A városszéli virágboltban csepegett a csap. Hangosan potyogtak a vízcseppek a mosogatóba, ahol a már majdnem túlcsorduló tartályban kiszáradt, lehorgasztott fejű vörös rózsák éledeztek. Zárás előtt a virágárus betette őket a mosogatóba, hogy majd másnap levágja a száruk végét – ezzel az életükből nyisszantva egy darabkát –, és egy vázába teszi őket, hogy kívánatosak legyenek a vásárlók számára.

Tudta, hogy lesz vizünk, igaz? – találgattak a virágok, miközben kinyújtóztak, leveleiket úsztatták a hűs vízben. – Nem hagyott volna minket meghalni. Szeretett minket, a záróra nem jelenthetett neki többet, mint mi – sóhajtották.

A boltocskát beborította az éjszakai homály. Az utcáról bevilágított egy lámpa fénye, sárgás derengésbe vonta a kirakatot. Sötéten aranylott egy porcelán cica, ami kaspós, kosárkákba pakolt kék nefelejcsekre és mindenfajta nemesített, de egykor mezőn nyíló bokrétákra vigyázott. Mikor egy fiú megállt a macska virágai előtt, az sandán, gyanakodva nézett az ifjúra.

– Nem viheted el őket – fújt egyet, majd mikor a bámészkodó megrökönyödve nézett rá, újra mozdulatlanná dermedt. – Akkor sem, ha szépen nézel rám.

Irigy porcelán figura volt, nem szeretett megválni attól, amit a sajátjának tekintett, pedig általában érkezett utánpótlás. Már rengetegszer vitték el a legbecsesebb, legszeretettebb kedvenceit, melyeknek ugyan nem érezhette az illatát, de maga a színpompás látvány teljesen megbájolta, rabjává tette. Már a gondolattól, hogy esetleg megint elrabolják tőle a szépségeit, kilelte a hideg. Megszerette őket, nem akart újakat.

A fiú az ajtóhoz lépett, leolvasta, hánykor zárt a bolt. Szomorúan hajtotta le a fejét, mikor tudatosodott benne, hogy lehetősége sem lett volna időben odaérni. Eleve későn indult. A kirakathoz ballagott, vissza, a macska elé. Tenyerét az üvegre helyezte, úgy kukucskált be. Látta a kecsesen, magukat kihúzva nyújtózkodó szegfűket, a tarka, néhol fehér, másutt rózsaszín teremtéseket, a fenségesen mosolygó liliomokat, az egyszerűségüktől egyedi tulipánokat és margarétákat. De ő mást keresett. Végigfutatta tekintetét a kancsók és vázák sorain, de nem látott vörös, szerelmi vallomáshoz illő rózsákat. Ő olyat akart, egy csokor mérges, tüskés, bódító illatú rózsát.

Feladva, egy sóhaj bukott ki belőle, miközben még jobban előregörnyedt, megtört alakjából visszaköszönt a búslakodás. Belülről fúrta a szomorúság, mintha vasszegeket vertek volna a szíve közepébe. Rozsdás, ferde szögek voltak ezek, emlékek, melyeket az idő eldeformált, derékba tört. Egykor ő is kapott egy rózsacsokrot, egyet, melyet mikor megfogott, a kezét tüskék tucatjai szúrták össze. Belemélyedtek a húsába, egészen addig tépázták tenyerét, míg vére elő nem buggyant. Akkor megnyugodtak.

– Fáj? – kérdezte, akitől a csokrot kapta.

– Nem.

– Jólesik?

– Igen.

A fiú szemei elé ködfátyol kúszott, az éjszaka füstként ölelte körbe, édesen ringatta. A kellemesen borzongató érintések azonban ólomsúlyúnak bizonyultak, az ifjú térdre ereszkedett. A kirakatban gubbasztó macska még éppen látta a szeme sarkából, amint a fiú átkarolja magát, és sír.

A régi emlékek megérintették, a ki nem mondott szavak most elő akartak törni torkából. Nem akarta őket hagyni, nem akarta őket szabadjára engedni, hiszen tudta, előbb-utóbb új szavak, újabb siralmak jönnek majd, más jajok akarnak szájára kapaszkodni. Hogy elfojtsa őket, az ajkaiba harapott, nem kellett rózsa, bántotta ő saját magát eleget. Először csak halk hüppögés hallatszódott, vállai meg-megremegtek, aztán hirtelen, mint ahogy kiment a boltocska előtti utcai lámpa fénye, egész teste megrázkódott. Zokogni kezdett.

Habár kint volt a városban, hangosan sírt. Nem volt ki elől takarnia érzékenységét, de nem is akarta. Annyi ismeretlen közt édes mindegy volt, meglátják-e.

