Sziasztok! Nagyon hosszú az új rész, bocsánat, ha hibás. Jó olvasást! ❤

- Öt órája!? - döbbentem meg. Sűrű bocsánat kérések közepette kénytelen voltam elmesélni a többieknek, hogyan fúródtunk a földbe és hogy egyelőre nem tudjuk, hol van Helia.
- Akkor most hogy találjuk meg? - kérdezte Scar, aki túllépett az odagondolásom okozta első sokkhatáson.
- Visszatérünk az A tervhez, vagyis hogy követem a nyomát - az értetlen tekintetek végett megkértem Fowelt, hogy majd oktassa ki őket a képességeimről.
- És mi mit csináljunk? - tette fel a logikus kérdést Anima.
- Hol vagytok? - kérdeztem Foweltől.
- New York mellett - felelte. Ismertem azt az átjárót. A nővérem kedvence volt, tudtam hova vezet.
- Vegyetek egy térképet, meg emberi ruhákat - mutattam a báli ruháikra, amik olyan mocskosak lettek a földön fetrengéstől, mintha legalább egy hete lett volna a délelőtti bál. - Mi is ezt fogjuk tenni, aztán... Mondjuk két óra múlva menjetek valami csöndes, embermentes helyre és újra eljövök, megbeszélni, hogyan tovább.
Ezután elköszöntem tőlük, és visszatértem a testembe.
Soralen ijedten hőkölt hátra, mikor kinyitottam a szemem.
- Ez nagyon menő volt! - lelkesedett az első megrökönyödése után. - Tudtál velük beszélni?
- Igen. Van két óránk, hogy vegyünk magunknak ruhát, térképet... - ekkor hatalmasat kordult a gyomrom. - Meg valami kaját, mert Fowelnél maradt a táska.
- Oké, miből? - vonta fel a szemöldökét Soralen. - Mert tudtommal a pénzt is a táskába raktad...
Igen, ez eddig eszembe sem jutott. Megszívtuk!
- Akkor menjünk a legközelebbi település irányába és majd rögtönzünk - vontam vállat.
- Rögtönzünk? - kérdezett vissza bizonytalanul. - Ezt úgy érted, lopni akarsz?
- Van jobb ötleted? - indultam le a lejtőn. Soralen, bár látványosan a tudomásomra adta, kicsit sem örül a tervemnek, végül elindult utánam.
Nem igazán tudom megkülönböztetni a falvakat a kisvárosoktól, de egy ilyesmi tűnt fel a látóhatáron. Arra felé vettem az irányt. A belső radarom jelezte, hogy Helia is erre ment. Ez abból a szempontból sejtetett némi problémát, hogy Soralen és én ugyan átváltoztunk emberré a város-falu-dolog határában - hiszen a báliruha még mindig kevésbé feltűnő, mint a szárnyak, meg a sárkány-szerkó - azonban a nővérem teljes harci díszben, aranyruhástul, sárkány szárnyastul vonult át a településen.
Azt hittem, a város-falu-dolog teljes lakossága pánikolva fog rohangálni az utcán, mint az a hülye emberektől elvárható. De nem. Csend volt. De nem az a békés csend. Az a... kihalt csend.
- Valami nem stimmel - realizálta Soralen is. - Mi történt itt?
- A nővérem történt - feleltem. Ha öt óráig voltunk kiütve, az azt jelenti, hogy legalább négy órája ezek már túlestek a pánikon és... - Elmenekültek.
Soralen nem volt meglepve a sejtésemtől.
- Logikus - bólintott. - Az emberek félnek az ismeretlentől... Bár mi tagadás, a sárkányok is.
Ezt nem erősítettem meg, de nem is cáfoltam.
A város-falu-dolog belülről épp olyan kihalt volt, mint kívülről.
- Így legalább nem lesz balhé, ha lenyúlunk valamit - vontam vállat. Soralen csak a száját húzta.
