𝓩𝓮𝓷𝓮: 𝓩𝓪𝓻𝓪 𝓛𝓪𝓻𝓼𝓼𝓸𝓷, 𝓜𝓝𝓔𝓚 - 𝓝𝓮𝓿𝓮𝓻 𝓯𝓸𝓻𝓰𝓮𝓽 𝔂𝓸𝓾

Halihó!

Igen-igen, gyorsan hoztam az új részt, mert megszállt az ihlet, bár nem lett a legjobb rész, de ez csak egy kis elővezetés a következő fejezetekre.

Viszont fogalmam sincs mikor fog jönni a kövi rész, kicsit elment a kedvem tőle. Ma ketten is kikövettek, és ez úgy jött le, mintha nemhogy javulna, hanem romlana az írástechnikám.

Jól tudom, hogy írásban még a béka popsija alatt ugrándozok, de a nem létező önbizalmamnak nem tett jót a mínusz két követő ☹️ Persze, a kikövetés is egy kritika, amivel együtt kell élni, így hát próbálom a dolgok jó oldalát nézni, és arra koncentrálni, hogy fejlődjek írás terén.

De mindent beleadok és remélem hamarosan hozom a kövi rész, és mindenkitől hatalmas bocsánat, amiért leírtam, csak valakinek ki kellett öntenem a szívemet!

Jó olvasást!
Szép napot Mindenkinek! ❤️
Továbbra is várom a kommenteiteket💕💞

•••

Úgy érezte minden összeomlik körülötte, leomlik a felépített barátság Cullenékkel, lebombázzák a maga köré húzott acélfalait. A pár órával ezelőtti felhőtlen boldogságot elfújta a szomorúság viharos szele. Képessége megmutatásával jól tudta, mindennek vége, ám közben szíve legmélyebb pontján egy kicsit örült neki, így legalább nem kellett nehéz búcsút venni tőlük, miután ennek a hercehurcának vége szakad.

Leápolta vérző orrát (ami megint jegelésből állt. Erősen fogalmazódott benne a gondolat, a fejét a hóba nyomja, hogy agyi idegei is egy kicsit megfagyjanak, ám a jégzselé sokkal úrinőibbként hatott), miután a vérzést csillapította tűzforró zuhanyt vett. Mindig is érdekesnek találta, hogy vámpírként a tűz az ellensége a forró zuhany pedig egyáltalán nem árt neki, holott a vámpírok köztudottan ódzkodnak a meleg dolgoktól. Megmosta a sártól csomóba tapadt haját, azán gyorsan megszárította, hogy utána egy depressziós tiniként az ágyba vergődve, egy párnát magához ölelve búslakodjon az elbaltázott estéről.

Pedig olyan szépen alakult a nap! Kibékült társával, összebarátkozott Rosalie-vel és megtudta állni, ne másszon rá egykori vőlegényére. Annyira érezte, hogy túlságosan szépen alakulnak a dolgai és abból baj lehet, de akkor nem hitte el, reménykedett benne, most az egyszer az égiek megkegyelmeznek egy szörnyszülött, de ezt nem várhatta el, hiszen mégiscsak egy halott démon erejét hurcolta testében akarata ellenére is.

Vészesen közeledett a december, s már komolyan félt attól, hogy a Volturi elől is megfutamodik, otthagyva volt családját a helyszínen. Stefan szavai mellkason lőtték, ezek után csak a gyáva vámpír látta magában.

Nyílt az ajtó, majd nyikorgás nélkül becsukódott, nem látta kijött, mert az ajtónak háttal feküdt, de érezni érezte az illatát.

Sosem fogja levakarni egykori vőlegénye jelenlétét, mindig akkor jött, amikor úgy hitte semmi szüksége rá, ám az igazság ezzel szemben az volt, hogy Carlisle mindig a legjobbkor jött, megakadályozva Mara teljes összeomlását.

Besüllyedt alatta az ágy, azt hitte, leül mellé, elmond valamiféle buzdító beszédet, helyette azonban gyengéden arrébb helyezte Mara testét, s mellé feküdt. Egyik karjával átfogta a lány gyorsan emelkedő és süllyedő hasát, állát Mara feje búbjára helyezte, egyik lábával pedig Mara két lába közé furakodott. Azonban egy szót sem szólt, hallgatta a lány nehéz lélegzetvételeit.

