𝓩𝓮𝓷𝓮: 𝓡𝓾𝓮𝓵𝓵𝓮 - 𝓦𝓪𝓻 𝓸𝓯 𝓱𝓮𝓪𝓻𝓽𝓼

„És a gonoszok közt adtak sírt neki,

És gazdagok mellé jutott kínos halál után:

Pedig nem cselekedett hamisságot,

És álnokság sem találtatott szájában."

Ésaiás könyve 53:9

December 31. 6:00

Kettőt pislogtak és már december harmincegyedik napján találták magukat a nappaliban. Dermedten nézték a karácsonyfát, mely, mintha csak tudná mi következik, vesztett a fényéből, tündöklő díszei halványabban pislákoltak, s illata is kevésbé hasonlított egy finoman lengedező fenyőfa illatára, sokkal inkább volt édesen maró szaga, mint egy pár hetes hullának. Szúrós tűlevelei elkezdtek száradni, majd a fa alá búbánatban hullani. Meglehet, hogy elbúcsúztak tőle, mert jól tudták, ebben a csatában többen (ha nem mindenki) meg fog halni a Volturi és szövetségeseik által. Olykor-olykor felpillantottak a másikra, hogy egy utolsó pillantást vessenek egymásra, még mielőtt a földi pokol felemészti az eddigi család örömét. Reszkető csend ült mellettük, mely nyugodalommal hallgatta a vámpírok robosztus levegővételeit, az egy-egy hangosabb sóhajt vagy jajgatást.

Ha egy családként éltek, egy családként fognak halni, lényegtelen, hogy tősgyökeresen ők nem voltak egy vérből valóak. Hiszen családot nem mindig DNS, rokonok, de még csak nem is felmenők alapján választunk. Egy család akkor is lehet igazi, ha a bennüket összekötő láthatatlan erő azzá teszi őket, egyik-másik okból, a hasonló múlt, közös érdek, s a szív nyelvét használva egy örökké valóságig összetartja őket, még ha néha vannak is szünetek, melyek próbára teszik az embert. Ezt a családot a sors kovácsolt össze, hogy aztán megküzdjenek egy feljebb való erővel bármilyen kilátástalanul is látszódott helyzetük.

A lámpa sárgás reflexiója miatt a falra kivetült képe, riogatóan félelmetesnek hatott, ahogyan ágai kezekként akarja magához ragadni a családot. Az óra idegőrlően kattogott, gúnyolódva célozgatva, hogy a következő órákat a szabadban töltik harccal, keserűséggel, bánattal. Hallották, ahogyan a kemény hó kopog a tetőn, a távolban egy farkas üvöltött a szunnyadni készülő holdra.

Kék, piros fény szűrődött be a keskenyen íves ablakon,; mentőautó száguldott el a ház előtt, valaki haldoklott, Forksban, ahol sosem halnak emberek nagy figyelem kíséretében, mindig nyugodt körülmények között halnak, de ma nem. Ma minden a szokottnál furább volt. Baljós, kiszámíthatatlan, szívet szaggató.

Minden, ami nem olyan volt, mint szokott lenni halált sejtetett.

Kínzó, örökkén tartó szenvedést, melynek fájdalma mulaszthatatlan.

Ott nyomult a hátuk mögött a halál, s dermesztő leheletét a válluk mögött érezték, miközben utolsó erőfeszítésekkel küzdöttek az életben maradásért.

De a halál az halál, mindig utoléri a menekülőt. S közülük egy teremtmény mindig menekült előle.

Mara felzokogott, Carlisle karjaiba veszett rázkódó teste, túl kevésszer mondta el neki mennyire szereti, úgy érezte, már késő. Túl késő, ahhoz, hogy szerelmük újra beteljesedjen. Szipogva, szemeiből csapként folyatva a könnyeket csókolta a férfit, olyan erősen, mintha sosem tehetné már többet. Hasonlóképpen csókolt a férfi is, hosszú, forró csókot váltottak, csak szájuk játszott egymással, nyelvük feszülten figyelte a másiknak telt ajkát, ahogyan közel kerül hozzájuk.