Ismerte, milyen egy nagyvárosi éjszakában sírni. Rengetegszer fakadt könnyekre emberek közt. Mindenütt ácsorogtak, kortyolták a búfelejtő alkoholt, sarkokon nevetgéltek a fiatalok, hajléktalanok itták le magukat a napközben kunyerált apróból. Sosem vették észre. Egy egész város vette körül, mégsem volt senki, aki odament volna hozzá, hogy hátba veregesse. „Hé, kölyök! Meghívjalak egy körre?" – Egymilliószor futta le az elméjében ezt a sort. Játszadozott, miközben a zsúfolt, füsttől terhes levegőt beszívta jó mélyre, a tüdejébe. Olyankor megnyugodott, valahogy megremegtette bensőjét az émelyedett szomorúság. Keserűen zamatos volt az íze az éjszakának. Az előtte elvánszorgó társaságok, a színes lámpák fénye, a tükröződő üvegek, a zebrák előtt lefékező autók csikorgása, a pöfékelés, a sóhajtás, az orgazmus, a beteljesülés, a sírás, a nevetés, a halálhörgés –maga az élet zajlása –, mind-mind vigaszt nyújtott neki, egy olyan hazatérés-érzetet, mely ugyan hamis, álnok és csaló volt, de biztonsággal ámította. Jó érzést keltett az illúzió.

Most azonban nem volt senki, az utcák üresen ácsorogtak, a külvárosban nem tolongtak a részegek italos poharakkal a kezükben. A lámpátlan, vak világ feketeséggel árasztotta el a környéket, a porcelán macska és a virágok is sötétebb árnyalatot öltöttek magukra. A fiú könnyei is megfeketedtek, földrögökként hulltak a porba.

Lassan már nem szakadozott a légzése, újra egyenletesen vette a levegőt. Elgémberedett tagjait kinyújtóztatta, felállt. Farmerja zsebébe nyúlt, kihúzott egy kártyát, melyet még a rózsacsokorral együtt kapott. Magányában magánál tartotta, ez is egy olyan emlékdarab megtestesülése volt, amit még nem szedett darabjaira. A leveleket már elhajította, de ettől a kis laptól nem tudott megválni.

„Jobban szeretlek, mint azt bármelyikünk el tudná viselni" – állt rajta.

Összegyűrte a papirost, ökölbe szorított kezével együtt visszadugta a zsebébe. Már megint feleslegesen bóklászik az utcákon, azzal, hogy bezárt virágboltok előtt tölti az idejét, nem lesz semmi könnyebb – rótta meg magát. Köszönés nélkül sarkon fordult az érte aggódó macskát faképnél hagyva, virágostul, mindenestül. Futásnak eredt, rohant a kihalt utcákon a város szíve felé, amíg csak ki nem fulladt. Akkor az ég felé fordult, felemelte kezét, és megpróbálta elkapni a csillagokat, melyeket a fényszennyezéstől nem is látott. Nem pillanthatta meg őket, de tudta, ott vannak.

Amint elképzelte, hogy tenyereibe zárja a fénylő testeket, a nyakában egy melegen csiklandozó leheletet érzett meg. Összerándult, megfordult, és megpillantotta a szerelmét. Tudta, hogy egy vadidegennel áll szemben, de úgy megrészegült a férfi forró lihegésétől, hogy a csillagok helyett az ismeretlen nyakát karolta át, csókolózva a karjába táncolt, hozzápréselődött. Aztán, mikor az felgerjedve visszacsókolt, felocsúdott.

– Nem te vagy – taszította el az ismeretlen fogdosódó kezét.

Újból futásnak eredt, a farmerjában lévő galacsin erőt adott neki. Felidézte, milyenek voltak szerelme csókjai, mennyivel zamatosabbak, lágyabbak és ugyanakkor követelőzőbbek, mániákusak az érintései, a megszólításai, a hajába túró ujjak, a combjai belső felét simogató kezek, a húsába tépő körmök – mint a vörös rózsák –, és maguk az érzések, melyek kettejüket összefűzték.

Bűnösnek és mocskosnak kezdte érezni magát, amiért hagyta, hogy az idegen tapogassa. Már megtörtént, nem volt mit tenni, azonban ettől függetlenül a szégyen hazakísérte.

A kártyának a másik oldalán is állt egy sor.

„A halálon túl is."

Meg akart szegni mindent, felszabadulni, azonban félt, így folyton csak menekült. Hol eltaszította az őt ölelő árnyat, hol visszamenekült a karjai közé. Egyik pillanatban lemerült a hullámok alá, melyekből élete állt, a következőben azonban fulladozni kezdett, és levegőért kapkodott. A tajtékból kibukva azonban megint hiányolni kezdte a tenger mélyét. Álmok és álmatlanságok között őrlődött, nappalokat aludt át, éjszakákon át bolyongott. Kereste, akit elvesztett.

Szerelmes volt abba a halottba, annak az emlékébe, akit a szerelmük ölt meg. Hiába választotta el őket a halál, olyannyira összefonódtak, hogy a csillagtalan égen is egymást keresték.

_______________________________________

Kiraktam ugyanezt külön is, novellaként, mivel úgy éreztem, talán többet sűrítettem bele, mint egy egyszerű fejezetbe, illetve muszáj volt megcsinálnom azt a képet borítónak. *-*

Remélem, tetszett!^^ Minden véleménynek nagyon örülök.

Haru Amadare