𝓩𝓮𝓷𝓮: 𝓛𝓮𝔀𝓲𝓼 𝓒𝓪𝓹𝓪𝓵𝓭𝓲 - 𝓑𝓮𝓯𝓸𝓻𝓮 𝔂𝓸𝓾 𝓰𝓸

„Isten Hatalma emelt égi kénnyel,

az ős Szeretet és a fő Okosság.

Én nem vagyok egykoru semmi lénnyel,

csupán örökkel; s én örökkön állok.

Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel."

Dante, Pokol, III.

Sötétség.

Sikolyok.

Könyörgés.

Ezzel jár a pokol.

Ezzel jár, ha valaki Isten szerint rosszat tesz. Súlyosan áthágja a határokat, így a pokolba kerül, hogy szenvedjen a lelke az örökkévalóságig, a azon túl is. Mikor a világegyetem megszűnik létezni, az utolsó élőlény is elpusztul, a Föld atomjaira hullik, vagy a Nap kebelezi be, talán egy hirtelen robbanás megsemmisíti a Naprendszert... De a pokol az marad, az örökkén túl is.

Ide várták haza elszökött rabjukat az ördögi lények.

***

Bátorsága erőt adott neki, mikor lábait már alig-alig tudta vonszolni a megkeményedett hóban.

Hó tükrözte a galambszürke hófelhők között átvergődő nap halvány sugarait. Csillogott a talaj, kecsesen ballagva lépdeltek a puha szűzies hótakarón. Fejét lehorgasztotta és nézte, ahogyan a hó el nem akar tűnnie a szeme elől. Olyan végtelen volt. Akár a pokol, amiben, ha nem segít a családját is üdvözölhetik a démonok.

Boldognak tűnt minden, a madarak is elő merészkedtek a fák odúiból, az állatok a csodával határosan életben maradt füvet legelték, ahol megmaradt. Szép volt, jó volt, igaz sem volt ez a fajta idilli hangulat. Látszat volt, melyre Mara próbált figyelni, elterelve hullámzó gondolatait. Nem akarta észrevenni a mellette vacogva és remegő végtagokkal sétáló vámpírokat, a néhány hónapos őzgidát, mely az éjszaka során kitörte lábát és a hóba süppedve megfagyott az éj rettegő leple alatt. Ignorálta a varjak rikácsolását, még úgy is, hogy feje felett tíz centivel szálltak el, valahova a távolba.

Minden egyes természetes dolog halált sejtetett. Beletörődve vette tudomásul, hogy már semmi, még egy deus ex machina sem segíthetne helyzetünkön. Kivételt képzett azonban jómaga. Mara Leroy a félő huszonnégy évesen kinéző százhuszonkét éves vámpír, aki a harc során nem futamodik meg, kiáll és megvédi családját, kerül, amibe kerül. Családjáért és barátaiért a világ összes pénzét feláldozza, azonban most nem pénz kellett feláldoznia, hanem egy sokkal személyesebb dolgot az életében, de megteszi, mert meg kell tennie, nem futamodik meg kegyetlen tervétől.

Halál siratót énekeltek a varjak, s nem is látta, honnan jön a kórusban, vagy felváltva érkező rikácsolás. Megbújtak a fák mögé, hátha szemtanúi lehetnek egy régen látott mészárlásnak. Egy ködös szemű róka kölyök szaladt ki eléjük a csúszós ösvényre, rájuk nézett magasba emelve farkát, majd Marára, mire behúzva farkát eliszkolt a sűrű ágazatú erdő másik szegmensébe.

Cukros fagy borította a fákat, egy-egy ág a hó súlya alatt letört, úgy ahogyan az itt vonuló vámpírok nagyrészének és ketté fog hasadni a szíve nemsokára. Hó illata terjengett a levegőben; fagyos, pasztell édes illat, mely üdítően hathatott volna, de inkább csak a dögszagot, az égő-és málló hús szagát képzelte bele. A fákon szövött pókhálók ezüstösen csillogtak a rászálló pelyhek jóvoltából. Mind-mind gyönyörű látványt nyújtott, mégis bajt sejtettek.

Rövidesen az erdő határához értek, mely Forks határát is jelezte. Kiléptek a mezőre, mely egy óriási területen húzódott végig, egészen a hegyek aljáig, illetve másik oldalt a folyó partjáig. Mintha csak egy mesekönyvbe bukkantak volna fel. Mindent hó borított, a kiálló sziklák, vagy kövek barnasága és feketesége tompává tették a helyet. A távolban lévő hegyek csúcsai olyan kegyetlenül vicsorogtak, mint egy vadállat szemfogai.

A nyikorgó lépések, melyek egyre keményebbé váltak összenyomták a talpuk alatti kristályokat, míg szapora lépteik most már lassú, lomha mozgássá váltak, s inkább hátrafelé vitte őket, mint előre.

Mara anyukájára gondolt, emlékezett rá, s talán erre az egyre, hogy anyukája Szilveszter estéjén lencselevest készített, és szárított kolbászt tett bele, ez volt a legkedvesebb étele, amit valaha fogyasztott. Éjfél után, miután megünnepelték az Újév első perceit aludni indultak, de ő nem tudott ellenállni a késztetésnek, s hajnali kettő-három felé lement a konyhába és az összeset felfalta, pedig volt egy lábasnyi, s azután napokig képtelen volt enni, de nem bánkódott, később, mikor kistestvére nagyobb lett őt is vitte magával és együtt falták a mennyei ételt.

Most, egy nappal az Újév előtt csakis a szomorúság várhat rá, hiszen vagy beválik terve, vagy nem. Egy óvatlan döntés bárkitől, legyen az a Volturi oldalán, vagy a sajátukon elronthatja gondosan kiötlött tervét, azt pedig nem viselné jószívvel.

Rémülete minden lépésnél fokozódott, s csak szerelme kezét fogva tudta megállni, hogy ne boruljon a hóba, és imádkozzon, azért, hogy senki ne változtassa meg döntését. Szája vámpír létére cserepessé száradt, és akkor már nem kérhette meg a férfit, csókjával puhítsa azokat meg. Vörösre rúzsozott szája feltűnően mutatta, hogy gazdáján teljesen eluralkodott a rettegés. Csontjai zseléssé formálódtak, gerince vonalán, mintha egy hideg acélkést vezetnének, hogy néhány perc játszadozás után hátba döfjék vele.