A lány elgondolkodott:

„Túl késő, rosszat sejtek, esélyünk csekély, mint ételem, mielőtt Carlisle magához vett volna. Mégis van bennem egy kis boldogság, hiszen, bármi is történjen visszakaptam a családomat, és újfent menyasszony vagyok, azé az vámpíré, akit mindennél jobban szeretek."

***

Mialatt ők a csatára készültek fel, a Volturi közeledett, sötét hajnalt hozva az ellenük szegült vámpírokra.

Százan, százötvenen lehettek, s boldogok voltak; nevetve meséltek egymásnak durvábbnál durvább történetet, ahogyan embereket, vámpírokat gyilkoltak, erőszakoltak, kínoztak.

Többféleképpen vetült fel bennük, hogyan fogják meggyilkolni a vámpírokat, alakváltókat a csatatéren. Mint egy részeges férfi banda, úgy nevettek egy-egy morbid ötleteken, melyben helyet kapott az elevenen elégetés, a hosszú idei kínzás és még sok egyéb hajcihő. Egyikőjük mutatott csak némi megbánást, amiért itt volt és nem Cullenéknek segített, de félt Arótól, hiába is tudta, hogy rossz oldalon sétál.

A hóviharban, mely Forks határában, hol emberek egyáltalán nem jártak fekete köpenyük, melyben a vörös szegély díszítés a vért szimbolizálta fejükbe volt húzva és lépdeltek egy mészárlás helyszíne felé.

Tűkön ülve várták, hogy gyilkoljanak, egyáltalán nem mutattak félelmet, s a fák között, ahol mentek, még a vadon élő állatok, növények is megbújva figyelték a kivégzőosztag menetelését. Nem is sejtve, hogy Cullenékkel van Mara Leroy, a legerősebb féldémon lény.

***

18+

Mara nem hitte, hogy kevesebb, mint negyed év elég ahhoz, hogy visszatartsák a Volturit. Ő neki is időbe tellett, mire harci képessége a legjobb lett a legjobbak közül, saccolva huszonöt éve, vagy több. Lehetetlennek tartotta, hogy senki se haljon meg. Túl szép volt, hogy igaz legyen.

Egy hét alatt az összes fontosabb dolgot megtanította egykori társával együtt a többieknek, tett arra a tényre, hogy minden egyes órában egyre közelebb került az örvényhez, melybe bele akart ugrani, hogy egy kicsit pihenni tudjon, de nem pihent; hóban, sárban és pocsolyákba esett, estére dideregve bújt bele egy meleg köntösbe, majd Carlisle-hoz, hogy egy pár órát pihenve újból munkába álljon. S az a néhány óra pihenés semmivé foszlott minden nap, mentálisan nem is pihente ki magát, a démoni kis hang a fejében, melyet az agyának hívott baljósan mondogatta, hogy sok mindenkire halál vár, bármennyire is próbálja majd megölni a Volturi vezetőjét. És igen, újra hátrálni akart ígérete elől; hogy megfosztja életétől a Volturi vezetőjét, egyben teremtőjét. Gyávának hitte magát, nem hitte magáról, hogy megtudná tenni. Az a bosszantó kapocs közöttük nem akart bomlani bármennyire is cincálta, szaggatta. És ha rá is veszi magát, hogy megtegye... A Volturi újonnan érkezett pajzsa tesz arról, hogy mégse tudja megtenni, mivel a legvédelmezőbben őt fogja védeni.

Az egészben egy jó dolog történt; egykori társa elfogadta a helyzetet és már egészen barátságos beszélgetéseket folytatott le Carlisle-al, még a leánykéréshez is gratulált. Rövidesen rájött, hogy nem taszíthatja el magától a családot, Mara a barátja, s egyszer tán sikerül kiszeretni belőle, addig is igyekezett barátságos hangnemben trécselni Cullenékkel.

