𝓩𝓮𝓷𝓮: 𝓐𝓭𝓮𝓵𝓮 - 𝓢𝓮𝓷𝓭 𝓶𝔂 𝓵𝓸𝓿𝓮

La Push.

Mara rajongása az idők során sosem változott, szerette a partot, az erdőt, s a kedves indiánokat. Szerette esőben, napsütésben, este, nappal. Most azonban valami nem stimmelt a hellyel, hátborzongatóan csapkodtak a szikláknak a hatalmasra növekvő hullámok, mintha el akarnák ragadni a nedves homokből.

Valami közeledett. Aljas esemény.

Szakadt az eső, mintha az égen túl lakó kis élőlények árvizet akarnának okozni a parton. Katonák meneteléseként dobolt a tengerparton. A lány hajába vadorzóként suhogott az orkán erejű szél, faágakat vitt messzire a tulajdonosától, aztán pár száz méterrel odébb lerakta.

Egy sárga esőkabátban üldögélt, várva Leah-t, s közben azon gondolkozott, hogy ebben az esőkabátban úgy néz ki, mint Stephen King bohócának egyik áldozata. Ám ennél jóval fontosabb dolgok foglalkoztatták, például, azt, hogy egykori vőlegénye szerelmes belé, s fogóval sem lehetett belőle kihúzni, mire értette azt, hogy nem szereti jobban Esmét Maránál.

Miközben ő ezeken agyalt, s beszélgetett Leah-val, addig a Cullen házban megtörtént, az, amit mindig is el akart kerülni.

Eljött hát az igazság bús pillanata.

***

Caius úgy érezte sosem izgult még ennyire, mint ebben a pillanatban a nappaliban. Kezeit tördelte, olyan intenzitással, hogy pár perc után meg is sajdultak hosszú, csontos ujjai. Lábával egy korábban a rádióban hallott ritmust játszott, s elterelve figyelmét éppen elkövetni szándékozó bűnéről az agyában az előadó nevét kereste.

Élete legnagyobb bűnének látta, hogy elárulja társát, aki feltétel nélkül megbízik benne úgy is, hogy cseppet sem érdemelte meg előélete miatt. De hát nem volt más választása, jóllehet a Volturi utáni csatán is elkotyoghatta volna, mi is zajlik a boldog családi idill mögött, de nem kockáztatott. Félt, hogy meghalt, ezzel pedig oda lett volna a terve.

Kate és Tanya csak „kíváncsiságból" elvezette a többieket az kietlen pusztára, a farkasok területére, hogy Caius egymagában maradhasson Edwardnak és szüleivel. Samet is beavatták a tervbe, így Leah és Sam képességüknek köszönhetően egyszerűen le tudták kommunikálni a történéseket, bár Leah nem volt oda, azért, hogy pont ex barátját avatták be a tervbe, de Maráért még erre is hajlandó volt.

Caius füle úgy zúgott, mintha maga mellett építkezés folyna, s csőlátása sem segített stresszelésén. Érezni vélte, hogy szétnyomja a teher az agyvelejét, sokáig azonban nem szenvedhetett; hangos léptek közeledtek a bénítóan ható nappali csendje felé.

Görnyedt vállait amilyen egyenesre tudta kihúzta, aztán könnyeden, karba tett kézzel várta a nappaliba belépő fiút.

Edwardnak azonban semmi kedve sem volt azzal beszélni, aki megütötte volt nevelőanyját, át akart suhanni a nappalin át a konyhába, de Caius komoly arckifejezése, illetve a szokatlan csend a nappaliba maradásra késztette.

– Ha azt akarod mondani, újra megütötted Marát esküszöm, letépem az ocsmány fejedet – förmedt a fiúra, s olyan közel ment hozzá, hogy homlokuk összeért.

Ellökte magától Edwardot, nem tűrte, ha valaki koldusként bánik vele, a renoméja ezzel nem békélt meg. Legszívesebben elráncigálta volna a fiút valahova, ahol senki nincs, így könnyen végezve vele, de Mara többet érdemelt.

Nagyot sóhajtva elkezdte játékát:

– Nem emlékszel arra, mit mondtam, amikor Mara elment Carlisle-al a temetőbe? – nézett áthatóan a fiúra.

– Nem ártana használnom a képességemet a közeli hozzátartozóimon, de emlékszem, csak éppen fogalmam sincs miről beszéltél – döntötte enyhén jobbra fejét.