Mara pedig hallgatta, ahogyan a férfi kicsit sem nyugodtan veszi a levegőt, szinte hallani lehetett a remegést a levegővételeiben. Arra rájött a lány, biztosan nem tőle fél, hanem teljesen más problémája van, de hallgatott. Carlisle-al szép volt a csend, amiben elvesztek, nem kívánta ostoba kérdésekkel megszakítani a közöttük letelepedő csendet.

Nem simogatta a lányt, s nem tett olyat, ami kellemetlenül érne mind az ő, mind a lány kapcsolatát, egyszerűen csak nyugtatta őt, azzal, hogy mellette van, hiszen tudta, ez mindig megnyugtatja mindkettőjüket. Miután meglátta földöntúli erejét meg inkább magát hibáztatta a lány vámpírrá válásáért.

Azonban a lány nem bírt az érzelmeivel, érezte Carlisle pulcsijából áradó illatát, amin végre nem volt Esme illata, ami azt jelenthette, ma még nem ért hozzá. Tudta, a férfi sejt valamit, ezért tart a nőtől távolságot, csak a szerelem ködjétől nem vette észre a jeleket. Még.

– Vedd le a pulcsid! – kérlelte Mara rekedtes hangon.

– Miért? – kérdezte, de már vette is le, és adta át a lánynak.

– Csak úgy – beszélt halkan, átvette a fekete pulóvert –, köszönöm. – Ezzel eldobta magától a párnát, és kezével a mellkasához gyűrte a kapott ruhadarabot. Sosem telhetett be az illatával, túlzás nélkül bálványozta a szelíd illatot.

– Nincs rajta Esme illata, ezért szeretted volna? – helyezkedett vissza előző pozíciójukba.

– Jó a megfigyelés – felelte röviden.

– Szeretnél még valamit? – puszilta meg a lány hátát. – Mondjuk a pólómat? – nevette.

„Mondjuk a szívednek örülnék, de az már másé"

– Nem akarlak meztelenre vetkőztetni! – igyekezett nevetni. – De... ha nem gond... – kezét a férfiére tette, és mozgatni kezdte hasán, simogatást imitálva. – Simogass, de csak a hasam, ha lejjebb vagy feljebb vándorolsz bokán rúglak!

– Biztos, csak a hasad? – flörtölt a lánnyal, miközben testét jobban a lányéhoz húzta. – Az egy idő után unalmas lesz.

– Na jó – adta meg magát. – Talán, a fenekem is belefér, de semmi több!

– Értettem – vette birtokba a lány hátsóját.

Tudta Mara, hogy ez megint nincs helyén, hiszen megígérték egymásnak, nem érnek egymáshoz, jelenleg mégis simogatta őt olyan finoman és lágyan, hogy azt hitte abban a pillanatban ezektől az érintésektől is eléri a mámor kapuját. Hangosan jelezni akarta, mennyire jól esik neki, amit kezei művelnek , de azzal mindkettőjüknél a vágy vulkánként tört volna elő, s mivel egy lélek sem tartózkodott a házban, ezért életük (legalábbis Carlisle) legnagyobb hibáját követték volna el. Így némán hallgatott, figyelt a légzésére, figyelmen kívül hagyta a két combja közötti forróságot. Szégyellte magát, hiszen a férfi szaglószerve könnyedén felismerte az illatot.

Kuncogni is kezdett, majd megcsókolta Mara csípőjét.

– Szóval tetszik, amit csinálok?

– Nem elég, hogy szagolhatod, de még meg is kérdezed? – mordult fel. – Mióta vagy te ilyen pimasz, mondd?

Kérdése megválaszolatlanul maradt, a férfi a kezét apró mozdulatokkal vezette fel a lány csípőjéig, aztán hirtelen lehúzta a lány szürke melegítő nadrágját egészen a térdéig, ezzel rálátás nyílt Mara irigylésre méltó hátsójára.

A lány nem fűzött a mozdulatokhoz semmit, lerángatta magáról a nadrágot, és egykori vőlegénye felé fordult. Egy belső hang sikoltozott a fejében, miközben kalapáccsal ütötte agyát, remélve, tulajdonosa észhez tér. Ám az agy tulajdonosa nem akart észhez térni. Háttal feküdt, s hagyta, hogy a férfi felé kerekedjen.

Végigvezette Mara combjain a kezeit, s miután úgy érezte eleget kapott a lány combjaiból, a lány alsóneműjéhez hajolt (mely nagyon csábította, főleg mert csipkés volt, bordó, aztán legfőképpen, mert Marán volt), és megpuszilta azt. Egyszerre nyögtek fel, ő azért, mert többet akart, a lány, mert tudta, hogy eszeveszett baromságot csinálnak.