Összecsaptak feje fölött a hullámok, kilátástalan helyzetén csak az segített, hogy Carlisle-t ölelhette ezekben a nehéz időkben.

Hajnali hat óra tájt, mikor az ég kezdett világosodni, mintha a bűvös por eloszlott volna szemük elől, mely megbénítva őket a kanapéra szögelte a családot és a szövetségeseket, így egy nagy levegőt véve elindult mindenki a helyére, hogy egy kicsit nyugodtabban érjenek vissza nagyjából két óra múlva, hiszen Alice látomása szerint a Volturi tíz órakor fog támadni a Forks határában lévő pusztaságban.

Ismerték a helyet, így könnyedén mozogtak a területen, de a volturisok ravaszabbak voltak, mint ők, Mara sejtette, hogy a klán előnyére fogja fordítani hátrányát.

Carlisle és Mara végül a nappaliban maradt, egymás kezét összefonva, szembe ülve a másikkal fürkészték egymást. Mara nagyon szeretett volna szerelmeskedni a férfivel, főleg mert miután megtudták Alice látomását nem is akartak, idő hiányába nem is tudtak. De gyorsan lebeszélte magát erről a gyatra viselkedésről.

Nyomasztó csend volt... A leghangosabb hang, melyet ezidáig életében halhatott. Gyászzászlóként takarta be a szobát, s egy pillanatra a heves széllökések miatt az áram is elment a házban, teljes sötétségbe borítva a nappalit, aztán pár pillanat múlva újra fényekben futkorászott a fán lévő égősor.

Gyászos sötétség után, érkezik a derűs világosság.

– Félek – vallotta be a lány, közelebb húzódott szerelméhez. – Félek, elveszítem mindazt, amit pár nappal ezelőtt visszakaptam.

– Bárcsak tudnék neked valami nyugtatót mondani, de az igazság az, hogy én is félek – bújt a lány nyakához, ahol teleszívta magát illatával. – Felteszem, ha azt mondom, menj el innen, olyan messze, ahová csak lehet, nem fogsz elmenni, igaz? – csókolgatta nyakát.

– Egyszer már elsodort az élet tőletek, szenvedtem hiányotokban, most félhetek én akármennyire, nem futamodok meg, még a haláltól sem. Itt maradok a családommal. A vőlegényemmel, akinek nem elégszer mondtam mennyire szeretem. Nagyon szeretlek, istenem nem akarom, hogy bajod legyen, hogy bárkinek is bántódása essék! De gyenge vagyok, képességem használhatatlan lesz, ha a szövetségeseket ki is írtom, akkor is ott van még a Volturi... Jane, Alec, Demetri... ah, erősek... ráadásul Jane kegyetlen is.

Muszáj volt éreznie Marát, lehet ez lesz az utolsó, amikor a közelébe kerülhet, mert bár Marát Aro nem ölné meg, Carlisle-t minden előzmény nélkül végeztetné ki.

Így ölébe húzta a lányt, mire egy mosolyfélével adta a férfi tudatára, hogy ő is szeretné. Gyors mozdulatokkal szabadították meg egymás a ruháiktól, miközben elmélyült csókjuk tűzforróvá vált, falták egymást, olyannyira, hogy a nyögéseik is elmaradtak a kanapén szeretkezve. Lágy mozdulatokkal cirógatta Mara hasát, míg a lány lassan fel -le mozogva terelte őket egy kisebb boldogság irányába.