De nem is bánkódott volna emiatt, hiszen ő is hátba szúrta a Volturit, akik nélkül egy részt nem lehetne vámpír, másrészről sosem lett volna belőle ilyen agyafúrt, kegyetlennek titulált, erős vámpír.

Gyorsa léptek hallatszottak háta mögül, s néhány másodperc elteltével Vlagyimir sétált mellette, olyan lazasággal, mintha csak véletlenül került volna a lány mellé.

Mara sejtelmesen ránézett a fejét szegett, hátratett kézzel sétáló vámpírra, enyhén meglökte vállával, hogy mondjon már valamit, ne csak menjen mellette néma csendben.

– Figyelj, khm... Mara... – köszörülgette torkát, mint egy ember, aki ötven éve már nem hajlandó leszokni a láncdohányozásról. – Tulajdonképpen érdeklődnék, mennyire is rossz a pokol – harapta el az utolsó szót, így Marának nehezére esett kivennie, mint is szeretett volna kérdezni egykori egyéjszakás kalandjainak visszajáró vendége.

Nem válaszolt azonnal, el kellett gondolkodnia néhány tényezőn. Figyelembe vette, Vlagyimir és Stefan milyen csúnyán bántak vele, főleg Stefan, akinek a mai nap folyamán meg akarta mutatni, kibaszottul bátor, emellett Vlagyimir majdnem kitörte Caius nyakát, amiért még mindig pikelt rá, és szívesen eljátszadozott volna a hulla testén. Ennek ellenére, ha ők ketten nincsenek nem tartana itt, minden egybefüggött, egy láncreakciót képeztek, s ők kellettek Mara átmeneti boldogságához. Végül is Vlagyimir csak majdnem ölte meg egykori társát, illetve Stefan beszólása is azt segítette, hogy végre bátor lehetett, így nem akarta megijeszteni a férfit. Nem is tudta volna igazán, hiszen sok időt nem töltött a pokolban, az igazi kínzásokat még nem hajtottak végre nála.

– Félsz, hogy meghalsz? – kérdezte válasz helyett.

– Nem félek a haláltól, de jó előre tudni, mi vár rám a pokolban.

Csodálattal nézett a férfire, most az egyszer csodálta, amiért nem félt a haláltól, pedig ő úgy vélte, a férfi a nemlétező lelkét is odanyújtaná az ördögnek, hogy örökre a földön maradhassék és ízlelje az emberi vér nedűjét.

Mara sem félt már a haláltól, egy eltitkolt társnak nyilvánította, mely örökre vele marad. Beletörődött abba, hogy a halál éles karmai egyszer úton érik és véres cafatokká szaggatják. Szerelme visszaszerzésével nem félt már semmitől, kivéve attól, hogy bárki a családja és barátai közül életét veszti a nagy csatában.

A férfi vállára tette tenyerét, észrevétlenül megszorította, és egy biztató mosolyt küldött feléje. Úgy felelt, ahogyan akkor felelnie kellett, sejtelmesen, hogy néhányan a csata után megértés Vlagyimirhez intézett szavait:

– Hogy fáj-e, mikor kínoznak? Elmondhatatlanul. Nyugton hagynak legalább egy fél pillanatra? Kétlem. Mégis lehetsz a kínzásokon túl boldog, ha tudod, amiért meghaltál egy becses cselekedett volt, Hiszem, hogy odafent is hibázhatnak és igenis a fenti teremtményeknek is van sztereotípiájuk, nem minden vámpír egyforma, úgy ahogyan az emberek sem. A halál pillanatában nem fáj semmid, felocsúdsz a temérdek mennyiségű gondteher alól, aztán a lelked eltávozik, vagy lentre, vagy fentre. Nem olyan borzasztó lent, mint ahogyan azt hiszed. Ha tudod, hogy akiért vagy akikért meghaltál megúszták épp bőrrel, akkor a fájdalom, amit el kell majd viselned kellemetlen zsibbadás lesz. Hidd el, szerelem nélkül rosszabb élni, mint meghalni – nézett látszólagos mosollyal vőlegényére, akit mélyen megérintett a lány monológja.

Nagyjából a mező közepére sorakoztak fel, a vérfarkas formát öltött alakváltók feszült figyelemmel kémlelték a mezőre zúduló hangokat, miközben kissé felborzolt bundájukkal készültek a harcra. A vámpírokról eme eltökéltség nem igazán volt elmondható; hallotta, ahogyan néhányan levegővételek folyamatos figyelésével igyekeznek visszatartani a feltörő vért, savat a gyomrukból, míg a többiek remegő testtel várták gyakorlatilag az öngyilkosságuk bekövetkeztét. Cullenék viszonylag nyugodtabban szemlélték a fehérbe takart sík tájat, nem is tudva, hogy Mara ötlete miatt valószínűsíthetően egyikőjük sem fog meghalni, még csak komolyabb sérülést sem szenvedni.

Mara pedig... Maráról egy csöpp boldogság volt leolvasható, amiért kiötlött egy tervet és be is meri vállalni, hiszen ezzel megmenti családját, igaz vámpírok halála árán, de ez mit érdekelte őt? Lényeges rész, az volt, hogy családja az örökkévalóságig éljen, lehetőleg Volturi mentesen.

Nagyjából negyedóra múlva érezték meg az első szagot, melyek a Volturi érkeztét jelezték. Bárhol felismerte volna ezt az illatot; édes narancs illat volt, valamilyen bermagott illattal keverve. Grimaszt vágott, aztán megdörzsölte orrát, hogy a szag valamelyest kimenjen orrából. Most már felfogta, miért nem volt képes megölni a Volturi vezetőjét. Túlságosan közel állt vámpíri mivolta életéhez. Egy ujjal sem érne hozzá, ha arra kerülne a sor.

Viszont Jane előszeretettel fogja használni képességét rajta, feltéve, ha kellőképpen felidegesíti a szőke hajú lányt. Senki sem tudott gyengéjéről, s most nagy hálát adott az égnek, hogy senkinek sem mondta el, hogy rajta a mentális pajzs sem segít. Talán, ha elmondta volna senki nem engedte volna a mező közelébe.

Carlisle felé fordult, gyors csókot váltott vele, kezébe fogta kezeit, és mélyen a szemébe nézett:

– Nagyon-nagyon szeretlek! Köszönöm, hogy fényt hoztál az életembe, hogy befogadtál, mikor majdnem összefagytam abban a bérházba, s ha oda visszamentem volna az életemnek én vetettem volna véget. Szóval köszönöm, hogy megmentettél egy öngyilkosságtól. Aj, annyi mindent kellene megköszönnöm, a világ ideje nem lenne elég rá! De a lényegen nem változtat, szóval, köszönöm, hogy vagy nekem és köszönöm, hogy szerethetlek!