Minél beljebb mentünk, annál kellemetlenebb volt a csend. Pont mint abban a filmben, amit egyszer Heliával néztem, nem is olyan régen. Az emberek többsége elmenekült a zombi-támadás után. Csak reménykedni mertem, hogy ez nem olyan lesz, mint a filmben, mert akkor öt percen belül meghalnánk.
Na most képzeld el, hogy gondolsz valami rosszra, erre történik valami sokkal rosszabb!
- A francba - mordultam fel.
- Mi az? - nézett rám kérdőn Soralen.
- Felrepült - a nyomok véget értek ott, ahol a nővérem a levegőbe emelkedett.
- Így már nem tudod követni? - kérdezte.
- Nem mondom, hogy nem tudom - söpörtem ki a hajamat a szememből, a báli frizurám ugyanis kezdett szétesni -, csak sokkal nehezebb. Fárasztóbb, arról nem is beszélve, hogy így biztosan gyorsabban halad...
- Ott valami mozog! - mutatott az egyik üzletre, figyelmen kívül hagyva az én dilemmámat. Egy nő sernénykedett bent. Barna, egyenes haja volt, karcsú alakja. Középkorúnak tűnt, de az arca annyira kortalan és fiatalos volt, hogy nem tudtam volna biztosan megmondani, mennyi idős lehet. Az üzletben nagy, fekete székek voltak tükrökkel szembe állítva. Talán bútorbolt, gondoltam. Azonban mielőtt én is figyelmen kívül hagyhattam volna Soralen felfedezését, mint ahogy tertveztem is, Soralen nyílegyenesen a bolt ajtaja felé vette az irányt.
- Mit csinálsz? - nyilván sejtettem, mit csinál, de nem értettem a szándékát, amit a kérdésem után sem közölt velem, csak teljes nyugalommal benyitott a boltba.
A nőt meglepte az érkezésünk, de kedves mosollyal az arcán fogadott bennünket.
- Üdvözöllek benneteket a Lake Hair-nél. Miben segíthetek? - Hair? Tehát hajstúdió? Így néz ki egy földi fodrászat?
- Meg tudná mondani, mi történt itt? - kérdezte Soralen. A nő szomorúan felsóhajtott.
- Egy ember... szerű lény érkezett hozzánk. Innen az ablakból pont jól láttam mindent - mutatott a bolt panorámás falára, aminek a közepén lévő ajtón jöttünk be az imént. - Fiatal hölgy volt, valami furcsa, sárga jelmezben. Az emberek egy része azt hitte, színész vagy valamilyen felvonulást vezet fel, és páran fotózkodni akartak vele, ám mikor egy férfi mellé lépett, meggyulladt a ruhája. Szerencséje volt, hogy egy nő épp locsolt és a vízzel el tudták oltani, így kisebb sérülésekkel megúszta. Nem tudom, hogyan gyújtotta meg, de egyértelműen ez a sárga ruhás lény volt. Úgy mozgott, mint egy élő-halott és a puszta tekintetével lángra gyújtott bármit, ami akadályozta a haladását, majd pont itt, a boltom előtt, a levegőbe emelkedett és elrepült. A városi seriff azt javasolta, hogy aki teheti, hagyja el a települést, hátha még több is jön, vagy neadjisten ez visszatérne - nem tetszett, ahogyan a nővéremről beszél, de nem kelhettem a védelmére.
- És maga, miért nem ment el? - értetlenkedtem.
- Feleslegesnek éreztem - vont vállat higgadtan. - Csak azt bántotta, aki az útjába került, idebent nem éreztem magam veszélyben.
Soralenre néztem, aki épp nagyon gondolkodott valamin, talán azon, hogyan törölhetnénk az itt lakók emlékeit, mikor éppen Heliának van ilyen képessége.
- Köszönjük a segítséget - mondta végül. - Tudna esetleg mutatni nekünk egy térképet a környékről?
- Persze, a lakásban van térképem, gyertek - intett a hátsó ajtó felé, ami az ő lakásába vezetett.
