Reggel nehéz szívvel keltem fel. Nem tudtam, hogy mire számíthatok az apámtól és féltem, mert nem tudtam, hogy láthatom e még a családomat. Kik maradnak nekem, ha lebukunk? Kik maradnak életben, ha elbukok?

Tegnap este nehéz, de szükséges lépést kellett elhatároznom. Nincsen biztonságban azok a szeretteim, akik abban a világban élnek. Hogy ne tudják őket bántani vagy kínozni nem szabad tudniuk erről a világról.

Halk kopogás szakított ki a gondolataim közül.

- Szabad! – mondtam és felkeltem az ágyam széléről, majd a pólómhoz nyúltam, ami a székem karfájára volt terítve.

Veronika lépett be. Haja vizes volt és egy törölközővel törölgette. Arcán huncut mosoly terült el mikor meglátott póló nélkül.

- Jó reggelt! – köszöntött.

- Neked is. – mosolyodtam el. – Készen állsz?

- Negyed óra múlva a tárgyaló teremben találkozunk. – jelentett ki és becsukta az ajtómat egyedül hagyva.

Furcsán alakultak köztünk a dolgok. Valahogy vágytunk egymás társaságára, de mégis távolságot tartottunk. Szerettem és minden egyes pillanatot vele akartam tölteni, de féltem is megnyílni. Nem akartam elveszíteni és féltem, hogy valami baja esik.

Felvettem a pólómat és az asztalomhoz mentem. Mindenféle papírok, kutatások és haditervek hevertek a régmúltból rajta. Végignéztem rajtuk és elkezdtem koncentrálni. Rendszer! Éreztem, ahogyan az energiáim kiáramlik a testemből és a kupacokat kezdi összerendezni mappákká és kötegekké, majd az asztal mellől felrepül egy barna bőrből készült válltáska és az összes irat beleszáll.

Enyhén elmosolyodtam és azon kezdtem gondolkodni, hogy a mágia használata nélkül már nem is tudnám elképzelni az életem.

A táskáért nyúltam, de félúton megállt a kezem mikor megláttam, hogy a táskában benne van az a fadoboz, amit Enikő adott nekem. A kis doboz a szüleim képét és a családom pecsétgyűrűjét tartalmazta. Csak egyszer nyitottam ki. Akkor, amikor a húgom odaadta nekem. Azóta fájó emlék számomra. Hiszen a vér szerinti anyámmal talán tudtam fél órát beszélni mielőtt meghalt. Az apámat, pedig ahogy elnéztem nem érdekli a létezésem.

Elhessegetem a gondolatot és a kabátomért nyúlok az asztal melletti kis szekrényhez. Finom fekete bőrből készült. Elvileg egy régen itt élő vámpíré volt, de nagyon nem érdekelt. Engem csak az izgatott, hogy nem fáztam és passzolt rám.

Felvettem a vállamra a táskát és kiléptem a szobámból, a tárgyaló irányába.

Miközben sétáltam mindenki, aki felém jött az vagy rám mosolygott vagy köszönt. Az alakváltók pedig vagy hozzám dörgölőztek vagy rám nyávogtak, ugattak esetleg morogtak. Nagyon kellemetlenül éreztem magam, de nem szóltam. Amolyan vezetőnek tekintettek. Vagy csak Enikő megtiltotta, hogy kitépjék a torkomat.

Elértem a tárgyalótermet és benyitottam. Mindenki ott volt csak rám vártak.

- Jó reggelt mindenkinek! – szóltam mikor elértem az asztalokat. – Mindenki készen áll?

- Mozgósítottam a kapcsolatainkat. – szólalt meg Enikő. Korához képest felnőttként viselkedett és gondolkodott, amiért becsültem. Ráadásul a lelkének egy darabját belem költöztette, hogy megmentse az életemet. Önkéntelenül is az arcomon húzódó sebhelyszakaszra raktam a kezemet.

- Mit sikerült szervezni? – kérdeztem gyorsan. Bár többen is észrevették a mozdulatot.

- Mariannak elintéztem, hogy a menedékházunkban tudjon megszállni. – vett maga elé egy levelet, ami piros pecséttel volt lezárva, majd átnyújtotta a nagynénémnek. – A teljes személyzet a szolgálatodban áll és teljesen farkasember, és alakváltó biztos... a személyzetet leszámítva, de nyugalom. – mondta gyorsan Ádám arckifejezését látva. – Teljes türtőztetés van, amíg ott tartózkodsz. Ezzel a levéllel tudod igazolni, hogy jogosan vagy az országban.

- Ez legális? – kérdezte Gia, aki szorosan összekötötte a haját.

- Fogjuk rá! – szólt vissza a húgom.

- Ti hol szálltok meg? – kérdeztem Ádámékat.

- A bátyám házában fogunk megszállni az északi udvarban. – szólalt meg Gia.

