- Ernesztina! Ernesztina! -fiatal lány hangja töltötte be a nyüzsgő teret. Ruháját felkapva futott az úton, mint a riadt nyúl, kit a vadászok csahossa kerget.

- Itt vagyok! Ráhel, itt vagyok! -ordította teli torokkal, hogy barátnője biztos észrevegye. Sikeréül Ráhel azonnal mellette termet, s vállába kapaszkodva próbált egy kis levegőhöz juttni.

- Ernesztina. -hangja lágy volt akár a selyem, olyan amiben minden ember a szépségével együtt szívesen elveszett volna.- Hallot..

- Találtak valamit a folyónál. Igen, hallottam. -szólt a lány barátnőjéhez képest erősebb hangon.- Azt állítják semmiség az egész és nem is kell vele törődni.

- Akkor ugye itt maradsz? -háta már egyenesen állt, szemeivel meg könyörőgve nézett társára észre sem véve, mily erővel markolja már a annak a ruháját.- Akkor nem teszel most semmi butaságot, igaz?

- Sose tennék olyat Vadvirág. -mosolya külsejével ellentétve egészen angyalinak tűnt.- Csak megnézem mi is az.

- Ernesztina! Az előbb mondtad! Nincs is ott semmi!

- Csupán azt mondtam azt állítják! -ujjával barátnőjére bökött a szemében levő világ összes ravaszságával.- De attól még lehet ott valami. Sőt! Biztos vagyok benne, hogy valami igenis fontos van ott.

- Erneszt..

- Nem kell jönnöd, ha nem akarsz. Elintézem én egyedül is. -Ráhel egy fáradt mosolyt hallatott, mire Ernesztina szája is mosolyra húzodott.

- Ugyan, mindketten tudjuk, hogy nem hagylak egyedül oda menni.

- Tudom.

°°°

A talaj csúszós volt és mindkét lány lába ragadt a sártól. Napok óta esett, így az amúgy is nehezen járható út lehetetlenné változott. Hajuk és ruháik izzadtan, s mocskosan tapadt testükhöz, miközben a sűrű növésű fák, bozótok közt vágták át magukat.

A folyó sodrását már messziről hallották, így mikor meglátták a hömpölygő vizet nem lepődtek meg. Szemeiket meresztve keresték a falu néhány férfi tagját, hogy végre megtudhassák mi okozta náluk azt a nagy riadalmat. Mit találhattak, amit ennyire elakarnak titkolni előlük. Ráhel vette észre őket először.

- Ott! -kicsi kezével a folyó egy eldugóttabb részéhez bökve ahol többen egy félkört állva sutyorógtak.

Most már ő sem bánta, hogy eljöttek. A kiváncsisága és a tudásvágya leküzdőtte félelme nagy részét, így amilyen gyorsan, s persze csendben csak tudtak haladtak feléjük.

Mikor nem sok választotta el őket egymástól lelapultak egy bokor aljába és hallgatózni kezdtek. Nem sok minden volt, ami eljutott hozzájuk és annak a nagy része is elég zavaros volt ahoz, hogy tisztán érthetsék a helyzetett.
Ernesztina a fogát szorítva próbálta minél jobban meglesni azt a bizonyos dolgot, mit előle rejtegettek. Lélegzet visszafolytva vártak, mikor az egyik férfi alrébb lépett, s megpillanthatták minden titkolózás okát. Ráhel élesen szívta be a levegőt, míg Ernesztina csak döbbent arccal nézett előre. Nem tudták elhinni azt amit láttak. Pedig ott volt. A folyó partján hófehér, átázott ruhában egy holttest hevert. De nem akármilyen holttest. Egy menyasszony volt az.