Bár tegnap kellett volna, hogy jöjjön a rész, de ez egy különleges nap! Most van ugyanis Kentaura születésnapja! És ebben a részben jelenik meg először az ő karaktere, Anima, így én ezzel a résszel kívánok neki nagyon boldog szülinapot! 😘

Tegnap a rajzórát beszélgetés nélkül megúsztam. A nővérem viszont délután igen erős fejmosást kapott tőlem.
- Bált!? Tudod, hogy rühellem a bálokat, véletlenül sem tudtál volna valami kevés emberrel és kevés kellemetlenséggel járó programot kitalálni!? Itt lesz az egész osztályom, ráadásul egy álarc nélküli bálon!
Szegény Helia azzal próbálta kimagyarázni magát, hogy mivel nagykorú leszek, már be kellett, hogy mutasson a népnek. És gondolta, hogy úgyis utálom a maszkokat, örülni fogok, hogy nem kell viselnem. Nem gondolta, hogy itt lesznek az osztálytársaim. Tényleg említettem neki párszor, hogy viszket az arcom az álarcoktól, de inkább csak azért dühöngtem, mert utálom a bálokat és a tömeget. És ha valaki dühös, akkor mindenbe beleköt, ez köztudott tény.
De mivel a nővérem is belátta, nem pont megfelelően cselekedett, ezért Soralen tervét, miszerint kétszer jelenjek meg a bálban, elfogadta, csak annyit kért, hogy legalább tíz perccel a bevonulásunk előtt legyek vele, nehogy elkéssek.
A bál reggel tízkor kezdődőtt, vagyis akkor kezdtek el érkezni a vendégek, fél órás várakozási idővel. Én negyed tizenegyre terveztem a kapu elé érni, hogy ne keltsek feltűnést. Ennek elérése érdekében korán megérkezett a varrónő és egy fodrász, meg egy sminkes, akikre szerencsére általában nincs szükségem, most azonban, mivel mégiscsak az én bálom, a nővérem ragaszkodott hozzájuk. A sminket nem ragoztuk túl, csak feketével kihúzta a szememet, meg használta rajtam a szempilla spirálnak nevezett fekete, játékbaba méretű, WC kefe kinézetű szart. Plusz kaptam egy kis szájfényt és már kész is voltam.
Ezután jött a hajam. Még a nővéreménél is világosabb szőke, fenékig érő, szögegyenes hajzuhatagom elegáns kontyba lett fogva. Elöl a babahajakat és hátul, a tarkómnál két vastagabbra hagyott, hosszú hajtincset szabadon hagyott a fodrász, ezeket úgy... Hogy mondják... Becsavarta, vagy mi... Hogy ilyen loknis vagy milyen legyen... Mindegy, nem tudom, de nem is érdekel. A lényeg, hogy egész jó kontrasztot alkotott a két hosszú tincs, ahogy előre húzta a fodrász a fekete ruhára és két nagy loknit csinált belőle.
Kiegészítőnek kaptam egy fekete cipőt, még kényelmes magasságú sarokkal. Továbbá egy fekete necc harisnyát és egy ugyanilyen hálós, ujjatlan kesztyűt, és a kontyom köré egy fekete szálat szintén ilyen anyagból.
Amennyiben létezik a halál angyala, tutira így néz ki. Ez nem azt jelenti, hogy nem tetszett a látvány. Sőt, teljesen meg voltam elégedve a végeredménnyel. A nővéremnek nem volt őszinte a mosolya, hogy góthercegnő leszek a bálon. Nem akartam neki mondani, hogy a hajamon kívül más színes tartozékom amúgy sincs, de az ő hibája, mert nem Pink-Fehér-Arany bált rendezett.
- Igen, de muszáj volt ezt választanom, mert ha nem lett volna a témában, te akkor is feketében jöttél volna - adta rá a választ, de mit mondjak, igaza volt.
Miután túlestem a nővérem ellenőrzésén, mehettem találkozni az osztállyal. Pontosan negyed tizenegy volt, szóval nem is húztam az időt, átváltoztam, majd kirepültem az ablakon. Nyilván a sárkány alakom nem változik meg, ha az emberi alakom igen, szóval nem kellett a nagy szoknyámat kipréselni az ablakon. A sarkon változtam vissza, és már emberként, báli szerelésben léptem a kapuhoz.