Nem zokogott, átölelte a férfi nyakát, s hagyta, hogy csókot leheljen szájára és nyakára.

A férfi kereste a szavakat, félt, elveszti Marát, akit jóformán pár nappal ezelőtt kapott vissza. Erős szorítása nem engedte ereszteni a Mara csípőjét. Szíve szerint azt akarta, Mara ne legyen itt, hanem valahol távoli helyen, de jól tudta, szerelme nélkül a csekély esélyeik még kisebbek lesznek.

Mara a férfi válla felett Alice-re pillantott. Tökéletesen hozta azt a fajta közömbösséget, mellyel egyikőjük sem bukna le, viszont Mara látta, hogy a lánynak nehezére esik nem kikiabálni Mara tervét.

Mikor a férfi már összeszedte gondolatait, és ő is mondott volna valamit, a távolban lévő erdőből előbukkant az első vámpír Felix személyében, így csak pár szót tudott mondani a lánynak:

– Szeretlek! Történjen bármi, nekem te leszel az életem – engedte el a lányt.

Marának mindenkihez lett volna egy-két szép szava így a csata előtt, viszont azzal a feltűnést felkeltette volna, így csak Carlisle-nak mondott szerelmi vallomása és Vlagyimirnek mondott monológja maradt.

Törtek elő az erdőből a vámpírok fekete köpenyei. Jöttek a franciák, akiknek minden vágyuk lett volna Marával végezni, hiszen megölt jónéhány társukat, köztük a vezetőjüket is. Aztán a portugálok, akiknek látszólag semmi kedvük sem volt egy csatához, illetve jöttek a spanyolok, akik tán azt sem tudták melyik földrészen vannak. Utánuk jött a Volturi.

– Ááá, a rohadt életbe, ha megölnének remélem nem Felix fog, még Jane-nek is jobban örülnék! – masszírozta tarkóját Mara egykori társa.

A lány megfogta a fiú kezét, füléhez hajolt és belesúgta, hogy nem lesz semmi baj. Caius kérdőn vonta fel szemöldökét, de választ nem kapott a most a tömeget kémlelő Marától.

Sejtette, Mara forral valamit, de azt, hogy mit arról fogalma sem volt, csak abban reménykedett, hogy nem egy öngyilkos merényletre készül, mert abba ő is belepusztulna.

Mara szemei kitágultak, mikor egy újabb ismerős illatot vélt felfedezni a csuklyás tömegben. Egykori társára nézett, majd Kate-re és Tanyára, akik szintén döbbenten álltak az abszurd helyzethez.

Megvolt a vámpír, aki beárulta Cullenéket a Volturinak.

– Irina... – súgtak össze négyen, mire a fogadott testvérpár szemében csalódottság kezdett kirajzolódni.

– Ezt nem hiszem el, hogy tehette? – kérdezte csalódottan Tanya.

Mara sem tudta megmondani. Irina, Kate és Tanya fogadott nővére volt, úgy szerették egymást, mint tényleges testvérek. Miután anyjukat és kistestvérüket megfosztotta a Volturi az élettől, mivel gyerekvámpír volt kis öcsük utána Irina eltávolodott tőlük, Mara életében egyszer látta, de akkor is csak összefutott vele.

Sejtette, a lány azért árulta be Cullenéket, hogy ne csak ő szenvedjen a Volturi törvényei miatt.

A két megmaradt vezető még csak most lépett ki az erdő mélyéről, kecsesen jártak, magabiztosságukból a győzelem sugárzott, ám az Aro mellett sétáló Marcus semmi életkedvet nem mutatott ehhez a csatához. Olyan volt, mintha az öngyilkosságot fontolgatná, s nem is állt távol állítása az igazsághoz.

Csontfehér arcukról önuralom volt leolvasható, Aroról csak addig míg meg nem látta azt a pici lányt Carlisle mellett, aki lehorgasztott fejjel kémlelte a talpa alatt olvadó havat. Tekintete átsiklott a másik árulóra, Caius egyenes tekintettel állta Aro gyűlölködő pillantását, még egy gúnyos mosolyt is megeresztett feléje, amire később rájött, nem kellett volna.

– Mara Leroy... – szűrte a fogai között, s a lány úgy is hallotta, hogy köztük legalább száz méteres távolság volt. – Tudtam, megbánom, hogy új életet adtam neked.

– Én megmondtam, hogy ölj meg, nem is egyszer. Az irántam érzett szánalom és együttérzés azonban legyőzött téged, arról pedig nem én tehetek! – mondta közömbös hangszín megütve.

Érezte, ahogyan Bella pajzsa körül fogja őket, így ő is megnyitotta mentális pajzsát egy újabb akadályt biztosítva, hogy a többieknek ne essen bántódása Alectől, vagy Jane-től.

Nagyon gyűlölte magát, amiért látnia kellett teremtője csalódott képét, amiért elárulta őt. Most már biztosan tudta, hogy nem tudjon megölni őt. Egyébként is a Volturit körülvevő pajzs őt védte a legintenzívebben, sehogyan sem lehetett volna ártani neki. Így Marának az ötlete segíthetett csak, vett egy mély levegőt, magában elmondott egy imát és felkészült a legrosszabb fájdalomra.

– Mi voltunk a családod, mégis, hogy gondoltad, beállsz ezek közé? – kérdezte szemrehányóan.

– Nekem ők a családom, ti is az voltatok, de amit néhányszor műveltek... én azzal nem azonosulhatok.

– És sikeresen magad mellé csábítottad a legkegyetlenebb vámpírt – szólalt meg mély, rekedtes hangján Marcus, mire Mara elképesztő gyorsasággal kapta fel a fejét, mivel hangjában csupa elismerés vegyült.

„Csak ne lenne Chelsea... Ha ő nincs simán az oldalunkra állna, vagy az is lehet rögtön kinyíratná magát, de az most mellékes... még egy Volturi vezető egész szépen mutatna a társaságunkban, és lehet, hogy többen átállnánk hozzánk."

– Önként jöttem, Marcus – szólalt meg Caius. – Amit néha műveltek az már régen rossz, én sem tudok már azonosulni veletek.