Egy darabon a férfi még elidőzött a lány két combja között, magába szívva illatát, aztán felé hajolt megcsókolva nyakát.

– Nem akarok olyan dolgot csinálni veled, de muszáj volt éreznem téged. Tudom, hogy ígértem neked valamit, próbálom betartani, de hihetetlenül szeretnélek érezni – Mara egész mellkasától, egészen a bikinivonaláig vezette kezét, megállt, s a lányra nézett.

– Ha oda benyúlsz, számolj azzal, hogy az Olimpiai Park vízesését fogod odalent érezni – figyelmeztette.

Éppen ezt szerette volna a férfi. Benyúlt, majd végigvezette kezét Mara selymesen lágy nedvessége vonalán.

– Vízesés? Itt legalább a Csendes-óceán van – nevetett fel, mire Mara sértődötten összezárta combjait, fogságba ejtve Carlisle ujjait.

– Nem vagy vicces! – fonta maga köré kezét. – Fogd be a csinos kis szád, és vedd ki a vaginámból az ujjaid! Igaz, vámpír vagyok, de én veletek szemben el tudok fáradni, csak éppen elaludni vagyok képtelen, ami iszonyatosan megvisel, szóval hagyj pihenni.

Kivette ujjait, újra a lány felé hajolt, elmormolt egy bocsánatot. S mintha mi sem történt volna pár pillanat múlva kiflipózban, úgy, mint az előbb hallgattak.

Marában megint előtört a lelkiismeret-furdalás, kezdett rendszeressé válni, hogy miután a szeretkezés közelébe kerültek a gyűlölni kezdte magát és a kialakult helyzetet. Nem bírta megállni, hogy Carlisle kezeit lesöpörje magától, sőt szerette volna, ha többet tesz a férfi, ám azokban a pillanatokban mind a kettőben elindult a vészjelzés, s eltávolodtak egymástól.

Így ment ez állandóan, s Mara kezdte elveszíteni a kontrollt maga felett. A szerelem húzta le a sötétségbe, már csak azt akarta kideríteni, hogy a sötétség után napfény jön, vagy sötétebb lesz, mint a pokolban.

***

Egész este vele maradt, nem beszéltek, mikor hajnali kettőt ütött az óra a simogatások is elmaradtak, egyszerűen csak voltak egymásnak, s ezt tudták, nem kellettek szavak, se érintések, elég volt a tudat, hogy egymás karjaiban fekszenek száz év után megint.

Hajnali hatkor a nap kezdett bekukucskálni a függönyök résein, s Mara is kezdett felébredni a kezdeti őrületből. Sokáig tartotta lehunyva szemét, s gondolkodott el az életén, azon, hogy mi jön ezek után.

Pánikolnia kellett volna, hiszen kevesek voltak ők a hatalmas nagy Volturihoz, ráadásul a legtöbb szövetséges félt is tőlük, ám a pánikot elmosták a bús szerelem kövér esőcseppjei.

– Tudod, ha el tudnék aludni, ez a nap nagyon jól kezdődhetett volna, hiszen itt vagy mellettem, mint régen.

A férfi kezei egy pillanatra remegni kezdtek, s csak nagyon erős akaraterejének köszönhette, hogy végtagjai nem követték a vibrálást, ám a hasában csapkodó darazsakat sehogy nem kergethette el, azok ugyanis beköltöztek a hasába, miután Mara elmesélte, hogy a pokolban végezte.

– Baj van? – fordult felé a lány, gyöngén cirógatni kezdte Carlisle arcát és nyakát.

Képtelen volt a lánynak ilyen hamar választ adni. A régen szótól előtörtek belőle az emlékek, s ezt a tegnapival vegyítve egy szörnyű mérget kevert testében. Még jobban magát okolta, amiért Mara szörnyetegnek tartja magát.

Átölelte a lány derekát, arcát közelebb húzta magához, s suttogva neki kezdet:

– A pokolba kerültél miattam. Ez a legnagyobb bajom, nem kellett volna téged elengednem! Figyelmetlen voltam, annyira sajnálom, Mara!

– Ne! – dörzsölte orrát a férfiéhez. – Nem a te hibád volt, az amivé lettem. Nem vagy jövőbelátó! Mégis mit tehettél volna?