Elég sokan ott voltak már. Többek közt Yzera, talpig aranyban. Úgy nézett ki, mint egy túlcsicsázott arany szobor. Ruhája csupa virágminta, meg díszítés, meg csillám. Finoman szólva is túltolta. Ellentétben Naraellel. Vele mintha összeöltöztem volna. Fekete ingben volt, fekete öltönyben, nadrágban és cipőben. Még a nyakkendője is fekete volt.
- Meg sem lepődöm - köszöntött Yzera, mikor meglátta a ruhámat. - Bár azt hittem nadrág lesz rajtad - mutatott a ruhám aljára. Igen, a hercegnő fazont nem nézte ki belőlem, de nem ez lesz számára a legnagyobb meglepetés a mai nap folyamán.
- Örülök, hogy végül eljöttél - mosolygott rám Daisen tanárnő. - És nagyon csinos vagy! - tette hozzá, ezzel jelezve, hogy hálásan köszöni, hogy nem járattam le azzal, hogy farmerben jelenek meg. De emellett komolyan gondolta, hogy csinos vagyok, túl kedvesen nézett rám ahhoz, hogy szarkasztikus legyen.
Scar lépett hozzám. Fekete-fehér egyszerű ruhát viselt, ami szépen kiemelte skarlát színű haját, amit kiengedett a bál alkalmából.
- Kikre várunk még? - kérdeztem miközben gyorsan körbe tekintettem.
- Lone és Allen - kellett egy kis idő, mire leesett, ki a fene az az Allen. Ez Soralen ember neve, és a többiek így becézik. Nálam az Allen lány név, persze bizonyára én vagyok a hülye és lehet fiúnak is adni, de az biztos, hogy én soha nem fogom őt így hívni.
Eközben hallottam, ahogy Yzerát faggatják a barátnői, milyen is a hercegnő. Engem pedig egyre jobban kezdett érdekelni, milyen képet fognak vágni, mikor majd belépek másodjára is, akkor már tiarával a fejemen.
- A hercegnő bűbájos! - lelkendezett Yzera. - Tökéletes hercegnő, aki elegáns és udvarias. Jól megtanulta az illemet.
Pontosan - gondoltam. - Megtanulta, de tesz rá!
- Várjunk - bámult a távolba Yzera. Mivel velem majdnem szemben állt, nem tudtam, mit láthat, meg kellett fordulnom. - Az ott Allen?
És igen, Soralen érkezett meg kis családja kíséretében. Vagyis inkább fordítva, ő volt a kíséret. Ahogy közeledtek, kénytelen voltam belátni, hogy igazán rájöhettem volna, kicsoda Soralen, még azelőtt, hogy elmondta volna. Kiköpött apja volt. Ugyanolyan széna színű haj, amiről nem igazán lehet megmondani, szőke vagy barna. Az arcformájuk is szinte egyforma. A szemük volt csak más. Az apja sárga szemmel rendelkezett, mint a legtöbb történelemsárkány, a fia viszont nem... Vagyis igen... Nem, fogalmam sincs. Megállapíthatatlan és kész. És hogy Soralen véletlenül se tudja letagadni az apját, ugyanolyan ruhában érkeztek. Fehér nadrág, öltöny, ing és cipő. A nyakkendőjük és a mellzsebükbe hajtott dísz zsebkendőjük matt arany. A haja mindkettőnek elegánsan hátra fésülve. Ekkor néztem meg alaposabban a társaságukban érkező két hölgyet. Soralen anyja kétségtelenül éjsárkány volt. Hosszú, kékes fekete haja elegáns fonatban omlott a hátára. Fekete alapon fehér kristályokkal díszített, testhez simuló ruhája kiemelte törékeny alkatát. Ritkán jelenik meg a bálokon, innen tudtam, hogy sokat betegeskedik, ám ez az arcán egyáltalán nem látszott. A nő olyan nyugalmat sugárzott, mint maga az éjszakai égbolt. Mellettük sétált a csapat kakukktojása. Nem azért, mert ne lett volna épp olyan elegáns, mint az imént említett három, hanem mert kinézetre egyáltalán nem hasonlított Soralenre. Egy-két évvel lehetett csak fiatalabb nálunk, mégsem járt iskolába, ami furcsa, hiszen mióta a nővérem kötelezővé tette a tanulást, még nem volt erre példa, de ezt a lányt soha nem láttam még az iskolában, pedig ha látom, biztosan megjegyzem. Rövid, fiús frizuráját a bál alkalmából nagy, díszes csattal szabályozta hátra a tarkójánál. A feltűnő azonban a hajszíne volt. Valahol a mandarin és a répa vörös közé tehető az árnyalat, de az elöl lévő fehér melírtincs miatt egy földi állatra, a rókára emlékeztetett. És nem csak a haja, az arca is egy kicsit arra hasonlított. Hegyes orra volt és nagyon fehér, szeplőkkel tarkított bőre. Az egyetlen hasonlóság közte és Soralen anyja közt volt: a szemük formája. Mandula alakú szemük még annak ellenére is nagyon hasonlított, hogy a lányé nem éjkék volt, hanem fűzöld. A lányon fehér ruha volt, olyan formájú és anyagú, mint a tábornok feleségének, legalábbis ránézésre úgy tűnt.