Tényleg fogalma sem volt róla, miről beszélt a Volturi egykori vezetője. Miután beszélgetésük véget ért, felkeltette benne a gyanút, hogy Caius és Mara valamit eltitkol előlük, így belenézett azoknak a fejébe, akiket jónak látta, mindenkit végig ment, legalábbis ő azt hitte mindenkin, nevelőanyját kihagyta, gondolva, ő túl jóságos ahhoz,valamit titkoljon.

– Szóval használtad vagy kurvára semmibe vetted a mondatom fontosságát? – kérdezte ellenségesen.

Azt hitte, el fog futni a nappaliból, a féltékenység kezdett lázadni testében és ha nem vezeti rá Edwardot arra, hogy mindenki fejébe nézzen bele, akkor a három lányon, illetve Samen marad a sor, elmondják az igazságot, viszont nem állt szándékában négyűjüket teljesen belekeverni, ha társa haragudni fog rá, akkor csak rá haragudjon, a többiekre ne.

– Használtam, de nem mindenkin – vallotta be kelletlenül. – Caius, mire akarsz kilyukadni? – kezdett félni, hogy a két exvolturis sötét titkot rejteget a zsebükbe, egy titkot, ami a családjukra vonatkozik.

– Azt javaslom használd mindenkin, de előtte kérdezz rá, van valami, amitől félnek-e. Tudod, pszichológiai tény: ha azt mondod ne gondolj egy dologra úgyis arra gondolsz.

– Ezt Marától tanultad?

– Nem. Az Eredet című filmből. Az emberek néha mesterműveket alkotnak. – Akaratlanul is terelni akarta a témát, a féltékenység állt nyerésre.

Cipősarok kopogását hallották, s mivel Mara La Push tengerpartján önti ki szívét Leah-nak, míg a többiek kint vannak a farkasok területén, addig a sarok gazdája nem lehetett másé, mint Edward nevelőanyjáé.

Caius hatalmasat nyelt, félő volt, hogy a kemény parkettára szédül kétes érzései harcában. Edwardra nézett, aki különös érdeklődéssel nézte a kikerekedett szemű fiút.

– Az ő fejébe is nézz bele, úgy ahogy mondtam, légy szíves – Marán kívül nemigen kért senkit meg ennyire szépen valamire. Furcsállotta is, de ideje hiányába nem gondolkodott túl sokat. – És ha láttál benne valami olyat, amit nem kellett volna, kérlek ne tartsd magadban. Ha már Mara kinyír engem, akkor jogosan nyírjon ki. Tudni akarod mit titkolunk tőletek? Nézz a fejébe és rájössz. Most léptem, nem akarom családi dráma közepén találni magamat! – Mire Edward odavághatta a fejéhez, mi a szar ez az egész, addigra Caius eltűnt az kertbe és nevelőanyja lépett be a nappaliba.

Végignézett a gyönyörű nőn, majd mosolyt erőltetett arcára. Képtelen volt felfogni, mire akart kilyukadni a szőke hajú fiú, s kedve sem volt hülyeségekkel fárasztania nevelőanyját, bár a kíváncsiság ösztökélte, s hajtotta előre egyenesen egy viszontagság origójába csalogatta.

Caius nagy nehezen állta meg, hogy ne hallgatózzon és menjen el messzire onnét. Mivel mindenre részletekbe menően elterveztek, így a közös csoport sem maradhatott el az internet világában, így hát remegő kezeivel, igyekezve helyesen írni üzenetet küldött tájékoztatásként a többieknek.

C: Félsiker, már csak Edward eszén
múlik minden.

K: A többieknek nincs kedvük hazamenni,
szóval itt is minden klappol.

L: Mara sem sejt semmit, bár látom rajta, hogy
fel fogja ismerni a helyzetet... Istenem! Ha
összetörjük őt én azt nem bocsátom meg
magamnak.

C: Néha össze kell ahhoz törnöd, hogy

megtaláld a saját utadat. Marának így

lesz a legjobb, tudom.

Eltéve telefonját azon volt, hogy a lehető legtávolabb kerüljön a hamarosan szürkévé váló Cullen háztól.

Edward néhány percig nézte és beszélgetett nevelőanyjával. Szerette őt, mint anyját, de valahogy megváltozott, mióta Mara átlépte házuk ajtaját azóta más lett, zárkózott, magába forduló. Nem beszélt sokat, bár azt sosem tette, most valahogy mégis kevesebb volt a szájára eső szó. Mikor Marára nézett nem az ellenséget látta benne csupán egy lányt, mégis úgy érezte Edward, mintha kerülné a lányt, holott a lány kedvesen bánt vele.

A kanapén ülve teljesen normális beszélgetés zajlott kettőjük között, nem került szóba a Volturi támadása, vagy Mara, átlagos dolgokról szólt a beszélgetés, például a napi hírekről.

