Miután mind összekapartuk magunkat, és felemeltük a lusta seggünket a földről, ahogy sajna Vandi tette a habtestemről, sikeresen eljutottunk arra a pontra, hogy segítséget kérjünk a nőciktől, hátha megsegítenek pár olyan oltári nagy szerencsétlent, mint mi.

Mellékes, hogy eddig is ezt tették, de leszarom. Szóval, fogtuk magunkat, el akartunk indulni, erre megállítottak minket az asszonyságok s a néhány jó bula, akiket láttam. A hármas buziság, a triumvirátus megtorpant előttük, hogy faszán eldumálgassunk az élet nehézségeiről meg a bűzről, ami az egész mocsárban terjengett, és remélhetőleg nem valami gigászi trutyilényhez tartozott.

– Jó reggelt! – köszönt Vander, a banda fő udvariaskodója, akinek már a kirúgásán töprengtünk, hiszen nem teljesítette a Bunkók Klubja követelményeit.

– Sziasztok, jól telt az estétek?

– Nekem nagyon jól, csak úgy szikráztunk – mosolyogtam rájuk perverz módon, aztán a göndör hajú óriás gombóckám felé biccentettem.

– Igazán?

– Igen!

– Ez nagyon jó hír!

– Csak kamuzik – szólalt meg a sárga szemű, mire csalódottan szusszantam egyet, majd megkíséreltem a hátára csapni, miközben a szexisten mindvégig köztünk vert éket, tanyát, farkat, bármit. Mennyi mindent lehet verni, nem igaz? – Az egyetlen, ami történt, és már attól is majdnem elélvezett, az az volt, hogy odabújhatott hozzá.

– Majdnem elélveztél? Ez nagyon édes! Tudod, mit? Bóknak veszem.

– Igen, határozottan így történt, nagyfiú, vedd bóknak, mert annak szántam, mindenképp!

– Köztetek tényleg forr a levegő! – jelentette ki egy fekete hajú boszi, mire én néztem, mi a faszt lehet belelátni ebbe a szituba, de nem jöttem rá. Mégis valahogyan reméltem, igazat mond.

– Ez csodálatos meg minden, viszont itt másról lenne most szó, végig szeretnénk jutni a mocsáron, ami két idiótával eleve megterhelő, de még mellé nem is ismerjük a terepet, tehát segítséget szeretnénk kérni.

– Rendben, csak reggelizzetek meg előtte, éhgyomorral elindulni szörnyű! – felelte teljesen érzelmesen, mintha éppen a szerelméről dumálna, nem pedig a kajálásról. Habár... előfordulhat, hogy a két dolog egy és ugyanaz.

– Oké, benne vagyok!

– Én is! Na, Vander? Mit szólsz hozzá?

– Azt, hogy már megint áll a farkad, de felőlem... együnk.

– Szuper! – mondtam, majd hangyafasznyit ugrottam örömömben.

Ezután nekiálltunk halat meg mocsári algát zabálni, ami nem jött be különösebben, azonban éhen sem maradtam. Látva pedig, ahogy a cuki fekete szemű leerőlteti a kajcsit, erőnek erejével én szintén letuszkoltam, egyedül Arion finnyáskodott tovább, akit ennek örömére szépen kicsúfoltam.

– Micsoda pazarló vagy, ejnye, Ari, tőled többet vártam!

– Kuss már, neked sem tetszett!

– Inkább induljunk – dobtam be a B tervet, mire a többiek is helyeseltek.

Ezután mindent összeszedtünk, és elindultunk a boszik vezetésével. Először lehajtották a fából készült lépcsőt, így a pallókról ismét a talajszintre kerültünk, vagyis a fosatós légkör magasságába. Én megint megnéztem magamnak a mocsarat, amiben csicsiztem, utána hálát adtam az összes istenségnek, legfőképp a szexisten Vandinak, amiért nem kell több időt eltöltenem itt.

A csupa zöld hely nedves talajába be-besüllyedt a lábam, néhol undorodva, vagy éppen sikítva kerültem ki valamit, ha éppen élőholt az adott dolog. A nappali fényben mázlinkra sokkal kevésbé tűnt gatyába csinálósan veszélyesnek, inkább csak amolyan, kicsit finganom kell tőle, mert enyhén ideges vagyok típusú.

Hamar kiderült, ez a mocsár konkrétan baromi messzire elér, egészen sokáig meneteltünk, esteledett, mikor megláttam a terület végét, és felcsillant bennem a remény. Ezzel egyidejűleg kipusztult, amint valami nyálkás megragadta a vállam.

– Ó, bassza meg! – kiabáltam, majd rögtön megpördültem, hogy az éppen harapni készülő szörnyetegnek lekeverjek egyet. – Vandi, segíts, sokan vannak!

– Ne törődjetek velük, amint kiérünk, minden rendben lesz!

– Csak az a baj, Milena, jelenleg semmi sincs rendben, mindjárt lemészárol ez a szörnyete-

Épphogy befejeztem volna a mondatot, a nőci kész fényárt küldött végig a mögöttünk sorakozó, valamiért igen halkan császkáló seregen, amiken lyukat ütött az ereje, míg én eltátottam a szám. Sosem láttam még hasonlót.

A maradék erőnkkel rohanni kezdtünk, míg én egy ugrással vetődtem át a furcsán éles, valószínűleg mágikus határon keresztül. Hamarosan igen hálás pillantásokat vetettem Vandi felé, aki megfogta a karom, és segített felkelni a földről.