– Mióta tart ez az egész? – kérdezte komoran a Volturi vezetője.

Mara mindenről beszámolt, kihagyva, emberi életét és Carlisle-t. Elmesélte, hogy kilencvenhét évig próbálta kordában tartani a Volturi éhségét, olyan embereket hozatott a kánba, akik bűnt követtek el, így az ártatlanok életét megmentett, illetve elmesélte Caiusal való kapcsolatát; ők egyáltalán nem voltak együtt, csak így nem bukhattak le, mikor két embert kimenekítettek a Volturi karmai elől.

Meséje végére, mintha Aro büszke lett volna a lány ravaszságára, persze ezt nem mondta ki és legszívesebben halálra kínoztatta volna, de kellett neki a lány. Ha erőszakkal, akkor is ráveszi, térjen vissza a Volturiba. Kellett neki az ereje, s miközben tekintete ide-oda ugrált a két áruló között, addig Mara le sem vette szemét Jane-ről, akit szemkontaktussal, néha eleresztett önelégült mosollyal idegesítette, hogy használja rajta képességét.

A hó egyre sűrűbben és nagyobb pelyhekben kavargott az égen, ugyanígy kavarogtak a lányban lévő érzések. Nem gondolta volna, hogy ilyen tehetséges színészi tehetséggel van megáldva. Nagyon jól titkolta mire készül, senki nem vette észre, ahogyan mondataival előre vezeti a közeledő vesztet.

A szél nyöszörgött, sírt, megsiratni készült a pokol következő áldozatát. A csúnya képű démonok kezeiket dörzsölve várták már, hogy újabb áldozat essen le hozzájuk és kínozzák őt az idők végeztéig.

– Kérlek titeket hallgassatok meg minket – Marát kizökkentette gondolataiból Caius mondata. – Megtaláltuk a jóslatot és semmi köze sincsen a kislányhoz. Hagyjátok őket békében élni, hiszen ők sem ártanak nektek, csak élni akarnak. Ne legyetek fafejűek.

– Már nem hiszünk mindenféle jóslatban, a lánynak meg kell halnia, és ha nem adjátok ide önként csata árán vesszük el, bár úgyis erre fog sor kerülni – vigyorgott kegyetlenül.

– Kérlek! Csak egy kislány! – nézett Mara a kislányra. Jacob hátán ült, s bár még nem volt elég idős ahhoz, hogy megértse a Volturi törvényeit, mégiscsak tudta, baj közeledik, amit az ő csodával határos születése váltott ki. Erősen szorította a vérfarkas bundáját, félt. Nyugtatóan rámosolygott. Viszonozta a mosolyt, Mara csodálta a lányt, ilyen kicsiként olyan bátorságot mutatott, amire ő csak ezekben a percekben lesz képes, százhuszonkét év után. Szólnia kellett volna Edwardnak vagy Bellának, hogy amit ő most művelni fog az nem gyereknek való, de nem tehette. A lebukása így is pengeélen táncolt.

Aro elgondolkodott, de a döntését nem kívánta megváltoztatni.

– Irina – szólította meg a Denali klánt eláruló nőt. – Őt láttad?

Szőke, dúsan göndör haja takarta tökéletes arcát. Gyönyörűen aranylottak mandula alakú szemei, magas teste és darázsdereka egy kifutóra való lett volna.

Nem mert a kislányra nézni, nem hitte volna, hogy két testvére Cullenék segítségére siet, ha ők nem lettek volna rávágta volna, hogy igen, de így, hogy testvérei az ellenkező oldalán álltak nem tehette. Ráadásul egyébként is megbánta, hogy a Volturihoz rohant, mikor az erdőben meglátta a kislányt és annak anyját.

– Nem tudom, régen láttam, ez más, mint, amit én láttam – válaszolta határozatlanul, beharapva alsó ajkát a két testvérére nézett bocsánat kérően.

– Szóval nem őt láttad – nézett rá a Volturi vezetője megvetően. Fejével intett Felixnek, hogy jöjjön közelebb a lányhoz.

És Mara rohadtul ismerte ezt a mozdulatot, el akart indulni, hogy valamit kezdjen a helyzettel, de vőlegénye és Caius vállánál fogva visszarántották, Alice pedig halkan köszörülte a torkát, jelezvén, ez éppen nem ajánlott, ha a tervhez akarja kötni magát.

– A hamis bűn bejelentést pár száz évvel ezelőttől már büntetjük, Caius javaslatára – vigyorgott aljasan a fiúra. Most Marának kellett visszafognia a fiút, hogy ne támadjon neki a férfinek. – Mara és Caius nagyon is jól tudja mi vár a hamis bűn bejelentés elkövetőire, nem igaz? Mara nagy élvezettel fosztotta meg őket fejüktől, de sajnos ő más oldalon áll – sóhajtott lemondóan, Felix felé biccentett, az meg egy mozdulattal megszabadította a lányt a fejétől, aztán egy embernagyságú fáklyával örök kárhozatra ítélve a pokolba küldték.

Mara vőlegénye vállába temette fejét, nem akart sírni, de ahogyan hallotta, hogy két barátnőjének eltörik a mécses és sikítva rogynak le a hóba eleresztett pár könnycseppet.

A két lányt úgy kellett visszafogni, hogy ne támadjanak rá a Volturira. Aro nevetett, kegyetlenül élesen és a többiek is követtél példáját, míg Garrett Kate-et próbálta nyugtatni, addig Tanyához meglepő módon legnagyobb ellenségének hitt Caius guggolt le és esetlenül átölelve halovány nyugtatást suttogott a fülébe.

„Hát ilyen a halál, gyors és kegyetlen... az enyém szokás szerint nem ilyen lesz, és jaj nekem, ha a barátaim közül valaki megtalál a pokolban, ha netán valaki meghalt... akkor aztán tőlük kell félnem, nem a démonoktól! Na mindegy, eljött az én időm, a szólójátékom, amivel mindenkinek jó nagy fájdalmat fogok okozni. De hát ez így van rendjén, szeretem őket, és látni, ahogyan Carlisle-t lefejezik elég volt egy látomásban, nem kell premier plánban is látnom!"

Elengedte a férfit, miközben nézte, ahogyan Irina testéből nem marad más, mint puszta hamu. Lábai voltak már csak a hóba süllyedve, a többi része fekete hamu állapotban vált eggyé a fehér hóval.

Hátra ment, megkerülte Jacobot és Renesmee fülébe sutyorgott egy széles mosoly kíséretében.