Aztán Edward fejében valami megmoccant, s szinte kiabálva fülébe egy mondatot kántált:

Most!

Megrázta fejét, aztán közelebb csusszant nevelőanyja keresztbe tett lábaihoz.

– Félsz valamitől? – hadarta a kérdést. Egyenesen Esme lesütött szemeibe nézett.

A nő mihelyt elhangzott a kérdést, tudta, visszafordulni nem tud ebből a balhéból. Megfeszült izmai egyébként is lebuktatták, s a rémület kiszívta szájából a lélegzeteket. Egyenesen meredt összekulcsolt kezeire, amit levendula színű ruháján nyugtatott.

Nem bírta tovább Edward; belenézett a nevelőanyja fejébe. S amit ott látott azt egy ideig nem verte ki fejéből. Sőt talán sohasem tűntek el azok a pillanatképek belőle. Megragadtak rossz emlékként, száz és száz másikkal együtt.

Úgy szidta magát, amiért nem vette észre, hogy Mara ezt titkolja!

Minden dominóként omlott össze, megtudta mit tett nevelőanyja, a családi békének annyi, s apjának szerelme is zátonyra futott.

Követték egymást a rosszabbnál rosszabb képek az emlékbe; egy sötétbarna hajú, csontos pofázatú, szálkás figura jelent meg lelki szemei előtt, égkék öltöny volt rajta, szemei aranyba pompáztak, s ebben csak az volt a gond, hogy nem Carlisle volt, de még csak nem is ismerős, vadidegen személy csókolta, ölelte nevelőanyját.

Megcsalta apját, ezzel pedig az egész családot is. Vámpír társaként a legnagyobb bűn, amit elkövethetett a másik fél az a megcsalás volt, azonban azokban a képekben nevelőanyját egy cseppet sem látta bűntudattal nehezedő háttal.

Elege lett a képekből; felpattant a kanapéról és egyenesen lenézett a nő összegörnyedt testére. Sosem csalódott senkiben ekkorát. Nevelőanyjának fogadta, úgy, hogy neki mindig is Mara volt az igazi nevelő anyukája, legjobb barátja, bizalmasa. Ha férfi lett volna biztosan felpofozta volna, jobban, mint Mara társát, de mivel egy álszent nővel találta szembe magát, csak sziszegve megszólalt:

– Hogy tehettél ilyet? A családoddal!? – szorultak ökölbe kezei, s egyhamar nem is engedte ki.

Vicsorgott, ilyen dühös és csalódott sosem volt. Összeomlott az élete, mindezt köszönhette nevelőanyjának, és bár Caius volt olyan mocsok, hogy elárulta neki a féltve őrzött titkot, rá mégsem haragudott, sőt lehet meg is köszöni neki, ha a kedélyek lecsillapodtak. 

– Edward – csengett teljesen nyugodtan hangja, amitől a fiú jóval pipább lett –, ennek csak egy részét látod! – mentegetőzött. – Szeretem őt, de Carlisle-t is...

– Megcsaltad, nem egyszer!

– Véletlen volt – zárta össze száját, mikor rájött, értelmetlen magyarázkodnia.

A fiú hangosan felnevetett kínjába: – Véletlen volt? És mégis az, hogy történt? Mindig beleestél a farkába, aztán nem tudta teljesen kihúzni csak be és ki mozgatni?

– Nem így értettem, a találkozásunk volt véletlen.

– Aha – ölelte karjaival magát mellkasánál.

– Kérlek ne szólj neki! Nem akarom őt elveszíteni – tette össze két kezét, ám Edward kirohanása itt nem ért véget.

– Mara tudta. Tudta, hogy csalod, de nem szól nekünk, mert meg akart minket kímélni ettől. És én még egy pillanatra azt hittem, vissza akarja kapni Carlisle-t, de nem! A kurva életbe, védte őt egy hibától, amit nem is ő követett el. A halálát kívántam, amikor ő mindvégig azon volt, hogy segítsen és eltitkolja a te kibaszott bűnödet.

– Azért Mara sem szent – vágott közbe, mentve reménytelen helyzetét.

– De ő bevallja, nem sunyimód eltitkolja. Egyébként is a legnagyobb bűne, hogy rosszkor volt rossz helyen, de te... istenem, hogy lehettem ennyire elnéző veled, gerinctelenséged határtalan! – ingatta fejét.

– Ne beszélj erről Carlisle-nak, esküszöm megszakítom a másikkal a kapcsolatot, de beleőrülnék, ha ő már nem lenne – nézett könyörögve nevelt fiára.