– Nem elengedni téged! Amikor a rendőrökkel találtam szembe magam a házunknál, akkor már tudtam... tudtam, bajod esett és legmélyen azt is, meghaltál, amikor kimondták a halálodat én összetörtem, Edward is. Egy hétig nem beszéltünk senkivel, még egymással sem. A munka segített, de csak átmenetileg, amikor megpillantottalak az erőben csupa sárosan, akkor jöttem rá, hogy az elvesztésedet sosem hevertem ki, a fájdalom ugyanúgy szúr, s legszívesebben addig ölelnélek míg elhiszem, itt vagy. Élve. Azért érek hozzád ennyiszer, mert nem hiszem még el, hogy itt vagy. Gyászoltalak, de valahogy a gyász öt fázisa sosem ment keresztül rajtam, megakadtam annál, hogy magamat hibáztatom. Nem tudom, hogyan fogalmazzam meg anélkül, hogy megbántanálak téged, engem, vagy Esmét, de... – szünetet tartott, mélyről jövő csend volt, kereste az idevaló szavakat, amivel úgy igazán elmondhatja a lánynak az érzéseit. – Mara – suttogta a fülébe –, én azt hiszem még mindig szerelmes vagyok beléd!

Mara szíve sajgott a fájdalomtól, hiszen tudta ez a mondat nagyon szépen csilingel ajkai közül, de ennek a mondatnak van egy másik fele is, amit nem mondott ki előtte, de gondolatban, s később szóban is kimondta.

Szúrt a mellkasa, égett a torka, s akkora gombóc nőtt rá, hogy úgy érezte örökre elnémult. Kezeivel az arcát takarta, hogy ne lássa rajta a sírás előzményként a szomorúság elhomályosító vonásait.

– De Esmét jobban szereted – mondta ki a lány.

– Nem – csóválta a fejét. – Próbálok úgy fogalmazni, hogy ne sértselek meg semelyiketeket. De nem akarom elrontani a családom környezetét és nem akarom tönkretenni a te kapcsolatodat sem, habár szívem szerint kitekerném a nyakát, annak a féregnek.

Mara szíve szerint pedig repülve ugrott volna Carlisle két kezébe, ha úgy adódott volna.

– Hogy érted azt, hogy nem szereted jobban Esmét, mint engem?

– Ez tényleg érdekel, mikor társad van? – vágott vissza gyorsan. – Elmondtam, de csakhogy ne nyomja a lelkemet, innentől nem szeretnék tovább beszélni róla, mert valakit megbántanék.

– Értem, akkor én lemegyek és megnézem, hogy haladnak a többiek – kelt volna fel az ágyról, ám a férfi gyors mozdulatokkal felé hajolt, és a párnára szorította két csuklóját.

– Megint azt csinálod! – sóhajtott fejét csóválva.

– Mit? – tetette a tudatlant.

– Amikor én bevallok valamit te megfutamodsz, most nem fogsz.

– Ugye tudsz róla, hogy még mindig fáj a csuklóm?

– És arról ki tehet?

– Tulajdonképpen te – szaladt ki száján, mire lehunyta szemét elkerülve, hogy lássa Carlisle eltompult arcvonásai.

– Én... Gondolhattam volna – nézett maga elé, aztán leszállt a lányról.

Mara sírni szeretett volna, amiért megint nem bírt szájával.

Ebből a fél mondatból is megértette, mire utalt a lány; Caius és Mara miatta vesztek úgy össze, hogy abból a lány rosszul jött ki.

Carlisle az ajtóhoz sétált, levegőre volt szüksége, ahhoz pedig el kellett hagynia a szobát, ahol Mara illata bekerítette a szobát, ám a lány máshogy vélekedett; felugrott az ágyról, egyenesen a férfi karjaiba.

– Nem mész el így! – kulcsolta össze a férfi derekánál két csupasz lábát. – Nem hagysz úgy itt, hogy veszekedtünk! – szorította magához. – Nem akarom, hogy te is félj tőlem, ha már a többiek igen.

– Miről beszélsz? – mosolygott. – Senki sem fél tőled! Bevallom félelmetes képességeid vannak, de csak csodáljuk. Sosem félnénk tőled, elárultad a Volturit miattunk!

– Tényleg? – ragyogtak fel szemei. Mikor rájött, az mégsem annyira jó, hiszen így megint nehezebben hagyja el a családod, szemeiből eltűnt a fény.

– Igen. Te tényleg azt hitted, félni fogunk tőled? – nevetett , miközben a falhoz támasztotta a lány testét.

– Mindenki fél először tőle – vonta meg vállát, s átkulcsolta nyakát.