A férfi vette át az irányítást, lassú tempót diktált, szokatlanul lassút, így tovább érezhette a lányban magát, bár egészen szokatlan volt tőle ez a fajta finomság. Mikor még ember volt sosem volt a lánnyal túl erélyes, de túl finom sem, ami a lánynak felejthetetlen estéket, nappalokat okozott, igaz néha sajgó combokkal, apró véraláfutásokkal ment be dolgozni, de ezt élvezte a legjobban. Egyenrangúként bánt vele, ha azt mondta, hogy csinálja keményebben, akkor úgy is tett. Most nem mondta, hagyta, hogy a férfi a lassú lökéseivel sanyargassa.

Most azonban jobban esett ez a finomság, a lassú mozdulatok nem gyorsultak, lassan követték az élvezethez vezető utat.

Jéghideg testük felhevülve simult a másik sziklaszilárd bőrébe, hús, húshoz tapadt, szájuk egyfolytában őslakostáncot lejtett egymással, fülükbe az ősi dobok ritmusos, csatára emlékeztető dobolása visszhangzott, melyek afrodiziákumok erejével hatottak rájuk.

Ki nem mondott szavakkal szeretgették a másikat. Ölelték egymást, a lány Carlisle nyaka köré tekerte kezeit, és ásta mélyebbre magát, míg a férfi Mara derekát ölelve szívta be a tavaszias illatát.

Marának rossz előérzete volt, nem a szeretkezés miatt, hanem mert hirtelen jött vágyuk egymás iránt túl nagynak bizonyult, jobban vágyott a férfire, mint az első alkalomkkor, s a férfiről ugyanez volt elmondható.

Egymás szemébe nézve hevültek fel, és érte el őket a tűzijáték robbanó ereje. A lány hátratett kezekkel a férfi combját markolászta, majd vájta bele körmeit hátravetett fejjel. Nyöszörgött, de nem hallhatta, mert szerelme is hangot adott elégedettségének.

Miután jóllakottan elengedték egymást visszaöltöztek, és újfent egymás karjaiban ölelkeztek. Marán az a pulóver volt, amit a férfitől kapott, ebben akart csatába menni, ujján ékeskedve csillogott a visszakapott gyűrű, ami teljesen beleillet hegébe. Néha percekre elcsodálkozott a gyűrű angyali szépségén, mintha a gyémánt benne nem is evilági csiszolta volna, ezüstös csillogását, minta az Úr adta volna neki.

– Ez nagyon jó volt – törte meg a kísérteties csendet a lány. – Lehet engednem kellene téged is irányítani, belegondolva nagyon is keveset engedtem, hogy a te vágyaid szerint szeretkezzünk – nevette a férfi szájába, ezért újra az ölébe vonta.

– Nagyon szeretem, amikor te irányítasz – csúszott a keze Mara hátsófelére. – Pláne, ha hangot is adsz hozzá – suttogta.

– Ugye sejted, hogy mindenki hallotta, hogy elélveztünk?

– Figyelmen kívül szeretném hagyni a fenti hangokat, de nem csak mi tettük jobbá egymás napját – nézett grimaszolva a plafon felé.

Mara szemöldökei a homloka közepéig ugrottak: – Én nem is hallom – hegyezte a fülét.

– Ne a nyilvánvaló hangokra figyelj, sokkal inkább neszekre.

Figyelt, rögtön rájött mire gondolt a férfi. Fogalma sem volt kiktől jött a hang, de hallotta, ahogyan élesen csikorog valami, amire egyébként gyorsan rájött mi lehet. Az ágy.

– Jézusom! – nevetett. – Te ezt minden nap hallgatod?

– Mindennap többször – mondta elborzadva. – Három pár lakik a házban, de az agyam nem figyelt rá egy idő után, hála az égnek! 

Mara elhúzta a száját, eszébe jutott valami, ami zavarta őt, túlságosan is ahhoz, hogy ne kérdezzen rá.