Egy pillanatra megsajnálta a nőt. Megtörni gondosan ápolt családi idilljüket felért egy atomrobbantással New York közepén. Nyugodt életük volt, miután Forksba költöztek... A kérdés már csak az volt, megér-e annyit az egész hercehurca, hogy bemártsa nevelőanyját férje előtt. Hiszen amiről Carlisle nem tud, az nem is fáj neki, és talán Esme is betartja ígéretét és megszakítja a kapcsolatot a másikkal. Teljesen akadálytalanul alakulna további életük java. De bujkált a bokros gondolataiban még valami, vagy inkább valaki.

Mara.

Az a lány, akit feltartnak, hogy ne legyen szem-és fültanúja ennek a roppant kínos szituációnak.

Valahol a távoli emlékeiben megjelent Carlisle és Mara boldog arca, ahogyan egymásra néznek, fogják egymás kezét és boldogan tervezik a jövőt, mely mind a kettőjüknek más utat szánt.

Hirtelen a boldogság érzete kerítette hatalmába, visszagondolva hármójuk emlékére csak azt szerette volna, ha Mara és Carlisle újra boldogok lesznek, s nem külön utakon, hanem egy közös úton. Mintha minden 1916-ban folytatódna egy nagyobb családdal.

Utált kételyek között gyalogolni, s legtöbbször a legkönnyebb utat választotta, hogy ne kerüljön vitás helyzetekben, de a kalamajka nem róla szólt, hanem Carlisle és Mara újbéli kapcsolatáról, s talán tudat alatt örült is neki, hogy Esme megtette.

Edward a lépcső felé nézett, majd vissza Esmere. Még mindig erősen reménykedett benne Edward jóhiszeműségén, addig a pillanatig, amíg Edward jó hangosan meg nem szólalt:

– Carlisle! Lejönnél a nappaliba?

S a férfi jött, Edward pedig nevelőanyja eltorzult arcára nézett. Nem kért tőle elnézést; gyűlölködő tekintete megjegyezte magának ezt az arcot, akit nevelő anyjának mert hívni.

– Történt valami? – érdeklődött érzelemmentesen.

– Ó, de még mennyire történt! – horkantott a fiú. – Esme valamit elmondana neked.

A nő hosszú, kínos csend után hajlandó volt szólásra nyitni száját:

– Megcsaltalak... – suttogta a parkettát kémlelve.

***

Imádta Leah-t, de sétálva a szeles tengerparton nem vágyott beszélgetni a lánnyal. Máshol járt az esze; az ágyban, ahol a férfi ma majdnem magáévá tette. Valahányszor lépett a nedves homokban olyan érzése volt, mintha egész teste a férfiébe süllyedne, a mámor tengerébe. Mikor megfogta saját kezét bizsergett, s kezei már-már sikoltoztak Carlisle  kezei hiányától. Száz év alatt nem hiányzott neki ennyire, és most, hogy itt volt érezte legjobban a kínzó hiányát.

Úgyszólván nem volt jól. A szerelem lángjai felperzselték, s mivel még mindig nem aludt ki a tűz, így egyre égette szerelem. Soha életében nem gondolta, hogy a szerelem fájhat, szülei láttán azt gondolta, boldoggá teszi a boldogtalan napokat, ezzel szemben Mara bús napjai még búsabbak lettek. Főleg mert a férfi is szerette őt, csak bizony feleségében megtalálta a bizonyos stabil pontot, amit egyelőre nem akart áthelyezni Mara oldalára.

– ... látni ... – mondta Leah, de Mara csak a mondat végét hallotta meg.

– Bocsánat, mit mondtál? Nem értettem – nézett bocsánat kérően a lányra.

– Csak azt mondtam, szeretnélek boldognak látni – ismételte, aztán átkarolva egymást folytatták gyaloglásukat a tengerpart mentén.

Marában gyanút kellett volna keltenie a szokatlan túra, hiszen Leah ki nem állhatta az esőt, mondván, egyébként is ázott kutya szaga van és az esőtől jobban az lesz, ám a lányt megvakította a szerelem. Minden gondolatát a szerelem határolta be, és bár tudta, teljesen irracionális viselkedés egy magafajtától, mégsem bírt a szerelmen tovább lépni.

Lassacskán betértek a part melletti kopár erdőbe, ami a mai napon sokkal szürkébbnek hatott a borongós délben. Varjak repültek át egyenesen a fejük felett, Forks irányába, s ez megint gyanúval fogta el. Leah is alig beszélt hozzá, szűkszavú volt, mintha valamit rejtegetne magában, s türtőztetnie kellene magát, hogy el ne kotyogja azt a bizonyos dolgot.