– Ne nézz rám, ne kövess a szemeiddel, oké? – túrt bele selymes hajába. – Nem lesz szép látvány.

A kislány tudatlanul bólintott.

Megkerülve a többieket, mintha csak felvenné pozícióját távol ment a többiektől, nagyjából húsz méterre az utolsó szövetségestől, aztán dühös képpel Jane-re irányította tekintetét, pont szemben volt egymásal, így megerőltetnie sem kellett magát.

„Gyerünk te ribanc! Itt vagyok, nyírj ki a picsába, úgy is ezt szeretted volna!" szuggerálta a lányt.

Haláláról szóló tervét abban a pillanatban ötlötte ki, mikor meglátta szerelme fejét Aro kezeiben. Nem gondolkodott, tudta, ez a helyes, ahhoz, hogy a többiek túléljék meg kell halnia. Egy belső hang súgott neki, és hallgatott rá. Halála sokaknak fájdalmas lehet, s Aro is mutatna valami érzelmet halálakor. Tudta, hiszen az a kapocs, mely köztük elszakíthatatlan volt nem engedte, a másik valaminek okán meghaljon.

Azokban a pillanatokban nem félt a haláltól, sőt vágyott arra, hogy Jane megölje képességének segítségével. S Jane nem is sejtette, képességével megölheti Marát, váltig hitte, azzal csak kínozni lehet. De ő más volt, erősebb és erősebb lévén Jane képessége volt a gyenge pontja.

Nagy levegővétellel várta, hogy a lány képességének fenyegető csábjai elérjék testét és lassan felfalják őt, lelkét a pokolba visszaküldve.

Lassan érkezett el hozzá az a csípő és maró érzés. Mintha szaggatta volna bőrét, éles karmokkal marcangolta, gerincét szétfeszítette, betolakodva a lány szerveibe, ahol pokoli tüzet generálva felégette szerveit. Bordáig megrepedtek, s érezte, hogy mindjárt sikítana a fájdalomtól, de nem tehette, ugyanúgy nem tehette azt sem, hogy a szájába felhalmozódó vért kiköpje a hóra. Azzal Jane abba hagyta volna a kínzását és a többiek is észreveszik, hogy Jane éppen tudta nélkül végzik ki Marát.

Képességét még nagyobb erőre kapcsolta, mert úgy látta, hogy Marának egyáltalán nem kottyant meg előbbi intenzitású ereje.

Ám Marának igenis fájt, szenvedett, legszívesebben a hideg hóban hempergett volna, hogy felhevült és összeroncsolódott belső szerveit valamelyest megnyugtassa. Ennek ellenére fapofával, karba tett kezekkel nézte, ahogyan szerelme és Caius igyekszik meggyőzni Arot az igazukról, de sehogyan sem érik el, hogy az a kőszív csak egy kicsit is megpuhuljon.

Csontok repedtek, ínak szakadtak, szerencsére senki sem hallotta a szél süvítő ereje és a Volturi hangzavara miatt. Az élet, a sors is azt szerette volna, hogy Mara Leroy ezen a napon örökre eltávozzon az élők soraiból.

Bánkódott, amiért szerelmével nem adatott meg több ideje, szerette volna leélni vele az egész életet, világot látni közösen, önfeledt boldogsággal csókolózni, szeretkezni, vagy a családdal lenni, vadászni.

Nem tehette már meg.

Zsibbadtak a lábai, fejében lévő agya bogár méretűvé zsugorodott, szájában továbbra gyülemlett a vér, miközben érezte, ahogyan a belső szervei teljes vérben áznak. Csattanó, őrlő hangot hallattak csontjai, míg hol repedeztek, hol törtek, aztán az eltört csontok kínozva tovább Marát átvágták szerveit, mint egy frissen élezett kés.

Pont, mint, amikor az a részeg férfi beleszúrta oldalába a frissen élezett bicskáját.

Bordája átszúrva tüdejét adta meg neki a kegyelemdöfést.

Utolsó erejével még felhozta szunnyadó démoni erejét. Ökölbe szorította kezeit, és végig nézett a Volturi szövetségesein.

Mivel haldokolása miatt az összes ereje felszabadult gyorsan, egy szemmpillantás alatt égette őket porrá, még kiabálniuk sem maradt idejük. Mara elégedett sóhajjal jutalmazta magát, amiért képes volt megtenni.

Ugyanennyi időbe telt, hogy Mara a földön találja magát és tágra meresztett szemeit sosem nyissa ki többet. Szájából megállíthatatlanul tört elő a vér, oldalra fordított feje miatt beborította a fejénél olvadó havat. Szeméből könnyek csordultak, elsírva a szerelmét, amit nem élhetett meg. Egyik keze a hasán landolt, a másikat a fejétől tíz centire nyugtatva adta át magát a sötétségnek.

Másodpercek kellettek, mire Benjamin társa, Tia nézett a maga melletti Mara kicsavarodott testére.

Elsikoltotta magát, mire mindenki a lányhoz kapta fejét, ő pedig remegő mutatóujjával a testre mutatott.

– Meghalt! Mara halott! – zokogta könnyek nélkül, Benjamin ölelésében.

Rosalie csukójához kapott, a karkötőre, amit tőle kapott. Nem mert a test irányába nézni, lábai felmondva a szolgálatot a hóba rogyott, kezével arcát takarva rázkódott a teste.

Vőlegénye és Caius értek a testhez először.

Reakciójuk egy fikarcnyit sem különbözött a másiktól. Döbbent arccal nézték, ahogyan Mara szemei a semmibe nézve, fénytelenül megállt.

Carlisle letérdelve elé néma maradt, torkát szorongatta az ökölnagyságú gombóc, szabálytalan, mély levegővételei folyamatosan fokozták benne a felismerést.

Menyasszonya meghalt.

Mara hasára hajtotta fejét, teste reszketett a fájdalomtól, s amint megérezte, hogy teste már nem is hideg, hanem fagyos már tudta, sosem lehet vele többet.

Caius ideges volt, nem tud sírni, mikor meghalt az, akit legjobban szeretett, másrészt azért, mert tudnia kellett volna, hogy valami ilyesfélét tervez.

Leguggolt a lány arcához, és tenyerével lecsukta aranylóan üveges szemeit. Másodjára csinálta ezt, és tisztában volt vele, hogy többet nem jön vissza, örökre halott marad.

