Ismeretlen szemszögből:

Kinyitottam a szemem. Erős volt a fény, mintha nem is egy szobában, hanem a szabadban feküdtem volna. Állj... Tényleg a szabadban voltam. Füvön feküdtem. Fel akartam ülni, hogy körülnézzek, de úgy sajgott a fejem, hogy inkább visszafeküdtem. Mintha valami csúnyán fejbe vágott volna.
- Jól érzed magad? - hallottam egy hangot. Nagy nehezen odafordultam. Egy kislány állt nem messze tőlem. Tíz év körüli lehetett. Latin gyerek volt, nagy fekete szemekkel, hosszú, hullámos, sötét színű hajjal.
- Azt hiszem, igen. Csak fáj a fejem - keltem fel lassan és a homlokomra tettem a kezem. Egy kis vércsík maradt utána a tenyeremen.
- Kiraboltak? - kérdezte a kislány, majd közelebb jött hozzám, hogy felsegítsen a földről. Körbe néztem. Egy erdővel szemben ültem. Az első fa alig néhány méterre állt tőlem. Nem volt nálam táska, szakadt, sárga nyári ruhámon nem volt zseb. Furcsa volt, mert ha kiraboltak, miért nem vitték el a kis arany nyakláncot a nyakamból, vagy a karkötőt a csuklómról.
- Talán igen, nem emlékszem - feleltem legjobb tudásom szerint a kérdésre.
- Biztos azért, mert leütöttek. Anyukám folyton azt mondja, ne menjek az erdő közelébe, mert veszélyes. Te nem vagy idevalósi, igaz? - kicsit megszédültem, viszont a kis csíkban felrepedt homlokomhoz képest egészen tűrhetően éreztem magam. De akadt egy kis baj.
- Azt sem tudom, miért vagyok itt, vagy hogy kerültem ide - vallottam be. A kislány elgondolkodott.
- A nevem Adriana Gonzalez. És a tiéd? - egészen addig nem tudtam megfogalmazni, mi a baj a fejemmel, de mikor nem tudtam felelni a kérdésre, eléggé megijedtem.
- Fogalmam sincs! Én... Nem emlékszem a saját nevemre...
- Amnéziás vagy? - örült meg az állapotomnak a kislány a kelleténél jobban. Zavart arckifejezésem láttán csak legyintett - Ne aggódj, egyszer láttam egy filmet, ahol a rendőrök segítettek valakinek, aki elveszítette az emlékezetét és a bácsikámék a rendőrségen dolgoznak, ők tudnak segíteni!
Valami azt súgta, menjek tovább, ne kövessem a kislányt, de nem figyeltem rá. Fájt a fejem, nem tudtam, hol vagyok, hogy kerültem ide, sem azt, mi a nevem, és ez elég indok volt, hogy olyanokhoz forduljak, akik esetleg segíthetnek rajtam.
Leporoltam a ruhámat, már amennyire lehetett, mert tiszta mocsok volt, majd elindultam Adriana Gonzalez után. A kislány pontosan tudta, merre kell menni, ami nem is csoda, pici város volt, sőt lehet, hogy csak falu, ezt nem tudtam megállapítani. Adriana itt nőtt fel, nyilván jól ismerte minden szegletét. Magabiztosan sétált az utcákon és egyáltalán nem félt egyedül.
- Hol vannak a szüleid? - kérdeztem.
- Apukám dolgozik, anyukám otthon van a tesómmal, mert beteg. Mármint a tesóm, nem anyukám - magyarázta lelkesen.
- És neked nem kéne otthon vagy az iskolában lenned? - érdeklődtem tovább. Adriana felnevetett.
- Mára végeztem az iskolában és csak sötétedésre kell hazaérnem. A falu teljesen biztonságos és anyu megbízik bennem - felelte, majd hirtelen elkanyarodott, meg kellett szaporáznom a lépteimet, hogy utolérhessem. A fejem hasogatott, de igyekeztem nem foglalkozni vele.
- Messze vagyunk még? - kérdeztem.
- Nem, nézd csak, innen már látni - mutatott végig maga előtt. A főút mellett sétáltunk, előttünk nagyobb épületek sorakoztak egymás mellett, nem messze pedig már látható volt a kék-fehér, négyszintes rendőrségi épület.
Adriana úgy sétált be az ajtaján, mintha csak hazajött volna.
- Nocsak, Miss Gonzalez, mi járatban? - szólította meg a kislányt a fiatal, szőke fiú a recepciós pult mögül.
- Szia, Chuck! Lehívnád a bácsikámat - a fiú bólintott, majd a telefonjához nyúlt. Mikor a hívott fél felvette, továbbította Adriana üzenetét.
- Bob, gyere le kérlek, az unokahúgod látni szeretne - ezután letette a kagylót és mosolyogva a kislányhoz fordult. - Rögtön itt lesz.
Adriana bólintott, hogy tudomásul vette az információt, majd leült a nem messze lévő műanyag székek egyikére, és nekem is intett, hogy tegyem ugyanezt. Kissé szédültem, ezért nem kellett kétszer kérni, helyet foglaltam mellette.