Soralennel találkozott a tekintetünk, amikor ő éppen végigmért engem. Igyekeztem nem felhúzni magam rajta, lévén először lát rajtam báliruhát, de ettől nem lett kevésbé kellemetlen, ahogy engem bámult. Mondott valamit az apjának, mire Coner tábornok bólintott, Soralen pedig felénk indult, hogy csatlakozzon az osztályhoz.
- Te Coner fia vagy!? - fakadt ki Yzera, amint a srác a köreinkbe lépett. Nem tudom, Yzera látta-e már a tábornokot emberi alakban, de nem volt rá szükség. Olyan kiállása van, hogy ha zacskót húz a fejére is felismerhető. Ő egy igazi úriember, egy vérbeli arisztokrata.
- Neked is szia - nézett rá lesajnálóan Soralen, figyelmen kívül hagyva a költői kérdést.
- Te ezt tudtad!? - támadt a pasijára Yzera. Narael csak vállat vont. A legjobb barátja, hát persze, hogy tudta. - És a hercegnőt is ismered!? - fordult vissza az előbbihez.
- Futólag - ködösített Soralen. Yzera arcán zavartság cikázott. A hazugsága már nem állt olyan stabil lábakon. - Nem beszéltem vele. Milyen személyiség? - ment bele a játékba a fiú.
- Jól nevelt és kedves - hazudta a lány.
- És hogy ismerted meg?
- Ó, az egy hosszú történet - kezdte Yzera. Lerövidítve, amit elmesélt nagyjából annyi volt, hogy az apja még az apámnál volt audiencián hat éve és ott voltunk mind a ketten, majd mikor komolyabbra fordult a beszélgetés, kiküldtek minket az udvarra, ahol együtt játszottunk és azóta vagyunk legjobb barátnők. A vicces az, hogy volt igazság alapja. Így felelevenítve már rémlik az a bizonyos audiencia, de nem volt ott szó semmi komolyról. Az újgazdag apja jött benyalni a királynak, és mi végig ott voltunk. Nagyon unalmas volt, ezért emlékszem rá.
- Majd bemutatsz neki minket? - húzta tovább a szálat Soralen.
- Sajnos nagyon nem szereti a bálokat, és még sok dolga is lesz, nem akarom őt ezzel traktálni - színészkedett tovább Yzera.
- Na, mostmár mind itt vagyunk, menjünk be - szólalt meg Daisen tanárnő. Nem is vettem észre, hogy Lone megérkezett, de tényleg ott volt és egy elég béna, kölcsönzött ruhában kellemetlenkedve beszélgetett Scartiaval.
Bent a tanárnő azt mondta, viselkedjünk rendesen, majd otthagyta a társaságot és már el is tűnt a büfé asztal irányában.
- Táncoljunk, táncoljunk - rángatta Yzera Narael kezét, akinek látványosan semmi kedve nem volt táncolni. De nem igazán volt választása.
- Szerencsétlen - motyogtam magamban.
- Már tuti nem bírja sokáig - mondta mellettem Soralen. Észre sem vettem eddig, hogy ott állt.
- Ezt hogy érted? - értetlenkedtem.
- Hogy dobni fogja - önkéntelenül elmosolyodtam. - Á, így már értem...
- Mit? - néztem rá zavartan. Soralen már nem rám nézett. A legjobb barátját figyelte.
- Bele vagy esve - olyan három métert süllyedtem szégyenemben.