- Miért enged be minket a lakásába? Nem is ismer minket - gondolkodtam hangosan. - Mi van, ha mi is átváltozunk ilyen zombi-lénnyé és felgyújtjuk a házát.
Soralen nagyon rondán nézett rám, amiért az egyetlen segítőnket próbálom elijeszteni, de a nő csak kedvesen felkacagott.
- Tudom, kik vagytok - felelte magabiztosan. - A szomszéd falu árvaházában ilyenkor van a Nyári Napforduló Bál. Tökéletes időpont a szökésre, mert a tanárok figyelme is lankad és a felfordulás is elég nagy. Vagy talán tévednék? - én személy szerint nem voltam meggyőződve arról, hogy tudom, mit jelent az árvaház szó, ezért inkább Soralenre hagytam a válasz lehetőségét.
- Jó megfigyelő - reagálta le a feltevést a fiú.
A boltból lépcső vezetett fel a nő lakásába, ami két emeletes volt. Az elsőn a konyha és az étkező volt, de mi a másodikra mentünk. Nagyobb tér volt, mint vártam. A lépcső egy nappali közepébe vezetett. Az egyik falon nagy ablakok futottak végig, a másik hármon, egy-egy ajtó. Itt fent jóval több volt a fény, mert a házak már nem takarták a Napot.
- Milyen piszkosak vagytok - vizsgált meg minket a nő. - Fürödjetek meg, és kaptok tőlem tiszta ruhát - tiltakozni próbáltunk, de a nő ragaszkodott hozzá. - Te várj meg itt - mondta Soralennek, engem pedig a baloldali ajtóhoz invitált. Egy tágas hálószoba volt a túloldalán, francia ággyal.
A nő a ruhásszekrényhez lépett és kinyitotta a kétszárnyú ajtaját. Ezután a hálóból nyíló fürdőszoba irányába mutatott.
- Ott a fürdőszoba, ha készen vagy, válassz magadnak ruhát. Bármit, ami tetszik - majd a szekrény aljából egy törölközőt vett elő és a kezembe nyomta. Ezután egy másikat is elővett Soralen számára. - A fiam most 20 éves, egyetemre jár. Biztosan nem bánja, ha pár régi ruháját odaadom a barátodnak...
- Ő nem a barátom - vágtam rá rögtön. Mire a nő, fel sem véve a sértő hanglejtésemet, csak vidáman vállat vont.
- Akkor az útitársadnak - majd kisétált a szobából.
Nem tudtam, miért segít nekünk ez a nő, de valamiért mégis megbíztam benne. Azt mondta, bármelyik ruháját felvehetem, pedig nem is ismer.
Gyorsan letusoltam és szétszedtem a hajamat is, hogy megmossam. Szerencsére a fodrászom tudja, mennyire rühellem a hajlakkot és megkímélt attól, hogy fél óráig kelljen fésülgetnem a hajamat, hogy kijöjjön belőle. Csak gyorsan szétszedtem, aztán már moshattam is. Közben végig az járt a fejemben, hogy most hová menjünk. Hiszen így már esélyünk sincs utolérni Heliát, de még csak követni sem tudjuk sokáig. Repülő sárkányt max. egy óráig bírok követni, és már attól is úgy elfáradok, hogy le kell dőlnöm egy kicsit.
Miután elkészültem, magamra tekertem a törölközőt és kimentem ruhát válogatni. A nő hasonló méretekkel rendelkezett, mint én és hála az égnek, nem csak virágos ruhácskái voltak. Egy egyszerű, fekete, pántos póló és egy farmer short megfelelő volt a számomra. Hozzá találtam egy régi, fekete kardigánt, amit biztosan régóta nem hordott már és alul egy sportcipőt is, ami elég kopott volt ahhoz, hogy ne sajnálja nekem adni. Még kerestem egy egyszerű, fekete övet a nadrághoz, mert derékban picit bő volt, de abból is igyekeztem a legrosszabb állapotban lévőt elvenni.
