a fejét értetlenül.
- Hát ezaz - nevettem fel. - Meglátták a nővéremet és evakuálták a várost. Nincs itt senki, de abban igazad van, hogy nem árt az óvatosság.
Ekkor Soralen átsétált közöttünk.
- Ha befejeztétek a bájcsevegést, akár haladhatnánk is - lendületesen utána iramodtam, hogy megverjem, ő viszont csak nevetve elugrott előlem, hogy túlszaladjak.
Mikor visszanéztem, ő csak elégedetten vigyorgott, mint egy kisgyerek, aki beégette a tesóját. Így is éreztem magam. Mármint beégetve. Sértetten fordultam vissza New York irányába és úgy döntöttem előre sietek, hogy ha egy mód van rá, ma már ne kelljen többször elvörösödnöm, azonban valamire sikeresen ráléptem. Egy kicsi, domború valamire. Felemeltem a lábam. Megállt bennem az ütő, mikor felismertem, mi került a lábam alá. Egy fekete lánc végén lógó medálra léptem. A medál üvegből volt és egy tükör volt a belsejében. El kellett volna torzítania az arcom, de tökéletesen reális volt a kép, amit visszatükrözött. Azonban két dolgot véltem felfedezni, ami így rámijesztett. Az első, hogy nem azt tükrözte, amit kellett volna, ugyanis bár magamat láttam benne, félsárkány alakban álltam magam előtt. Gyorsan le kellett ellenőriznem, de a valóságban továbbra is emberi alakban voltam. A képen mégis sárkány fülem, sötét hajam, szürke ruhám és szárnyam volt, már amennyit visszatükrözhetett egy ilyen kicsi tükör.
A második dolog, ami még ennél is jobban kiakasztott, hogy mi is volt ez az izé. Egy domború, tükrös nyaklánc. Az erdőben. A buszon. Ugyanezt a nyakláncot láttam már többször is. Ez az izé... Követett engem...
- Siera, minden oké? - kérdezte Soralen, mikor mellém értek.
- Nem tudom... Én... - majd a kezembe vettem a medált. - Ez valami sárkány cucc, az biztos.
- Micsoda? - kérdezték a fiúk szinte teljesen egyszerre.
- Jaj, ne hülyéskedjetek már! - csattantam fel, majd feltápászkodtam a földről és felemeltem a nyakláncot, hogy a nyakamba rakjam. Nem volt rajta kapcsoló, csak kicsi, egybefüggő láncok, de nem is volt rá szükség, elég nagy volt, hogy könnyedén áthúzzam a fejemen...
- NE VEDD... - kezdte volna Soralen, de nem sikerült megelőznie a mozdulatomat - ... fel.
- Miért? - emeltem volna ismét a magasba, de mintha a fejem körül lett volna egy láthatatlan határvonal, a nyaklánc megakadt útközben. - Mi a fene ez!? Nem tudom levenni!
- Te jó ég! - döbbent meg Florian. - Csak én nem láttam eddig a nyakláncot, vagy te sem? - kérdezte Soralentől.
- Nem, amíg Siera nem vette fel, más nem látta, csak ő - felelte.
- Mi van!? - akadtam ki. Tehát ők nem is látták, csak én!?
A medálra néztem. Már nem egy tükör volt. A félsárkány alakomat láttam benne. A kérdés az volt, miért? Meg hogy mi a franc ez és miért nem tudom levenni? Miután kérdéseimnek hangot is adtam, Soralen felsóhajtott.
- Én tudom mi ez. Csak nem tudom elhinni, hogy látom - mondta végül.
- Ne ködösíts, hanem mond el végre, hogy mi a fene ez!?
- Az Extérier - értetlenül bámultam rá. - A leggyengébb és legerősebb, a legártalmatlanabb és legveszélyesebb. Jelentése: kívüli. Sedena hetedik kulcsa.