Egy kicsit nyugisabb rész, ami előkészíti a következőt, amit remélem jövőhéten tudok hozni. Bocsánat a késésért és jó olvasást!❤

Danny valóban ismerte a várost. Buszon, földalattin és villamoson is volt lehetőségem utazni, bár őszinte leszek, nem voltam odáig értük. Pontosítok, a földalatti rám hozta a frászt. Amikor a szerelvény beszáguldott az állomásra, ijedtemben majdnem megfogtam a mellettem álló Florian kezét, de szerencsére még időben kapcsoltam. Roppant kínos lett volna, ha kiderül, mennyire megijesztett egy jármű. De még ennél is rosszabb lett volna, ha emiatt gyengének tűnök. Méghogy nekem egy fiú segítségére lenne szükségem, a francokat! A szerelvény csattogva, dülöngélve száguldozott a föld alatt, én pedig úgy éreztem, az életemért kapaszkodom, de a srácoknak ez szerencsére nem tűnt fel.
Meglepetésemre dél körülre New York túloldalára értünk. És szerencsére kiszúrtam egy buszt, amiről tudtam, hogy megáll Mint házától egy saroknyira is. A kérdés csak az volt, hogyan tudnám kedvesen lerázni Dannyt, aki ugye semmit nem tud a sárkányokról, tehát nem vehet részt egy sárkány megbeszélésen!
- Köszönjük a segítségedet, Danny - kezdtem volna búcsúzkodni.
- Ó, semmiség - legyintett a fiú. - Úgy sem lett volna jobb programom, miután a városomat evakuálták - nem mertem megkérdezni, hogy egy külvárosi srác honnan ismer ilyen szavakat...
- Tényleg, te hova fogsz menni? - kérdezte Soralen. Ez már megint ellenem dolgozik... Minek hoztam magammal!?
- Ti hova mentek? Mármint... Nem igazán tudnék menni sehová, esetleg tarthatnék veletek, hátha még hasznomat veszitek - tukmálta ránk magát. Nyilván ezek után nem küldhettem el...
De támadt egy tűrhető B tervem is.
- Florian, beszélhetnénk? - hívtam félre. Soralen küldött felé pár lesújtó pillantást, de nem szólt egy szót sem.
- Mizu? - mosolygott rám érdeklődve. Szemlátomást örült, hogy csak vele akarok beszélgetni.
- Szükségem lenne a segítségedre - kezdtem.
- Állok szolgálatodra - vágta rá vigyorogva.
- Még nem is mondtam, miben - vontam fel gúnyosan a szemöldökömet.
- Bármiben - kacsintott rám.
- Ó, akkor nem is kell elmagyaráznom - indultam volna vissza a csapathoz, hogy leplezzem a zavaromat.
- Jól van, figyelek - kapta el a kezemet Florian.
- Danny ember, tehát nem jöhet velünk a többiekhez...
- Igen, nekem ehhez mi közöm? - értetlenkedett.
- Te fogod őt távol tartani tőlünk - feleltem.
- Miért én? Miért nem Soralen!?
- Mert neki velem kell jönnie.
- Miért?
- Mert ott van a húga. És te csak leszármazott vagy.
- És ha megtámadnak minket? - kérdezte.
- Kik?
- Mit tudom én - vont vállat.
- Ki támadna meg két átlagos srácot? - forgattam a szemem.
- Jó, mindegy. Mit akarsz, mit csináljak, vigyem el randira? Mer' azt még a te kedvedért se vállalom - hadarta el az utolsó mondatát, mielőtt megfontolhattam volna a kérdésére a választ.
- Nyilván nem erre gondoltam. Csak annyit kérek, hogy vigyázz rá.
- Miért? Most mondtad, hogy nem támadna meg minket senki!
- Florian! - szóltam rá. - Gyanús lenne, ha csak őt küldeném el. Kérlek! Számítok rád! - ez hatott. Visszasétáltunk a többiekhez.
- Nekem maradt még egy kevés pénzem, ezt odaadom nektek, menjetek, vegyetek meg mindent, amire szükségünk lehet - adtam ki a feladatot.
- Úgy mint kaja, pia, ilyesmi? - értelmezte Danny.
- Nagyjából - bólintottam. - És bármi, ami eszetekbe jut, hogy fontos lehet. És persze kijön a pénzből.
- És az a kicsi nálad mire kell? - érdeklődött, mikor látta, hogy egy kis részét megtartom a pénznek.
- Útiköltség. Buszjegyre - feleltem. - Amíg te és Florian vásároltok, én és Sora meglátogatjuk a csapatunk többi tagját, hogy egyeztessünk.
- Sora? - akadt meg Danny, nekem pedig egy pár másodpercre elfelejtett verni a szívem. Hiszen Danny ember, Soralen Allenként mutatkozott be, hogy magyarázzam el neki a becenevet?