– Hallhatták, ahogyan te meg Esme... – összeszorította ajkait, mikor látta, hogy Carlisle-nak semmi kedve beszélnie az Esmével való kapcsolatáról. Megfeszített állkapcsa láttán szívesen visszavonta volna kérdésének szánt mondatát. – Bocsánat! Te sem kérdezel a kapcsolataimnak nevezett kalandjaimról, akkor nekem sem lenne szabad.

– Nem baj, hogy kérdezed, Szívem – fogta két kezébe Mara lehorgasztott arcát, hogy csókot lehelve rá tovább folytassa. – Csak nem hiszem, hogy jót tenne neked, ha róla faggatnál. És igen hallhatták, de ő a múltban történt, minél hamarabb el akarom felejteni a vele töltött száz évet, ami könnyen megy. Viszont nagyon dühös vagyok magamra, amiért valaha is azt hittem, szerelmes vagyok belé. Egyébként házasságunk utolsó szakaszában semmit nem hallhattak.

– Hogy érted?

– Miután idejöttél nem értem hozzá úgy. Csókolni is nehezemre esett. Téged akartalak csókolni és most csókolhatlak is – csókolta végig a lány száját, nyakát, állát. – És nagyon szeretnék visszavágni a gyerekeimnek, amiért sokáig hallgatnom kellett magánéletüket, szóval remélem nem baj, ha azt kérem, legközelebb legyél még hangosabb – harapta meg gyengéden a lány fülcimpáját.

Mara felnevetett, aztán elkomorodott. Lefelé ívelt szája grimaszba fordult, a félelemtől keservesen felnyögött. Még mindig nem hitte el, hogy eljött a nap, mikor lehet elveszíti családját, és mindig, amikor a csatára gondolt lelombozva ült ki arcára felismerés.

– Már ha lesz legközelebb... – bújtatta félelmét kezei közé.

– Én nem tudom elképzelni, hogy annyi rossz után megint megjárjuk, ennyire nem szúrhatnak ki velünk odafent, minden jel arra utal, szeretnék, ha együtt lennénk. Nem akarok belegondolni, hogy a mai nap rossz lenne, ha elhatározod, hogy megölöd Arot és sikerül is Alice megmutatja neki. Hiszek ebben, hiszek benned és hiszek abban, hogy végre hosszabb ideig együtt lehetünk.

A lány azonban nem hitt magában, félig démon volt, kegyetlen klánhoz tartozott kilencvenhét évig. Ezek azt tudatták vele, hogy nem érdemel meg egy fikarcnyi boldogságot se.

Kételyeit és félelmeit nem mutatta, csókolta a férfit, aztán leszállva róla felállította. Kezét megragadva a szobájuk felé vezette.

– Gyere – nevetett olyan meggyőzően, hogy a férfi elhitte, hogy a látszólagos nevetés valódi –, vágjunk vissza a gyerekeidnek.

A fürdőben tette magáévá, s ezúttal nem finomkodott vele.

***

December 31. 8:30

A félelem nagyúr. Eluralkodik egy egész országon is, ha kell, ellenfele nem akad a hatalmas vidéken. Most egy vámpírokból és vérfarkasokból álló seregbe ólálkodott be és mindenkit elcsábított.

Alice-nak egyelőre egyáltalán nem volt látomása, semmit nem látott, s ezt a szorongásnak tudta be, de képessége elhalványodásának következtében mindenki idegesebbé vált, mivel így csak a jóisten tudta, Mara hogyan dönt.

Az ágyon ült mellette szerelme, miközben mind a ketten a gyűrűt nézték, melyet semmi pénzért sem vett volna le ujjáról, inkább odaragasztotta volna sebészeti ragasztó segítségével.

Egy órája már így ültek, nem volt mit mondaniuk, buzdító beszéd sem ért volna semmit, hiszen nem egy sportmérkőzésre mentek, hanem egyenesen a halál torkába. Szavak helyett csókolták, simogatták egymást, ami nem nyugtattak meg őket, annyira, mint ezelőtt. A félelem berepült közéjük és rettegtek a tudattól, hogy bárki meghalhat.