A puha talajba lépdelve, s kémlelve a fák odújában megbúvó fényes szempárokat azon gondolkodott, mit mondhatna barátnőjének előző kijelentése után. Ha hazudott volna azt megérzi, hiszen tehetsége volt kiszűrni, ki hazudik. Ám kiönteni szívét sem akarta, túl sokat gondolt magára, a saját érzéseire, és illet volna befejezni az állandó nyavalygását.

Néma csendben, nehéz léptekkel érte egyre beljebb az erdő látszólagos magányosságába. Itt bár hó nem esett mégis legalább olyan hideg volt, mint Forksban. A csontig hatoló hideg a lányban fokozta a gyanút, és hiszékenysége, túlzott bizalmassága nem bíztatta arra, hogy nézzen bele Leah fejébe.

– Mara, merőben fura a hallgatásod – állt meg a vérfarkas, arra számítva, hogy a lány is megáll, de Mara egyenesen, leszegett orral ment előre. Úgy tett, mintha nem hallotta volna barátnője hangját, s talán tényleg csak nagyon távolról hallotta.

Leah utána futott, majd mikor utolérte felvette a lány tempóját, és egy darabig hallgatott.

Mindaddig míg az eső jobban rá nem kezdett.

– Mara Leroy, mi a ménkű ütött beléd?

– Semmi, nem szeretnék itt lenni – rúgott bele egy kavicsba.

– Akkor hol szeretnél lenni?

– Távol Forkstól, Washington államtól és Amerikától. A Bahamák ideális lenne.

– Már megint történt köztetek, jól sejtem? – kérdezte  mintha tudná a lány feleletét.

– Ja. Majdnem...

– Lefeküdtetek? – fejezte be mondatát, Mara bezárt szája láttán.

– Ez még semmi, ahhoz képest, ami történt. Szerelmet vallott...

– Mit csinált!? – sikoltott örömében Leah, ám barátnője egyenere húzott szája miatt hamar befejezte örömködését.

– De Esmét is szereti, és vele marad, ugyanakkor így a leghelyesebb.

– Viszont neked nem... Istenem – sóhajtott. – Annyira szerelmes vagy.

– Ez a gond. Nem kellene annak lennem, Carlisle tiltott gyümölcs, hiszen családja van, felesége – hangsúlyozta a feleség szót. – És állandóan bűnbeesek miatta. Valahányszor ránézek jobban beleszeretek, pedig én úgy hittem, jobban nem lehet szeretni, de ő ezt is megcáfolta. Szerelmes vagyok egy vámpírba, aki szintén szerelmes belém, mégsem lehetünk együtt. Mekkora őrület ez? Két ember szerelmes mégsem lehetnek együtt, mert a másik fél stabilabbnak érzi mostani kapcsolatát. És nem csak vak a szerelmem, hanem néma is. Odaállnék elé és elmondanám neki, én is szerelmes vagyok belé, jobban mint bármikor, talán össze is jöhetne újbóli szerelmünk, de nem tehetem, köt a becsületem...Egyedül a szívem kiabál, de én néma maradok...

Csendben hallgatták tovább a kietlen erdő zajait. Mara az ajkába harapott, megelőzve a könnyek záporát, s Leah-nak is igyekeznie kellett, hogy barátnője keserű arca láttán ne kezdjen el sírni vagy éppen az összes quileute szellemet leátkozni az égiektől.

Sajnálta a lányt, amiért egész élete tragédiákból állt, mielőtt találkozott vele azt hitte, ilyen csak a filmekben létezhet.

Rezgett a telefonja, üzenete érkezett, s igyekezett úgy megnézni, hogy ne keltsen gyanút a lányba.

C: Cullenék kicsit összetörtek, de
ezenkívül minden a legnagyobb
rendben.

L: Hát itt nem : ( Ilyen megtörtnek
életemben nem láttam. Konkrétan haldoklik
a lelke. Félek, ha megtudja, mit
műveltünk rosszabb lesz.

C: Nem lesz az! Bízz már bennem.
Először biztosan rosszul érinti, de
utána megkönnyebbül. Aggódás helyett
hívd őt vissza a házhoz.

– Te kivel írsz ilyen nagy serényen? – lépett mellé Mara, mire a lány majdnem kiejtette kezéből a telefont.

Jobbnak látta, ha elteszi, megköszörüli torkát és gyorsan véget vet ennek a beszélgetésnek.

– Csak a farkasokkal – füllentette.

– Elromlott a kommunikációs képességed a fejedben? – gyanakodott.

– Ne akadj ki kérlek...

– Ha így kezdet teljes mértékben ki fogok.