- Ti ketten. – szólalt fel hirtelen Mariann. – A szüleimhez mehettek.

- Vagyis az én... - kezdem, de nem fejezem be, mert megdöbbenek. Nem hittem, hogy élnek még. Legalábbis nem meséltek róluk.

- Igen a nagyszüleidhez.

- Uhh, de régen ettem Glória néni almás pitéjéből. – kalandozik el Ádám.

- Te mindig csak a kaján tudsz gondolkodni? – kérdezte Veronika szúró pillantásokkal.

- Hé, lehet, hogy harcban állunk, de akkor is éhes vagyok!

Elnevetem magam. Lehet, hogy ez az utolsó alkalom, hogy látjuk egymást.

- Sok szerencsét mindenkinek! – bocsátom el őket bizakodva, hogy sikerrel járunk.

Gia és Ádám megfogják egymás kezét. Intenek nekünk és egy zöld villanással eltűnnek a szemünk elől. Mariann is egy sárga villanással eltűnik és csak mi maradunk a húgommal és a szerelmemmel.

- Meg ne ölesd magad! – mosolyodik el.

- Az óvatosság a második nevem! – viccelődők, majd megfogom Veronika kezét.

Érzem, hogy vággyal teli energiája össze fonódik az enyémmel és egy pillanatra összefonódunk. Haza! – gondoljuk egyszerre és eltűnik előttünk a világ, majd új formát ölt és a bejárati ajtónk előtt találjuk magunkat.

Pontosan ugyan úgy nézett ki, mint ahogy ott hagytam egy héttel ezelőtt. Fájt a szívem, hogy ezt kellett tennem a családommal, de nem volt más választásom. A biztonságuk érdekében muszáj.

- Elintézed Andreát és a többieket? – fordultam Veronika felé.

- Persze. – mondta mosolyogva és megszorította biztatón a kezem. – Ahogy gyakoroltuk. Rendben?

- Igen. – mosolyt erőltettem az arcomra és hagytam, hogy el transzportaljon mellőlem.

Egészen amióta felébredtem Veronikával azt gyakoroltam, hogyan módosítsam mások emlékeit, vagy esetlegesen töröljem.

Alighogy eltűnt mellőlem máris nyílt az ajtó és anyám rontott ki rajta. Látszott rajta, hogy nagyon rosszul van. Haja kócosan volt összekötve és az arcán a kialvatlanság jelei mutatkoztak. Szemében kétségbeesés és félelem csillogott.

Azonnal a nyakamba ugrott és sírni kezdett. Össze szorult a szívem. Nem érdemelte meg ezt a pár napot, amit okoztam neki. Anyám után azonnal kijött apám, bátyám és a húgom.

- Jézusom! Gábor úgy aggódtam érted! Azt hittem már elveszítelek. – sírta a nyakamba. Elhúzódott és szörnyülködve az arcomon húzódó sebhelyre nézett. – Az arcod... Mi- mi történt?

- Semmi bajom anya. – próbáltam nem koncentrálni arra, hogy a hátunk mögött apa és a testvéreim összesúgnak. – Menjünk be és elmondok mindent. – reméltem nem hallották a hangomban a szomorúságot.

Mindenki bement a nappaliba és leültünk. Szinte idegennek éreztem magam ebbe a házba.

- Mutatsz varázslatot! – szólalt meg izgatottam a húgom.

- Perszer! – mondtam mosolyogva és felemeltem a kezemet. Szikrázz! A tenyeremben egyszerre elkezdtem pattogni a szikrák és furcsa táncot járva a bőrömön cikáztak ide- oda. A testvérem és a szüleim elképedtek mind a szikrák, mind a szemem sugárzó látványa miatt. Eltüntettem a szikrákat és a szüleimre néztem komoly arccal.

- Nem akartam, hogy ez legyen.

- Nem tehetsz róla! – szólt apám. – Minket is elvarázsoltak, de Szabolcs felvilágosított minket és így már minden tiszta.

- Mi történt? – tette anyám kezét az enyémre és félő tekintettel rám nézett.

- Inkább megmutatnám. – kinyújtottam a kezem és vártam, hogy megfogják. – Fogjátok meg egymás... kezét. – csuklott el a hangom, de engedelmeskedtek.

- Most?

- Most csak felejtsétek el engem. – éreztem, ahogy az energiám kinyúlik a testemből és ráirányul a családomra. Mielőtt bármit is mondhattak volna az ő szemük is kéken felizzott és érzelemmentes arcot vágtak.

Lenyúltam az elméjük legmélyére és eltávolítottam az összes velem kapcsolatos emléket hagytam, hogy kihunyjanak a velem kapcsolatos érzéseik és, hogy egy idegen legyek számukra.

Elengedtem a kezüket, de ők még mindig érzelemmentesen meredtek előre.

- Sajnálom. – mondtam majd egy könnycsepp gördült le az arcomon és elhagytam az otthonom. A családom. Az életem.