Mara szakította félbe a sötét csendet:

– Ígérd meg nekem, ha valami lesz velem, ne adj isten meghalok nem foglalkozol a testemmel, azzal, ahogyan ég, vagy csak kinyúlva fekszik a hóban. Harcolj tovább a családunkért, és tudd, egészen tűrhető hely az a pokol, ha tudod, hogy még a földi életen emlékeznek rád. Szóval, ha... meghalnék állj bosszút értem – Mondata befejeztével kezeit a férfiébe csúsztatta, felemelve azt csókot lehelt Carlisle remegő kezébe.

Azért erősen bízott Aro szándékaiban, abban, hogy őt nem fogja megölni, ha meglátja, de hát ott volt Jane, az a Jane, aki Aro szavával szembe menni csak akkor tette, ha Maráról volt szó. Mara haláláért bármit megtett volna, Aroval is szembeszegült volna zokszó nélkül.

Nagy szemekkel pislogott a férfire, elképzelni is fájdalmas volt, hogy a férfi a csatatéren látná a hulláját, szerelme összetörne, s ha meg is ígéri neki, akkor sem biztos, hogy betartja.

– Ígérem, ha te is megígéred nekem, hogy ugyanezt fogod tenni, ha én meghalok.

Kézfején felállt a szőr, ahogyan elképzelte, hogy Carlisle-t megölik. Nem az nem lehet! Még valakit nem veszthetek el az életéből, ha már legjobb barátnőjét, családját és babáját elveszítette.

Ha Carlisle meghal megy utána, megtestesítik a Rómeó és Júlia jelenkori változatát, mert ő képtelen lenne élni azzal a tudattal, hogy szerelme már nincs e világon ő pedig a földön gyászolja őt. Azzal is nehezen élt együtt, hogy nélküle kellett élnie oly sok időn át, ha halála miatt ez az örökkévalóságig tartana, abba bizony belebolondulna és még csak nem is próbálná megakadályozni, hogy a szerelem és a halál elvegye tőle józan eszét.

Igen, azt fogja tenni, eldöntötte... Ha szerelme meghal, ő megy utána, gondolkodni sem fog.

Persze, ezt nem mondhatta, így közelebb húzódva hozzá ígéretet tett.

– Ígérem! Nagyon szeretlek, drága vőlegényem! – csókolta meg a férfit.

– Én is nagyon szeretlek! És vedd tudomásul, ha mindenki épp bőrrel megússza, azonnal feleségül veszlek, nem várok hónapokat!

– Utána azért vigyél az ágyadba, megígérem te irányíthatsz.

– Fontossági sorrend megváltoztatva: előbb az ágy, utána az esküvő.

A lány kuncogott, majd elbúcsúzva tőle egy rövid időre lement a konyhába.

Reszketett belülről, kívülről azonban semmit nem lehetett leolvasni az arcáról; arca ki volt simulva, egyetlen egy mélyebb ránc sem jelent meg porcelán baba arcán, vörös matt rúzs kiemelte hófehér arcát, aranysárga szemeit pedig fekete tusvonallal hangsúlyozta. Hogy miért sminkelte ki magát ő sem tudta megmondani, Volturis szokásként marad meg nála; ha ölni kell akkor sminkel, meg kell adni a módját a kegyetlenségnek. Ezt az egy nem túl kedves szokást tanulta el Jane-től. Legalább, ha meg kell halnia szépen hal meg, már amennyire szépen meg lehet halni egy vámpír kezei által.

Nyugodtnak kellett maradnia, a legerősebb vámpírnak titulálva, ha ő stresszel mindenki azt tenné, és az egyenesen öngyilkossági kísérlet lenne; a figyelem megszűnik, a félelem felemészt, agy lefagy. A Volturi ellen nem mondható tökéletes kombinációnak.

