Fowel szemszöge:

Jasiera és Soralen látogatása után határozottan jobban éreztem magam, mint előtte. Már nem egy lehetetlen és értelmetlen küldetésünk volt, pusztán egy nagyon nehéz. Végre volt célunk... Csak a gondolataim kavarogtak kissé...
Az első napirendi pont a rendrakás volt, mivel a dohányzóasztal úgy nézett ki, mintha nemis egy, de legalább három tornádó végigsöpört volna rajta. Listák, tervek és egyéb roppant érdekfeszítő tartalmú papírok halmai hevertek mindenfelé az asztalkán és környékén. Pakolás közben sajnos nem a beszélgetés pozitív része járt az eszemben, sokkal inkább az, hogy mi mennyit dolgoztunk az információ gyűjtéssel, Soralen meg: ,,hmm... a szirének voltak, nesztek három jó indok, megfejtettem a rejtvényt, mer' egy zseni vagyok". Kösz, haver, igazán felvázolhattad volna az elképzelésedet korábban is, hátha nem cseszekszünk hosszú órákig ezekkel a listákkal! Na nem mintha bajom lett volna Soralennel, mert jófejnek tűnt, meg minden, csak... Hülyének éreztem magam... Jó, ez főként azért volt, mert az is vagyok, de jó értelemben. Az a fajta hülye, aki mindenből viccet csinál és mindenki bírja őt. Viszont most nem ezt éreztem. Haszontalannak éreztem magam. Mégiscsak én vagyok a felismerés sárkánya! Erre nekem kellett volna rájönnöm! Mimi folyton azt mondta, majd kialakul az ösztönöm, és ne aggódjak, ő is nehezen érzett rá. Aha. Persze. Kevesebb, mint egy év alatt! Én gyerekkorom óta tudom, hogy tűzsárkány vagyok, most itt vagyok húszévesen és egy okoskodó történelemsárkány jön rá egy ilyen egyszerű csavarra az orrom előtt!? Ne már!
- Srácok, valamit nem értek - törte meg a csendet és vele a gondolatmenetemet is Anima. A pakolást is abbahagyta, a kezét csípőre tette, így várta meg, míg mi is leálltunk a rendrakással és teljesen rá figyeltünk. - Siera miért lett kiküldve?
- Mert más véleményen volt, mint Soralen - vonta le a logikus következtetést Scar. - Allen azt akarta, hogy megerősítsük az ő álláspontját és együtt meggyőzzük Sierát.
- Öhm... - emelte fel a mutatóujját Ana. - Csak én vettem észre, hogy Jasiera túl könnyen vette, ahhoz képest, hogy a bátyám mekkora feneket kerített ennek az ügynek?
- Belezavarodtam - fűztem hozzá magasröptű gondolataimat a diskurzushoz. - Mi van?
- Vázolom - süllyedt le az én agyi szintemre Anima. - Soralen: ez fontos! Fogjunk össze! Siera: hát... Na jó, legyen!
- Igazad van - gondolkodott el Scar. - Ez tényleg egy kicsit túl könnyű volt...
- És mi következik ebből? - értetlenkedtem tovább.
- Hogy a bátyám nem mondott el nekünk mindent - magyarázta Ana türelmesen.
- És ez mit jelent? - faggattam tovább.
- Azt nem tudom - vigyorodott el gyerekesen. - Soralen a legtitokzatosabb srác, akivel valaha találkoztam. Viszont a legbölcsebb is mindközül. Bármit titkol, okkal teszi, nem kell tartanunk ettől.
- Akkor mi a francnak húztad az időnket azzal, hogy elültess egy bogarat a fülünkbe, ha nem is fontos!? - csattantam fel. Ana nagy szemekkel pislogott rám, miközben úgy mosolygott rám, mint egy ötéves.
- Most elképzeltem, milyen lenne bogarat ültetni valakinek a fülébe - Scar és én teljesen egyszerre csaptuk homlokon magunkat, ami Animát roppant módon szórakoztatta. Még mindig nem tudom eldönteni, hogy Ana túl okos vagy túl hülye ehhez a világhoz...
Ezután csendben folytattuk a pakolást. Közben folyamatosan ostoroztam magam: hogy lehetséges, hogy hülyébb legyek, mint ez a két lány, mikor az egyik négy, a másik öt évvel fiatalabb nálam!?
A rendrakás befejezésekor megállapítottam, többet kéne marhaságokon agyalnom, ha olyat csinálok, amit nem szeretek, mert így gyorsabban telik az idő.
- Elment - hallottunk egy hangot a lépcső felől. Cade herceg álmosan pislogott felénk a korlátot fogva. Fekete haját elaludta, rögtönzött pizsamáját összegyűrte.