Carlisle megfogta Mara kezét, vékonyak, jéghidegek voltak, s érezte, ahogyan az összes csont eltört benne, mintha csak egy zacskó követ fogott volna kezében. Minden megosztott másodperc járt a fejében, az első és utolsó csókjuk, az a fajta nyugodtság a lányban, melynek gyanúsnak kellett volna lennie, mégsem volt az. Újfent nem tudta feleségül venni, pedig megint közel volt a boldogság útjához.

Elvesztette élete folyamán másodszorra is szerelmét, s kezdett benne hinni, hogy Marának is neki mindig is azért adatott meg annyi jó, mert utána elvesztése sokkal jobban fáj.

Miközben testét nézte tompa fénnyel a szemében, a többiek is észhez kaptak.

Az alakváltók vonyítottak a Mara elvesztéséért érzett fájdalom miatt, köztük Leah a leginkább, aki odamenve legjobb barátnője hullájához megpiszkálta orrával, mert nem akarta elhinni, hogy meghalt. De Leah bánatára barátnője nem kelt fel, mozdulatlan maradt.

Edward apját vigasztalta, már amennyire vigasztalhatta két megtört lélek egymást, Kate és Tanya jobban összetört, mint eddig össze voltak. Körül állva testét csak egy dologra koncentráltak:

Miatta kell megnyerni ezt a csatát.

Csendes volt a környék, a Volturi nem ment oda megnézni kit is ölt meg Jane, Jane pedig nem merte bevallani senkinek, hogy megölte a legerősebb vámpírt.

– Tudtad Alice, igaz? – nézett idegesen Caius a lányra.

– Igen – válaszolta kurtán.

– És miért nem szóltál? Mara meghalt! Azért, mert nem szóltál nekünk! – kérte számon Edward.

– Az ő döntése volt! Én próbáltam lebeszélni róla, de hajthatatlan volt!

Caius Aroékhoz fordult. Kíváncsian várták ki halt meg.

A fiú tudta, hogy Marának milyen szándékai voltak azzal, hogy feláldozza saját magát, így megtette a ráeső részt, melyet Mara talán neki szánt.

– Gratulálok, Aro! Mara meghalt, tényleg ezt akartad? – szorult el hangja.

– Mi? Az lehetetlen! Hozzá se értek! – kételkedett.

Szétoszlottak teste elől, csak Carlisle és Edward maradt ott. Előbbi a sokktól továbbra is némán nézte a lányt.

– Te lehet nem, de a kis csicskád kurvára megölte! – ordította az egykori társvezető és Jane-re mutatott.

– Nem tudtam, hogy meghal! Teljesen fapofával tűrte, ahogyan kínzom!

– És miért kínoztad? – ordított rá Aro és Caius is egyszerre.

– Mert megérdemelte! Egy hülye csitri, mindenkivel összefeküdt!

– Ó, Jane, kerülj a kezeim közé és kurvára kinyírlak! – prüszkölte a fiú.

Aronak fájt a lány elvesztése, de nem mutathatta. A kegyetlenséget előbbre tartotta, minthogy sajnálja. Majd sajnálni fogja, ha megöleti az összes ellenszegült vámpírt.

A kapocs a lány és közte továbbra is fennállt, bár azt nem tudta megmondani miért, egy halállal könnyen elszakad, de ő érezte. Mit sem foglalkozva vele kiegyenesedett és kegyetlen hangon megszólalt:

– Sajnálom a járulékos vesztségeteket, de ha nem adjátok oda a kislányt mind meghaltok.

– Akkor mind meghalunk,Mara halála a te hibád is, és ezért durván megfizetsz – jött vissza hangja Carlisle-nak. Összeszorított foggal nézett farkasszemet Aroval, s a Volturi vezetője ettől a tekintettől egyet hátralépett. A szó szoros értelmében megijedt, de felvette álcáját.

– Ti pedig kínok között fogtok szenvedni! – állt vissza a többiekhez.

Neki nem volt szándékában harcolni, ő nézni szerette volna, ahogyan a vámpírokat megfosztják az élethez való jogaiktól.

Éppen indultak volna egymásnak, mikor a Volturi gárdájából egy valaki a tűzhöz lépett, amiben még mindig volt Irina testéből. Kezében a Volturi medálját lóbálta, majd a tűzre vetette. Olvadva folyt bele a hamuba, a benne tündöklő rubintot elnyelte a hó mélysége. Levette köpenyét, azt is a tűzbe olvasztotta.

– Mielőtt elkezdenénk – szólalt meg nyájasan. – Úgy érzem a Volturi túl messzire ment, én is távoznék a másik oldalra.

Caius, mintha tudta volna, hogy Demetri átáll, Edward megdöbbent, apja nulla reakciót mutatott az árulás miatt. Még Mara teste járt fejében, s nagyon jól ismerte magát ahhoz, hogy tudja, ha vége ennek talán örökre is megnémul.

– Maráért – szólalt meg újonnan érkezett segítségük.

– Maráért – mondták kórusban a többiek.

A csata elindult.

S Mara halálával ők erősebbek lettek, mentálisan és fizikailag is. Tudták, hogy Mara szurkol nekik a pokolból.

***

Sötétség, ordítás, különös szirén ének hallatszott. Szeme csukva volt, alig bírta kinyitni azt.

A kemény talajon feküdt, tűzforró volt a talaj, mint az aszfalt egy nyári délután Kaliforniában.

Döghús keringett a levegőben, emberi húsé. Aztán eme szag mellé valami érdekesebb édeskés illat is társult, nem volt rossz az illata, de a lány nem szagolta volna egész nap azt. Ösztönösen beugrott neki, hogy az édeskés illat a démonok illata.

Újra a pokolban volt, s remélte, hogy családja jól áll a csatában, hiszen azt még hallotta, ahogyan elkezdik a csatát, ám utána itt landolt. Valószínűleg a pokol kilencedik bugyrában.

Miután kinyitotta szemét kékes, lilás sötétséggel találta szemben magát. Valami hullott az égből, azt hitte hó, de rögtön rájött, hogy a hónak titulált valami az hamu.

Fájt mindene, a lelke a leginkább, amiért nem tud segíteni családjának. De furcsa módon nem érezte azt a fajta fájdalmat, amivel kínozták tizenkilenc április hatodikán. Inkább csak bizsergett mindene, mint, amikor sokat ült a felhúzott térdekkel.

Nem vett észre egy összefüggést, ami ott volt előtte egy ideje.

