Egyből a barátaimra néztem, de a gombóckám éppen annyira lesokkolva bámult, mint én, ebből tudtam, nem képzelgem. Nostredamus, a tesóm, a trón jogos örököse, kibaszottul ott állt, beszélt egy kocsissal, majd a szekér felé fordult, feltette a lábát rá.

Mielőtt belépett volna, motyogott neki valamit a kocsis, majd idepillantott felém. Csorogtak a könnyeim. Azt a tekintetet, ami valamiért a rohadt cuki bárányokra emlékeztetett, ezer közül is felismertem volna. A szája elnyílt, el sem hitte, mit lát, én sem hittem.

– Asterius – olvastam le az ajkáról, majd egy határozott lépéssel elindult felém.

Nem bírtam várni, kitártam a karom, és futottam. Csak rohantam, ha fél kilométerre állna, a tüdőm kiköpném azért, hogy visszatérjek a bátyámhoz. Hiányzott, mindig közel álltunk egymáshoz, mégis nem láttam több mint egy hónapig.

– Damus! – kiabáltam, miközben a karjába vetettem magam.

Úgy szorítottam, mintha elpusztulna a világ, ha elengedem, ő pedig ugyanezt tette velem. Teljesen átáztattam az elegáns felöltőjét a bőgésemmel, viszont kibaszottul örültem neki. A szívem teljesen megtelt melegséggel.

– El sem hiszem, hogy élsz – fogott meg a vállamnál, úgy nyomott el magától, majd mélyen a szemembe nézett, én is az övébe. Ezután még pár másodpercig átölelt, aztán teljesen elengedett.

Hátrafordultam. Vander közeledett eléggé bizonytalan léptekkel, pillantásom egyből megkereste az enyém, ezért biztatóan rámosolyogtam. Ekkor rögvest Damust kezdte szuggerálni, mintha ezzel valami kussolós beszélgetést folytathatnának le. Én csak örültem, amiért számomra fontos emberek vettek körbe, így élveztem a társaságukat.

– Köszönöm, hogy nem hagytad meghalni – nyújtotta ki a kezét a bátyám, mire a gombóckám lassan elfogadta azt.

– Hát, azért én ezt nem mondanám – kontárkodott bele Arion.

– Ő ki?

– Ő Ari, lopni akart tőlünk.

– Nem csak akartam, loptam is!

– Ja, de sikerült ezt a nagy állatot lenyugtatni, hátha megbeszélhetjük a dolgokat, azóta van velünk! Összehaverkodtunk!

– Na, de miért nem mondanád?

– Konkrétan hagyta meghalni, csak annak a nyavalyás amulettnek meg Asti varázslatának köszönhető, hogy valahogy feléledt.

– Hogy tessék?! – nézett Vandira felháborodva, készen arra, hogy szétverje a képét. – Asterius, igaz ez?

– Igen...

– Mit képzelsz magadról, te utolsó mocsok, mikor az apám hajlandó lett volna befogadni?!

– Én... én...

– Na, hagyjad már! Én döntöttem így, mikor le akarták szúrni, hogy odaugrom.

– Komolyan? – ugrált a tekintete közöttünk.

– Igen, frankón odaugrott a srác.

– Nem voltam elég figyelmes, és megmentett, miután ki akartam szabadítani.

– Elfogtak?

– El biza! De ne akadj ki, azt én tettem, mikor valami bazi nagy véletlen folytán kibökte, kurvára elárult! Elrohantam az erdőbe, elfogtak azok a seggfej testvérei, Ariont meg napokkal azelőtt elvitték, ő még eljött értünk.

– Majd elmondom apánknak, a kis akciója majdnem kudarcban végződött, az meg, akivel meg akarta védeni a kisfiát, szépen elbukta a feladatát.

– Ne, nem szükséges! – győzködtem, majd a karjába csimpaszkodtam, mint valami akaratos kisgyerek. – Hadd kapja meg a pénzét, a maradását meg nem tudom milyen bigyóját, aztán menjen!

– Rendben, ha ezt akarod...

– Akkor most mi lesz?

– Hazamegyünk, az lesz, majd ott beszámolunk erről.

– Végre! – ujjongtam. Már nagyon haza akartam térni, közben a korábbit csak azért mondtam, hogy Vandi baba ne érezze forszírozva magát az egész szarságra. Nem kell maradnia, ha nem akar a közelemben lenni. – Már igazán haza szeretnék menni!

– Azt elhiszem, öcsi, azt elhiszem...