- Nem akart felébreszteni - feleltem a fel nem tett kérdésre. Siera nem köszönt el tőle, ami nem meglepő, mert a családjukban senki nem szeret búcsúzkodni.
- Jól aludtál? - kérdezte Scar, aki odasétált a kisfiúhoz, hogy megigazítsa a haját és a ruháját.
- Ühüm - dünnyögte Cade, majd megdörzsölte a szemét. - Mikor megyünk megkeresni Anyát?
A többiekkel gyorsan összenéztünk és pusztán szemkontaktussal megbeszéltük, hogyan tovább.
- Szólj Mint néninek, hogy segítsen neked átöltözni, utána el is indulhatunk - ajánlotta Scartia.
Úgy is lett. Hogy Mint honnan a jó égből szalajtott ruhát egy négyévesnek, arról fogalmam sincs, de mikor a herceg másodszor is lebaktatott a lépcsőn, már egy zöld rövidujjút és szürke farmernadrágot viselt. Nem csak testben, de lélekben is elkezdett felébredni, arcán széles mosoly terült szét, szemében már nem csipa, hanem kalandvágy csillogott.
- Megyünk? Megyünk? Megyünk? - nyaggatott minket nagyjából másfél másodperccel azután, hogy leért. Mit is tehettünk volna? Cipőt húztunk és megígértük Mintnek, hogy sötétedésre visszaérünk.
Nem terveztünk messzire menni, csak hogy felmérjük a távolságot és megállapítjuk merre tart Helia királynő... Vagy aki irányítja...
Féltünk, hogy Cade nem fogja megérteni és rögtön az anyja után menne, de mikor beavattuk a tervünkbe, ő csak vállat vont:
- Nem kell sietnünk. Megállt - ez egy kicsit váratlanul ért minket...
- Úgy érted, elérte a célját? - kérdeztem döbbenten.
- Azt meg honnan tudjam? - ráncolta pici szemöldökét, mire elhúztam a számat.
- Jogos...
- Mi más okból állhatott volna meg? - tárta szét a karját Ana.
- Igen, akkor valószínűleg ott van, ahová tartott - bólintott Scar. Végre mondtam valamit, ami nem egy nagy baromság!
- És hol van? - hajolt le Anima Cade mellé, aki kinyújtotta előre a kezét és a főút és a horizont irányába mutatott.
- Ott - bökött a távolba a kisfiú. Ana nagyot sóhajtott, majd felegyenesedett.
- Tehát valahol az utca vége és az óceán között - értelmezte a lány, majd fáradtan beletúrt rókavörös hajába.
- És azt nem tudod, milyen messze? - próbálkozott Scar.
Cade erősen koncentrált, de mintha nem tudta volna, milyen információt várunk tőle.
- Nagyon? - pislogott értetlenül a herceg. A lányok felsóhajtottak, én pedig önkéntelenül is elmosolyodtam. Felmutattam a lányoknak négy ujjamat, mutatva a gyerek életkorát és próbáltam jelezni nekik, hogy legyenek türelmesek. Egyszer csak megtaláljuk, nem? De Cade-et nem sürgethetjük, nehogy bepánikoljon.
Felkaptam a kisfiút, hogy az én magasságomba kerüljön.
- A vonal, amit látsz messzebbre nyúlik, mint az a ház? - mutattam az utca végében álló, jellegzetes formájú és furcsa színű épületre.
- A színes? - bólintottam, mire ő is bólintott. - Sokkal messzebbre.
- És mint az a csúcsos épület, ott messze? - mutattam az egyik felhőkarcolóra, ami bár kicsit eltért az iránytól, amerre Cade mutatott, nem annyira, hogy a kölyök ne tudja megsaccolni, hogy a vonala hosszabb-e, mint az épület és köztünk lévő távolság.
- Nagyobb - felelte. Még távolabbra néztem.
- És látod ott azt a hegyet? - az aztán tényleg nagyon messze volt, nem akartam tudni, mennyire lehet magas, ha még onnan is látni lehetett, ahol mi álltunk. Nagyon nem akartam sem megmászni, sem megkerülni. Mákom volt...
- Nem. Az előtt van egy kicsivel - felelte Cade, mire fellélegeztem.
- Ennyi volt, lányok - mosolyogtam hátra. - Afelé a hegy felé kell mennünk.
Ana elismerően bólintott, de Scarban kétségek merültek fel.
- És hogy jutunk oda? - kérdezte bizonytalanul.
- Tömegközlekedés? - vontam fel a szemöldökömet.
- Egyáltalán milyen hegy az? - faggatózott tovább.
- Mi vagyok én, térkép? - tettem csípőre azt a kezemet, amivel nem a gyereket tartottam.
- Arra volt egy nagy térkép - mutatott Ana a tér irányába, ami szintén a főútról nyílt.