– De én és Edward ismertünk, lehet, változtál, de félelmetes szörnyeteggé nem váltál. De most légy szíves engedj el, nem akarom, megint miattam kapj egy pofont. – Lehetetlen volt, hogy letegye a lányt, az úgy kapaszkodott belé, mint kismajom az anyjába. Szorította őt, mintha ez lenne a legutolsó ölelésük. Nem akart megválni tőle. Még nem. Túl jól érezte magát, ahhoz a társaságában.

Carlisle agyafúrtan gondolkozott, s talált ki egy ötletet, amivel ráveheti a lányt, hogy mondja el milyen volt a pokolban és a Volturi első éveiben. Muszáj volt megtudnia mennyit szenvedett a lány, miközben ő boldog családot alapított. Muszáj volt látnia, hogy a lány a pokolban végzi, nem csak azért, mert elengedte abba a bárba, hanem mert a lány egy vámpírba szeretett.

– Maradok, egy feltétellel.

– Bármit kérhetsz, csak maradj még egy kicsit!

– Mutasd meg nekem, mit éltél át a pokolban és a Volturiban. Ha Aro képességét tanultad, akkor ez is menni fog.

– Nem. Nem fog – hazudott, mire a férfi letette.

– Ne hazudj – tette tenyerébe a lány tenyerét, s várta, hogy a lány másik tenyere közre zárja kezét.

Mara hangosan felsóhajtott, aztán megpuszilva a férfi kezét elkezdte átadni az emlékeit.

– Előre szólok félelmetes, ha becsukod a szemed úgy egy fokkal tűrhetőbb – adta tudatára.

Mindent megmutatott a tűzeset kezdetétől az ereje előtöréséig bezárólag. Kristálytiszta képet adott a tűzről, a hasába fúródott vasrúdról, illetve az utolsó szaváról, amit ájulás előtt suttogott. Aztán ahogyan kérlelte Arot, ölje meg, de nem tette, s így a pokolba landolt. A pokolban tett látogatásáról azonban halovány képei voltak csak meg; árnyak suhanták át előtte, míg az egész lelkét, bénító fájdalom vetette ki nyilait rá, s zsibbadtan fordult körbe egy sötét környezetben. Az égről, mely a pokol tüze volt, hullott valami; hamu.

Ezek után megmutatta hogyan ölt meg két ártatlan, s hogyan lett a Volturi nagy becsben tartott vezetője. A vízió itt félbeszakadt.

Elvette kezeit a férfiétől. Carlisle keze bábuként omlott le teste mellé, a sokk miatt megszólalni, de még mozogni is alig-alig tudott. Elvonszolta magát az ágyhoz, ahová szaggatott mozdulatok árán leült.

– Mit tettem? – kérdezte magától. – Pokolba küldtem azt, akit szeretek...

– Ez nem így van! – tiltakozott a lány.

– Még ha attól el is tekintünk, hogy elengedtelek, amikor volt egy megérzésem, akkor is én tettem a lelkeddel azt, amit. Mara, belém szerettél, ezért kerültél a pokolba! Megkínoztak miattam.

– És képzeld, minden kínzást megért az a három év! – ment hozzá és ült az ölébe. – Az összes csókunk, szeretkezésünk, vagy ölelésünk kompenzálta a pokolban szerzett fájdalmamat, hiszen már alig emlékszem rá, egy horzsolásnak tűnik a szívemen – játszadozott Carlisle hajával.

– Nagyon sokáig melletted kell lennem, hogy elhiggyem, hogy igazad van.

– Ha sokáig mellettem leszel, tényleg elhiszed?

– Csak akkor, ha te elhiszed magadról, hogy nem vagy szörnyeteg.

– Te mindenkiben a szépet látod – fektette le a férfit az ágyra, majd befeküdt mellé. Most ő karolta át a férfi hasát, s kéredzkedett be lába a férfi két lába közé.

– Leah azt kérte, délben menj le a partra, gondoltam most szólok, mert elveszed az eszemet.

– Akkor remélem hat óra elég elhitetni veled az igazamat

– Hat óra veled eltöltött idő annyira kevésnek tűnik!

Egymás karjaiba, hallgatva nézték a másikat hat órán keresztül. S Mara mit sem sejtett arról, hogy Leah nem véletlenül hívta el a zord La Pushra.

Néhány óra múlva minden a feje tetejére állt, és ezzel Mara érzelmei is hatalmast fordulatot vettek.

Elkezdődik Mara élete.