Felemelkedett, megtornászva nyakát körülnézett; Egy keskeny út vezetett a még sötétebb helyre. A keskeny út vonalán hatalmasra ívelt szénből készült építmények húzódtak.

Elindult, két keze fesztávolságával könnyedén érinthette a falakat, melyeket tüzetesebben is szemügyre vett. Volt rajtuk ajtó, mindegyik más volt, volt fekete kígyó alakú kilinccsel, volt pokol piros egy fegyver alakú kilinccsel. Szinte olyanok voltak, mint az álmok ajtaja, ahová, ha bemegy az ember, egy másik személy álmában találja magát. A bentről kiszűrődő zajok és vibráló ajtók azt sejtették, hogy bent kőkemény kínzás folyik.

Ezek is álmok voltak, de a pokol álmai.

A pokolba került, de mégsem úgy, mint, ahogyan azt tervezte, nem kínozták, szabadon járhatott, kelhetett az utakon, s ha akart volna az ajtókon is bemehetett volna, hogy kínozhasson.

Jobbra fordult, a távolban két alakot látott, meg kellett volna ijednie, amiért mind a kettőjüknek pókháló szerűen lógott a bőr az arcán, szemükben feketeség volt, fejük tetején pedig hatalmas birka szarvak. Azonban teljes biztonsággal sétált hozzájuk, s kellő tisztelettel meg is álltak előtte.

Tágra meresztett szemekkel nézték egymást. Majd az egyik fülsértően magasan megszólalt:

– Te Mara Leroy vagy a féldémon, jól gondolom?

– Ja.

– És most azon gondolkodsz miért nem kínzunk, mikor vámpírként meghaltál – szólalt meg a másik, férfiasan mély baritonja volt.

– Pontosan.

– Féldémonokat nem kínozzuk, sőt Urunk, Lucifer kivételes bánásódban részesíti őket, ugyanis a démonoknál is erősebbek.

„Én most vagy meghülyültem, vagy komolyan két farsangi hacukába öltözött démonnal beszélgetek"

– Jó, hogy gondolod! Buli van az egyik ajtó mögött nem jössz? Ez az ünnepi viseletünk – kérdezte a fiú.

– Remek, szóval olvastok a gondolataimban.

– Jó meglátás, és ha vissza szeretnél térni a családodhoz, akkor először is magadat kell felfedezned. Nem az vagy, akinek gondolod magad, Mara Leroy.

– He? Éppen meghaltam, széttörték a csontjaimat, azok átlyukasztották a szerveimet, az ínaim elszakadtak, még az agyam is elrobbant. Hogy a viharba tudnék visszatérni a Földre? Nem vagyok varázsló, nem vagyok a... – rájuk nézett, majd saját tenyereire. – Én vagyok az? – vezette végig tekintetét felkarján, alkarján, és végül egész testén. Választ várt a két démontól, de nem kapott, eltűnek az egyik ajtóban.

Figyelembe vette az összes furcsaságot maga körül.

Vámpír létére imádta a forróságot.

1895 a születési dátuma.

Ekkor írta Dracula a könyvet.

A fejét fogta a felismeréstől.

Ennyi éven át Aro észre sem vette, hogy akit keresnie kell az Mara.

Ereje véges, mégsem látni végét.

Futni kezdett, ki ebből a forró helyről, vissza Forksra. A Földre.

Ki fog szabadulni a pokolból, mert már tudta, hogy valójában micsoda.

Erősebb, mint, ahogyan azt gondolták róla.

Megszületik hát él, fényes forróságban hal.

A tűzeset, amiben meghalt, mégis él.

Hányingere támadt, mégis szabadon futott, int egy fogságból kiengedett sólyom.

Még megannyi démon mellett ment el, akik ráköszöntek, s Mara illően vissza is köszönt, de nem állt meg velük dumálni.

Ment vissza a Földre a szerelméhez.

Boldog, s fegyvertelenné rögös úton vállhat.
Tán csak a szerelem vethet neki gátat.

Mara Leroy már elhitte magáról a jóslatot.

Ő a halhatatlan vámpír.

Gyorsabban futott, nem is a lábai vitték őt előre, hanem a szíve és lelke.

Aztán hirtelen vakító fehérségben találta magát, s visszaugrott a Föld nevű bolygóra a galaxis közepére.

Teste fájdalmát jobban érezte, mint a pokolban, jobban is kellett összpontosítania arra, hogy kinyissa szemét, amit Caius lecsukott. Előbb még eltört teste kicsavarodva tengődött a hóban most mégis tudta mozgatni az összes tagját. Fájt neki, nagyjából ugyanannyira, mint amikor Jane kínozta, de nem érdekelte. A hó, mely szakadt az arcára lehűtötte forró testét.

A kiabálást hallgatta, ahogyan a csontok törnek, fejek repülnek. Abban a pillanatban éppen Demetri repült egy hatalmasat Mara mellé, a kezére rá is esett. Tisztában volt vele, hogy átállt az oldalukra, így gyorsan letaszította kezéről Demetri nehéz testét és feléje fordul.

– Áú, te állat, most tört szét a kezem, lehet összeforrt, de rendesen fáj! – nyögte.

– Mara!? De hát te meghaltál!

– Ugye? Sokszor van az úgy, hogy meghalok, aztán kiderül mégis élek. Segíts fel, mert elfeküdtem a gerincem!

A fiú pedig segített, óvatosan letérdeltette, kezével megtámasztotta hátát.

Mara szemtelen csillagokat látott maga körül a fájdalomtól, de legalább élt. Olyan elevenen, ahogyan egy vámpír élhet.

Végignézte a többiek csatáját, megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy közülük még senki sem halt meg, ám a Volturiból annál inkább. Éppen látta, ahogyan Emmett a Marától tanult taktikával szabadítja meg Felix fejét a testétől. Túlságosan el voltak foglalva, hogy eleven testét bárki is észrevegye.

– Nem úgy volt, hogy akkor állsz át, ha nyerésre állunk.

– Az még azelőtt volt, mikor éltél, látni a testedet halott állapotban elég megrázó volt, de bátorságot adott nekem.

Nevetett, de azonnal a bordájához kapott. Ha Aro nem kéri öngyilkosságra, akkor biztosan két hétig ki sem kel az ágyból.

Úgy gondolta szól a többieknek, hogy él, ezáltal a Volturi is befejezi a reménytelen harcukat. Megköszörülte torkát olyan hangosan kiáltott, hogy mindenki hallhassa.