Fejét felfelé emelve, tekintélyesen járt-kelt a természetfelettiek között, olykor bíztatóan rájuk mosolygott, néha képességét is bevetette a nagyon félő vámpírokon. Mikor ránézett a többiekre nem félte a halált, értük szívesen ment volna vissza a pokolba, ahová egyébként is való.

Érdekes módon a vérfarkasokban egy cseppnyi félelem sem volt, bátran állták a sarat, ami jórészt az alfának, Samnek volt köszönhető.

Egyedül Alice-t találta a konyhában, egymásra mosolyogtak, mint két barátnő. Alice-on Mara kedvenc cipője volt, nem sokkal ezelőtt neki adta, hogy hozzon szerencsét, meg amúgy is látta, hogy a lány epekedik a cipőjéért, s mivel neki kényelmesebb volt az, ami Rosalie-vel közösen vásároltak, ezért könnyű szívvel vált meg, és adta oda a lánynak, aki elsőnek elfogadta jelenlétét még októberben.

Mara elő véve egy poharat ivott a csap vízéből, aztán Alice felé fordult, hogy kérdezzen tőle valamit, de menten elfelejtette mit szeretett volna kérdezni tőle, mikor meglátta, Alice képessége újból tökéletesen működik.

Jéggé fagytak mind ketten, Mara jobbnak látta nem szólongatni, vagy hozzáérni a lányhoz, így feszengve a konyhapultnak támaszkodott és várta, hogy Alice megszólaljon, vagy valami jelét adja annak, látomása befejeződött.

Három perc múlva remegő testtel fordult Marához, és már ebből tudta, valaki meg fog halni.

Valaki, aki Marához közel áll, olyannyira, hogy a vőlegénye.

Szemeiből könny hullott, de mikor megérezte, hogy ez a könny égeti, azonnal megparancsolta magának, hogy hagyja abba.

Nem átlagos könnyek voltak, sőt könnyeknek sem nevezhető. Fekete massza csordult le szemeiből, végigfutva orcáján, majd nyakán.

Vérzett.

A szemén keresztül.

Elvérezte a halált, melyről ez idáig rettegett.

Gyorsan felitatta kézfejével a vért, aztán a rogyadozó lábú Alice-hoz sietett, segítve neki egy székre ültette, ő pedig leguggolt elé.

Minden erejét össze kellett szednie, hogy kikérdezze a lányt.

Teste szakadékban zuhant, nem kapott levegőt, a félelem elzárta előle halott tüdejét, kötelek csomósodtak hasában és csak arra tudott gondolni, hogy ez csak egy lidérces álom, de a rohadt életbe, ő ég mindig képtelen álmodni!

A szakadék mélyén a halál ijesztegettek. Az a halál, mely nevetve akarja elragadni tőle a visszaszerzett szerelmet.

– Alice, mutasd – fogta két kezébe a lány pici tenyerét, de ő hirtelen elrántva megcsóválta fejét. Nem mert Mara szemeibe nézni; lehajtotta fejét a márványlapra, s úgy, mint a legtöbb vámpír könnyek nélkül zokogott; teste rázkódott, és szívesen kiabált volna, enyhítve a látomásában látott képeket.

– Kérlek, mutasd, muszáj megmutatnod – győzködte tovább a lányt.

– Nagyon rossz – nyelt egyet. – Nagyon-nagyon rossz... sokan meghalnak, túl sokan, ahhoz, hogy a Volturi ne győzedelmeskedjen felettünk.

– Látni szeretném – tartotta oda két kezét, mire mindketten fintorogtak, mert a mozdulat a Volturi vezetőjéhez hasonlított.

Alice vonakodva nyújtotta kezét, Mara pedig lehunyva szemét végignézte a borzasztó képeket utaló látomást.