- A gúnynevem - vont vállat Soralen, ezzel megmentve a szitut. Szerencsémre Dannyt nem érdekelte annyira a téma, hogy tovább faggatózzon.
Inkább elindultak Floriannel a legközelebbi szupermarket irányába, én pedig elrángattam Soralent a buszmegállóig.
Szerencsére nem volt olyan hosszú az út, mint hittem, mert az előbbi incidensnek hála Sora egész úton arról papolt, hogy emberek társaságában jobban oda kell figyelni arra, amit mondok, meg ilyesmi. Őszintén szólva nem igazán figyeltem rá, csak az ablakon bámultam kifelé. Nem voltam kiváncsi a kioktatására.
A bambulásom jó hosszúra sikeredett. Még a buszról leszállva is majdnem fellöktem valakit. Csak az a valaki felháborodás helyett köszönt nekem.
- Cole! - mosolyodtam el az ismerős arc láttán. Mint férje nem változott sokat, mióta legutóbb láttam: barna haját rövidebbre nyíratta, és az arcát borosta keretezte, de ez minden.
Gyorsan bemutattam egymásnak Soralent és Cole-t, aki inkább úgy döntött, megvárja a következő buszt.
- Hogyhogy nem dolgozol? - érdeklődtem.
- Ma szabadnapom van - felelte. - Mintnek akartam volna segíteni valamiben, de most bőven van, akit ugráltasson és nagyon sokan vagyunk a házban, így inkább elmegyek vásárolni.
- Kell segítség? - kérdezte Soralen.
- Á, köszönöm nem - legyintett. - Csak egy kis csend kell végre. Félre ne értsetek, örülök a vendégeknek, így végre Mint hajlandó otthon maradni és pihenni, ahogy azt az orvos előírta.
- Unatkozott? - találgattam.
- Látványosan - forgatta a szemét mosolyogva Cole. - De most van társasága és testőrsége egyaránt. Kevésbé kell aggódnom.
- Nem félted Mintet? - kérdeztem. - Mármint attól, hogy bajba keveredik.
- Jól kiképzett harcosok vigyáznak rá - vont vállat. - Az egyetlen dolog, amiért nem vagyok teljesen nyugodt, hogy mi lesz a szülésnél és környékén. Mégiscsak én leszek az apja annak a gyereknek!
- Az lenne a furcsa, ha nem aggódnál - helyeseltem.
- Igazad lehet - mondta Cole. - De mostmár menjetek, a többiek nagyon hiányolnak titeket. Ne várassátok meg őket sokáig.
Megfogadtuk Cole tanácsát és a házuk felé vettük az irányt. Tényleg nagyon közel laktak a buszhoz, maximum két perc, ha az ember (vagy sárkány) lassan sétál.
A kis előkerten nem volt kapu, tulajdonképpen csak dísznek szolgált. Nyugodt környék lehet... Maga a ház is takaros volt. Barack színű falakkal, bordó tetővel, nagy ablakokkal.
Mikor csengő híján bekopogtunk az ajtón, nem kellett sokat várnunk a feleletre. Örültem, hogy az ajtó befelé nyílt, mert Fowel olyan lendülettel nyitotta ki, hogy biztosan orrba vágott volna minket az ellenkező esetben.
- Na végre! - üdvözölt bennünket a tűzsárkány.
- Neked is szia - léptem be mellette, figyelmen kívül hagyva a felháborodását.
- Megjöttek! - üvöltött bele a fülembe Fowel, bár nyilván az elsődleges célja a többiek informálása volt, nem az én megsüketítésem. A nappali felé lettünk terelve, ahol a többiek tartózkodtak. A szoba a bejárattól jobbra helyezkedett el. Mikor befordultunk, körbenéztem. Szemben volt egy TV, jobbra egy nagy ablak. A nagy, bordó kanapé - amit ha jól tudom, L alakúnak szoktak hívni, bár ez sokkal inkább hasonlított egy széles V betűre - úgy volt elhelyezve, hogy egyik része a TV-vel, a másik az ablakkal legyen szemben. Így lehetett kényelmesen filmet nézni és... kukkolni a szomszédokat? Ki tudja...
A dohányzó asztalon papírok hevertek. Mint, Anima és Scar bizonyára azokat böngészték, mielőtt megérkeztünk.
- Allen! - pattant fel Anima és a testvéréhez szaladt, hogy megölelje.
- Jó újra látni titeket - mosolygott Scartia.
- Jól vagytok? - kérdezte Mint. Most mondjam, hogy túl erős az anyai ösztöne, vagy látszik az így is?
- Persze, jól vagyunk - Soralen gyorsan bemutatkozott Mintnek, mert ők még nem találkoztak, aztán félretettünk más egyéb formalitásokat, úgymint megkérdezni, mi újság, meg trécselni az időjárásról, helyette inkább neki is láttunk a megbeszélésnek.
Így utólag visszagondolva, több értelme lett volna az előbbi kettőnek...