– Elég! Fejezzétek be, most azonnal!

Belesajgott az összes létező csontja a kiabálásba, de megérte, mindenki ráfigyelt. És megdermedve vették tudomásul, hogy az, akit eddig gyászoltak térden ülve kiabál neki.

Egy pillanatra csukta le szemét, de szerelme már gyengéden ölelte, és nyomott csókokat arca és nyaka minden pontjára. Nem kérdezett, sejtette szerelme valódi énjét. Csak csókolta és ölelte, mintha a mező csak az övék lenne.

– Szeretlek! Csak ne nyomj össze, mert a csontjaim még nem biztonságosan vannak összeforrva – csókolta a férfit.

– Ne haragudj! – nevette csókjuk között. – Nagyon szeretlek, azt hittem megint elveszítelek.

– Itt maradok a nyakadon életem végéig, de utána ne hisztizz, ha nem tudod magadat levakarni rólam!

Csókjukat Aro zavarta meg. A lány hátrált tőle, de a férfi csak felemelt kézzel mutatta, hogy nem akarja bántani.

– Megmaradsz? – kérdezte.

Mara próbált úgy bólintani, hogy feje ne bicsakoljon teljesen előre.

– Aro, Renesmee nem a halhatatlan vámpír. A halhatatlan vámpír én vagyok.

Szerelme kicsit szorított ölelésén, ketten néztek Arora.

Vonakodva kezébe fogta a férfi száraz kezét, majd mutatott meg mindent. Carlisle-tól kezdve, egészen mind a két pokolbeli látogatását. Mara a mellette lévő tűzbe tette a kezét, melyben egy vámpír hullája égett. Nem égette, csiklandozta kéz fejét, holott vámpírként sikoltva kellett volna elrohannia a tűz elől.

Caius is melléjük lépett, gyöngéden megölelte, míg a többiek bármennyire is szerettek volna ölelést, puszit adni Marának nem tették, tartottak a Volturi meglepetésszerű támadásától.

– A jóslat így szól: – kezdte Caius – Midőn meglátja a sötétségre ítélt világot, nem is sejtve mivé válik, addigra, s akkora már pusztulásra kárhoztatik. Romlást hoz a bűnbeesett fajra, elpusztítani kívánkozik minden vérszívó egyént. Ereje véges, mégsem látni végét, s csakis önmaga elpusztításával állíthatja meg sötétségét. Megszületik hát, él, fényes forróságban hal, majdan örök kárhozattra ítélve jár-kel a Világban szenvedve a fájdalom bús komorságában, tán bele is hal. Boldog, s fegyvertelenné rögös úton válhat. Csak a szerelem vethet neki gátat.

– Ha kell megölöm magam, de őket hagyd békén, egy rossz szavad sem lehet rájuk. Kérlek, Aro, az életedben egyszer könyörülj meg egy családon! – tette kezét a férfire.

Arra számított, hogy elhúzza onnan kezét, ehelyett hüvelykujjával lassan simította meg Mara kézfejét.

Agytekervényei forogtak, s agyára hallgatott volna legszívesebben, mely azt kiáltozta neki, hogy a lány egy fertő és meg kell ölnie, de a szíve, melyre sosem hallgatott most erősebben szorította közre megmaradt lelkét, az azt szerette volna, ha hagyja a lányt és a családot békén.

– Te vagy a halhatatlan vámpír, mit akarsz kezdeni magaddal?

– Csak boldog akarok lenni – rántotta meg a vállát, mire a férfi a hüvelyujja és muatóujja segítségével felemelte a lány állát.

– Caius, Demetri és Mara – nézett egyesével mind a hármukra. – Soha többet nem tehetitek be a lábatokat Volterrába, csak ha én hívlak titeket. Ha mégis megteszitek tudjátok mi vár rátok. Nem hivatkozhattok a Volturira, ha valamilyen ügyben el akarnátok járni. Mara, ezennel kijelentem, hogy szabad vagy a Volturitól, ahogyan ti ketten is – mutatott a két fiúra. – De hatalmasat csalódtam benned, Mara, de a szerelem úgy látszik tényleg nem ismer határokat. – Felállt, Jane-hez fordult, akinek akkora pofont kevert le, hogy az egész mező visszhangzott tőle.

– Hagyd őt, megértem, hogy utál, engem vagy utálni lehet, vagy szeretni.

– A soha viszontlátásra! – mondta a Volturi vezetője, miután elirányította a többieket a mezőről. – Legközelebb nem leszek ilyen kegyes, figyelni fogunk titeket.

Cullenék és szövetségeseik pedig rohantak, hogy ölelgessék és puszilgassák Marát. Fájdalma kellemetlen lüktetéssé alakult, miközben sorra kapta a dicsérő szavakat. Stefané esett neki a legjobban:

„A legbátrabb vámpír vagy, akivel valaha is találkoztam"

Annyi köszönöm szó hangzott el, hogy nem bírta követni ki mondta neki. Esme pedig kedvesen ölelte magához és kívánt sok boldogságot a Carlisle-al eltöltött időkhöz.

Szerelmére nézett, puszit nyomott szájának mind két szélére, aztán halkan suttogta a fülébe:

– Drágám, te most szépen hazaviszel és a szobából három napig nem jövünk ki, tojok rá, hogy mindenem úgy sajog, mintha konnektorba nyúltam volna.

Nevettek, s Carlisle Marát az ölébe véve indultak el Forks irányába.

A Volturi eltűnt, egyedül Marcus maradt még egy pár percig, s Mara látta, ahogyan jónéhány ezer év után mosolyog a férfi, méghozzá Marára

A halhatatlan vámpírra.

•••

Atyaég! Na, ez tényleg hosszú lett! 😂
Remélem tetszett a rész, már csak azért is, mert tanulás helyet ezt írtam, pedig szépen el vagyok csúszva azzal is😂

A napokban a történet elérte a 4k megtekintést, amit nagyon köszönök nektek! ❤️

Nagyon remélem tetszett a történet, és élveztétek olvasni.
A NAPOKBAN MÉG JÖVÖK EGY EPILÓGUSSAL (nyugalom, tovább nem kínzom szegény főszereplőimet) ILLETVE HOZOM MÉG EGY OLYAN RÉSZ, MELYBEN ÉRDEKESSÉGEK LESZNEK TALÁLHATÓAK A TÖRTÉNETHEZ.

Továbbra is várom a kommentjeiteket.
Szép napot! 🥰