A barna hajúra pillantottam. A tekintetében valamiféle bűntudatszerűség keveredett egy jó nagy adag keserűséggel. Ha ez az arckifejezés kávé lenne, én kiköpném. Jobban bírnék valami vággyal telit, mintsem ezt a szomorú pofát. Miért néz így rám?

Pedig egy bazi nagy mosolyt a pofikáján szívesebben fogadtam volna, mégis nem tűnt túl derültnek. Habár én sem voltam túlzottan az, kezdett elhatalmasodni rajtam a gondolat, hogy Damus megjelenése egyben a búcsúzkodás közeledését is jelentette. Nem akartam.

Nem vártam ezt a pillanatot, egyszerűen pár órácskára csak vissza szeretnék térni abba az állapotba, ahol hozzábújtam alvás közben, akár a megismerkedésünk napjára. Emlékszem, megnyugtatott, mikor Brendin eszembe jutott. Az mára olyan, mintha egy teljesen másik életben történt volna, míg Vander az új életem.

Mégis eljön ez a tehénszaros, unikornis finggal töltött nap is, amikor elvesztem őt. Mert elvesztem, ugye? Anélkül, hogy kellően megbaszna...

– Indulhatunk? – szakított ki a bátyám hangja ebből a mélyre kúró elmélkedésből.

– Máris?

– Összeszedem a cuccom, aztán igen.

– Oké, de vihetjük magunkkal Ari babát is?

– Mert, megengedték a szülei?

– Árva, magának parancsol – motyogta Vandi.

– Akkor jöhet!

– Ez az! És utána mi lesz velem?

– Lakhatsz Princetopban, a palotában, gondolom. Az tuti, én kikönyörgöm apánál, ha azon múlik!

– Köszönöm!

– Semmiség, pajtik vagyunk! Gombóc, mi van veled?

– Velem? Ja, semmi.

Hihetetlen, ahogy hazudik a faszi. Konkrétan szarul néz ki, mint, akit szájba basztak egy kurva nagy, hosszú tökkel. Mi a fenét kezdjek ezzel az állattal?

– Na, akkor elmegyek a holmimért – jelentette ki Nostredamus, majd elhúzott innen.

***

A fekete szekérben ülve, amit négy ló vezetett elől a döcögős úton, a tájat bámultam, azokat a zöld erdőket, a kék eget, amit úgy megkedveltem az itt töltött egy hónapnyi baszakodásom után. Kellemes tempóban haladtunk, nem túl gyorsan, nem túl lassan. Élveztem.

De közben a fájdalom szorongatta a torkom. Vandit akarom. A karja ölelésért, a testét, a lelkét, mindenét. Legalább a vaskos farkát... egyszer, ha máskor nem is kapom meg. Az az egy alkalom elég lenne ahhoz, hogy átkeljek a gyönyör kapuján, a fenébe már, dugjon meg!

– Na, milyen volt a túlélősködés odakint? – zökkentett ki a tesóm ebből a mély töprengésből, amibe mindenki esett.

– Először nehéz, majd könnyebbé vált a dolog.

– Akkor megtökösödtél?

– Hülye vagy, nyilván nem! Kicsit talán kevésbé vagyok beszari, viszont attól még buzi vagyok, ez maradandó dolog.

– Én a korábbira értettem, amikor megtudtam, mit csinált apa, rögtön eljöttem megmenteni a segged.

– De látod, nem kellett, Vander megtette már!

– A korábbi kérdésre vonatkozóan – kezdte a gombóckám –, nem kellett megtökösödnie sehová sem, benne volt a dolog, már az első nap védett engem, pedig nem kicsi fickókkal találkoztunk. Még a karját is eltörte értem – folytatta komoran.

– Hogy a karját?!

– Damus, szeretlek, de kérlek, kussolj, meggyógyult minden, mivel felkapott, hogy tudjak rendesen járni!

– A lábad is megsérült?

– Nem.

– Muszájnak éreztem, nagyon vágyott rá! Durván zaklatott vele, ahogy azt szokta.

– Felháborító, amiért apánk rád bízta a fia sorsát, az öcsém sorsát!

A szemem ugrált a két fél között, Arion baba a sárga íriszével a bátyám vizslatta, a mellettem ülő, rohadt szexi Vandi babák pedig erősen kifelé nézelődött inkább. Nem akar konfrontációt, ami fura. Mondjuk Nostredamusnál meg az az érdekes, amikor ennyire felhúzza magát valamin.

Na, mindegy, itt mindenki fura, a faszom se normális már, he!