A hajamon törölközővel mentem le a konyhába, ahonnan finom illatok szálltak felfelé.
- Ó, már kész is vagy? - döbbent meg a nő, a konyhában állva. A sütő ment, így feltételeztem, valami ehető készül benne. - Ennek még sülnie kell. Addig mit szeretnél csinálni? - kérdezte vidáman. - Szeretnél esetleg egy szép, új frizurát?
Hogy szeretnék-e!? Ez az angyalhaj, egy kicsit sem illik hozzám, nagyon szeretném megszűntetni, de...
- Köszönöm, de egyáltalán nincs pénzem - mondtam szomorúan.
- A héten nem is számítottam bevételre - legyintett. - Van pár bontott festékem, ami csak beszáradna, meg úgyis várnunk kell még, mire elkészül a vacsora - majd intett nekem, hogy menjünk le.
Lent beültem az egyik székbe, a nő pedig levette a törölközőt a hajamról.
- Milyen szép - mondta csodálattal, miközben fésülte.
- Csak nem illik hozzám - húztam a számat.
- Igen, azt látom - értett egyet a nő. Végre valaki, aki nem akar meggyőzni, hogy ne vágassam le! - Ha húsz centit levágok, sokkal kényelmesebb lesz és a levágott részt eladhatod, hogy parókát csináljanak belőle. Például nekem - mutatott a falra a lépcső mellett. A polcokon különböző hosszal és színnel rendelkező parókák díszelegtek, de egyetlen olyan világos sem volt, mint az enyém. - Nem tudom, hova mentek, de jegy az kell, amit pénzből vehettek meg. És gondolom nem akarod szuvenírnek megtartani a levágott hajadat. - Igaza volt, és ha így pénzt kapok érte...
- Rendben - amíg a hajamat vágta, a kezembe nyomott egy újságot a régi munkáiról. Nagyon tehetséges. Megtudtam, hogy háromszor nyerte el az Aranyolló díjat, ami nagyjából a környék legjobb fodrásza címnek felel meg. És a nevét is megtudtam, mert eddig fel sem tűnt, de nem mutatkoztunk be egymásnak; Maria Lake-nek hívják és 44 éves.
- Az jól állna neked - mutatott egy képre. A modell lány haja sötétebb szőke volt, mint az enyém, mégis el tudtam képzelni magamat a helyében. Fekete csíkok voltak a hajában, nem vastagon, csak a szín kedvéért és közepesen sűrűn.
Nem kellett sokat győzködni. A nő az apró tincseket alufóliába csomagolta, amitől kezdett olyan érzésem támadni, mintha belőlem készülne a vacsora és most pácolnának. És ez nem csak nekem tűnt így...
- Te is mindjárt mehetsz a sütőbe - sétált le a lépcsőn Soralen. Farmer térdnadrág és egy egyszerű szürke póló volt rajta. A nyakában ott volt a törölköző, a haja vizesen és kócosan meredt a szélrózsa minden irányába.
- Már azt hittem, belefulladtál a fürdőkádba, mi tartott ilyen sokáig? - adtam vissza a gúnyolódást.
- Egy szó: hajlakk - kárörvendőn felnevettem.
- Na - csapta össze a tenyerét Maria. - Ezt most rajta hagyjuk egy kicsit, addig menjünk fel vacsorázni!
Ahhoz képest, hogy két teljesen ismeretlen gyereknek főzött, nagyon kitett magáért. Pulyka volt krumplipürével és nagyon jó lett.
Ebéd után a fodrász befejezte a hajamat. Kimosta belőle a festéket és megszárította. Elégedett voltam a végeredménnyel. Végre olyan volt a tükörképem, amilyennek látni akartam.
Ezután megkaptuk a kért térképet és amíg pihentünk, át is nézhettük. Maria kiment mosogatni, Soralen pedig felsóhajtott.
- Soha nem jutunk el New Yorkba! - morogta halkan, hogy a nő ne hallhassa.