- Nem! - tiltakoztam azonnal. Talán kicsit túl gyorsan is.
- Így már értem, miért utáljátok ennyire egymást Yzerával - fújta a magáét.
- Nem vagyok beleesve! - Soralen fél szemöldökét felvonva bámult rám, mint aki egy szavamat sem hiszi. - Jó, nem mondom, hogy közömbös, de... A szerelem nem nekem való - forgattam a szemem.
- Miért?
- Semmi közöd hozzá - zártam rövidre a témát. Soralen inkább nem firtatta. Körbe néztem a teremben és újból észre vettem a rókavörös hajú lányt.
- A tesód? - kérdeztem a lány felé intve.
- Tulajdonképpen igen.
- Tulajdonképpen? - ismételtem utána.
- Az unokatesóm, de tíz éve nálunk él, mióta meghaltak a szülei. Anyukám húgának a lánya - magyarázta.
- Hogy hívják?
- Anima - válaszolta. A szeme most inkább zöldnek tűnt, ahogyan büszkén méregette mostohahúgát.
Már mindenki elment mellőlünk enni, táncolni vagy ismerősöket keresni, ki tudja. Már csak mi ketten árultunk petrezselymet. Valószínűleg Soralennek is ez jutott eszébe.
- Meddig maradsz még, mikorra kell visszaérned?
- Még van fél órám...
- Akkor gyere, táncoljunk - nyújtotta felém a kezét olyan határozottan, hogy ne akarjak ellenkezni. Végülis, úgysem tudtam mást csinálni, hát elfogadtam a felkérést.
Bementünk a tánctérbe. Éppen egy angol keringőt játszott a zenekar, így hát azt kezdtünk el táncolni. Meglepetésemre Soralen tudta, hogy mit csinál.
- Te tudsz táncolni? - de mire megkérdeztem, már rájöttem a válaszra.
- Az apám Coner, az etikett tábornoka - forgatta a szemét. - Előbb tudtam táncolni, mint beszélni.
Igen, ez feltűnő volt. Kiskorom óta tanultam táncolni, de ő magasan lepipált.
Tánc közben az arcát tanulmányoztam. Érdekes dolgokat vettem észre rajta, például eddig fel sem tűnt, hogy az orrcimpáján apró szeplők vannak. A szeme most is inkább zöldnek tűnt, olyan mocsárzöldnek, de nem negatív értelemben. Ekkor sikerült elkapnia a tekintetemet.
- Mizu? - mosolyodott el pimaszul. Nem igazán tudom mitől, de kissé zavarba jöttem.
- S-semmi, mi lenne - motyogtam válaszul, majd a válla felett elnéztem. Pont olyan magas volt, hogy így láttam az emberek fejét. Egy pár embert már ismertem, de ők csak sárkány alakban vagy álarcban láttak, így egyáltalán nem ismertek fel.
- Ennek is vége - gondolkodtam hangosan.
- Minek? - kérdezte Soralen.
- Az inkognitónak - sóhajtottam fel. - Már ez az alakom sem lesz biztonságos.
- És ez miért olyan rossz? - érdeklődött.
- Mert... - nem tudtam, hogy fogalmazhatnám meg jól. - Mert introvertált vagyok és...
- Félsz - vágta rá.
- Nem félek - közöltem, miközben dühösen megszorítottam a vállát.
- Ha te mondod - hagyta rám, észre sem véve a szorításomat. Igaza volt, persze ezt sosem mondtam volna ki. Attól féltem, hogy akik tudják, ki vagyok, nem a valódi arcukat mutatják nekem. És nem akartam... Hát többek között azt, hogy kihasználjanak. Nem tudom, mennyire vagyok befolyásolható, de attól tartok nagyon. És nem akartam a saját káromon megtapasztalni.
- Kérhetek valamit... - kezdtem bizonytalanul. Soralen érdeklődve nézett rám. - Majd segítenél nekem, mikor kiderül, hogy... Tudod...
Mosolyogva bólintott. Nem örültem, hogy a segítségét kell kérnem, de nem akartam megadni az esélyt az ellenségeimnek, hogy kihasználják a helyzetet. Értem ezalatt például Yzerát, aki bizonyára a legjobb barátnőm akarna lenni, amint megtudja, hogy én vagyok a hercegnő. És bár Soralen egy idegesítő barom, de... Valamiért mégis megbíztam benne.