Néhány percig csendben vártunk, addig körbe néztem az aulában. Ahhoz képest, hogy egy falu rendőrségéhez tartozott, a váróterem és recepció számára fenntartott helység nagy volt, kupolás teteje miatt kissé visszhangzott is. Nagy ablakaival és barna csempe padlójával inkább emlékeztetett egy vonat pályaudvarra, mint rendőrörsre. Minél tovább néztem az aulát, annál inkább valószínűnek tartottam, hogy pár évtizede az épület egy vasúti váróterem lehetett.
Néhány perc múlva egy fiatal férfi érkezett a baloldali folyosóról. Nem kellett sokat gondolkodnom, ki lehet, és nem csak azért, mert Adriana rakéta sebességgel lőtt ki az irányába, hogy a nyakába ugorhasson, hanem amiatt is, mert a kislány kiköpött mása volt. Latin-amerikai férfi, 28-30 év közötti, sötét haj, sötét szemek.
- Mi járatban nagylány? - kapta fel a karjára Adrianát úgy, mintha a gyerek nem lett volna legalább húsz kilós.
- Hivatalos ügyben járok el - felelte a lány, én pedig elgondolkodtam, mennyi krimit nézhet, ha ilyen kifejezéseket ismer...
- Nem mondod? És miről van szó? - kérdezte játékosan a férfi. Adriana lekéredzkedett a karjából, majd felém rángatta a nagybátyját.
- Üdvözlöm - nyújtotta felém a kezét a férfi. - Roberto Gonzalez nyomozó vagyok, miben segíthetek?
Kicsit zavarban voltam, mégis hogyan kéne ezt elmagyarázni? ,,Üdvözlöm, megmondaná, hogy hívnak?" Szerencsémre egy bátortalan motyogáson kívül nem kellett sokat mondanom, mert Adriana megoldotta helyettem.
- Ő itt az új barátnőm - mutatott be a bácsikájának. - Csak sajnos nem tudjuk, hogy hívják. Leütötték, kirabolták, és most nem emlékszik semmire. Ugye tudtok segíteni?
A férfi végigmért engem, mint aki már keresi is a nyomokat. Biztos voltam benne, hogy kiszúrta az arany ékszereket rajtam, és gyanússá váltam számára, de elég elveszett arcot vághattam, mert végül csak segítőkészen elmosolyodott.
- Ahogy elnézem, nincs mobilja vagy iratai - kínosan bólintottam. - Akkor kezdjük az eltűnési ügyek osztályán. A feleségem biztos tud majd némi információval szolgálni nekünk - mutatott abba az irányba, ahonnan jött, és hármasban el is indultunk arrafelé.
Felmentünk a lépcsőn a második emeletre. Elég zsúfolt helyre értünk. Asztalok egymás hegyén-hátán, mindhez tartozott egy-egy ember, aki vagy telefonált, vagy papírokat töltött ki, esetleg egy kollégájával diskurált.
- Minek ennyi rendőr egyetlen falunak? - gondolkodtam hangosan.
- Ó, ez nem csak egy faluhoz tartozik - felelte a férfi. - Az összes környező faluért ez a kapitányság felel. Északra van az a település, ahol az iskola, nyugat felé a kórház, keletre a tűzoltóság, dél felé a börtön található.
Meglepően logikusan hangzott, mert a környező falvak nem tűntek nagyon távolinak, vészhelyzet esetén minden gyorsan elérhető...
- Margarethe - mondta Roberto, mire egy csinos, szemüveges, göndör, szőke hajú hölgy fordult hátra. 28-30 közti lehetett, tehát ő a nagynéni. Neki nem volt semmilyen latin vonása sem, de ebbe igazán nem kötnék bele, hiszen ilyen génekkel bizonyosan gyönyörű gyerekeik lesznek!
- Sziasztok! Hogy vagy, Ade? - ölelte meg a hozzá érkező Adrianát a nő. Ezután vett észre engem. - Ó, üdv! Margarethe Gonzalez.
- Örvendek - fogadtam el a kézfogását. - Szívesen bemutatkoznék, de... Nem tudom, hogy hívnak.
Gyorsan felvázoltuk neki a helyzetet, mire a nő a gépe felé fordult, keresett rajta valamit, majd a folyosó végére mutatott.
- Ott vesznek egy ujjlenyomatot és csinálnak egy fotót, az alapján tudjuk megnézni, hogy benne vagy-e a rendszerben, mert nem hiszem, hogy ennyi idő alatt bárki is jelentette volna az eltűnésedet - mondta mosolyogva. Igaz, nem hinném, hogy pár percnél tovább lehettem volna kiütve, azóta is maximum fél óra telt el, még nem hiányozhattam senkinek.
A kép és az ujjlenyomat is meglepően gyorsan elkészült. Ezután Margarethe rákeresett az adataimra. Kellett pár perc, míg a gép átfutotta a priuszos emberek listáját, de inkább vártam volna még, mintsem hogy megtaláljon. Hiszen ebből az derült ki, hogy bűntetett előéletű vagyok.
- Nyugodj meg, itt az áll, hogy belekeveredtél egy utcai verekedésbe, még gimnazista korodban, semmi komoly - mondta Margarethe. - Viszont megtudtuk a neved! - a lelkesedése mindannyiunkra átragadt, pedig azért ennyire nem volt nagy szám. - Helena Jordan.

Sziasztok! Várom a teóriákat, mi történhetett Heliával! És bár a kövi rész nem róla fog szólni, még lesz szemszöge!😉