Jól sejtette, először szerelmét gyilkolják meg, méghozzá Aro. A gyomra tartalma igen nagy sebességgel tőrt utat gégéjében, mikor a látomás ahhoz a ponthoz ér, hogy szerelmének fejét veszik és elégetik.

Szemei továbbra is csukva voltak, nézte a tovább a saját horrorfilmjét.

Leah és Seth, mind a ketten meghalnak, s legjobb barátnője öccsét Jane kínozza majd meg.

Rettentően összpontosítania kellett, hogy ne jöjjön fel a hasából semmi.

Aztán látta, ahogyan Felix röhögve szabadítja meg Jasper fejét a nyakától.

Itt lett elege; elengedte a kezet és lahuppant a hideg csempére.

– Miért? – kérdezte némán.

– Nem merted megtenni, nem volt szíved végezni Aroval...

„Hát hogyne! Én a legerősebb vámpír, aki elpusztíthatná egész New Yorkot rövid időn belül, nem mer végezni, azzal, aki teremtette. Tudtam! Egy gyáva féreg vagyok, jól mondta Stefan... állandóan menekülök, és ez a barátaim, a családom életébe fog kerülni, ha ne ötlök ki gyorsan valamit, mert tudom, képtelen lennék bántani Arot, más terv kell, de mégis mi? Gyűlölöm magamat!"

Szeme elé kúszott a terv. Tervében halál szerepelt, sok természetfeletti halála.

– Minden rendben lesz! – ölelte magához a jövőbelátót. – Minden a legnagyobb rendben lesz – vigasztalta. S ezzel egyidőben magát is, amiért gyáván újabb tervet kellett szőnie, hogy a családja és barátai megmeneküljenek. – Nézd a döntésemet, ez beválhat?

Félve nézte meg a lány döntését, mire jobban elkapta őt a rettegés szörnyetege. Jövőt nem látott, de azt, hogy terve sikeres lehet, azt igen.

– Nem, ez nagyon nem jó terv! – csóválta eltorzult fejét.

– Sikerülni fog?

– Igen valószínű, de...

– Nincs de, ha sikerült, hát legyen ez a terv, aztán lesz, ami lesz.

– De... – Mara szerencséjére Alice a sokktól képtelen volt vitába bocsátkozni, pedig megtette volna. Akár könyörgött is volna és mindenkinek elújságolta volna Mara kegyetlen tervét.

– Ha jó terv, akkor ez lesz, nem nyitok vitát – mosolygott a lányra.

– Ezzel sem biztosítod, azt, hogy mindenki túléli, csak nagy rá a valószínűség...

– De legalább gyávaként megpróbálom, nálam ez haladás! Mondd a többieknek, hogy nem lett látomásod, a beszélgetésünk nem történt meg, a tervemről semmit sem tudsz, senki sem tudhat. Csak te és én, érted?

Csak bólintani tudott.

– Jó, mindjárt indulnunk kell, addig szedd össze magad, ne mondd el senkinek!

– Mara, ez így nincs rendjén.

– Dehogynem! Ez pontosan így van rendjén. Kérlek, Alice, próbálj valami mosolyszerűt ültetni az arcodra, mert ha nem megy lebukunk, és akkor az egész családnak vége.

Újra bólintott, mire Mara megpuszilta arcát és elindulni készült fel a lépcsőn a szerelméhez, akinek igyekezett megakadályozni csúf halálát.

Alice gyenge hangját hallotta a válla felett:

– Nem vagy gyáva, a legbátrabb vámpír vagy, akivel valaha is találkoztam.

Mara színpadiasan meghajolt és felsietett Carlisle-hoz, akiért bármit megtenne.

Bármit.

•••

Halihó! ❤️

❗️Na, itt a nagy kérdés, amit a sztori elkezdtével már markomat dörzsölve fel akartam tenni:

Mi lehet Mara nagy terve?
Írjátok meg kommentben a tippjeiteket! Sok-sok tippet várok❤️

Szép napot nektek! 🥰🥰