– Menj vissza Cullenékhez. Azt hiszem szükség lesz rád ott, és sajnálom, de meg kellett tennünk. – Átváltozott szürke farkassá, utoljára visszanézett a lány megdermedt testére, aztán ott hagyta az erdő mélyén.

Csak állt és nézett ki fejéből. Üres agyában megoldást keresett Leah viselkedésére, s ahogyan eltűnt a sűrű köd fejéből, egyre jobban érzékelte, hogy mi folyt körülötte.

Leah különös invitálása a partra, Kate és Tanya suttogó beszéde Caiussal.

Minden értelmet nyert.

Könnyei eleredtek, illeszkedtek az eső ritmusához. Nem akarta elhinni, hogy ily kegyetlenül becsapták.

– Nem! Nem! Nem! – kiabálta bele az erdő némaságába, szinte toporzékolt. – A rohadt életbe, mit tettetek? – kezdett vámpír gyorsaságával futni vissza a házhoz.

Tudta, nem mentheti meg a helyzetet, de támaszt kellett nyújtania a férfinek, az egész családnak, ha társa és három barátnője eltoltak mindent.

Ha ennek vége és beszélt a többiekkel biztosan lesz egy-két csúnya kiabálás, szidás, amit tőle fognak kapni. Főleg Caius, aki szépen kiteregette azt a titkot, amit egy nappal ezelőtt még csak ketten ismertek.

Az ösvényen futott, tett arra, hogy az emberek megláthatják, ez volt a legrövidebb út, ahol nem tévedhetett el.

Tíz perccel rá csurom vizes hajjal érkezett meg a csendes házhoz. Mielőtt elment csupa fehérbe burkolódzva állt a ház s annak kertje, mostanára azonban sáros latyak csúfította a szép házat.

Félt bemenni szembe találkozni a családdal, akiket hátba támadtak, de abban a pillanatban a félelem nem futásra késztette, hanem arra, hogy menjen be és nézzen szembe a nyomorúságon. A szerelem, melyet érzett a férfi után előre lökdöste, a lépcsőn, majd az ajtón, ahol levéve esőkabátját útja egyenesen a nappaliba vezetett.

Remegett a gyomra, a buzgó darazsak az ő hasába is beköltöztek, s hosszútávon bérelték ki azt. Görcsösen szorította fekete-fehér csíkos kardigánját és harapdálta nyelvét.

Ahogyan megpillantotta az öt Cullen gyereket szíve kiszakadt helyéről, keservesen nyögött fel és támaszkodott a falnak.

Mind az öten összekulcsolt kezüket, vagy a parkettát nézték, hangtalanul dühöngtek. Edwardon látszott a legjobban mennyire megviselte a helyzet, hisz mégis csak ő köpte be apjánál nevelőanyját.

Forrongtak, olyannyira, hogy észre sem vették az őket bámuló lányt.

Mara olyan erősen szorította ökölbe kezeit, hogy érezte, kemény csuklójában valami megrepedt, mit sem foglalkozva vele elcsuklott hangon szólalt meg:

– Hol van?

Rosalie pattant fel sebtében a kanapéról és csörtetett a lányfelé. Mara azt hitte megüti őt, így lehunyta szemét és várta az ütés adta égető érzést, amit teljesen jogosnak érzett. Behúzta nyakát, lehajtotta fejét és várt.

Ütés helyett azonban ölelést kapott, olyan szorosat, és barátit, amilyen ritkán érezhetett. Meglepődve nyitotta ki szemeit és viszonozta az ölelést.

Rosalie lágyan dörzsölte Mara hátát érezve, hogy apró teste rázkódik két kezében, nyugtatta őt, ahogyan csak tőle tellett.

– Annyira sajnálom! Azt hittem,  Esme helyébe akarsz lépni, de meg akartál minket kímélni egy csalódástól... – tolta el magától a lányt, majd engedte, hogy Edward zárja két karjába.

Hozzá szorosabban simult, átkulcsolva nyakát még jobban zokogott, nem hangosan, mivel egykori vőlegénye valahol az emeleten volt és nem akarta, hogy így lássa.

– Hol van? – kérdezte újra.

– Fent a szobájában, és merem állítani, hogy rád jelenleg nagy szüksége van.

Nem kellett kétszer mondania, kibújt a fiú szorításából és az emeletre futott. Gyors mozdulatokkal megtörölte szemét, hogy a férfi ne lássa rajta milyen érzelmeket váltott ki belőle az előző pár perc eseménye.

Kopogás nélkül rántotta fel az ajtót aztán lépett be rajta.