Mi mást tehettünk volna? Ana térképe felé vettük az irányt. De ekkor valami nagyon furcsa dolog történt. Sacc két méterre lehettünk az egyik mellékutcától, mikor kirepült belőle valami, és a szemközti négyemeletes ház falának csapódott. Kicsit olyan volt a jelenet, mintha az utca egy hatalmas szörny lett volna, ami kiköpte az ételt, ami nem volt kedvére való. Csak ez a valami nem kaja volt, hanem egy szerencsétlen pizzafutár.
- TUDOD, KIT KÖVESSÉL, TE ANYASZOMORÍTÓ - hallottuk egy lány üvöltözését a mellékutcából, aki dühösen lépdelt a pizzafutár felé. A csávó épp csak feltápászkodott a földről, kiropogtatta a hátát, ami fura, hogy nem tört szilánkosra, amekkorát repült. Vajon tényleg az a törékeny csaj dobta el odáig?
Semmi fura nem volt a lányon, normális embernek látszott. Teljesen feketében volt, sportcipő, futónadrág, rövidujjú haspóló, ami kihangsúlyozta karcsú, de formás alakját. A haja is ébenfekete volt, egy nagyon hosszú fonatban lógott a hátára. A nyakában egy nyaklánc díszelgett, ami épp olyan sötétkék volt, mint a lány fenyegető szemei.
A pizzafutár is normálisnak tűnt, amíg meg nem láttam a szemeit. Ragyogtak. Pont úgy, mint az irányítottaknak, akikkel nemrég harcoltunk. Ez pedig azt jelentette, hogy a srác nem a dühös lányt követte, sokkal inkább minket.
- Megállj! - kiáltottam a lánynak, aki épp félúton járt a halála irányába. A pizzafutár rám nézett, majd fáradtan felsóhajtott.
- Elrontottad a meglepetést - mondta tettetett csalódottsággal. Még az ajkát is lebiggyesztette a hatás kedvéért. Letettem Cade-et és az ellenség felé vettem az irányt.
- Ismered őt? - rivallt rám a csaj.
- Nem jobban, mint te - feleltem, majd ismét a pizzafutárra koncentráltam. - Nem nagyon van esélyed, ugye tudod?
- Nehéz lesből támadni, ha falhoz vágnak útközben - állapította meg a báb, majd a szeme felvillant és visszaállt eredeti, barna színére.
- Aú - nyöszörögte a srác. - Hol vagyok?
- Hogy HOL VAGY? - kérdezte a dühös lány, én pedig gyorsan felmértem a terepet, hátha valahogy megmenthetem a helyzetet.
- Hogy hol vagy? - vágtam a csaj szavába, aki döbbenten nézett rám, de az én célom az volt, hogy gyorsan eltűntessem az ártatlan futárt a képből. Ekkor láttam meg az utcában a robogót. Ugyanolyan színű volt, mint a srác egyenruhája, nyilván céges motor... Vagyis motornak látszó tárgy...
- Ember, ekkora zakózás után én sem tudnám, hol vagyok! Vezess óvatosabban - segítettem fel a fickót, aki kábultan sietett vissza a robogóhoz. Megnézte, hogy minden oké-e a járművel és ízletes szállítmányával, majd sietve elrobogott.
- Hagytad elmenni - morogta a dühös lány. - HAGYTAD ELMENNI? MI A FENE VOLT EZ? - üvöltötte idegesen. Majd elgondolkodott - És miért nem emlékezett rá, mi történt...?
- Mindent megmagyarázok, de nem itt és nem most - feleltem.
- Mindent? - kérdezte Scar bizonytalanul.
- Van jobb ötleted? - fontam össze a karjaimat. - Nem hinném, hogy bevenné, hogy a csávó hirtelen amnéziás lett. Majd Hell kitörli az emlékeit...
- Az én emlékeim maradnak a helyén, haver - szólalt meg a dühös lány. - Kezdem azt hinni, hogy az előbb nem a saját, hanem a ti seggeteket mentettem meg, szóval a minimum, ami jár nekem, az egy tisztességes magyarázat!
Őszintén szólva a lány határozottsága egyszerre volt ijesztő, letaglózó és lenyűgöző.
- Bírom a csajt, velünk jön! - közöltem lelkesen, majd a lány felé nyújtottam a jobb kezem, remélve, hogy nem töri el.
- A nevem Fowel. És a tiéd? - gyanakodva végigmért, majd úgy vonta fel a szemöldökét, mint aki már meg sem lepődik, hogy valami nagy hülyeségbe sikerült belekevernie magát.
- Skyla Darnell.

Sokáig tartott, tudom, de remélem tetszett! Ő az említett harmadik karakter, akit hű segítőmnek, KiwiYoki00-nak köszönhetek. Remélem legalább annyira bírjátok majd Sky-t, mint én! Addig is, sziasztok! 😘