Papírdarabokkal játszott a szél. Felhördülve taszigálta őket az út egyik oldaláról a másikra, virágoskertek kerítésében fennakadva, föl és le az utcán. Megtépte őket, szamárfülessé hajlította a papírokat, eltörte, kifordította vékony, kis cafatos csontjaikat. Azok sisteregtek fájdalmukban, mikor a virágföldről a kövesút forró aszfaltjára hullottak. A szél egyszer szárnyakat ragasztott rájuk, kényszerítve őket a röppenésre, máskor törött lepkévé varázsolta őket, megtörvén gerincüket. A bolondját járatta velük.

Hiába sipákoltak, a falombok susogásában nem hallatszódott messzire segélykiáltásuk, melyet kitekert nyakkal, égbe meredő szemekkel sikoltottak, ahogy csak torkukon kifért. A nyári hőség párás levegője nem csak fojtogató volt, de égő, forró is.

A kövesútról újra átsodorta őket a szél a virágágyásokba. Egy aprót felszusszantak, kifújták magukat felkészülve a kínzás következő menetére. Ha levegőjük marad, bármit kibírnak. Nemsokára úgyis jön a vihar, és akkor majd mindent elmos, őket is. Magukban már visszafelé számoltak, a lapok hangtalanul a levegőbe emelkedtek. Aztán hopp... Valaki megfogta őket, kimenekítette őket a szél karmai közül.

Egy fiú volt, magas, szálkás alkatú, szemüveges. A szél bosszúból, megtorlásként, amiért elvették tőle a játékát, hatalmasat lökött a fiatalon, hogy az majdnem előre, orra is bukott. Az utolsó pillanatban sikerült megkapaszkodnia egy kerítésben.

– Látod, milyen ádáz gyilkos? – mordult fel a fiú a papírokhoz fordulva, melyeket görcsösen szorított. – Mindenkit megölne, még titeket is. Pedig mit ártottatok neki? Egyszerű szerelmes levelek vagytok, melyeket kitépett a kezemből. Még csak nem is hozzá tartoztok, hanem hozzám.

A fiú a kabátja zsebébe dugta őket, jó mélyre, majd megindult. Hosszú, forgalmas utcákat gyalogolt végig, lesétált egészen a Dunáig, a Lánchídra. A vihar közben hatalmas villámlással kitört, a hófehér nyíl kettészelte a sötéten gomolygó fellegeket. Lehullottak az első esőcseppek, majd rákezdett a zivatar, ontva dühét. A víz patakokban folyt az utakon, megtelítődtek a metróaluljárók. Egyik-másik esőcsepp a Dunába ugrott egyenest, feldagasztva árját. A szél őt is megtépte, fehér tajtékot vetett a sziklás-kavicsos partra.

A fiú a Lánchíd közepéig menetelt, majd elővette a leveleket. Szomorúan néztek rá, megértették, mi fog velük történni. Azt kívánták, bárcsak sosem vette volna fel őket a fiú, bárcsak ne kerültek volna a kezébe. Rabok lettek, amint elfogadták a segítséget, a szél talán megmenthette volna őket, ha ki is csavarta kezüket és lábukat. Le akarták magukról mosni a beléjük ivódott tintát, mely mérges átokként fetrengett rajtuk. Ha az eső elmossa őket, még megszáradnának, de ha a Dunába dobják őket, örökre szertefoszlanak, az Isten sem ragasztja meg őket. Nem akartak meghalni, csak megtisztulni, új életet nyerni.

A gazdájuk lassan széttépte őket. A lapok hősiesen, alig visítva tűrték, hogy marcangolják, szorítsák, tépjék testüket. Az esőcseppek közben rájuk potyogtak, olybá tűnt, a levelek könnye folyik.

A kezek elengedték őket, még utoljára a fiúra néztek, a síró fiúra, aki velük együtt az emlékeit is eltaszította magától. A szél végső táncra hívta őket, pörgette-forgatta a vérző, meggyilkolt papír fecniket. Szép lassan leeresztette, ráengedte őket a Duna háborgó víztükrére.

A papírokat abban a minutumban lenyelte és szétfoszlatta a folyó.

__________________________________________

Szép jó napot! Már megint én, tudom...
Ezt a valamit egy több részes novellának tervezem, avagy kisregénynek, nekem már egyre megy. Akarok valami szomorút írni... Hogyan lépjünk túl a szerelmünk halálán? is lehetne a címe, de a leveleket mindig is bírtam, jobb ez így. xd
Remélem, tetszett.^^
Haru Amadare

Folytatása következik!