A férfi az ágy szélén ült, összekulcsolt kezekkel, görnyed testarással. Mikor a lány belépett felnézett rá, tekintete üres volt, s visszatért a bézs szőnyeg tanulmányozásához.

Mara egyet előre lépett, mivel Carlisle  nem volt ellene, ezért három lépés múlva előtte találta magát leguggolva. Remegő ujjával mellé bökött, kérdezve, szabad-e a hely, ám megingatva a fejét két kezével óvatosan megfogta a lány csuklóját és az ölébe ültette. Derekára csúsztatta kezét, jobban magára húzva a lányt, míg Mara egyszerűen átfogta Carlisle  nyakát és halántékát a férfi vállán pihentette. Carlisle kifújt meleg levegője csiklandozta nyakát, el is mosolyodott volna, ha nem éppen azon lett volna, hogy vigasztalja a férfit.

Ültek hát, fogalmuk sem volt meddig, itták magukba a másik illatát, miközben Carlisle igyekezett megtartani erős lelkét.

– Mióta tudtad? – szólalt meg hosszú hallgatás után.

– Tényleg számít?

– Igen, és az is, honnan tudtad.

Nem volt más választása, elmondta a férfinek:

– Három évvel ezelőtt vámpírokat kerestem, akik előnyben részesítik az állati vért, így kötöttem ki Coloradoban. A férfit Mattnek hívják és amikor a házához értem megláttam kettőjüket. Nem akartam hinni a szememnek, de kénytelen voltam. Sajnálom, legyilkolom Caiust!

– Ne tedd, egyszer valami hasznosra is használta agyát. Matt – mondta ki vonakodva a nevet –, gyerekkori szerelme volt öt évvel ezelőtt tudta meg, hogy ő is vámpír lett.

Ekkor jött rá Mara Esme utalásának jelentőségére.

„Nekem a második az első."

– És ő most hol van? Leszámítva illatát, mert azt sajnos mindenhol érzem – grimaszolt.

– Elment. Gondolom hozzá – tűrt Mara ázott hajából egy tincset füle mögé.

– Nem hordod a gyűrűdet – vette kezébe az előbb a hajával játszó kezet.

– Megcsalt, Mara. Miért hordanám?

– Talán, mert csaknem száz évet éltetek le együtt – rántotta meg vállát – Pár óra alatt nem felejtődik. 

– Én azt a száz évet már akkor elfelejtettem, mikor megláttalak – simogatta a lány hátát.

Mara gyomra a torkáig ugrott. Itt volt a nagy esély arra, hogy ketten együtt legyenek, csak el kellett mondania neki, hogy Caius nem is a társa csak megjátszották, hogy ő ne érezzen semmit Mara iránt.

Minden zajlana a legboldogabban, még ha a gyerekei nem is feltétlenül viselnék el, hogy átmenet nélkül túllépett egy százéves kapcsolaton.

Száz év szomorúsága veszne semmibe, ha bevallana mindent, és nem megfutamodna.

Közelebb húzta magát a férfi csípőjéhez, erősebben szorította őt. A vágy fénycsóvái újra utat törtek testében, de ezt nem bánta. Hagy érezze egykori vőlegénye, mennyire is vágyik rá.

– Lentebb simogass – búgta a fülébe, majd megcsókolta szája szélét.

– Itt? – kacérkodott vele, miközben csak egy kicsit mozdított keze pozícióján.

– A komisz mindenedet! – nevette. – Tudod te nagyon jól, hol szeretem, ha simogatsz!

– Ó, szóval itt? – ragadta meg hátsó felét. Mara felnyögött. – Igen, pontosan itt szereted – adott nyakára egy hosszú csókot.

Simogatta őt , néha rámarkolt domborulatára, míg ő a férfi szemébe nézve azon gondolkodott, hogyan adja a tudtára az örömhírt, miszerint ő is szabad és együtt lehetnek. Levette kardigánját, aztán feljebb tolta fehér pólóját, ezáltal a férfi kezei oda is beosonhattak.

Aztán eszébe jutott, hogy Carlisle-tól is meg kellene kérdeznie, akar-e még valamit a feleségétől, hiszen az közel sem volt biztos, hogy ilyen gyorsan túltette magát a megcsaláson. Jóllehet erősnek mutatkozott, se gesztusaiból, sem pedig beszédéből nem volt leszűrhető, hogy összetörték a szívét.

Ajkaik villámgyorsan kerültek egymás közelében, s össze is ért, de a lány megzavarta a pillanatot:

– Akarsz te valamit tőle? Visszafogadnád?

A férfi lehajtotta fejét, és a simogatás is hirtelen félbe maradt.