– Hú, ezt túléltük – törölgettem meg az egyébként nem izzadt homlokom, hiszen mostanra eléggé lehűlt a levegő –, még van esélyem életemben először dugni, köszönöm! – hálálkodtam a minket elkísérő három boszorkánynak.

– Nagyon szívesen! Mi megyünk is vissza, örültünk a találkozásnak, hamarosan követünk titeket, elhagyjuk a mocsarat!

***

Azt hittem, bealszom, majd a tábortűzbe borulok, amit estére raktunk, a mocsártól legalább egy fél kilométerre, hogy ne kelljen a ronda szörnyek közvetlen közelében pihentetnünk a seggünket. Ettől függetlenül rendesen be voltam szarva, szerencsére Vandi megengedte, hogy odaüljek a közelébe, míg ő botokat dobált a tűzre.

Ari velünk szemben helyezkedett el, de hamarosan megjelent mellettem, majd idehúzódott hozzám. Az aranylóan sárga szeme csillogott, mint a napi első hugyozáskor a pisi a napfényben. A kerek, eléggé gyermeki arcán cuki mosoly vert tanyát, úgy bámult felém, akárcsak valami mániákus.

– Mi az, kölyök? – érdeklődtem a nagy öröm vagy lehetséges gyilkolási vágy mivolta felől.

– Csak elmélkedem.

– Azon, hol dobd ki a hulláink, miután kibaszottul megöltél minket?

– Hogy mi van?

– Mindössze olyan nagy hévvel bambulsz errefelé, mintha valami szellemet látnál mögöttünk.

– A holdat figyelem, éppen a fejed mellett látom – válaszolta nyugisan, miközben kihajolt, és rámutatott a bazi nagy cuccra.

– Minek?

– Érdekel az állása.

– Mert, netán vérfarkas vagy? – kérdezte Vandi, míg én elgondolkodtam rajta, mi van, ha tényleg az, hiszen nem elf, az egyszer tuti.

– Éppenséggel...

– Jaj, Ari, ezt komolyan mondod?!

– Hát, igen, vérfarkas vagyok, de nyugi, nem bántok senkit, mikor átalakulok, mindez legenda!

– Egészen biztosan? Nem akarom, hogy szétcincálj, haver!

– Nyugi már, eskü, nem fogok bántani senkit, eleve még csak növekvő sarló van, mielőtt megismertelek titeket, akkor alakultam át utoljára! – emelte fel a kezét, aztán lóbálta a levegőben, mintha ezzel bizonyítani tudná az ártatlanságát. – Viszont ne ijedjetek meg, ha meglátnátok egy szép reggelen átalakulva!

Kissé feszülten, de azért bólogattam a dologra: fasza, vérfarkas... Nem kicsit ijesztettek meg a mindenféle mendemondákkal, mégis hátha nem olyan, mint mondják. Lehet még egészen cuki is, szőrös kis kutyus szerű, azt azért rendesen bírnám!

– Jaj, én rohadtul elálmosodtam! – nyújtóztam ki, és eldőltem hátra, a fűbe.

– Én szintén.

– Akkor őrködöm én – vetette fel Vandi, mire a combjára helyeztem a kezem, míg az ő éjfekete szeme, amiben éppen a tűz lángja csillogott, engem kezdett el figyelni. – Most mi van?

– Ide szeretnék bújni... hozzád. Légyszi!

A legaranyosabb pillantásom vettem elő, ami lehetséges, hogy egyezett a kurváskodóssal, amivel sajna idáig senkit sem sikerült elcsábítanom, még magát a nagy fasszal élő Vandert sem, pedig gyönyörűszép, hosszú husángot hord a gatyájában, az fix!

Azért tovább szuggeráltam, reménykedtem a sikeremben, amit tök gyorsan elértem. Hogy honnan tudtam? Az izmos srácból egy igen hosszú sóhaj jött elő, amiről azt hittem, inkább a lelkét is kileheli vele, csak nehogy velem kelljen időznie.

– Nem fogok lefeküdni, akkor nem lenne elég mozgásterem – próbálkozott be a göndör, azonban totális sikertelenséggel, hiszen, ha megbaszni nem akar, szeretgetnie muszáj lesz!

– Megfelel az ülés.

– Mondd azt, hogy nem szeretnél az ölembe farolni!

– Nem, feküdni szeretnék, a fejemmel! – jelentettem ki kurva boldogan, mire édes szusszanást kaptam a bongyortól.

– Ti aztán jól elvagytok!

– Arion, ez egyáltalán nem igaz! A saját szemeddel láthatod, milyen kegyetlen herceg Asterius Renewal!

– Bújós, az király tulajdonság.

– Végre lelkitársra találtam! – motyogtam, aztán feltartottam a kezem, felkeltem a földről, és képpel Vandi baba ölébe fejeltem.

– Zaklatnád inkább őt...

– Gombóckám, én már végérvényesen eldöntöttem, a te örökös zaklatód leszek.

– Ha így beszélsz, felmelegíted a golyóim, amik szét fognak robbanni.

– Az már a te bajod – fordultam végül az oldalamra, hogy a szépség térdére simítva a kezem, kibaszott nagy mosollyal az arcomon, felkészüljek az alvásra. – Jó éjt!

– Jó éjt!

– Neked is, pöttöm.

Az utolsó szót nem tudtam már, odaképzeltem, vagy a barna hajú ténylegesen kijelentette ezt, mégis melegséggel telt meg a szívem, és innentől nem érdekelt trutyifölde emléke, sem az ijesztő erdő, amiben letelepedtünk, hanem egyedül a gombóckámra meg a tőle álló farkamra voltam képes gondolni.