- Nem is kell - jutott eszembe hirtelen. Valahogy nyolc éve is eljutottam a nővéremhez, kb. ugyanoda! - Csak Minneapolisig megyünk. Mikor kicsiként kint jártam, repülve mentem odáig. Kószáltam egy darabig Minneapolisban, mert azt hittem, az már New York. Mikor rájöttem, hogy nem az, csalódottan kerestem magamnak búvóhelyet, ahol megállhatok egy kicsit, mert megsérültem. Elvágtam a talpam a határnál és nagyon fájt. Le akartam ülni, hogy pihenjek. Eljutottam egy barlangba, azonban mikor beléptem a bejáratán, nem a barlangba mentem át, hanem New York mellé valahova egy zsákutcába...
- Teleportáló? - döbbent meg Soralen. - Létezik ilyen az emberek világában?
- Nagyon úgy tűnik - bólintottam. - Ráadásul az utcából kijőve láttam a nővérem lábnyomát az erőmmel, tehát van esély, hogy a másik oldala nem fix. Lehet, hogy oda rak ki, ahová menni akarsz...
- Azért ne haladjunk ennyire előre - állított le. - Hol van?
- A kapu? Minneapolisban.
- Azon belül - elhúztam a számat és vállat vontam. - Azt vágod, hogy mekkora Minneapolis!? Soha nem találjuk meg azt a teleportálót, már ha létezik egyáltalán...
- Miért szerinted hazudok? - háborodtam fel.
- Nem, de lehet, hogy ez is a képességed része - magyarázta.
- Az nem lehet, én se előtte se utána nem csináltam ilyet - ráztam a fejem.
- Jó, akkor vissza az előző szálhoz: hogy találjuk meg a barlangodat?
- Az nem az én barlangom! - sziszegtem mérgesen. Így lehet halkan kiabálni... - Csak egy barlang Minneapolisban!
- Értem, de HOL!? - morogta összeszorított fogakkal.
- Minneapolisba akartok menni? - jött be Maria.
- Igen - vágtam rá.
- Nem - vágta rá Soralen pontosan akkor, amikor én az igent mondtam. Ijedten néztünk egymásra. A nő felnevetett.
- Nem hallgatóztam, csak a város nevét hallottam. Nem messze van egy távolsági busz-állomás, Bismarck-ban. Onnan megy busz Minneapolisba. Ha siettek, még eléritek a mai utolsót, este kilenckor indul...
- Az tökéletes! Akkor már holnapra odaérünk, igaz? - kérdeztem.
- Reggel hat környékén ér oda. És az a végállomás, nem kell félni, hogy elfelejtetek leszállni.
- Szuper, hogy jutunk oda? - nézett az órára Soralen. - Bismarck azért elég messze van, és csak egy és negyed óránk van kilencig.
- Jaj, elviszlek titeket kocsival, úgy alig háromnegyed óra az út! - ajánlotta fel a nő.
- Miért ilyen kedves velünk? - kérdeztem lesütött szemmel.
- Miért ne lennék? - hangzott a ,,válasz". - Segítségre volt szükségetek, nekem meg társaságra. A fiam csak hétvégente jár haza, a férjem havonta, mert vidéken dolgozik, vendégeim meg most egy darabig nem lesznek, ahogy így elnézem a várost... Na, csomagolok nektek az útra - tiltakozhattunk volna, de nem lett volna értelme, Maria már fel is állt és elindult szendvicseket csomagolni.
Kicsit később két kisebb hátizsákkal tért vissza.
- Két-két pulykás szendvics és egy-egy palack víz - adta át nekünk.
- Nem túl jó biznisz kedvesnek lenni - gondolkodtam hangosan. Maria felnevetett.
- Mégis megéri - mondta teljes meggyőződéssel.
- Igen, egyszer te is próbáld ki - vigyorgott rám Soralen, mire oldalba könyököltem. Ő csak nevetett, nem is fájt neki.
- Na gyertek, el kell érni azt a buszt!