Marának szavak se kellettek, hogy tudja, túl szép volt az, amit ő elgondolt magukról.

Miért is alakulhatnak olyan zökkenőmentesen életük, amikor Mara élete sosem volta az.

– Mara... – nézett a lány szemeibe. – Én azt mondtam neki, hogy nem szeretnék tőle már semmit, de...

– De mi? – szorult össze torka.

Azt gondolta, hogy összetört szívét ma végre összeragasztják itt azonban búcsút mondhatott felvetésének.

– Igazad volt, vele éltem száz évig, nem tudod képes lennék száz évet csak úgy elfelejteni.

– Ja tényleg – nevetett fel gúnyosan. – Száz évet nem akarsz elfelejteni, de hármat miatta simán elfelejtetted! Mégis mi a faszt csinálok rajtad? – mutatott magukra. – Levezetőnek vagyok jó, mi? Idejövök vigasztalni téged,  mert megcsalt az a lotyó, akit kurvára szeretsz, erre csak úgy bejelented, hogy lehet visszafogadnád? – lökte le magát a férfiről. – Mindenki meg akar baszni, ahogy látom neked is csak ennyi a célod velem! Menj dugd a nődet, aki összefeküdt mással. Engem hagyjál és ne adj nekem kétes jelzéseket – zihálta.

Életében nem káromkodott annyit, mint ezekben a percekben. Belül korholta is magát, hiszen, ha szülei hallották volna szégyenkezve tekintettek volna rá, de a férfi szavai kihozták belőle a pórnépek beszédstílusát, olyannyira, hogy akcentusa is visszajött, miközben kiabált.

– Kétes jelzések? – állt fel az ágyról a férfi, és látszólag az ő elméjét is elborította a düh. – Társad van, mégis velem vagy boldog, te adsz nekem kétes jelzéseket. Folyamatosan meghátrálsz, amikor beszélned kellene az érzéseidről, az irántam érzett érzéseidről.

– Tudni akarod mit érzek? Hát jó! – vágta hozzá kardigánját. – Kurvára szerelmes vagyok beléd, és sosem szerettem ki belőled! Elképzelni sem tudod mennyire fáj, hogy mást szeretsz, fáj, hogy nem lehetünk együtt... Kisajátítottad a szívemet, mikor az egészet kezedbe adtam úgy, hogy ezzel tudtam, a pokolba kerülök és te mit csináltál? – remegett meg határozott hangja. –   Ledobtad a mocskos földre es jól megtapostad, hogy soha többet ne legyen a régi, de még így is mindig szeretlek és hajlandó voltam elárulni a legkegyetlenebbeket értetek. Gyűlölöm, hogy szeretlek – sírta el magát.

Az ajtó felé indult, hogy megszabaduljon Carlisle és Esme illatának egyvelegétől.

A férfi utána szólt:

– Ne haragudj! Hova mész?

– Dugni Caiussal, ha már te gyakorlatilag elutasítottál – csapta be az ajtót olyan vehemensen, hogy berezonált az egész emelet.

Egyenesen a vendégszobába trappolt és mikor kinyitotta annak ajtaját, majdnem leszakította a helyéről.

Az ágyon társa várta szorongva, hogy megölje, de minimum felpofozza őt a lány, ehelyett azon kapta magát, hogy a lány szája az övéhez tapad és ráncigálja le ruháit.

– A tetteddel később számolunk, de ebben a pillanatban el akarom felejteni Carlisle érintéseit, lehetőleg örökre. 

– Mi történt? – nézett végig a lány nedves arcán.

– Nem az, amire ti vártatok. Simán visszafogadná feleségét. Most pedig kiélheted magad rajtam.

S míg ők keményen egymásnak estek, addig Carlisle ezerszer is megbánta, amit a lánynak mondott. Hiszen mondata hazugságra épült, esze ágában sem volt újból együtt élnie azzal, aki megcsalta őt, csakis azért mondta, mert Mara elhitette vele, hogy,  tényleg szereti társát, és semmi szándéka nem volt, hogy boldogságát tönkretegye.

Egyesek varázslatnak hívták, mások szerelemnek, Mara mégis átoknak keresztelte el az érzést, mely hatalmába kerítette.

•••

Halihó!❤️

Visszatértem, nem is olyan sok kihagyás után, szóval szeretném megköszönni mindenkinek, a sok-sok szavazatot, kommentet, nagyon jól esett és újult erőre kaptam :)

Remélem ez a rész is elnyerte tetszésetek, habár valahogy nálam itt az érzelmek annyira nem jönnek át, de igyekeztem mindent beleadni.
HAMAROSAN JÖN A CÉLEGYENES❤️